Istentiszteletünk és szertartásaink 400 éves történetének vizsgálata arról győz meg, hogy ezek hitelveink fejlődésével többé-kevésbé párhuzamosan alakultak. Ez alól a történelmi párhuzamosság alól kivételt képeznek történelmünknek azon korszakai, midőn hatalmi tényezők istentiszteletünkre és szertartásainkra tőlünk idegen hitelvek kifejezését kényszerítették.
Első liturgusunk Dávid Ferenc volt. Liturgiai felfogásának kezdeti szakaszát valószínűleg a Heltai Gáspár által 1557 táján kinyomtatott ágendáskönyv tükrözi. Dávid Ferenc mint egyházalapító az első keresztények példájára az istentiszteletet és a szertartásokat “az emberhez nem illő és nem üdvösséges ceremóniáktól” megtisztítva, a lehető legegyszerűbb formában és mozzanatokban állapította meg. Az istentisztelet éneklésből, bibliaolvasásból és írásmagyarázatból állott. Az istentisztelet főbb mozzanatai: ének, könyörgés, egyházi beszéd, könyörgés, megáldás és ének. Az Uzoni Fosztó- féle egyháztörténet megemlíti, hogy a 17. században, egyházunkban közhasználatban állott egy ágendáskönyv, amely azonban elveszett. A Radeczki Bálint (1624) és az Almási Gergely Mihály- féle (1694) egyházi rendtartásból megtudjuk, hogy egyházunkban még a 17. század. végén is a Dávid Ferenc által lefektetett liturgia volt érvényben. A szomorú emlékű 1638. évi dési egyezség őrzi azt az erőszakkal ellenünk hozott határozatot, mely szerint az unitáriusok Krisztus imádására és segítségül hívására köteleztetnek. Az 1671. évi kövendi zsinat megtiltja, hogy “az eklézsiákban babonáskodások gyakoroltassanak”. Az 1698. évi bölöni zsinat kötelezi a lengyel unitáriusokat, hogy “szertartásaikat igazítsák az erdélyiekhez”.
Általában a 17. és 18. században több zsinat foglalkozik istentiszteleti és szertartási kérdésekkel. A felvilágosodás prédikátorai mint Molnos Dávid, Szász Mózes, Körmöczi János és mások, mintegy félszázadon át foglalkoznak liturgiánk reformjával és erélyesen követelik az új énekeskönyv megírását és közreadását. A Habsburgok elnyomó politikája azonban e nemes terv keresztülvitelét megakadályozta. Az 1857. évi Főtanács az ágendáskönyv összeállításával Székely Mózest bízza meg, aki három évvel később, 1860ban be is nyújtja az unitárius ágendáskönyvet ezen a címen: “Az erdélyi unitária anyaszentegyház liturgiája, vagy istentisztelete és az ezzel kapcsolatos szertartások rendje és módja”. Sajnos ez a munka is csak kéziratban van meg. Kis szertartási könyvet állított össze később Kriza János püspök, mely tulajdonképpen a Székely Mózes-féle ágendáskönyvnek egy didaktikai változata. 1878-ban jelent meg Ferencz Józsefnek az ágendáskönyve “Egyházszertartási dolgozatok (Ágenda)” címen. Ugyancsak Ferencz Józef az “Unitárius kis tükör” c. 1875-ben megjelent munkájában röviden ismertette az Unitárius Egyház istentiszteletét és szertartásait.
Az utóbbi évtizedekben többek részéről fejeződött ki az óhaj, hogy istentiszteletünk és szertartásaink revideálás alá vettessenek, utána pedig adassék ki az új ágendáskönyv. Sajnos ezek csak óhajtások maradtak, az új, a mai unitárizmusnak megfelelő ágendáskönyv összeállítása a jövő feladatát képezi.
