Bibliai olvasmány: Lk 14,1-14/a
„Mert aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik.” Lk 14,11.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Hallottam valahol egy egyszerű, elgondolkodtató történetet, melynek mondanivalója a következő: A híres misszionárius és nagy érdemeket szerzett nyelvtudós dr. Carrey Calcuttában egy alkalommal az indiai alkirály ebédjére volt hivatalos. A vendégek között egy fennhéjázó, gőgös angol főúr azt a megjegyzést tette róla valakinek, hogy Carrey tulajdonképpen cipész volt, amit ő meghallva szerényen így javított ki: Nem is cipész, hanem foltozó varga. Ez a szerénység, ez az alázatosság mintázza Jézus tanításának valóra válását a későbbi keresztények életében. Az a lényeg, hogy mi, emberek megértjük-e, elfogadjuk-e, gyakoroljuk-e a tőlünk elvárt alázatosságot, vagy átengedjük magunkat annak a különös elvárásnak, ami a farkastörvény szabályait erősíti? Tény, hogy jelen van életünkben a keresztényi alázatosság, de meglelhető az erőszak cselekedete is. Mai beszédem abban nyújt segítséget, hogy lehetőség szerint alázatosan viszonyuljunk embertársainkhoz, de ugyanakkor az élet kemény kihívásaihoz is.
1). A példabeszéd előzményei. Lukács evangéliumában, a mai példabeszédet megelőzően gyógyítási történetet olvashatunk, melyben hangsúlyt kap az ünnepnapon történt gyógyítás szükségessége is. Olyan kérdést tett fel Jézus, melyre hallgatósága egyértelmű választ adhatott: „Ha valamelyiteknek a fia vagy az ökre kútba esik, nem húzza-e ki rögtön?” (Lk 14,5).
2). A példabeszéd tartalma. Sejlik az elbeszéltekből, hogy tapasztalatra épült Jézus példabeszéde. Látta ugyanis, hogy sokan arra törekszenek egy-egy mulatság alkalmával, hogy minél előkelőbb helyet szerezzenek maguknak. Ez adta az ötletet, hogy ennek megfelelően tanítsa követőit egy szerényebb magatartásra. Közölte hallgatóságával, hogy, amikor eljön egy lakodalom ideje, akkor semmiképpen ne telepedjenek a főhelyre, mert soha nem tudhatják, hogy nincs-e véletlenül valaki náluknál előkelőbb a meghívott, és meg nem érkezett vendégek között. Amennyiben létezik ilyen, akkor megeshet, hogy hozzánk lép a meghívó, s arra kér, hogy adjuk át elfoglalt helyünket. Szégyenkezve kell majd egy másikat keresnünk. Ezt követi a megoldás. Ha meghívnak egy vendégségbe, s elfogadtuk azt, akkor foglaljunk el egy hátsó részen levő helyet. Lehet, hogy hamarosan hozzánk jön a házigazda, s tudomásunkra hozza, hogy nekünk fennebb van a helyünk. Ebben az esetben megtiszteltetésben lesz részünk.
3). Kedves Testvéreim! A példabeszéd négy fontos mondanivalót tartogat számunkra. Persze többről is ejthetnék szót, de megakadályoz ebben az idő korlátja.
a). Az első mondanivaló a főhely szeretetében, vagy elutasításában rejlik. Magunk is tapasztaltuk eddigi életünkben, hogy mit jelentett, amikor elfoglaltunk egy előkelő helyet, majd nem sok idő múltán valaki szerényen, de tudomásunkra hozta, hogy bizony át kell adnunk valaki másnak azt. Két lehetőség állt fenn: az egyik, hogy engedelmeskedtünk a kérésnek és szégyenkezve hátrakullogunk a sarokba, vagy büszkén távozunk az eseményről. A kérdés most sem az, hogy közülünk kivel történt meg ez, vagy kivel nem, hanem hogy miként viszonyulunk a főhelyek elfoglalásához, vagy elutasításához. Néhány embertársunk, kimondottan szereti az előülést. Szeret „pózolni”, hogy ez által is társadalmi felsőbbségét, esetleg tanulmányát, családi rangját mutassa. Másokat erőszakkal sem lehet főhelyre kényszeríteni, sőt a vezető beosztásának következményeként sem tud soha megbarátkozni az első helyen való üléssel. Persze nem tagadhatom, hogy helyzetem tőlem is többször megkövetelte köri vezetőként, vagy pl., városi, vagy vallásfelekezeti rendezvényen az első helyek valamelyikének elfoglalását. Bevallom, hogy sokkal jobban érzem magam Március 15-i rendezvényen, ha az emlékezők közé „elvegyülve” ünnepelhetek. Ez a kérdés mindnyájunkra vonatkozik, s Jézus arra kér, hogy mielőbb döntsünk ebben a tekintetben.
b). A második gondolatot az előkelőség szolgáltatja. A történelmi múltba való visszapillantás egyértelműen meghatározza, hogy kiket illetett meg az előkelő hely egy vendégségben. Ma sok tekintetben átalakult ez a nézet, s amiként több célú rendezvényről beszélünk, úgy ennek megfelelően tárgyalható az előkelőség is. Amennyiben politikai megmozdulásról beszélünk, akkor a politikai élenjáró számít előkelőnek. Ha valássos rendezvényen veszünk részt, akkor bizony az egyházi méltóságokat illeti ez a jelző. Ha a családban gondolkodunk, akkor a családfőé a főhely. Ez azonban egy szemlélet, melyet szerény meglátásom szerint túlhalad Jézus felfogása. Szerinte nagy különbség van, s éppen erről szól a tanítás – az előkelő hely elfoglalása, illetve az arra érdemesült személy között. Egyetlen példával szemléltetem ezt. Úgy érzem, hogy egy édesanyának sokkal több érdeme van arra, hogy az ifjú pár főasztalához üljön, mint bárki másnak. Előkelőbbnek számít a legszegényebb édesanya annál a násznagynál, aki valutában milliomos. Az előkelőség ténye, tehát nem pénzben, rangban, beosztásban, hanem lelkületben mérhető és állapítható meg.
