Jobb, ha egyáltalán nem teszel fogadalmat, mint ha megfogadsz valamit, és nem tartod meg. Préd 5,4.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Ami befolyásolta mondandómat, a fogadalom körül forog. Nemcsak arról szólok, amit Istennek fogadunk, hanem arra is gondolok, hogy sok ígéret elhangzik egymás iránt. Előfordul, hogy ezek többsége beváltatlan marad, sőt megtörténhet, hogy ezen ígéretek közül egyet sem tettünk Istennek. Vele szemben nem is éltünk vissza ilyenformán. Embertársainkkal viszont igen. Ezért hát felelős emberekként ki kell terjesztenünk a Példabeszédek írójának tanácsát azokra az esküdözésekre is, melyeket egymással szemben teszünk.
Tisztázzuk a három fogalmat, melyekben egyfajta követelményt állítunk fel magunkkal szemben. Az első helyen áll, amint azt hallottuk, a fogadalom. A második helyre sorolom az ígéretet, a harmadiknak hagyom az esküt. Mindennapi szóhasználatunkban ilyen rangsorolást kapnak az említett kifejezések. Egy fogadalom nem is annyira fontos. Azonban, aki ígéretet tesz, arról egyértelműen tartjuk, hogy illik eleget tennie adott szavának. Ha valaki esküvel kötelezi el magát, akkor ez olyan hangsúlyt kap, melyben Isten is jelen van, még akkor is, ha az esküben nem hangzott el Isten neve. Hiába keresnénk a választ, hogy miért viszonyulunk a fentiek értelmében az illető kifejezésekhez! Magunk sem tudjuk, hogy miért tesszük, de egyetértünk a közvéleménnyel. Pedig nagy hibát követünk el. Bármelyik is válik életünk részévé, vagyis bármelyiket gyakoroljuk, egyformán az adott szó kötelez. Nem feledhetjük el a követelményt, melyet a „becsület” szó jelent, és jelentett életünkben. Ha eljátszottuk egyszer, akkor soha többé nem szerezhetjük vissza. Az más kérdés, hogy nincsenek mellettünk, akikkel szemben eljátszottuk adott szavunkat, de velünk marad örök kísérőként a tudat, hogy be nem tartott szavunk miatt véglegesen, örökre elvesztettük becsületünket.
Ezek után arról beszélek, hogy mi, unitárius, Istenben bízó emberek miként állunk a fogadalom, az ígéret, netán az eskü valóságával. Azt nem állíthatjuk teljességgel, hogy egyik sem szerepel mindennapjaink, vagy különös alkalmaink rendjén. Azért foglalkoztat engem ez a kérdés, mert, ha másként nem, akkor bizonyos állásfoglalásainkban jelen van valamelyik kifejezés egyike. Bánk József, katolikus püspök így nyilatkozik: „Isten nélkül olyan a lélek, mint az óra nyugtalan ingája: egyszer az egyik végletnek hódol, arra esküszik, majd átcsap a teljesen ellenkező oldalra s azért lelkesedik. Hol az egyik véglet, hol a másik rántja, de a középutat nem tudja eltalálni! – Miért nem? – Mert élete ingáját kiakasztotta arról az egyetlen szilárd pontról, amelyen egyedül függhetne biztos alapon. Melyik ez a szilárd pont? – A világegyetem középpontja: Isten!” (Vasárnapok – Ünnepnapok: 473.).
Mit mondunk, tehát? Fogadalmat, ígéretet, vagy esküt teszünk hová tartozásunk tekintetében? Mert tartozunk valahová. Egy családhoz, közösséghez, nemzetiséghez, nemzethez. S ezt a kötődésünket erősítenünk kell valamiképpen. Nemcsak felszínesen, hogy hallják társaink, hanem szívünk mélyén, hogy megtaláljuk a nyugalmat, amit ez jelent számunkra, vagy megtaláljuk a nehézséget, ami az ebben való megmaradással jár. Aztán ettől a pillanattól kezdve arra törekedhetünk, hogy bármi áron, de megszerezzük a megmaradásunkhoz szükséges feltételeket. Na, tehát? Mi is lesz akkor? Fogadalmat, ígéretet, vagy esküt teszünk amellett, hogy erdélyi unitáriusok, székelyek, magyarok maradunk, vagy elhanyagoljuk ezt a kérdést arra hivatkozva, hogy nem kívánjuk megerősíteni állapotunkat? Annyit ebben az esetben meg kell tudnunk, hogy ez a magatartás nem vall a jó unitárius ember hozzáállására. Még akkor sem, ha sok fenntartásunk van a fogadalmakkal, az ígéretekkel, nem beszélve az esküdözésekkel kapcsolatosan.
Ugye nem feledtük még el, hogy nem rég éltük át az esztendő fordulóját, azaz a szilvesztert? A múló esztendő utolsó, illetve a következő első napjai alkalmasak arra, hogy megfogalmazzuk újabbnál újabb fogadalmainkat, ígéreteinket. Amennyiben az emberek úgy érzik, hogy bizalmatlanul hallgatja környezetük az ígéreteket, akkor esküvel támasztják alá fogadásaikat. A legtöbb estben –gyakorlatból tudjuk – sikertelenek ezek a próbálkozások. Megoldásnak bizonyul, ha úgy töltik az említett időszakot, hogy egyáltalán nem gondolnak semmi változtatásra. Vagyis nem éppen a megelégedés vonatkozásában gondolják ezt így, hanem mert ismerik magunkat, s tudják, hogy nem sokra mennek rendkívüli ígéreteikkel.
