Olvasmány: Zsolt 34,16-23
Énekek: 2, 185, 33, 275.
„MENEKÜLÉS AZ IGAZSÁGOS ISTENHEZ”
– “Október 23”.-i beszéd – 2008.
Beszélni úgy, mint ti, tudnék magam is. Ha ti volnátok az én helyzetemben, el tudnálak titeket árasztani szóval, s tudnám a fejemet ingatni miattatok. Jób 16,4
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai!
O-Sensei gondolatával indítom Október 23-ra „időzített” beszédemet. „A Béke Művészetében sohasem támadunk. A támadás annak a bizonyítéka, hogy az ember elveszítette a kontrolt. Soha ne menekülj el egy kihívástól sem, de ne nyomd el és ne kontroláld természetellenesen az ellenfelet. Hagyd a támadót úgy támadni, ahogy akar, és olvadj össze vele. Soha ne szaladj az ellenfél után. Térítsd el a támadást és kerülj mögé határozottan.” /A Béke Művészete /
Elég nehéz úgy gondolnunk 1956-ra, hogy ne vegyünk pártfogás alá és ne marasztaljunk el embereket. Így vagyunk akkor is, amikor a „menekültekre” terelődik a beszélgetés. Akik maradtak joggal kérdezik, hogy miért mentek el testvéreink, azok, akiknek – hozzuk hasonlóan itt lett volna a helyük? Akik elmentek, joggal hivatkoznak arra, hogy saját életüket, vagy éppen gyermekükét jobban féltették annál, hogy vállalják a megtorlást. Mindenkinek igaza van, tehát, ahogy mondani szoktuk: rendre. Nekem viszont csak akkor van igazam, ha mindkét ember szemével látom a menekülést. Éppen azért Istenre mutatok ismét, aki mindig és mindenkin rajta tartja a szemét. Nyitott füllel várja, hogy meghalja gyermekei segélykiáltásait. Tárt karokkal vár ránk, hogy hozzáinduljunk, amikor úgy érezzük, hogy nehézségeink hullámként csapnak össze a fejünk felett. Azok, akik életük nehézségeiben először a menekülést látják, nem nevezhetők gyáváknak. Azok viszont, akik szembeszállnak a kihívásokkal, akik széthordják az élet „barikádjait”, egyenesen bátraknak nevezhetők. Hős, aki maradt, de hős, aki vállalta a meneküléssel járó ismeretlent. Az a legnagyobb hős viszont, aki egyetlen lépést sem tesz meg, sem maradásában, sem menekülésében Isten nélkül.
Mai beszédem alapgondolatát Jób Könyvéből választottam, de a címet is a megjelölt résztől kölcsönöztem. Meghatározó volt számomra, hogy a kívülálló szemével nézzem az események hátterét, a rengeteg késztető eseményt, emberi önkényeskedéseket, de az évek során felhalmozódott ellentétes véleményből is kiszűrjem a minden ember számára megnyugtató következtetést. Tudom, hogy nehéz, de helyezkedjünk bele Jób sorsába, alkalmazzuk magunkra a megjegyzését, s akkor könnyebb lesz az eligazodás. Köznyelvre lefordítva a következőképpen mondhatom: „Könnyű neked beszélni! Lennél az én helyemben, s akkor megváltoztatnád a véleményedet!” Persze Jób egyértelműen arról beszél, hogy az „igazságos Istenhez” menekül, én viszont arra törekszem, hogy átfogóbban szemléljem a menekülést. Nem voltak hozzám közelálló rokonok, ismerősök, akik befolyásolhattak volna gondolkodásomban, s ezért határozottan állítom, hogy a „kívülálló” szemével látom és láttatom a meneküléssel kapcsolatos véleményemet.
