2009.04.19 – Mit kívánsz?

Bibliai olvasmány: Mk 10,46-52


Jézus megkérdezte: „Mit tegyek veled?” „Mester – kérte a vak -,hogy lássak.” Mk 10,51.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!

A pénteken megtartott Presbiteri gyűlésünknek két mozzanatát emelem ki mai beszédem bevezetőjében,melyek figyelmeztetők, de reménykeltők is egyben. Először kihangsúlyozom, hogy immár örömmel vehetik tudomásul azok, akiknek a havi két istentisztelet is elegendőnek bizonyult, hogy a határozat értelmében visszalépünk a múlt gyakorlatához, s így minden hónap első és harmadik vasárnapján lesz istentisztelet, illetve az ünnepi istentisztelethez igazodik majd a hónap második istentisztelete. Ennek én nem örülök túlságosan, de valahol kárpótolja az őrt, a presbitérium ígérete, miszerint ráveszi gyülekezetünk tagjait, hogy nyíltan, vagy titkon, de közölje velem óhaját: Mit szeretne hallania szószékről. Mai mondanivalómat egy idézettel indítom: „Ha látom az ember vakságát és nyomorúságát, és elnézem ezt az egész néma világmindenséget, s a mindenség e zugában magára hagyott, sötétben tévelygő embert, akinek sejtelme sincsen róla, ki tette ide, miért van itt, mivé lesz halálában, és képtelen bármit is tudni – olyan rémület vesz rajtam erőt, mint akit álmában félelmetes, puszta szigetre tettek ki,s aztán mikor felébred, fogalma sincsen róla, hol van, de nincs módja többé onnan elmenekülni.”/Blaise Pascal/.A mára kijelölt téma arról is tudósít bennünket, hogy valamikor elsődleges szerepet hordozott –Jézus példáját követve -, hogy gondoskodjanak a keresztények beteg, szenvedő embertársaikról. Ma ez egyáltalán nem egyértelmű. Sőt! Van egy bevált mentség e tekintetben: Miként könyörüljünk másokon,amikor magunk is segítségre szoruló, szenvedő betegek vagyunk? Igen ám, de ebben az esetben arra kötelez Jézus követése, hogy magunk is azonosuljunk Bartimeussal. Ez pedig – nyomban tapasztaljuk– ,semmivel sem könnyebb feladat, mint könyörületességet mutatni egy szenvedő beteggel, vakkal,nyomorékkal szemben. Amennyiben ismeretlen volt a történet, ismertté vált azonnal, amint meghallgattátok a kijelölt bibliai olvasmányt, s így még egyszer nem ismétlem el az ott leírtakat, hanem nyomban belekezdek saját értelmezésem elősorolásába.

1). Ott ülünk vakon, az út szélén és kezünket nyújtogatjuk az arra járók felé. Nem sikerül az azonosulás Bartimeussal már az első helyzetben, hiszen – hála Istennek nem vagyunk vakok! De nemcsak ez, hanem egyszerően soha nem ültünk ki kéregetni az út szélére, mert nem voltunk rá szorulva mások könyöradományára, volt tisztességes megélhetésünk. A gond csak az, hogy ezzel nincs megoldva a feladat. Amiért mi egészségesek vagyunk, van szerény, de tisztességes megélhetésünk, nem jelenti azt, hogy így van ez mindenki esetében. Nem, mert sokan vannak, akik úgy születnek, vagy vakká válnak életük során, baleset, vagy meggyőződés miatt. Az, hogy ki kell ülniük az utcára, azaz beállniuk a kéregetők sorába, már csak ráadás. Amint kilépünk az utcára, naponta szembe találjuk magunkat a kéregetők hosszú sorával, akik közt vannak, kik maguk szánták el saját magukat arra az életmódra,de tapasztalható, hogy sokak helyzetét mások idézték elő. Kötelességem, tehát, – mielőtt tovább mennék-, hogy feltegyem a kérdést: Így, egészségesen,ahogy vagy, kiülnél-e Bartimeussal szemben az útszélre? Nyújtanád-e kezed, hogy meglegyen az esti betevőd? Csak magatokban válaszoljatok!

2). A történetben szerencsésnek mondható Bartimeus – minden szerencsétlensége ellenére, hiszen nem egy mindennapi ember jött feléje, hanem éppen a Názáreti Mester. Több esélye volt ebben azesetben, mint, amikor egy dolgai után szaladó ember érkezésére összpontosított, aki meglátva a kéregetőt nem csak felgyorsította lépteit, hanem éppen abban a pillanatban valami más terelte el figyelmét,s így véletlenül sem vette észre a feléje kinyúló kezet. Szerencsésnek mondható Bartimeus azért is, mert nem a mindennapi megszokott kérést intézhette az érkező felé, hogy „Légy szíves, adj egy százat”, vagy „Szeretnék kenyeret vásárolni a gyermekeimnek”-, hanem arra kérhette a Mestert, hogy könyörüljön rajta. Mekkora különbséget látok a könyörület és, amikor megesik valakinek a szíve a másikon – között! Ez utóbbi esetében – ami bármelyikünkkel előfordult már – azonnal sajnálatra indulunk, s gyakorlatba ültetjük a jézusi mondást, miszerint úgy ad a jobb kezünk, hogy arról nem szerez tudomást a bal. Önzetlenül kalapba, kézbe ejtünk néhány csörgő pénzdarabot. Amidőn nyugodt lelkiismerettel tovább álltunk, nyomban elfeledtük a nyomorúságos jelenetet.