1. Az unitárius istentisztelet és szertartások célja
Az Unitárius Egyház, mint az egyetemes keresztény egyháznak egy része, elismeri az istentisztelet és szertartások gyakorlásának a szükségességét, azonban a cél megjelölését illetően a többi felekezetektől eltér. Istentiszteletünk és szertársaink célját Jézus példájára két szélsőség között jelöljük ki: az egyik a szertartási formalizmus, mely a ceremóniáknak nagy szerepet biztosít, sőt az egész vallásos életet a szertartások (szentségek) gyakorlásában jelöli meg; a másik a túlzott racionalizmus, mely a legjelentékenyebb szertartásaknak sem tulajdonít fontosságot. A két szélsőség között állva azt valljuk, hogy a szertartás szükséges, de nem egyedüli és kizárólagos eszköze az üdvösségnek. A szertartások nem arra valók, hogy gépiesen közvetítsék az isteni kegyelmet és az ezzel összekötött üdvösséget, amint liturgiái szaknyelven mondjuk: nem opus operatum jellegűek. A szertartások nem csatornák, amelyeken át gépiesen közvetítődik Isten kegyelmi ereje, hanem amint káténk mondja: kötelességeinkre figyelmeztető eszközök, hogy általuk Jézus példája követésére és a jó cselekedetek gyakorlására buzduljunk. Mi unitáriusok az ún. értékkereszténység álláspontján vagyunk.
Az ember szellemi és jellemi megváltoztatását tartjuk szem előtt. Jézus is ezt akarta. Ezért élt, tanított, lángolt és ezért halt meg a keresztfán, hogy ható példát állítson elénkbe, miképpen kell állati természetünket leküzdeni és emberi természetünk nagyszerű eszményeit megvalósítani, más szóval nemesíteni, emberré válni. A szertartások nem készen hozzák ezt a nemesedést, hanem csak segítenek ennek elérésében. A szertartás ennélfogva nem lehet cél, csupán eszköz, út a cél felé. Az eszközt pedig soha nem szabad a céllal felcserélni. Elsődleges és döntő feladat az embereknek a tanítvánnyá nevelése és csak e feladat teljesítése után, mint ennek külső kifejezése következhetik a szertartás. Első tehát a nevelés, s az után jöhet a szertartás, mely ábrázol egy szellem-erkölcsi folyamatot, de nem helyettesíti. Innen következik, hogy a szertartás önmagában senkit sem üdvözít; az az embernek magának tudata, valláserkölcsi átalakítására irányuló erőfeszítése, tevékenysége nélkül semmit sem ér. A szertartás tehát nevelő eszköz út Jézuson keresztül a tökéletesség felé, Isten felé, az ő országa felé. Célja kifejezni, ápolni, fokozni, teremteni, építeni az emberben a tanítványt, a jézusi embert. Hatni az értelemre, a szívre és az akaratra egyaránt; munkálni a keresztény személyiség kialakulását az emberben. Emlékeztetni Jézusra, figyelmeztetni az evangélumban lefektetett kötelességeinkre, buzdítani Tanítómesterünk követésére. Az istentiszteletnek és a szertartásoknak ezek szerint nem tulajdonítunk csodatevő erőt, sem azt nem valljuk, hogy azok által Isten akaratát megváltoztathatjuk. Ellenkezőleg, amint Ferencz József tanította: “A szertartás az Isten akaratja iránti keresztény önmegtagadás jellegével bir.”
2. Szertartásaink alapelvei
a) Minden szertartási cselekménynek két oldala van : egy isteni és egy emberi. Az unitárius hitfelfogás itt is mint mindenben azt jelenti, hogy nem áldozom fel egyik oldalt sem a másiknak A szertartás emberi cselekmény isteni célkitűzéssel.
b) A liturgiai cselekményeinket nem tekintjük véglegesen lezárt formáknak. Noha a jelenben fennálló gyakorlathoz egységesen ragaszkodunk, mégis különös gondot fordítunk arra, hogy a folytonos fejlődés lehetősége biztosítva legyen.
c) Fontos alapelvünk az egyéni és közösségi szempontok figyelembe vétele. Az unitárizmus itt is lényege szerint jár el, midőn e két keret egybeolvasztásán fáradozik, a két szempont összhangos érvényesítését követeli.
d) Az unitárius szertartásnak összhangban kell állania a kultúra követelményeivel. Soha nem gyakoroltunk és nem is fogunk gyakorolni olyan szertartási cselekményeket, amelyek az adott kor kultúrájával és valláserkölcsi meggyőződésével ellenkeznek.
e) Szertartásainkban, anélkül, hogy egységük megbomlanék, érvényesülnek a történelmi, hagyományos és népi tartalmak, regionális néprajzi jellegek.
f) Haladó tartalmuknál és mélységesen humanista jellegűknél fogva szertartásaink nem ütköznek össze az állami törvényekkel.
g) Szertartásainkban az ellentéteket egy magasabb egységbe hozó törekvés is kifejezésre jut abban, midőn vigyázunk arra, hogy a szertartási cselekményekben az egyetemes papság elve, valamint a papi kizárólagosság elve között a helyes középút létrejöjjön. Ezen alapelvek után vizsgáljuk meg röviden az istentisztelet és a szer- tartások főbb dologi feltételeit és alkotó elemeit.