1). Először a szenvedés összefüggéseiben vázolom elmélkedésem vonalát, de közben szem előtt tartva a Szentírás ezzel kapcsolatos tanítását is. Mit érezhetünk a menekülés gondolatának megjelenése előtt, vagy melyek azok az összetevők, melyek egy ilyen elhatározásra juttathatnak minket? Három fontos tényező jelenlétét elegendőnek tartom arra, hogy válaszút elé kerüljünk. Ezek a rémület, félelem és a rettegés. Már csak azokat a személyeket kell látnunk ebben a nehéz állapotban, akiket megkülönböztetett szeretettel veszünk körül, vagy éppen e szeretetnek köszönhetően akarunk megkímélni a szenvedés bármelyik változatától. Ez a lelki rész, ami már magában véve is éppen elegendőnek számít, ha az okot keressük.
A másik, lehetséges tényező a „kár” lehet. Itt is először a lelki téren kell maradnom, főként annak tudatában, melyről az Újszövetség tanít, hogy az szenvedi el a nagyobb veszteséget, aki lelkében vall kárt. Azért emlegetem komoly szenvedésként ezt a fajta veszteséget, mert kimondottan nehéznek tartom gyökereiből kitépázni egy születésétől felépített életfelfogást, s helyébe ültetni egy hazugságra, félrevezetésre épülő ideológiai bődületet, mint amilyennek bizonyult a szocialista rendszer.
Úgy találom, tehát, hogy a fentiek figyelembe vétele mellett kerültek sokan abba a helyzetbe, amikor a szenvedés bizonyos formáinak megjelenésével őrületbe, vagy menekülésbe kergették önmagukat. Vagyis, választaniuk kellett. „Ízleljétek és lássátok” – olvastam a Zsoltárban. (34,9).
2). Ennek a választásnak köszönhetően látok néhány lehetőséget, melyekről szólok is a következőkben. Ezt megelőzően, hadd említsem meg azt a Jeremiás prófétától választott idézetet, melyben gyönyörűen szemlélteti további gondolkodásomat. „Aki a rettegés elől menekül, verembe esik; aki kimászik a veremből, az tőrbe esik /…/” (48,44). Eszerint, akár azt is mondhatjuk, hogy nincs menekvés. Amennyiben sikerül valahogy kikászálódnunk a mások által készített veremből, hamarosan számíthatunk arra, hogy „tőrbe csalnak”.
Ezek után két megoldási lehetőség van. Az egyik, hogy messzire elkerüljük a vermet ásó, tőrbe csaló embertársainkat, s akkor igen csak fontolóra kell vennünk, hogy hová mehetünk az ilyenek elől, hogy biztonságban érezzük magunkat. A másik megoldás, ha időben észrevesszük Istennek mindenre kiterjedő figyelmét és gondoskodó szeretetét. „Nem látjátok? Isten szinte nyomon követ bennünket, hogy megmentsen. Mi pedig menekülünk előle, hogy a vesztünkbe rohanjunk.” /Szalézi Szt. Ferenc/ Ebben az esetben egyértelműen elmondható, hogy Isten gondviselése jelen van a Duna deltai börtönbe zárt politikai foglyokkal, vagy az Amerikába menekült ’56-osokkal, de az itthon maradt, s a rendszer minden önkényét vállalókkal is. Olvasom a Bibliában, hogy a „hűségeseknek az Úr megmenti lelkét, aki hozzá menekül, azt nem érheti kár.” (Zsolt 34,23). Ebben a formában, tehát hűség az eszméhez, hűség a meneküléshez, hűség a maradáshoz. Én pedig akkor mutatok hűséget felfogásomhoz, ha mindhármat említem egy helyen, mert ezt látom a történelmi valóság összefüggéseiben.
3). „Valóban szánalmasan áll még az az ember az igazsággal, aki a többieket szüntelenül összehasonlítja magával, s ha rosszabbnak találja őket, nem akar velük közösséget vállalni, hanem menekülésre és magányra gondol, holott éppen velük kellene maradnia, hogy mint szószólójuk és példaadójuk, szolgálatukra legyen: mert ez azt jelenti, hogy elássa az Úrtól kapott garast és megvonja felebarátaitól azt, amivel tartozik nekik. Ha tehát Krisztus rózsája vagy lilioma akarnál lenni, úgy tudnod kell, hogy tövisek között vezet az utad. De nagyon vigyázz, nehogy tövissé válj magad is türelmetlenség által, elhamarkodott ítélet által, vagy rejtett gőgödben” – írta Luther.
