Pillanatképek SIMÉN DOMOKOSról
Simén Domokos ny. unitárius lelkész
1928. december 14. – 2006. október 08.
Előszó
„Szétdobál az élet. Ritkán öleltetjük magunk a szépnek álmodott múltunk gyermekkarjaival. A nyáron szülőfalumba mentem istentiszteletet végezni. Az utolsó 25 évben talán otthon sem voltam többet, mint ötször. De csak a valóságban, gondolatban hova tovább mind többet és többet. A több otthonú életek sorsa ez. Az autóbuszból leszállva, a hajdani gyermek szemével néztem, hallgattam a mondikáló Homoródot, a házfedelek közül derékig kinőtt tornyot, s az utca két oldalán immár pihenj-állásba, de ünnepélyes perchez hűen, szép rendbe sorakozó házakat. A felnőtt ember szemével ügyeltem a kapuk mögött, s az utcán látott arcokat. Hol a név, hol az arcvonás játszott búvócskát velem. Ők is így lehettek velem, mert hol itt, hol ott lépett utánam a félig hangos kérdés: kicsoda ez? Nem tudtam volna mit feleljek, ha valóban szembe jött volna a kérdés: Azt-e, hogy gyermek-magamot keresem, azt-e, hogy a régi játszótársakot-e, vagy az évtizedekkel ezelőtti öregember arcokat-e, nem tudom, hogy mit feleltem volna, azt-e, hogy ki vagyok, vagy azt, hogy ki voltam.”
Számtalanszor előfordult már eddigi életem során, hogy külső kényszernek, felsőbb hatalomnak, vagy éppen lelkiismeretem parancsának kellett engedelmeskednem. Ez nem jelenti azt, hogy nem sajátítottam el megfelelően az unitárius kereszténység „szabad akaratról” vallott felfogását, ne ismerném Istent olyan hatalomnak, aki megengedte és megengedi nekem is, hogy éljek a szabad választás lehetőségével, vagy éppen ne tudnék parancsolni saját magamnak. Adott helyzetben, megnevezhető személyekkel kapcsolatosan azonban felborul a fenti rend. Így vagyok Simén Domokos, néhai unitárius lelkésszel, történésszel kapcsolatosan is. Lelkiismeretemre kell hivatkoznom akkor, amikor eldöntöttem, hogy Isten segítségével részt veszek az idei, Doktorok Kollégiumának rendezvényén. Nem készülhettem más dolgozattal erre az alkalomra, – már csak azért sem -, mert birtokomba került Simén Domokos szellemi hagyatékának írott töredéke. Amióta személyesen ismerem – 1984 – megfogott, lenyűgözött személyiségének az a része, ahogyan beszélt, vélekedett, rögzítette a volt történéseket. Nyelvezetével, stílusával, egyéniségével véste be magát lelkem, szívem falába. Ezért döntöttem, tehát, hogy ez évi meghívásomnak azzal teszek eleget, hogy összegezem egy rövid ismertetőben Simén Domokos életét, de azzal a hozzáadással, hogy az ő különös egyéniségének bemutatása a legfőbb cél. Magáról is így vélekedik: „Mindig féltem a külön véleményemtől. Nem tudtam, míg le nem mérhettem a mások igazságának mérlegén is, hogy pártolom-e vele az igazságot, mások is gondolkoznak-e hasonlóan, vagy csak a magam egyedülvaló útját járom. Azonos gondolkodásúakat, szellemi ikertestvéreket, vagy legalábbis rokonokat kerestem mindig.”
Szűkszavú írásomat egy terjedelmes követi, melyben nemcsak életének célállomásait, nagyobb eseményeit említem, hanem azokat a történéseket is, melyek egésszé kerekítették egy mindig tettre kész ember életét. Ezért keresem feltett kérdéseire, „ki vagyok”, „ki voltam” az első rövid választ.
