– függetlenül az előállt vagy elkövetkező egyházi, társadalmi helyzettől
1). Magam előtt látok máris egy olyan képet, melyet könnyedén, elképzelésem szerint összerakosgathatok egy adott számítógépes program segítségével. Itt-ott változgathatok rajta, csinosíthatom addig, míg egy helyre kerül a cserefa és a pálmafa, alatta ott állok legkedvesebb, engem tisztelő szeretteimmel, hátam mögött is mindig egyenesnek bizonyuló szolgatársaimmal, szaporodó barátaimmal, hiszen azokat is odatehetem, akik lemorzsolódtak életemről az elmúlt esztendők során. Vagy az én hibámból, vagy az övékéből, vagy másokéból, amit soha nem tudtunk tisztázni. Magam mögé gyűjthetem vélt és valós ellenségeimet, a velem együtt érzőket, s irigyeimet egyaránt.
A baj csak az, hogy ez egy mesterkélt, generált, hamis kép, melyben esetleg még több kifogást találnak, akik látják, mint amennyit elhitetni kívánok velük.
2). Egy olyan kép, melyet valósághűen láthatok, s ha éppen úgy tetszik, akkor hagyományos módon fehér-feketében, vagy talán színesben megörökíthetek.
1/. Nem akarom még egyszer körbejárni az első véleményt, mert könnyen kinevethetnének azok, akik sokkal jobban értenek a számítógép kezeléséhez, s így azonnal felismernék járatlanságomat. Másodsorban pedig azért nem az én területem, mert vannak bőven ismerőseim, szeretteim, akik nyomban döbbenettel figyelnének rám, hogy hová lett a szókimondás, valóság bevalló, a sunyiságot, alattomosságot, álnokságot nem vállaló, hamis álmoknak be nem hódoló örök „kiabáló”? Így hát azonnal észrevennék a mesterkélt műalkotás mögött a gyorsan, rövid idő alatt befolyásolt „bábot”.
2/. A második változat sokkal merészebb, de ugyanakkor – éppen valóság-igénye miatt, sokkal zordabb is. Az a kérdés, hogy akarok-e, akarunk-e komor idő elé nézni, derült égbolt helyett olyan helyre menekülni, ahol – tudjuk, hogy tartós az esőzés?
Van ugyanis, aki a napsütést szereti, más pedig arra vágyik, hogy olyan helyen éljen, ahol váltakozva teremt életet az eső és a napsütés. Belém ez a fajta szemlélet ívódott a közel 5 évtizedre terjedő életem alatt. Nekem már nem kell más! Tudom, hogy közhelyesen hangzik, amikor azzal vigasztalom magam és másokat, hogy „borúra derű” érkezik, de ez így igaz. Régi bölcsesség, mely helyett még nem találtak ki jobbat.
Nekem nagyon fontos, hogy ilyen legyen egyházam jövője is. Amikor kánikula van, azzal nyugtatjuk magunkat és egymást, hogy hamarosan megérkezik a felfrissülést hozó zápor. Ha azonban viharossá vált az enyhület, akkor azért imádkozunk, hogy Isten megóvja szeretteinket, mindannyiunkat. Én már nem tudok másként gondolkodni, cselekedni. Nem tudom elfuserálni az imádságra szánható időt, nem tudok egykori szakmám gyakorlásával nagyobb kenyérről álmodozni. Csakis papként akarom szolgálni a közjót, de úgy, hogy az mindenkinek „jó” legyen.
Engem Isten valahogy mindig megfosztott a rózsaszínű, de ugyanakkor a szürke álmoktól is. Bajnak tartanám, ha nem lenne valamikor Unitárius Egyház Magyarországon, szegénységi bizonyítványként kezelhetnénk azt a rossz döntést, mely embereket hagyna unitárius vallásgyakorlat nélkül, azon az alapon, hogy nincs szükség ennyi unitárius papra ebben az országban. Sajnálhatnánk akkor majd, hogy milyen megalázó módon sárba tiporták egyházszolgáló döntésünket. Mert, amikor papságra szántam el én is magam, csak néhányan figyelmeztettek, hogy „ujjat akarok húzni a kommunista rendszerrel”? Most kivel kell ujjat húznom, de miért?
Végül azt mondom, hogy egyetlen unitárius sem engedheti meg magának azt a kényelmet, hogy rosszabb, megpróbálóbb időszakba kényszerítse unitárius jövőnket, mint amilyen volt eddig valaha a történelmünk folyamán.
Bízom abban, hogy lesz ép értelem, helyes gondolatcsere annak érdekében, hogy kedvezően alakítsuk saját jövőnket. Csokorba kell kötnünk minden ötletet, s kiválasztanunk, melyekről nemcsak feltételezzük a napfényt, árnyékot és esőt, hanem meg is adják mindenkinek a megfelelőt. Így jó kedve lesz a munkásnak és a „munkaadónak” egyaránt.
Atyafiságos tisztelettel:
Pap Gy. László lelkész
Pap Gy. László 