Bibliai olvasmány: Lk 15,11-32. (A tékozló fiú)
– Húsvét elők. 3. –
„Ímhol vagyok én és a fiak…” Ézsaiás 8, 18.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
(Isten útjai és szándéka kifürkészhetetlen. Csak bíztam abban, hogy második esélyt is kapok az életre, de nem imádkoztam érte. Most hálát adok Istennek és azt teszem, amit tervbe vettem: fejtegetem az előre meghatározott témát.)
A bibliai alapgondolat értelmében beszédem központi mondanivalója a gyermek, vagyis a leányok és a fiak. Fontos a hangsúly, melyet a Prédikátor könyvének írója fogalmaz: „Jobb a szűkölködő, de bölcs gyermek a vén és bolond királynál, aki nem szenvedi el az intést többé (4, 13.). Tehát azokat a gyermekeket keressük, akik ma, vagy ebben a pillanatban megértik, elfogadják és megtartatják a szülői intést.
1). Bibliai alapon sorolom meglátásaimat. Jób jelzi, hogy idétlen az a gyermek, aki halva születik (3, 16.). Még két meghökkentő idézet. Az elsőben hangsúlyozza a zsoltáros, hogy boldoggá fog válni az olyan ember, aki kősziklához veri gyermekét (137, 9.), míg a másikban Heródes megölette a kisgyermekeket (Mt 2, 16.). Szomorúsággal tölt el a versekben érezhető határtalan és féktelen gondolkodás. Nem elszomorítónak szántam a megjegyzéseket, hanem annak alátámasztására, hogy mennyire védtelenek a kicsik.
2). Oldott hangulattal pillantsunk bele Jézus gyermekkorába. A jövendölés szerint Ézsaiás prófétától halljuk, hogy gyermek fog születni nekünk (9, 6.), és ez a gyermek napvilágot látott Betlehemben (Mt 2, 1.). Jézus szüleivel Názáretben lakott (Mt 2, 23.), majd onnan Kapernaumba költöztek (Mt 4, 13.). A 12 éves Jézussal, egy ünnep alkalmával a jeruzsálemi templomban találkozunk, ahol Isten ügyeivel való foglalkozása miatt lemaradt szüleitől (Lk 2, 42.). Jézus gyermekkorában gyarapodott bölcsességben és engedelmességben (Lk 2, 51. 52.).
3). Ezek után lássuk saját gyermekkorunkat! Nem vagyunk túl sokan a templomban, de megjegyzem, hogyha sorra vennénk mindannyiunk gyermekkorát, hosszúra nyúlna ez a beszéd. Ezért kíméljük meg egymást és öt másodperc alatt pergessük le lelki szemeink előtt a régi, vagy közeli gyermekkorunkat. Megszülettünk. Tudjuk, hogy Isten ajándéka vagyunk. A Zsoltárok könyvében ezt olvassuk: „Az asszony méhének gyümölcse jutalom.” (27, 3.). Most nézzük ezt a jutalmat!
a). A gyermek, vagyis a leányok és fiak szülőik reménye, öröme, bánata. A szülő reménykedik, hogy gyermeke enged az atyai, anyai intéseknek (Péld 13, 1.). Ez a reménység villantja fel a szülő előtt az örömet, mely átitatja életét: Nem feledkezik el egyik jó szülő sem az ő gyermekéről (Ézs 49, 15.). A gyermek bánata is a szülőjének. A legnagyobbnak, amikor a szülő elveszíti gyermekét. Hallunk több gyermekes édesanyai sírást, melyben úgy siratja gyermekét, mintha egyedüli lett volna (Jer 6, 26.). Szomorú valóság, hogy ismétlésként halljuk: Ez az én szerelmes fiam… (Mt 17, 5.), amikor koporsó mellett, vagy az élet diadalívei alatt állnak a szülők.
b). A szülők öröme, ha tapasztalják, hogy gyermekük tiszteli őket. Néhány példa: Sém és Jáfet esete (1 Mózes 9, 29.), de a Józsefé is (1 Móz 46, 29.). Ne hanyagoljuk el környezetünk gyermekeit sem, akikre találó a zsoltár megállapítása: „Az Istenszerető szülők gyermekei boldogok lesznek.” (102, 29.).
c). Az egyik szakkönyv kemény kifejezéssel illeti a rossz gyermekeket, akik a szülők átkai, „mocskai”. (Segédkönyv: Makkai Pap Lajos – 1855). Mindannyian egyetértünk abban, hogy a rossz gyermek az oka, szülője minden keserűségének (Péld 19, 13.), sőt sok esetben igaznak bizonyul, hogy a magára hagyott gyermek megszégyeníti az ő anyját (Péld 29, 15.). A rossz fiak példái megerősítésére csak Khém (1 Móz 9, 22.), Éli fiai (1 Sám 2, 22.) és a tékozló fiú példázatát említem.