Életrajzi figyelő
1928. december 14.-én született unitárius lelkészi családban. Amennyiben figyelemmel kísérjük iskoláit, majd a teológiai fakultás elvégzését, valamint saját nyilatkozatát, akkor egyszerűnek bizonyul, hogy megjelöljük elhivatottságának tényét. Azt azonban tudom, hogy a közeg, melyben született és nevelkedett, indíttatást adott eljövendő munkája végzéséhez, de erről igazán a 49 esztendő beszél, mely alatt – jellemző módon, mint Simén Domokos adta magát egyházi, közösségi, vagy éppen családi ügyéhez. Inkább hallgassák őt! „Sokan vannak, kik ismertek, kevesebben, kik még megismernének, s nagyon kevesen, kik végig ismertek életemen keresztül. Mondok hát magamról is.
Az én életem kövét-dobáló Hargitám, a szülőfalum, Homoródalmás. Itt a 43 éves korában, nagyon korán elhalt lelkész, ki nekem Édesapám is volt, Ő volt az a kéz, melyen keresztül megfogta Isten a kezem. Édesanyám, ki a torockói gyász falujából hozta magával törékeny testében a törhetetlen lelket, özvegyen nevelte fel 1945 karácsonyától, a homoródszentmártoni iskola tanítói fizetéséből 4 gyermekét és mindeniknek tisztességes kenyeret és anyai szívet adott”.
A Székelykeresztúri Unitárius Gimnáziumban érettségizett, majd a kolozsvári Unitárius Teológiai Karon szerzett lelkészi oklevelet. Szolgálati helyei: Küküllőszéplak-Vámosudvarhely, Székelykál, Ádámos, Csíkszereda. Ez utóbbi egyházközség újraszervezője és a csíki-gyergyói szórványgondozás elindítója volt. Kinevezésére, valamint a későbbi évekre emlékezve így ír: „A teológia elvégzése után a néhai Főtisztelendő, Dr. Kis Elek püspök úr kinevezett Székelykálba. Utána egyhangú meghívással az Ádámosi Unitárius Egyházközség kebelezett be 22 évig. /…/ Valahányszor a Hargita árnyékába indultam, mindannyiszor azt mondtam, hogy megyek haza, s valahányszor megfordítottam a szekerem rúdját, mindannyiszor azt mondtam, hogy megyek vissza. Lokál-patrióta vagyok, ha szégyen is bevallani, a szülőföldet elfeledni nem lehet. Mikor tehettem mindig jöttem és hazajöttem Almásra, Szentmártonba, Szentpálra, vagy Torockóra épp úgy, mint Székelykeresztúrra és környékére, középiskoláim fővárosába”.
Ha két részre osztom gyakorló lelkészként történt működését, akkor elmondhatom, hogy az adott hely volt a meghatározó. Míg a Küküllői egyházkör lelkésze volt, addig természetesen az ottani események érdeklik. Korabeli feljegyzéseiből láthatjuk, hogy szorgalommal és érdeklődéssel vetette bele magát a számára még ismeretlen korok eseményeibe. Amikor áttevődött szolgálatának helye a csíki-gyergyói medencébe, attól a perctől kezdve az ottani unitáriusok gyülekezetbe szervezése, valamint a történeti igazság feltárása volt számára a legfontosabb szempont. Ez utóbbival kapcsolatosan több előadást is hallhattak az érdeklődők, itt ezen a helyen is, melyekben a csíksomlyói búcsúval kapcsolatos ferdítéseket, valamint a történeti valóságnak megfelelő tudósításokat rakta következetes egymásutániságba. Ezeket a dolgozatokat teljesen átjárja székely gondolkodásmódja, de az egyfajta határozottság is, mely nem csupán ráilleszthető Simén Domokosra, hanem egyszerűen rá jellemző.
Nyugdíjba vonulását követően töretlenül és meggyőződéssel végezte feladatait, melyek talán még több rétűek voltak, mint az előtt. Szolgálatokat végzett azokon a helyeken, ahol felkérték erre (Marosvásárhely, Csíkszereda, Homoródalmás), folytatta kutató munkáját, írta és előtárta dolgozatait, élte egyéni, nyugdíjas éveit. Ez utóbbival kapcsolatosan csak annyit jegyzek meg, hogy, bár egészségi állapota egyre romlott, (szívinfarktusát követően saját maga ment be a sürgősségire), elvállalta történetírásom első kötetének lektorálását, sőt, mi több, halálát megelőzően megírta hozzá az előszót is.