Nem hozakodom elő a fogadalmak sokszínűségével, mert nem tehetek eleget mindenki kedve szerinti elvárásnak. Egyet azonban mégis csak meg kell említenem, hiszen valószínűsíthető, hogy ez legtöbbünket foglalkoztatott az elmúlt esztendő utolsó hónapjában, és talán Szilveszter éjszakáján is. Az előbbi példa gondolatához kapcsolódom bizonyos tekintetben, amikor Sütő András sorait említem. A következőket mondja az író: „Köszönöm, hogy a nevét viselő híres Kollégiumba lélekbegyűjtő dézsmásai engem is elhoztak. Az otthoniak – a sárban maradottak – azt gondolhatják: kiszabadultan a felfelé kapaszkodás útjára léptem. De fülemben a hangjuk s szándékaimban a fogadalom: nem fölfelé: lefelé török, Uram; vissza azok közé, akik könnyeikkel egész rózsakerteket nevelhetnének” (Nagyenyedi fügevirág).
A kérdés adva van: Merre felé törekszünk. Felfelé, vagy lefelé. Azaz azokhoz pártolunk, akik soha nem vállalnak részt küzdelmeinkben, vagy lefelé, a mieinkhez, akiknek köszönhetjük létünket, fennmaradásunkat, s azt, hogy ma, sok küzdelem árán is itt vagyunk? Előfordulhat, hogy ezzel kapcsolatosan nem tettünk fogadalmat, ígéretet, még kevésbé esküt. Itt az ideje, hogy eldöntsük, s szó nélkül állást foglaljunk, hogy megmaradunk született mivoltunkban, vagy kicseréljük magunkat egy „más” emberre?
Még csak két gondolat maradt mára. Először, hogy megemlítsünk egy eshetőséget, hogy jó, de mi történik, ha mégis tettünk volna néhány fogadalmat a közelmúlt időszakában? Meggyőződésem, hogy nem dől össze semmi miatta, ha megfelelő módon kezeljük ígéreteinket. Persze el kell döntenünk, hogy mik azok a fogadalmak, melyeket megerősítettünk, s mik azok, melyekre vállalkoztunk. Ez a követelmény első része. A második sokkal komolyabb ennél. Itt már azokra a bibliai figyelmeztetésekre kell gondolnunk, melyek meghatározzák a mindenkori fogadalmak betartását. Egyértelmű az álláspont, hiszen arra kötelezi az ígéret, a fogadalom, az eskütevőt, hogy betartsa adott szavát. Ez túlzott követelmény, de ha egyenes emberek akarunk maradni, akkor nincs más választásunk.
Ismételten halljuk a Prédikátort, s meg kell szívlelnünk, mielőtt eltelne egy újabb nap az újesztendőből: Ha valamit megfogadtál Istennek, ne mulaszd el a teljesítését. Mert Isten nem leli kedvét a bolondokban. Amit megfogadtál, azt tartsd meg! A szentlecke második figyelmeztetése már nem vonatkozik azokra, akik elsiették a dolgot valamilyen fogadalom tételében. Jobb a helyzetük azoknak, akik nem az ígéretek, még kevésbé az esküdözések emberei, hanem a cselekedeté. Ők tudják, hogy jobb, ha egyáltalán nem tesznek fogadalmat, mint ha megfogadnak valamit, és nem tudják betartani.
A második, említésre méltó, el nem hanyagolható tényező, az Istennek tett fogadalom, ígéret, eskü kérdése. Sajnos, nem ritkák az alkalmak, amikor hasonló megjegyzéseket hallunk. Persze olyanok ezek az Istennek szóló fogadalmak, mint, ahogyan sokan viszonyulnak legtöbb esetben a Miatyánk megbocsátást kérő sorához. Nem figyelnek kellően a kérésre. Vigyázzunk, mert semmi nem mentesít a felelősség alól! Istent ugyanis nem sikerül megtéveszteni, mint ahogy megtehetik némelyek embertársaikkal. Isten jól tudja, hogy mikor, milyen ígéretet, fogadalmat, esküt tettünk, s számon tartja azokat, melyek beváltása késik mind a mai napig. Először a felnőtt tagok, férfiak és nők figyeljünk az adott szó teljesítésének kötelezettségére, s csakis ennek értelmében tehetünk olyan ígéretet, melyet képesek vagyunk valóra váltani. Ne feledjük, tehát: „Ha fogadással ígérsz valamit az Úrnak, a te Istenednek: ne halogasd annak megadását; mert bizony megkeresi azt rajtad az Úr, a te Istened, és bűnül tulajdoníttatik az néked.” (5 Móz. 23,21).
Meggyőződésem, és tapasztalati tényezőkön nyugvó meglátásom, hogy a fogadalmak, ígéretek, esküdözések tekintetében nincs különbség férfi, nő, vagy ifjú között. Nem lehet döntő egyetlen élethelyzet sem, hogy feloldjuk a fogalmak valamelyikével a kellemetlen állapotot. Nem lehetünk annyira részegültek az örömtől, vagy a boldogságtól, hogy elhamarkodottan, átgondolatlanul tegyünk ígéreteket, s főként olyanokat, melyek beváltására soha nem kerülhet sor.
Ez esztendő első istentiszteletén elárulom jövőre vonatkozó ígéretemet. Azt fogadtam, hogy családomhoz, székely nemzetemhez, unitárius vallásomhoz a következő évben is hűséges maradok. Nektek pedig kívánom, hogy legyen beteljesülésekben gazdag újesztendőtök. Ámen.
Pap Gy. László 