Bibliai olvasmány: Péld 18,10-21.
Az élet út- 1
– általános beszéd –
„Azután ezt mondjad e népnek: Ezt mondja az Úr: Íme én előtökbe adom néktek az élet útját és a halál útját.”
Jeremiás 21, 8.
Kedves Testvéreim, Atyámfiai! Isten örök életre hív bennünket, mert megteremtett erre a világra, és megmutatja életünk lehetőségeit, melyeket reménnyel keresünk, bontogatjuk, mint a becsomagolt ajándékdobozt. Egy könyvet találunk benne, hiszen maga az élet is egy könyv. A keresztség címlap, a gyermekség előbeszéd. az ifjúság tűzzel írt első ív, a középkor csendes, céltudatos folyamata e könyvnek, az öregség mutató tábla.
1). Az ÉLET céljai azonosak, csupán azok elérésében választunk más és más utakat. Szabályai vannak, melyek nem ismerése nem mentesít a felelősség alól. Életünkről külön véleményeink vannak. Céljairól és azok eléréséről is. S bár egyik így, a másik úgy vélekedik e téren, ez nem jelenti azt, hogy a szerint is kell értelmezni az életet. Azt sem akarom mondani, hogy az én meglátásom a helyes, csupán Isten akaratához és a bibliai megállapításokhoz szabom gondolataimat. Emberi életünknek két fontos célkitűzése van: Isten akaratának teljesítése és tökéletesedésünk.
Isten akarata, alapján vagyunk, és igaz Pál apostol megállapítása, miszerint meg kell szentelődnünk. Sokan áttekintünk a valóság fölött, hogy Istentől kaptuk a bennünket megelevenítő lelket, melyet teremtésünk, azaz születésünk pillanatában lehelt belénk, és halálunk beálltával visszakér.
A fenti megállapítások sugallják a második célt: Legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei Atyátok tökéletes (Mt 5, 48.). Ez azonban hosszú folyamat eredménye, és legalább négy összetevő megvalósításával érhető el.
a/. Első lépésként szívünk nemesedésére kell odafigyelnünk, melynek rendjén feltehetem e beszéd első kérdését: Miként tud nemesedni, egy élni vágyó szív? Egyértelmű feleletet adok, mely feltételt támaszt, hogy mindenben és mindenért hálát kell adnunk Istennek. Rákérdezhetünk: Amennyiben rossz, vagy kellemetlenség ér bennünket, azért is hálát kell adni? De pl. ha meghal a gyermekem, miként tudok hálát adni? Vigyázni kell, hogy ne ragadtassuk el magunkat olyan földi gondolkodás- és érzésvilágba, mely állandóan előtérbe hozza kötöttségeinket. Tudnunk kell, hogy Isten másként gondolkodik és értékel dolgainkról, mint mi. Hálát kell adnunk, tehát, hogy nem talált még rosszabb bennünket, s így, míg negatív a fogalmazásunk, mégis pozitív tartalmat kap kijelentésünk.
b/. Második kötelességünk: akaratunk jobbítása. Ézsaiás fogalmazása szerint annak az embernek, aki jó napokat akar látni, igyekeznie kell arra, hogy jót cselekedjen (1, 27.). Ha pedig Pál apostollal a Jézus utáni időszakba figyelünk, akkor tudjuk, hogy két ember áll egymással szemben: az ó és az új (Ef 4, 22.). Az egyik, a régi általában hűséges marad a könnyelmű életmódhoz, míg a másik erőfeszítések árán is jobbá akar nemesedni. Már sokszor bebizonyították azt, hogy könnyebb gyűlölni, mint szeretni, de hogy melyik szolgáltatja az élet igaz gyümölcseit, az nyilvánvaló mindenki előtt.