Hadd álljon itt egy első idézet arról a stílusról, egyéniségről, szókimondásról, ahogyan magam is jellemezni kívánom őt. „Minden idők embere szívesen járt az eszmék és gondolatok szálfarengetegében, vagy csak övig érő csepleszében. Benne utat és ösvényt vert, irtott, vagy ültetett. Idegenvezetőik közt filozófusokat és politikusokat, prózai közgazdász-lelkeket, lírai hangolású életeket és a husángtörvényt tisztelőket egyformán találunk. Más és más völgyből és időből indultak el a nagy kérdés-tisztás felé. Különböző volt „feltarisznyáltatásuk” is. Lehet, hogy mindenben szöges ellentétei voltak egymásnak, de egy volt az iránytűjük: arra a kérdésre akartak választ adni, amit Vörösmarty így fogalmazott meg: „Mi dolgunk a világon?”
a Simén név
A történelmi századok alatt többféleképpen írták és ejtették a SIMÉN nevet
| 1412 | SEMJÉN |
| 1501 | SEMIJEN; SEMIJENIJ |
| 1495 | SEMMYEN; SEMYEN |
| 1325 | SIMIA (E?) NI |
| 1576 | SIMIEN |
| 1502 | SIMIJEN |
| 1876 | SIMÉNY |
| simén |
A név eredetét a hagyomány magyarázza. A fejedelmek korszaka elején, két testvér, András és Tamás megmentik a fejedelem életét. Efeletti örömükben András így kiált fel: „Ha sem én, sem Tamás nem lesz, a fejedelem elvesz”. „Legyen, tehát SEMÉN a te neved” szól a fejedelem, s jutalmul hét jószágot adományozott.”
A hagyománytól eltekintve a SIMÉN név, mely újabb keletű, – a SEMÉN (SEMJEIN) – keletkezett az évszázadok alatt. E fejlődést nem lehet nyomon követni pontosan az oklevelekben, hiszen pl. egy 1555. október 14.-én kelt oklevél S. S. György nevét egy helyen SEMYEN-nek, s három sorral alább SEMIJEN-nek írja. Ugyancsak egy korabeli oklevél a két testvér nevét is kétféleképpen írja le.
A sokféle formában írott név egyik magyarázata – a név fejlődésén kívül – az, hogy a sokszor csak latinul tudó papok sok nehézséggel küszködtek a magyar nyelv szavainak, illetve neveinek leírásával.
A másik magyarázat a név fejlődésében van. Abban, hogy az „e”-ből „i” lett „a középkori egyházpolitikának is volt némi befolyása” – jegyzi meg Simén Domokos. A pogány hangzású és pogány neveket próbálta „bibliásra lágyítani”. Így lett Abrán v. Zábránból Szentábrahám. Kovácsonyból Karácsonyfalva, Semjén, vagy Seménfalvából Siménfalva, stalán Kadocsból Kadács
A pápai dézsmák feljegyzésében Felső Siménfalva „Sent Simone”-nak van írva (1328).
Egyházi irodalom-szemle
Egyházi tevékenységének terjedelmesebb felét csak a megjegyzés szintjén érintem, hiszen ez sokkal több időt igényel, amennyiben a majdnem, fél évszázados időtartamot is vesszük alapul. Ha valaki tétlenül tölt el ennyi időt, – bár nem tudom ki lenne kíváncsi egy ilyen ember életére – akkor is számottevő eseményt lehetne olyan egymásutániságba rendezni, melyek ha nem is lenyűgözően, de lekötnék figyelmünket, ha nem másért, akkor csupán azért, mert bizony ilyen is létezett. Simén Domokos két egyházkörre, családokra és személyekre fordított tevékenységének felkutatása sokkal időigényesebb annál, hogy belepréseljük egy szűkszavú írásba.
Mert inkább személyiség rajz az eredeti célom, ajánlom, hogy pillantsunk bele beszédeibe, melyek hűebben visszahozzák az ő emlékét, mint saját méltatásom. Birtokomban levő beszédei a következő tematikákban oszlanak:
1). Általános beszédek. Olyan vasárnapi prédikációkról van szó, melyekben ugyan kitűnik egy-egy pontosan meghatározható téma, de az csak emeli az alkalom hangulatát.