c). A harmadik mondanivaló arra a területre vezet, ahol ismételten szembetaláljuk magunkat egy kevésbé kedvelt témával, a szégyenkezéssel. Ki az közülünk, akit ne szégyenítettek volna meg eddigi élete során? Ki az, aki éppen ne a példabeszédbeli esetnek lett volna az áldozata, mely nyomán maradandó, szégyenérzet támadt benne, s mely nyomasztó lidércként ismételten visszajár? A szégyen, melyet az elbeszélt esemény okoz, megváltoztatta sok ember régi felfogását, és viszonyulását is. Lehet, hogy jó irányban. Mindennél fontosabb Testvérek, hogy a jövőben elkerüljük a hasonló helyzeteket. Ne okozzunk további szégyent magunknak, hogy hátra utasítsanak, vagy másokat mi tessékeljük hátra. Székely Miklós barátom, aki esperesként bizonyos előkelőségnek örvendett a megterített asztal mellett, azt szokta mondani szükség esetén, ha „asztalfőt” kínáltak fel neki, hogy amennyiben úgy gondolják, hogy erre érdemes, akkor bizonyára ott van az asztalfő, ahol ő ül.
d). Végül, de nem utolsó sorban a megtiszteltetés kérdése jön elő. Vegyük itt is a megszokott szempontot! Szükségünk van-e arra, hogy megtiszteltetésben részesüljünk, vagy egyszerűen nem is érdekel ez az állapot? Amennyiben azt mondaná valaki közülünk, hogy számára nem fontos, akkor meggyőzném az ellenkezőjéről. Csakugyan nem fontos, hogy megtiszteltetésben részesülünk-e, de az igenis fontos, hogy milyen véleményt mondanak rólunk. Sőt lényegesebb, hogy miként vélekedik Isten rólunk. Azt nem tagadhatjuk, hogy ami kívülről látszik, más, mint amit bent érzünk lelkünk mélyén. Lehet, hogy megnyugtatónak számít egy emberi vélemény, sőt saját meggyőződésünk is meghatározó lehet, de tény, hogy viselkedésmódunk alapján kapjuk az elismerést, vagy az elutasítást. Stadler Frieda meglátásában ez a következőképpen fogalmazódik meg: „Akik valóban vagyunk, és akiknek mi önmagunkat gondoljuk – ez a kettő nem fedi egymást teljesen. Sőt néha egyáltalán nem fedi egymást. Minél érettebb valaki, minél mélyebb és önmagával szemben őszintébb – annál közelebb jut önmagának helyes, tárgyilagos megismeréséhez. Ennek a helyes, tárgyilagos, őszinte megismerésnek eredménye az alázatosság (belül a szívben), a szerénység (kifele való megnyilvánulásában). (Szeretnéd, ha szeretnének).
4). Kedves Testvéreim! Még csak annyit szeretnék megkérdezni, hogy rajta vagyunk-e a helyes önmegismerés útján, vagy nem? Őszinték vagyunk-e önmagunkkal, a világgal, s nem utolsó sorban Istennel szemben? Amennyiben IGENnel válaszolunk, akkor megfogant lelkünkben a mai példabeszéd tanítása. Sokfélék vagyunk, s ennek következtében szerteágazó és különböző véleményünk, de ez sosem jelenti azt, hogy a tanítás értelmét illetően eltérnek meglátásaink. Gőgős és szerény jellemek teszik tarkává közösségeinket, akik szeretik, vagy nem az elől üléseket, benne vannak a zajló élet forgatagában. Alázatos, szerény, szégyenkező típusok vesznek körül, akik közé talán magunk is időnként beillünk. Ne zavarjon hát soha, ha törtető embertársaink kiszorítnak a minket megillető helyekről, s valahol egy hátsó zugban kell „meghúznunk” magunkat. Nyugtasson meg a tudat, hogy azonos országon (Isten országa) belül vagyunk, és azért vagyunk itt, mert ránk is számítottak, s ne háborogjon a lelkünk az első, vagy utolsó hely miatt, hiszen nem emberekre tartozik, hogy ki áll az élen, vagy ki szorul az utolsó helyre. A szerénység, vagy az alázatosság nem szégyen. De nem kell szégyellnünk azt sem, ha úgy teremtett Isten, hogy alacsonyabb társadalmi osztályba sorol be közösségünk. Isten előtt mindenképpen egyenlők vagyunk, hiszen Isten nem azt nézi, ami az emberek szeme előtt van, hanem azt, ami a szívükben.
Végül a gondolkodót idézem: „Ne menj a romok közé! Ne töprengj azon, hogy alakíthattad volna-e másképp a múltadat. Legfőbb lelki erőd csak a megtörténtek vállalása lehet. Fogadd el, hogy ami történt veled, amit cselekedtél, az a törvényed. Ezért űzz messze magadtól minden megbánást, bűntudatot, lelkiismeret-furdalást, minden olyan belső történést, szégyent, ami megaláz.” (Popper Péter). Ne feledjük azonban, hogy Jézus tanításában rejlik az igazság: Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki magát megalázza, az felmagasztaltatik. Ámen.
Pap Gy. László 