3. A templom
Noha vallásunk egyik fő tanítása, hogy Isten nem kézzel csinált templomban lakik (Ap Csel 17: 24), hanem lélekben és igazságban imádandó (Ján 4: 24),. mégis az istentisztelet és a szertartások sajátos helyének a templomot tekintjük. Templomaink fehér falaikkal, széles ablakaikkal általában kifejezik vallásunk lényeges jellemvonását: a világosságot. Építészeti stílusukat illetően igen tarka kép áll előttünk. Az ősszékely fatornyos stílustól a gótikán át, a legmodernebb szabad stílusig mindenfajta templomunk van. Hajó, kar és tornác között különbséget nem teszünk. Templomaink főbb részei: a torony a harangokkal, a szószék (legtöbb helyen a koronának nevezett dísszel), úrasztala, férfi és női ülőpadok, valamint a karzat az orgonával. A berendezés alapelvéül az a protestáns gondolat szolgál, mely szerint az istentisztelet középpontjában a tanító szónoklat áll. Ezért templomaink központját a szószék és az úrasztala képezik.
4. Istentiszteleti és szertartási tárgyak
Istentiszteleti és szertartási tárgyaink a következők: Biblia, imakönyv, énekeskönyv, orgona, úrvacsorai edények, keresztelő pohár, harang, palást és gyászlobogó.
Szertartásainkban három szimbólumunk van: a kenyér és a bor az úrvacsoránál és a tiszta víz a keresztelésnél. Előbbiek Jézus megtöretett testét és kiontott vérét, utóbbi a lélek tisztaságát és ártatlanságát jelképezik.
Az istentisztelet és szertartások végzésekor kétféle testtartás szerepel: állás (ima és alapige felolvasás közben), és ülés (prédikáció hallgatás közben).
5. Egyházi éneklés
Az éneklés az istentiszteletnek az a mozzanata, mely által a hívek cselekvőleg bekapcsolódnak az istentiszteletbe. Az éneklés elősegítését szolgálják énekeskönyveink, amelyek néhol a templom padjaira is kitéve várják az énekelni szerető híveket. Énekeskönyvünk története hitelveink kialakulásának történetével párhuzamos. Uzoni Fosztó szerint az első énekeskönyv az
1566 körül szerkesztett német nyelvű zsoltároskönyv, amelyet a szász unitáriusok 1716-ig használtak. A második énekeskönyvünk a Dávid Ferenc és munkatársai által szerzett “Isteni dicséretek” című, mely több kiadást ért meg s minden alkalommal bővült, módosult. Az utolsó kiadása “Isteni dicséretek, imádságos és vigasztaló énekek” címen 17-77-ben jelent meg. Az 1582 táján Bogáti Fazekas Miklós által készített zsoltárfordítás, melyet az unitáriusok hosszú időn át használtak, csak kéziratban maradt fenn. Hasonlóképpen kéziratos formában használták és maradt fenn a Tordai János által készített zsoltárfordítás is. 1837-ben jelent meg “Istent dicsőítő magasztalások és esedezések” címen egyházunk új énekes könyve. Az énekeskönyvet A. Székely Sándor szerkesztette a régi énekeskönyv alapján. Az énekeskönyv hat kiadást ért el s 1924-ig volt használatban. 1924-ben jelent meg az egyháznak harmadik új énekeskönyve, melyet Pálfi Márton tanár állított össze. Ez a jelenleg használatban levő énekeskönyvünk első kiadása, napjainkig nyolc kiadást ért meg; az utolsó 1957-böI való. (önálló énekgyűjteményt képezett a halotti énekeskönyv, melynek az első ismert kiadása 1660-ban, a hetedik és utolsó 1856-ban jelent meg. A halotti énekeskönyvet 1924-ben beolvasztották az új egyházi énekeskönyvbe. A jelenleg használatban levő egyházi énekeskönyvünk 320 éneket tartalmaz. Az énekek a következő szempontok szerint csoportosulnak: kezdő, köz, vasárnapi, hétköznapi, töredelmes, ünnepi, úrvacsorai, zsoltárok, alkalmi, vigasztaló, záró és temetési énekek, valamint az új énekek. Egyházi énekeink kívánnivalót hagynak maguk után s egy újabb kiadásban gondoskodnunk kell arról, hogy énekeink szövege minden tekintetben összhangban álljon hitelveinkkel és az imádkozó lélek igényeivel.