c/. A harmadik tényező, mely meghatározza életünk célját az akarat, mely bölcsességünk növekedését célozza meg. Pál apostol szépen fogalmaz a Szeretet himnuszában (1 Kor 13.), hogy amikor gyermek volt, akkor úgy gondolkodott, érzett, szólott, cselekedett, mint gyermek, de miután férfivá nőtt, lassan, sorban mind elhagyta a gyermekhez illő dolgokat. Ránk nézve is érvényes a meglátás, mert felnőtté válva, régi közmondásunk szerint egyre időszerűbb, hogy „benőjön fejünk lágya”. Olyan értelmezésben kell megfognunk a világ és benne életünk vonatkozásait, melyek nemcsak időlegesen, átmenetileg hordoznak apró értékeket magukban, hanem egyszer s mindenkorra beletartoznak az okosan és szeretettel cselekvő ÉLET örök folyamatába. „Az embernek úgy kell élnie, amint gondolkodik, mert másként előbb, vagy utóbb úgy fog gondolkodni, amint él.” /Paul Bourget /
d/. A negyedik megállapításban úgy látom cselekvő életünket, mint amelyet nemcsak magunk, hanem közösségünk gyarapítására is élünk. Most arra a jézusi példabeszédre gondolok, mely szerint gyertyát nem azért gyújtanak, hogy a véka alá rejtsék, hanem, hogy azt a tartójába helyezzék s így világítson mindazoknak, akik a sötét helyiségben vannak (Mt 5, 15.). A gyertya nem önmagáért világít, de önmagát szép lassan megemészti, míg másoknak használ. Mi is azonosíthatjuk magunkat a gyertya tulajdonságával, azzal a különbséggel, hogy ismerjük Pál apostol üzenetét: Senki sem él önmagának (Róma 14, 7). Ebből nehogy azt értsétek kedves Testvéreim, hogy hiábavaló az életünk, vagy, hogy magában véve semmit sem ér, hisz mindig másokra kell odafigyelni, hanem fordítottan. Vannak, akik kifejezésre juttatják, – ha nem is szólnak hangosan, hogy hálásak a „gyertyának”, vagy azoknak, akik gondoskodó szeretetükkel veszik körül őket. Nem kell aggódni a miatt sem, ha ők esetleg még nem vették észre ezt. Ha kialszik majd a gyertyánk és sötét lesz, és maguk gyújtanak újabbat, mert tudják, hogy nem szolgálja ki fénnyel őket senki, akkor majd belátják, hogy értük gyertyaként fogytunk el.
2). A következőkben arról beszélek, hogy az élet, kedves és drága. A természet néha megtréfálja az embert és halk női suttogásból, vagy a puha kézszorításból olyan érzelem fakad, amely soha többé nem múlik el. Ki állíthatná, hogy egy szerelemmel és szenvedéssel telt élet nem különb az olyan életnél, amelyből a szerelem és a szenvedés hiányzik. Lehet az életben olyan pillanat, amely minden árat megér. (Ismeretlen szerző gondolata). Ezt két tény miatt hangoztatom:
a/. Először, mert a legtöbben jó állapotban szeretnénk élni. Ez azonban nem olyan egyszerű, hiszen a jó állapot sok mindent feltételez: anyagi, egészségi és erkölcsi jót. „Mindannyian szeretnénk jó körülmények között élni, ha nem lennének nehéz anyagi gondjaink, súlyos megpróbáltatásaink, ha nem érne betegség, bánat, veszteség, gyász, szeretnénk, ha szeretnének, ha megértés, jó akarat, szeretet, tisztelet venne körül. Ez természetes, szükséges és fontos. De nem a legfontosabb. A legfontosabb az, hogy kik vagyunk, milyenek vagyunk és hogyan élünk. A legsúlyosabb körülmények között, nélkülözés, betegség, meg nem értés, üldöztetés közepette is lehet az ember jellemes, becsületes, jó és igaz. A názáreti Jézus emberi és prófétai nagysága abban van, hogy felismerte: Az élet egy szent, egy csodás, Isten adta alkalom, hogy az ember addig haladjon erkölcsileg, míg Isten fiává lesz, s az élet Isten országává szépíti és jobbítja. Lám ő is beleütközött kora szabta áttörhetetlen közönyös ércfalába, de erkölcsileg el nem bukott, Isten fia tudott lenni, s a halál árnyékában is az tudott maradni”. /Kökösi Kálmán: Sárarany c. beszédből/
