Jézus – 3
– karácsony ünnep szombati beszéd –
„Mert példát adtam néktek, hogy amiképpen én cselekedtem veletek, ti is aképpen cselekedjetek.” Jn 13, 15
A mai nap folyamán eljön az angyal és beteszi a fa alá szerény, vagy gazdag ajándékait. Ismét rá kell mutassak arra, hogy mi, vallásos emberek többszörösen ajándékozottak vagyunk, hiszen nemcsak családi fészkünk feldíszített fája alá állhatunk, hanem egyházközségünk, nagyobb családunk karácsonyfája is díszeleg. A kérdés az, hogy apró, gyermekeinknek szánt ajándékaink mellé milyen hitéleti ajándékokat teszünk le ma? Ez áldott ünnepen, Jézus születése milyen ajándékokkal lep meg bennünket?
Arra gondoltam, hogy Jézus példájának követése köré font meglátásaim lesznek részemről azok az ajándékok, melyekkel ünnep szombatján kész vagyok egy prédikáció erejéig megajándékozni titeket. Tudom rólatok, hogy bizonyára kedvesen fogadjátok e lelki ajándékot, hiszen azért vagytok itt, hogy ti is lelketeket tegyétek a fa alá, mindannyiunk megajándékozása érdekében.
Mai gondolataim, tehát Jézus példaadása körül forognak. Célom az, hogy megláttassam veletek, éppen a jézusi példamutatáson át, hogy mindennapi életünkben micsoda nagy ajándék, ha van valaki, akiről példát vehetünk, s aztán szép lassan magunk is ilyen példamutatóvá válunk.
Félreérthetetlenek Jézus szavai: Úgy kell cselekednetek – mondta tanítványainak, – ahogy engem láttatok cselekvés közben. De nemcsak ez, hanem cselekvése példaértékű volt és maradt, amit nem csak követni érdemes, hanem szükséges is. Ezek után az a kérdés, hogy melyek azok az újszövetségi példamutató értékű figyelmeztetések, melyekre érdemes odafigyelni, s melyek birtokában drága ajándékként állhatunk be mai karácsonyunk, és a mindenkori, ezután következő karácsonyaink fája alá?
A feladatom sokkal nehezebb, mint azt gondoljátok. Jézus példamutató élete olyan szerteágazó és olyan sok területre kitekintő, hogy nehéz kiválogatni közülük a legfontosabbakat, illetve köztük felállítani egy sorrendet. Ezzel a nehézséggel szembenéztem, s igyekeztem Jézus példamutató tanításaiból kiragadni azokat, melyek mindenkori ajándékoknak számítanak a karácsonyok árnyékában, a karácsonyfa alatt, az otthon meleg ölén, vagy gyülekezeti életünkben.
1). Az a meglátásom, hogy Jézus példamutatásának első, fontos kitétele az lehet, hogy igyekezzünk időben megbecsülni a mulandó jót. Ezt szépen érzékelteti az a kijelentés, hogy a rókáknak barlangjuk, a madaraknak fészkük van, viszont az ember fiának, Jézusnak nincs ahová a fejét lehajtsa (Mt 8, 20.).
A példaértékű karácsonyi ajándék e figyelmeztetésben megtalálható. Lássuk: mondja azt valaki közülünk, hogy nem elsőrendű ajándék a karácsonyi ünnepen az, hogy legyen mindenkinek egy hajlék a feje fölött. Nem kellene-e hálásak legyünk Istennek azért, hogy csakugyan van egy hajlék fejünk fölött? Nagy ajándék tehát, ha valaki meg tudja becsülni kapott, vagy szerzett hajlékát, ahová szerényen meghúzza magát, vagy gazdagon arról gondolkodik, hogy milyen sok embernek lenne még helye ebben a házban.
2). Jézus példamutatásának következő figyelmeztetése arra mutat, hogy legyünk egyek! Testvéreim! Gyakran hallunk olyan kijelentéseket, hogy karácsony, a legnagyobb keresztény ünnepünk is csak három napos. Ennyit tart ezek szerint a szeretet. Pünkösdkor az egységről szoktunk beszélni. Szintén három napig tart az is. Pedig Jézus példaadása nyomán másként értelmeződik az egység gondolata. Ő azt akarja, hogy mi, késői tanítványok egyek legyünk és maradjunk (Jn 17, 21.). Az kell legyen a célunk, hogy nap, mint nap egyek legyünk gondolkodásban és cselekvésben. Úgy, ahogy bennünk van lélekben Isten, úgy bennünk van édesanyánk és édesapánk lelke is. Így lehetünk benne mi is egymás lelkében. Békességet és nyugalmat árasztva magunk körül. Ez az egység egy másik karácsonyi ajándék a fa alatt.