Nem részletezem az általa hátrahagyott témákat, hanem kiválasztottam egyet, a világosságot. „A hit látása a lélek világossága” – írta fel kézzel, címként a különben gépelt beszéd fölé. Jézusról beszél, aki „„világosságul”, világosságnak jött erre a világra. Látásnak, rálátásnak, iránynak, önmegtalálásnak, hogy a helyükre kerüljenek e világnak külső és belső értékei, dolgai. Nem Istennek jött, vallja, hanem világosságnak, az tudja a legjobban gyakorlatilag is értékelni a világosságot, aki már volt tökéletes sötétségben. Én voltam gyermekkoromban. Az almási barlangba kirándultunk felelőtlen és játszi gyermekekként. A hátizsákunkat a barlang szájában elrejtettük s csak egy szál, égő gyertyával mentünk a kilométer hosszú földalatti útra. A gyertyavivő társunk megcsúszott, ráesett a gyertyára, az kialudt és mi megszeppent gyermekek a teljes sötétségben maradtunk. A gyufát kint felejtettük a hátizsákban. Ijesztő, rémítő volt a vakságunk, mert nem volt egy lobbanásnyi világosságunk sem. Sírtunk, vártunk. Aztán egyszer, hosszú órák után, egy kiránduló csoport jött. Egymásra néztünk; az egyikünknek egy fehér tincse szürkült, a másikunk véresre rágta a körménél az ujját, a harmadik meg önkéntelenül és tudattalanul összehasogatta kínjában az inge alját… Világosságot, fényt, egy lángocskát kaptunk, hogy szerencsés véggel fejezzük be a kirándulást, hogy ne maradjunk – talán örökre is – a barlangban… Jézus világosságnak jött, hogy fényéből-tanításából, mindenki, aki sötétségben van lángnyi világosságot vehessen sorsa barlang-szomorúságában…, hogy világosságra jöhessen.
2). Második helyre sorolom az alkalmi megnyilatkozásokat. Ezek mindig szorosan kapcsolatban álltak valamilyen ünnepéllyel, illetve rendezvénnyel. Felvezetése, előtárása jellegzetesen magukon hordozzák azt a stílust, melyet nem tapasztalhatunk mások által írt és közzé tett beszédekben. Sokak előtt ismeretes, hogy a kommunista Romániában kötelező módon beszédeket kellett mondaniuk a lelkészeknek a béke mellett. Ennek a feladatnak Simén Domokos is megfelelt, de sajátságos formában. Ebből kínálok ízelítőt. „Feltehetjük a kérdést, hogy miért olyan kevés a becsületes, a feddhetetlen ember világunkban? Úgy gondolom azért, mert másoknál látjuk és ügyeljük, szinte keressük az emberi tévedéseket, magunkkal szemben nem azzal a mértékkel mérünk. /…/ A következő kétségem az, hogy a mai ember, főleg a mi szűkebb földrészünkön lát-e, vagy egyáltalán néz-e? A közmondás szerint nem látja a fától az erdőt és az embertől az emberséget. Az erkölcsi világrendből egy Bábeltornyát hordozunk magunkban. Amiből látható, kézzel fogható hasznunk nincs, arra nem nézünk, arra nem vigyázunk. Pedig az ember értékét a feddhetetlenségre való figyelés, vigyázás, nézés adja meg. Példának hozom fel a homoródalmási Mihály Jánost (1771-1836), királybíró, képviselő, királyi táblai ülnök, székelykeresztúri unitárius iskola gondnoka. Feddhetetlensége és becsületessége révén érte el mindezeket a tisztségeket. Történt, hogy az Udvarhely vidéki katolikusok világi gondnokot akartak választani. Jelölt sok volt, de mindenkit a közismert Mihály Jánoshoz mértek és mindenkit híjával találtak valamiben. Nekik pedig olyan gondnok kellett, mint az unitárius Mihály János. Végül megkérték, hogy vállalja el az Udvarhely vidéki katolikus megye gondnokságát. Ha beleegyezik a főtisztelendő Kovács Miklós gyulafehérvári püspök úr, volt a válasza. És beleegyezett és megtörtént az a rendkívüli eset, hogy a katolikus megyének egy unitárius ember lett a főgondnoka. Nem azért, mert unitárius volt, hanem mert feddhetetlen és becsületes volt.” Tudniillik: csakis ilyenek az Isten fiai, akik az ígéret szerint birtokolják majd a jövő békességét.