6. Ima, imádkozás
Az ima Istennel való személyes kapcsolatunk élményeinek emberi szavakban való kifejezése. Az unitárius embernek olyan imára van szüksége, mely az ő sajátos hitélményét fejezi ki. Minthogy ez az élmény egyéni, az imádságnak is többé-kevésbe egyéninek, azaz szabadnak kell lennie. Mi unitáríusok a szabad, kötetlen imádkozásnak vagyunk a hívei. A klasszikus ima formákhoz sem ragaszkodunk mereven. Imáink szerkezeti menete hitélmény lélektani kifejezésének az útját igyekszik követni. Úgy imádkozunk, ahogyan a lélek adja nekünk imádkozni. Imáinkban a gyülekezet lelki állapotát, szükségérzetét, lelkiismereti, Isten utáni vágyakozását igyekszünk kifejezni. Vallomásainkban nem annyira a bűnt, az elesettséget, mint inkább a megjavulás, felemelkedés lehetőségét hangoztatjuk. Imáink hangulata pozitív, építő és optimista hangulat. Nem szeretjük imáinkban Istent túlságosan eltávolítani magunktól, ellenkezőleg Isten és ember hasonlényegűségét, az Istenhez hasonlókká való válásunk lehetőségét szeretjük hangsúlyozni. Istenhez nem úgy fordulunk, mint abszolút szuverén úrhoz a rab, hanem mint szerető jó atyához a bízó lelki gyermek. Tartózkodunk attól, hogy a természeti és társadalmi törvényekkel ellenkező dolgokat kérjünk Istentől. Kéréseink tárgya nem a vágy, vagy szükségérzet konkrét tárgya, hanem olyan személyes képességek, melyekkel óhajunk tárgyát elérhetjük, megvalósíthatjuk. Így pl. nem kenyeret kérünk, hanem erőt és képességet ahhoz, hogy a kenyérért dolgozhassunk. Imádkozunk egymásért, családunkért, egyházunkért, hazánkért és a világ békéjéért. Egyéni imádkozásunkban segítséget nyújtanak az imakönyvek is. Legújabban Dr. Kiss Elek püspök által 1965-ben írt és kiadott imakönyv teljesít híveink sorában léleknemesítő, fennkölt szolgálatot.
7. Prédikáció
Istentiszteletünk legfőbb cselekménye az egyházi beszéd vagy prédikáció. Az unitárius prédikáció nem puszta igehirdetés, vagyis nem az “öntevékeny”, az ember cselekvő magatartása nélkül is ható ige gépies közvetítése; nem propaganda vagy reklámtevékenység az egyház és szertartásai mellett; nem közismereteket terjesztő előadás; nem szórakoztató vagy esztétikai élményt nyújtó rnegnyilatkozás; nem a moralizálás eszköze; nem teológiai álláspontok szócsöve; nem vallási polémiák módszere; nem is írásmagyarázat csupán. Az unitárius egyházi beszéd nevelő, keresztény jellemet formáló, jézusi személyiséget építő tevékenység. Eszköze a nyelv, módszere a közlés, célja az értelem felvilágosítása, a hit és lelkiismeret felébresztése, a cselekvő akarat megindítása a legfőbb jó irányába: Istenországa irányába. Egyházi beszédeink bibliai textusból indulnak ki, de felölelik az egyetemes isteni kinyilatkoztatás egyéb területeit is.