5). A társadalmi életben fontos helyet foglal el a gyermek, talán éppen a mi gyermekünk. Jézus tanítása szellemében szemléljük a gyermeket, és mielőtt cselekvésre ragadtatnánk magunkat, tudnunk kell, hogy amit cselekszünk egy kisgyermekkel, azt Jézussal cselekedtük. Máté evangéliuma megállapítja, hogy amennyiben felvesszük és megoldjuk a gyermek problémáját, akkor Jézus gondját oldjuk meg (Mt 18, 5.), vagy amit cselekszünk Jézus kicsiny atyjafiaival, azt vele cselekedtük (Mt 25, 40.).
6). Ki is az a gyermek, akit most figyelmünk középpontjában tartunk, és akire, felfigyelt Jézus? Az ártatlanság megtestesítője. Nem mehetünk be másképp Isten országába, míg olyanok nem leszünk, mint a kisgyermekek (Mt 18, 3.). Az ártatlan gyermek fő jellemvonása, hogy nem ismeri a felnőttek törvényeit, mely megkülönbözteti a jót a rossztól. Emiatt nem is lehet felelőssé tenni őt (Róma 4, 15.). A gyermek más, mint a felnőtt. Ő egyenesen gondolkodik Istenről és a világ dolgairól. A felnőtt ember, – a törvény ismerője – gyakran fondorlatosan gondolkodik és cselekszik. Pl. a gyermek szívből és spontán módon dicsőíti Istent (Mt 21, 15.), míg a felnőtt fontolóra veszi érdekeit.
7). A gyermekkor a gyengeségek kora. Tudjuk, hogy a gyermek ifjúvá, felnőtté válik egyszer, amikor megtanulja a jó és rossz elkülönítésének módját, és azt is megismeri, hogy milyen kötelességei voltak, vannak és lesznek. Napvilágra kerül, hogy nevelkedése rendjén miért töltött be fontos helyet az életbölcsességben, Isten ismeretében, az erkölcsben és a tudományban való elmélyülése. Ebben a korban tudatosul, hogy miért tartoztunk szüleinknek tisztelettel és szeretettel, és ugyanakkor miért kellett és kell mindig engedelmeskednünk nekik. Ezt a témát nem feszegetem tovább.
8). Még egyetlen tétele maradt ennek a beszédnek: a gyermeknevelés. A gyermeket kis korában, a hajlamok születésével kell idomítani. Jó korán, a fiatal fát, ha görbén fejlődik, megegyenesítheted. A hegyről indult követ indulásakor még megtartóztathatod, később nem. A szülői kötelesség indító rugója a szentlecke, és ennek erősítésére siet Pál apostol is: Ímhol vagyok én és a gyermek. (Zsidó 2, 13.). A zsoltárossal mi is megkérdezhetjük, hogy vajon mi módon jobbíthatja meg egy ifjú az ő útját, ha nem a szülő beszédének megtartásával? (119, 9.). A nevelés módját a következőkben fogalmazom:
1). Mikor gyermek voltam, úgy gondolkodtam, mint gyermek – írja Pál apostol (1 Kor 13, 11.), ami azt jelenti, hogy a gyermek gondolkodásának megfelelően kell tárgyalnunk az adott kérdéseket.
2). Kell-e fenyíteni a gyermeket? Az Igen választ bizonyítandó két bibliai helyet elegendőnek találtam. „Aki megtartóztatja vesszejét, gyűlöli fiát.” – írja a Példabeszédek könyve (13, 21.), vagy, amikor vesszővel megvered gyermeked, az attól meg nem hal. (U.o 23, 13.). Vannak esetek, amikor a szép szó már nem használ. Tény, hogy a „lágy nevelés” példái megmutatkoznak múltunk, korunk gyermekein.
Mi a teendő? Olyan gyermekeket kell neveljünk, akik elfogadják nevelési módszereinket. Úgy nézzünk vissza gyermekkorunkra, mint a megszépült események képtárára. Úgy neveljük őket, hogy ne legyen soha semmilyen megbánnivalónk. Tartsuk jó szülőnek magunkat, és oktassuk magunkat, utódainkat a szép szóval való nevelésre. Solont kérdezték, hogy miért nem hozott törvényt, a szülőt megverő gyermekekre? Azért – felelte, mert nem hihetem, hogy ilyen gyermekek létezhessenek. Maradjunk gyermek és szülő egy személyben, legalább addig, míg élnek szüleink, és így élő és ható marad a gyermek és szülője közötti kapcsolat. Ámen.
Pap Gy. László 