3). Harmadik helyre az ünnepi beszédeket sorolom, melyekben sajátos módon tanít Simén Domokos valamelyik sátoros ünnepről. Nem kommentálom a sorrendet, de amennyiben a birtokomban levő, ünnepi beszédeinek számát figyelem, a következő sorrendet állíthatom fel. Legtöbb beszéde a pünkösdi ünneppel kapcsolatos, majd azt követik az őszi hálaadásiak, a sort a karácsonyi beszédek folytatják, majd a húsvétiak zárják. Egyfajta naptári sorrend így is nyomon követhető, csak éppen az a gond, hogy pünkösd kap több hangsúlyt az ünnepi beszédekben. Én is ebből ragadtam ki egy részt. „Emberi vágyaink és törekvéseink sok-központúak. Egyik legerősebb és legjobban óhajtott álmunk az, hogy erősek legyünk. Erősek, mert úgy látjuk, hogy az erő hatalmat, biztonságot, békét, nyugalmat ad. Az erő önbizalmat sugall, jelent.
Széchenyi István, ki a legnagyobb magyar melléknevet kapta a bizalommal kapcsolatban ezt jegyezte aranymondásai közé: „Népünknek két nagy hibája volt: Vagy nem bízott magában eléggé, vagy elbízta magát.” Bizonyára történelmünk két megásott sírjára gondolt, a tatár és a török háborúra, Mohira és Mohácsra. Az elsőnél IV. Béla király táborát körbezáratta hatalmas nagy harci szekerekkel, mintegy bebörtönözve a harcosokat egy szűk helyre, mert nem bízott eléggé magában és népében. A második esetben II. Lajos, ifjú király nem várta meg félhadseregét, a 40 ezer erdélyi harcost, hanem elbizakodottan nekirohant a török ágyúk tüzének. Mindkét alkalommal elveszett az ország összlakosságának egyharmada. Azóta is olvassák, kik akarják, hogy egy közösség életében tragédiát jelent az is, ha nem bízik magában, s az is, ha elbízza magát, mert nem erőt, hanem gyengeséget jelent.”
4). A következőben a temetési beszédek tanúskodnak Simén Domokos felsorakoztatott, majd kimondott nyíltságáról. „Soha ilyen nehéz szolgálatom nem volt, mint most, mikor Sándor Bálint koporsója mellé állított a család kívánsága és a hivatásom. Ne várjatok hát tőlem Gy. Gyülekezet szép beszédet, – azt könnyű mondani, én igaz beszédet mondok. Erre kényszerít a mi közös életünk: 11 évig osztály és évfolyamtársak voltunk, 45 évig lelkész-kollégák és 56 évig nyitottan, lelki, jó barátok. Hivatásom az lenne, hogy rólad beszéljek Bálint, de engedje meg az Isten is, én nem rólad, én veled akarok beszélgetni most is, folytatni azt az 56 év óta soha be nem fejezett beszélgetést, amire a halál nem tehet most sem pontot. Furcsa, de úgy érzem, hogy nem csak az életedben voltam benne, de egy kicsit benne vagyok én is veled a koporsódban is.”
5). Az egyes ünnepre megírt ágenda, vagy, ahogyan mi nevezzük: ünnepre előkészítő beszédbe is belecsempészte megtagadhatatlan önmagát. Itt kérdésekben találjuk merész szókimondását. Jézus „kétszer ismételte meg az érthetőségért példázata lényegét: „Valahányszor ezt cselekszitek, az ÉN EMLÉKEMRE, EMLÉKEZETEMRE TEGYÉTEK!” Önmaga emlékét hagyta figyelmeztetésnek, emlékeztetőnek minden napra.
A mi hitünk szerint minden úrvacsora vétel alkalmával Jézusra emlékezünk, ahogy meghagyta, ahogy kihangsúlyozta akkor. De a kenyérrel minden nap élünk, minden nap megszomjazunk. Gondolunk-e minden nap Jézusra? Cselekszünk-e minden nap Jézus szerint? Erre adj választ, ha ma, most gondolatban oda ülsz az utolsó vacsora asztala mellé, és itt, most úrvacsorát veszel. Emlékezzél életed számvetésével!”