Prédikáció-irodalmunk rendkívül gazdag. Dávid Ferenctől napjainkig, négy évszázadon át hazánk különböző könyvtáraiban az unitárius prédikációk ezrei gyűltek össze. Ezek a prédikációk hű tükrei a különböző korok hitelvi és szertartási életének. Prédikáció irodalmunkban több korszakot különböztetünk meg, melyek az unitárius szellem kifejlődésének is a korszakai. Így pl. Dávid Ferenc kora; Enyedi György, Árkosi Benedek és Kereszturi Sámuel hiterősítő, hitvitázó korszaka; Szentábrahámi Mihály, Fehérvári Sámuel, Geiza József és Kozma Mihály ún. skolasztikus teológizáló korszaka. Majd következik egyháztörténelmünk legnagyobb és legdícsőbb karszaka: a felvilágosodás, melynek képviselői az új unitárius szellem megformálói voltak: mint Körmöczi János, Kozma Gergely, Márkos György, Szász Mózes, Molnos Dávid, Kiss Mihály, Szilveszter György, Fűzi János és mások. A felvilágosodás a 18. század közepén túlzott racionalizmusba merevedett bele, melyből Kriza János ún. “szívteológiája” emelte ki. Ennek a korszaknak a képviselői Kriza Jánoson kívül még Gyöngyösi István, Albert János, Rédiger Géza, Péterfi Sándor, Marosi Gergely stb. Krizáék körét a század problémáival való foglalkozás és a szabadelvüseg jellemez. Ide tartoznak: Ferencz József, Koronka Antal, Simén Domokos, Csegezi László, Raffai Domokos és mások. A két prédikációi iskola szintézise Péterfi Dénes köre volt, melynek jellemző vonása a formai tökéletességre való törekvés. Nevezetes képviselői voltak: Péterfi Dénes, Derzsi Károly, Gál Miklós, Ürmösi Kálmán, Mózes András, Németh István és mások. A 20. század több irányban indul el. Központi problémája a közéleti kereszténység és az értékkereszténység. Nagy szolgálatot tettek a prédikáció-irodalomnak a Keresztény Magvető és Unitárius Szószék c. folyóirataink.
8. Istentisztelet
Az istentisztelet, amelyre vonatkozólag a szertartások célkitűzésével és alapelveivel kapcsolatosan vázolt megállapítások mindenben vonatkoznak, négy évszázad alatt szerkezetében alig változott. Alapelemei: ének, ima, bibliaolvasás, és prédikáció. Mozzanatainak sorrendje megfelel a logika és a valláslélektan törvényeinek: kezdőének, (állva), ülő vagy ún. derekas ének, ima, úri ima, közének, textusolvasás, prédikáció, úri ima, záró ima, megáldás és ének.
9. Keresztelés
A keresztelés káténk megállapítása szerint az a vallásos szertartás, amellyel az embert a keresztény egyház tagjai közé felvesszük. A keresztelés tehát nem ördögűzés, nem az eredeti bűn lemosása, nem üdvszerző eljárás, nem is babonás ténykedés, hanem egyszerűen és világosan: felvételi, beiktatási szertartás. Célja: megköszönni Istennek a gyermekáldást, kifejezni ünnepélyes formában a szülők örömét és boldogságát; figyelmeztetni a szülőket, keresztszülőket és a gyülekezetet azokra a kötelességekre, melyek teljesítése által a gyermek ténylegesen kereszténnyé, azaz Jézus tanítványává válik; felébreszteni a felelősség tudatát bennük és elkötelezni őket arra, hogy a megkeresztelendő gyermek kereszténnyé nevelése érdekében, valóban mindent meg fognak tenni. A gyermeket kereszténnyé nem a szertartás ténye teszi, hanem az a nevelő tevékenység, mely a keresztelés alkalmával kezdetét veszi, s amelynek vállalására a gyermek hozzátartozóit ünnepélyesen elkötelezzük. A kereszte1ésnek lehetőleg a templomban kell történnie a következő gyakorlatban levő szertartási sorrend szerint: ének, fohász, textus, ágenda, ima, úri ima, a keresztelés cselekménye és áldás.
10.Úrvacsora
Az úrvacsora Jézus által rendelt szertartás. Semmi kétség nem fér ahhoz, hogy Jézus emlékként hagyta tanítványaira és követőire. “Valahányszor ezt cselekszitek, az én emlékezetemre tegyétek”. Kár, hogy a történelmi kereszténység a Jézusra való emlékezésnek ebből a páratlanul szép eszközéből dogmát készített, az átlényegülés dogmáját. Az úrvacsora a dogmakereszténység felfogásában a leghathatósabb üdvszerző cselekmény. Szerintünk is tekinthető üdvszerző szertartásnak az úrvacsora, csakhogy egészen más értelemben. Hitünk szerint az úrvacsora Jézusra emlékeztet, példája követésére buzdít s ennek rendjén megteremti a lelki, alanyi feltételeit annak, hogy bűneinket elhagyjuk, megjavuljunk, megtisztuljunk, Istenhez jussunk, azaz üdvözüljünk. Jézussal együtt mi sem tulajdonítunk az úrvacsorának csodatevő képességet, gépiesen ható erőt. Az úrvacsora mint maga Jézus is, út az üdvösség felé, Isten felé, a tökéletesség felé. Ez az út nem visz minket olyan értelemben, mint a mozgó lépcső, ezen az úton nekünk kell járnunk. Az út csak elhatárol térben s irányt mutat, de magát a mozgást a cél felé, magunk kell, hogy végezzük.