Az anyagi oldalt elhanyagolom, mert arról a mindenkori találkozásainkban elmélyülten szoktunk beszélgetni. Hadd emeljem ki azt az állapotot, melyet egészségesen szeretnénk eltölteni. Bibliai kifejezést használva: Jó szemmel szeretnénk nézni a napot (Préd 11, 7.), vagyis azt várjuk, hogy csak a fény, a szép, a kellemes áradjon felénk. Keményebb megfogalmazásban a Prédikátor Könyvét emlegetve megállapítható, hogy jobban van dolga az élő ebnek, mint a meghalt oroszlánnak (9, 6.). Köznapi nyelvre fordítva ez alatt azt értem, hogy megelégedettség áradhat át rajtunk abban az esetben is, ha fizikailag gyengébbek vagyunk másoknál, de mégis életben maradunk, míg pillanatokon belül oda lesznek oroszlán erejű embertársaink. Ma már példaként emlegethetjük néhai, Ferencz Józsefet, aki püspökké történt megválasztásakor gyenge egészségi állapotú embernek bizonyult, és mégis ő volt a püspökök sorában, aki leghosszabb ideig foglalta el főpásztori székét.
b/. A második vonatkozásban szólnom kell arról, hogy az élet senkinek sem kedves a nyomorúságban. A költő szerint: „/Szent nyomorék, riadj! / /Ha sántán, sírva, reszketek is, de föl!/ /Koporsók közt is, táncra csak, élni még,/ /Haj, szörnyűbb tán a hős halálnál,/ /Jöjjön a bátor, hősi élet!/ /Szent nyomorék, riadj! / /Ha sántán, sírva, reszketek is, de föl!/ /Koporsók közt is, táncra csak, élni még,/ /Haj, szörnyűbb tán a hős halálnál,/ /Jöjjön a bátor, hősi élet!/ /Emeld fel áldott, megtaposott fejed,/ /Megfogyva bár, de törve nem! – újra zengd!/ /A csonka törzs vén szíve döngjön/ /S ősi, erős karok újra nőjenek!/ (Tóth Árpád).
Gyakran hallunk megnyilatkozásokat, hogy egyes emberek teljes mértékben el vannak telve az élet nehézségeivel, és a miatt bőszen hangoztatják, hogy megelégelték életüket. Az ilyenek Jób szavait emlegetik, hogy miért is ad Isten életet a megkeseredett embernek (3, 20.), sőt születésük pillanatát is megátkozzák, elmarasztalva édesanyjukat, hogy megszülte őket. Vajon szabad-e nekünk így értelmeznünk szenvedéssel teljes napjainkat? Ebben csakis az tudna helyes feleletet adni közülünk, aki évek hosszú során nyomorúságos napokat ért. Meggyőződésem, hogy az ilyen ember sokkal jobban ragaszkodik életéhez, mint mi, tegnapi emberek, akik mára ráébredtünk, hogy az élet árnyoldalára kerültünk. Egy kis napfogyatkozás, vagy borús ég nem jelenti még azt, hogy többé nem fog előbukkanni a Nap. Az élet értékes az ember számára akkor is, ha szívet tépő, lelket emésztő csapások érik, ha kellemetlenségek, szenvedések láncolata lesz osztályrésze.
Kedves Atyámfiai! Jelen beszéd következő része hamarosan hallható, amikor Szent Ágoston vallomásával indul az utolsó gondolat folytatása. Adjon Isten mindnyájunknak életet! Ámen.
Pap Gy. László 