6). A sort az imádságok zárják. A hagyatékban található imádságok is igen pontosan jellemzik Simén Domokos alakját, de ugyanakkor gyakorolt hitét is. „A forradalom 100. napján imádság” c. írásának végére saját kezűen oda írta, hogy „Nem kellett”. Megtörténhetett, hogy csakugyan nem mondta el aztán sehol ezt az imádságot, de gondolatvitelében ráismerünk ebben is Simén Domokosra.
„Gondviselő Isten, ki a mindenségben a Gondviselés, az Egység és a Végtelen vagy, most is Téged keresünk, az értelmünk, s lelkünk megközelítésében. A világ összefüggéseinek logikus láncában Te vagy a nyitó és záró láncszem. /…/ Téged keresünk a sír-birodalomban, hogy megköszönjük azt, hogy közülünk egyeseket az eszme mellé állítasz, ha kell példának, ha kell hősi halottnak.
Köszönjük a belülről építkező Eszmét, az önmegvalósuláshoz szükséges erőt a kitartásban és a hősi halált is vállaló példamutatást.
Adj Uram igaz eszmét nekünk. Adj az Eszmének igazságot, az Igazságnak szabadságot, a szabadságnak békességet, adj Uram az embernek emberséget. /…/.
Légy és maradj Uram Isten a szabadságra érdemesekkel és maradj a szabadságot megváltó hősi halottakkal. Ámen.”
Végszó helyett
„Ha veled lehetünk, Atyánk, a biztonság markában érezzük magunkat. Életünk zeg-zugossá töri bennünk a hit hegyláncát, ingoványossá a mindennapokban való békességes járást. Így válik bizonytalanná életünk, minden napunk. Pedig mi biztonságra vágyunk. Esetlegesek céljaink, vágyaink, holnapunk, sorsunk, életünk. Így élni nyugodtan, békésen nem tudunk. Kapaszkodni szeretnénk a te remélt bizonyosságodba. Az élet ezt nem tudja adni. Az élet pénzről, jogról, gazdagságról-szegénységről, árakról beszél, mert csak ezt ismeri. Üresen kong bennünk az élet nyugalma-békéje. Mindent megvalósíthatunk, elérhetünk, de e nélkül semmit sem értünk el az emberré maradásunk házi feladatában.”
„Mi lemondtunk a világi érvényesülés /…/ életéről és a zaklatások, vallatások, elnyomások és erőszakok ellenére mosolyogva végeztük a magunk dolgát, éltünk hivatásunknak, mert nekünk nem csak élni, hanem éltetni, megértetni kellett a magunk családján kívül azt a nagyobb családunkat is, amelyik az unitárius hitet, a nemzeti öntudatot, akik az önazonosságukat nem akarták elveszteni, hanem élni akartak azzal és abban. /…/ megérte-e? Állítom és te is mondtad: megérte! Küzdelem volt a javából. /…/ Annál sokkal többet nyertünk, mint amit vesztettünk volna másként élve. Nyertük lelkiismeretünk nyugalmát, megtartottuk azonos önmagunkat és a ránkbízottakat is, nem tagadtuk meg emberi alapvoltunkat.”
Pap Gy. László
unitárius lelkész
„Velem van az Isten” c. beszédből.
Beköszönő beszéd – Csíkszereda, 1977.
Beköszönő beszéd – Csíkszereda, 1977.
Beköszönő beszéd – Csíkszereda, 1977.
Vásárvételi szerződésben szerepel a beírás.
Az utolsó bejegyzésben is a Székely Oklevéltár V. Kötetének 281. Lapját jelöli meg forrásként, majd utána az évszámot (1576), amit végül is áthúz.
Pálmai J. Udvarhely vármegye, 210. Old.
„A hit látása a lélek világossága” c. beszédből.
„A jövendő a béke emberéé, az Isten fiaké” c. beszédből.
„Legyetek erősek” c. pünkösdi beszédből.
Torockószentgyörgyi unitárius lelkész.
„Sándor Bálint temetésére” c. beszédből. 1998. július 31.-én.
„Jézusra emlékezünk” c. beszédből.
„Vallomás magunkról magunknak c. ima.
„Sándor Bálint temetésére” c. beszédből. 1998. július 31.-én.
Pap Gy. László 