Az úrvacsora kenyérből és borból áll. A kenyér Jézus megtöretett testét, a bor Jézus kiontatott vérét jelképezi vagy ábrázolja. Az úrvacsora anyagi feltételei ennélfogva nem hordozói, hanem ábrázolói Jézusnak, nem őt magát adják nekünk, hanem utat mutatnak feléje. Hitünk szerint az úrvacsora közvetlen cselekményénél is fontosabb az előkészület, valamint az úrvacsora felvételének pillanatában saját lelkiismeretünk előtt, Isten előtt vállalt erkölcsi kötelezettségünk betartása. Az előkészület főbb mozzanatai: őszinte és erőteljes önvizsgálat, illetve önbírálat; hibáink, bűneink számbavétele, elítélése, megbánása; fogadalomtétel arra, hogy soha többé hibát, bűnt nem követünk el; az ellenünk vétetteknek megbocsátunk, akiknek mi vétettünk, azoktól bocsánatot kérünk; sokat és szívünkből imádkozunk, mindenekkel jót teszünk; s hogy mindezt minél hathatósabban gyakorolhassuk, Jézusra gondolunk, evangéliumának berkeiben járunk.
Mi unitáriusok évenként négyszer veszünk úrvacsorát: karácsony, húsvét, pünkösd első napján, valamint az őszi hálaadás ünnepén, szeptember utolsó vasárnapján. Az úrvacsoraosztás szertartási sorrendje: istentisztelet, úrvacsorai felhívás, úrvacsorai ének, textus, ágenda, ima, úri ima, úrvacsoraosztás a férfi nemnek, úrvacsoraosztás a női nemnek, záróima, megáldás és záróének.
11.Konfirmáció
Amint neve is mutatja ez a szertartás a hitben való megerősödés szertartása, a gyermek ünnepélyes átlépése az ifjúkorba, s ezzel kapcsolatban keresztény elveinek öntudatossá válása.
A konfirmáció lényeges mozzanata: fogadalomtétel és az úrvacsora. Szertartási sorrendje: istentisztelet, ima, ének, kikérdezés, fogadalomtétel, úrvacsora, egyháztaggá fogadás, megáldás és záróének.
12.Esketés
A család a társadalom alapszervezete lévén, igen fontos, hogy az valláserkölcsi keretek között induljon el. Evégre alakult ki egyházunkban is a házasság megáldása, vagyis az esketés szertartása. Ez a szertartás legtöbbször a templomban, ünnepélyes keretek között megy végbe. Az esketésnek sem tulajdonítunk misztikus vagy szentség jelleget. Célunk az, hogy a házasulandók előtt a családi életre vonatkozó isteni kinyilatkoztatást előtárjuk, azt megmagyarázzuk, s az abból folyó kötelességeik teljesítésére figyelmüket felhívjuk, a hűségeskü szövegében foglaltakat a lelkükre kössük. Az esketés szertartási sorrendje: alkalmi ének, fohász, majd textus, esketési ágenda, ima, úri ima, az esketési formula és a megáldás.
13.Temetés
A temetés hitfelfogásunk szerint nem arra való, hogy a halott síron túli állapotát befolyásolja. A temetés a halott koporsója mellett, de nem a halottnak szól, hanem az élőknek. Célja: a halál fogalmának helyes értelmezése; a halott életének pozitív kiértékelése, nevelőértékű tartalmának kiaknázása; a gyászolók vigasztalása; Isten hatalmának érzékeltetése; az örökéletbe vetett hit elmélyítése; a halál utáni ítélet tudatosítása; a végbúcsú megrendítő hangulatának pozitív és építőmederbe való terelése.
Megkülönböztetünk: háznál, templomban és a sírnál végzett temetési szertartást. Ezek között csak szertartási különbség van. A temetési szertartás menete: ének, ima, közének, textus, halotti beszéd, búcsúztató, ima, áldás és ének.
Temetéseinken számos népi szokás is érvényesül. Az unitárius istentisztelet és szertartás lényegét legjobban Jézusnak a következő tanítása foglalja össze: “Az Isten lélek; és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják.” (Ján 4: 24.)
Forrás: NÉGYSZÁZ ÉV 1568-1968, emlékkönyv.
Pap Gy. László 