3). A harmadik momentum is annyira izgalmas, mint a megelőző történések. Nem azt tapasztaljuk,hogy Jézus oda lép Bartimeushoz, hanem a vak embernek kell oda mennie Jézushoz. Nagy különbség tapasztalható Jézus viszonyulásában, illetve a mi gyakorlatunk közt. Ez utóbbi a természetes számunkra, hiszen mi egészségesek vagyunk, valamint könnyebben megoldottnak tudjuk a pillanatnyi feladatot. Lejtjük az aprót és tovább állhatunk. Na, de térjünk vissza a történethez. Amikor szólítják Bartimeust, azonnal felugrik és siet Jézushoz,aki felteszi a kérdést, hogy „Mi a kívánsága?” A vak ember azonnal észreveszi, hogy nem az aranyhal kérdezte meg őt, hanem Jézus, s így egyetlen óhaja van, élete leghiányzóbb szüksége: a Látás. Ezt követően már tudjuk, hogy másként nem is fordulhatott elő, egy látó ember távozott Jézus mellől. Kedves Testvéreim!Eddig viszonylag könnyű volt a dolgunk, hiszen többnyire Bartimeus, vagy egy másik szenvedőhelyzetéről beszélgettünk. Azt is magunk mögé tudjuk – könnyebben, vagy nehezebben, hogy miként ejtünk markukba egy megoldást, hogy túl legyünk a nehézségen. Most azonban nincs több lehetőség a bujkálásra. Csakugyan azonosulnunk kell egy hasonló embertársunkkal, hiszen ellenkező esetben értelmetlen minden okoskodás. Haladjunk sorban:Elképzelhetetlen bármelyik emberről, hogy soha, senkihez ne fordult volna életében segítségért. Amennyiben sikerült elkerülni az emberektől kért támogatást, bizonyára volt alkalom, amikor megkérte Istent, vagy lepaktált az „ördöggel”, hogy megoldhassa ráháruló feladatát. A keresztényi életvitelben, Jézus követésében elfogadhatatlan a hasonló álláspont. Sőt régóta mondogatjuk, hogy nem várhatja senki, hogy szájába pottyanjon a sült galamb. Az unitárius ember –például – nem a kívülről jövő segítséget várja és reménykedik megérkezésében, hanem állandóan figyela hívó szóra. A hívásra, mely Istenhez, a felebaráthoz szólítja őt. Más szóval gyülekezetre vágyik,ahol személyesen találkozhat embertársával és Istenével, akiknek nyugodtan elmondhatja, hogy milyen nehézségeken megy át, s melyekben várja elmaradhatatlanul Isten segítségét. Ez tudom sokkal bonyolultabb, mint, ahogyan elősoroltam. De még egyszer megpróbálkozom. Egyes szám első személyben. Elérkezett a pillanat, amikor belátom, hogy képtelen vagyok túl lépni jelenlegi szenvedéseimen. Nemcsak a világ fertőzött meg, nemcsak a jelenlegi társadalmi helyzet borította rám kilátástalan, sötét leplét, hanem gondolkodásom is sok tekintetben elsötétült oly annyira,hogy egyedül nem találom a kivezető ösvényt. Tudom, hogy itt vannak mellettem néhányan embertársaim közül, akik felé nyújthatom a kezem, de sajnos a markomba pottyantott apró, messze alul maradt attól, amennyit tőlük reméltem. Egyszóval, újabb csalódás után, már nem nyújtom a markomat. Kettégörnyedve régi és új szenvedéseim terhe alatt egyszer csak valaki szól a hátam mögött,hogy „mi a kívánságod?” Senkit nem látok, csak a hangot hallom egyre ismétlődni még akkor is, amikor már tétovázva indulni akarok. Félek, rettegek is egy kicsit a felismeréstől, hiszen lehet ez túlvilági hang, lehet egy régi látomás lemaradt része, de jaj, lehet, talán éppen az, amire régóta vártam: Isten szava. Nem a hátam mögött, nem a korgó gyomromban, nem az öklöm szorításából kiszabadult kiáltásban,hanem szívem szavában hallottam a hangot. Saját lelkemben szólított meg Isten. Ilyen szépen csak akkor szólítottak meg utoljára, amikor utána nyomban ölébe is vett édesanyám. Erre vágytam! Isten szava az emberben. Isten beszéde bennem. Isten ígérete a világtalanok felé.„Mit tegyek veled?” Egy pillanatra jön a csábítás: alkalom, melyben másképpen oldhatnám meg a holnapot,mint ma reménykedem. Én pedig kitartok a hallott hívás mellett. Kitartok Isten ígéretében bizakodva,hiszen mindennél fontosabb a látás. Lássak ebben az életben úgy, mint ahogy Isten megengedte a szabadon gondolkodók számára, hogy szabadon lássanak. Lássam a teremtett világot bonyodalmával együtt, de olyannak, mint, amilyennek Isten megálmodta. Jól lássam mindazt, ami vagy „tükör által homályosan”, vagy prizmán átsugározva más irányba tereli a jelent, s távoli dimenziókba vetíti a jövőt. Már csak az összefoglalásra maradt időm, s így ide tartogattam a bibliai történet záró gondolatát. Ez eloszlatja a csodákban kételkedők kétségét, megerősíti a jelen látható dolgaiban bizakodók meggyőződését, építi a jövőben reménykedők helyes hitét. Vagyis ma még gyengén látókat, vagy vakokat arra késztet, hogy saját hitük alapján győzhetik le a jelen nehézségeit, építhetik föl jövendőnk bizonyosságát. Ez pedig Jézus egyetlen mondatába összefoglalható: „Menj, a hited meggyógyított.”Ámen. Debrecen, 2009-04-19.

Van hozzáfűznivalója? Tegye meg nyugodtan!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s