Máris elérkeztem az általunk alkotott véleményformáláshoz. Arra kérlek, hogy mi is alkossunk egyfajta, közös véleményt, de azért, hogy sikerrel járhassunk, feltétlenül figyeljünk az adott időszak embereinek két jellemvonására. Az egyik, hogy igaz, a másik pedig, hogy bűnös. A kommunista rendszer akkori vezetői és kiszolgáló pribékjei egyértelműen kimondták, hogy bűnös mindenki, aki bármilyen szinten szembeszegül a szocializmus építésével. Az igaz eszme és az igazság képviselője mindenki, aki arra törekszik, hogy sokoldalúvá fejlődjön a mindenki számára békét és jólétet hozó szocializmus. Igaz ember, aki arra törekszik, hogy építő munkájával a kommunizmus megvalósításán munkálkodjon.
Ma nemcsak azért hangsúlyozzuk a rendszer kiszolgálóiról, hogy ők voltak a bűnösök, mert összeomlott tévhitük, hanem, mert túl az embereknek okozott szenvedéseken, a meneküléssel járó fájdalmakon, a börtönbüntetéseken, könnyedséggel ítéltek halálra embereket. Nemcsak azzal, hogy meghaltak a börtönévek kínzásai alatt, hanem egyszerűen sortűz elé, vagy kötél alá állították őket. Már több alkalommal is említettem, hogy különös utat járok, ami a végső igazságszolgáltatással kapcsolatos hitemet jelenti, de megértem az apostol aggodalmát is, aki kijelenti, hogy „Ha az igaz is alig menekül meg, hol lesz maradása az istentelennek és a bűnösnek?”(1Pét 4,18). Vagyis nem a mi dolgunk, hogy ítélkezzünk a szocializmus vívmányait hirdető, bűnös emberek fölött, hiszen ezt elvégzi Isten a maga idejében, de igenis kötelességünk, hogy hűségesek maradjunk magunkhoz, saját múltunkhoz.
4). Végül pedig, mint egy igazságszolgáltatás, jól esik arról hallanunk, hogy előbb-utóbb utoléri a büntetés az emberiség ellenségeit. Jól esik a lelkünknek, amikor a Szentírás szavaival hangsúlyozzuk, hogy „megrémülnek a száraz levél zörrenésére, s futni fognak, mint ahogy a kard elől menekül az ember, s elhullanak, bár senki sem kergeti őket.” (Lev 26,36). Beszélni továbbra is tudnék, de nem akarlak untatni vele, mert lassan lejár a prédikálásra szánt időm. Hadd adjak nyomatékot Fulginói Boldog Angela szavaival mindannak, amit elmondtam a szentlecke állandó figyelmeztetése mellett: „Törekedjetek a szeretetre és senkit se ítéljetek el. És ha valakit súlyosan vétkezni láttok, nem azt mondom, hogy tetszéseteket leljétek benne, sem azt, hogy ne riadjatok vissza tőle, hanem azt mondom: ne ítéljétek el, ne vessétek meg a bűnösöket, mert semmit sem tudtok arról, hogyan ítél az Isten. Sőt, sokan, akiket az emberek elkárhozottnak gondolnak, megmenekültek Isten előtt, és sokról gondolják az emberek, hogy megmenekültek, akiket Isten már elvetett és elkárhoztatott. Nem egy olyat tudnék nektek mondani, akit ti elvetettetek, de akiről biztosan remélem, hogy Isten a maga kezével vezette rá a hazába vivő útra…” Én imádkozom ’56 áldozataiért, elégtételt kérek azok nevében, akik évtizedekre szóló szenvedések átélői lettek a hírhedt rendszer kiszolgálói miatt, de bízom abban is, hogy egyszer elérkezik az alkalom, amikor bűnbánattal és szégyenkezve beismerő, megbánó vallomást tesz a ferdült gondolkodás. Ámen.
Debrecen, 2008-10-19
Pap Gy. László 