3). Engedjük, hogy mások keressék dicsőségünket. Más szóval, legyünk szerények! Én nem keresem az én dicsőségemet (Jn 8, 50.), mert, ha én dicsőíteném saját magamat, e dicsőítésem semmit sem érne (Jn 8, 54) – mondta Jézus. Nemcsak az ajándékozás időszaka lépett életünkbe, hanem a számadás ideje is. A magunkkal szemben tett szemrehányások eltörpülnek az öndicséret mellett. Gyakran hallunk olyan megjegyzéseket, melyekben az „öndicséret gyalázat” közmondás feledésbe merült. A mesélő hangsúlyozza, hogy egész évben, kezében hordozta, sok gonddal és törődéssel ápolta családját, de a tagok nem igen akarnak örvendeni a drága ajándékoknak. Könnyes szemük villan a karácsonyfa, díszes gyertyafényében, s bizony a hívek örömszerző gyülekezetének lelkületében is. Ezek a befele és kifele könnyező emberek nem hallani akarják, hogy mennyire szeretik őket, hanem érezni. E szeretet érzéseivel és éreztetésével álljunk be karácsonyfánk ajándékai közé!
4). Maradjunk engedelmesek. Jézus Názáretbe ment szüleivel, ahol engedelmes gyermek volt. Édesanyja szívében őrizgette gyermekének engedelmes viselkedését (Lk 2, 52.). Nehogy azt gondoljuk, hogy másként érzett volna irántunk a mi édesanyánk. Nem azért intett időközönként iránta való engedelmességre, hogy neki ebben kedve teljen. Hanem azért, hogy belénk ívódjon a mindenkivel szembeni engedelmes magatartás. Ők, az édesanyák helyesen látják ezt az életet. Ők tudták a legjobban megéreztetni velünk, hogy egy folyamatos engedelmesség az élet. Másként nem lehet élni. Valakinek mindig engedelmeskednie kell otthon, a munkahelyen, a nagycsaládban. A példa értékű karácsonyi ajándék, tehát az engedelmesség. Ezzel álljunk be életünk karácsonyfája alá.
5). Érdeklődjünk mások sorsa felöl. Jézus nem rejtette el férfikönnyeit. Meg tudta mutatni sajnálkozásának könnyeit akár Lázár koporsója mellett (Jn 11, 36.) akár pedig képes volt arra is, hogy sírjon Jeruzsálem felett (Lk 19, 41.). Az egyik határon túli rádióban, csütörtökön este beolvastak egy szomorú történetet, melyben az édesapa kétségbeesetten mesélte el, hogy másfél éve elveszítette nagyon szeretett, fiatal feleségét, s az óta képtelen vigasztalást nyerni, sőt egyre növekvő gyermekének sem tudja megmondani az igazat. Karácsony nagyhetében – tudjátok meg kedves Testvéreim – nagyon sokan voltak, akik együtt éreztek e férfivel és elkönnyezték magukat.
Vagyunk jó néhányan, akik felnőtt férfiakként sem szégyellünk sírni egy faluért, egy városért, melyhez hozzá tarozunk. Végeredményben sosem magát a helységet, hanem azokat siratjuk, akik otthon maradnak a régi tűzhely mellett, vagy a temetőben.
Példás a mindenkori együttérzés, de főleg most, amikor nagy együttérzéssel beállunk az ajándékozás fája alá.
6). Végül, de nem utolsó sorban a jótékonyság példáját mutatta meg nekünk Jézus. Az Újszövetség lapjain gyakran olvashatjuk, hogy Jézus mindenütt hirdette az evangéliumot, a betegeket gyógyította, a szegényeket bátorította, a kesergőket vigasztalta, a foglyoknak szabadulást hirdetett. Bárhol járt, mindenütt csak jót tett. Ebből a felsorolásból mindenkinek jut valami. A kérdés csak az, hogy ezek közül van-e legalább egy, amit eddigi életünkben teljesítettünk volna? Vagy: hagytuk, hogy azok hirdessék az evangéliumot, akik értenek hozzá. Nem gyógyítottunk meg senkit, mert nem vagyunk orvosok. Nem bátorítottuk a szegényt, mert magunk is olyan szegények vagyunk, mint a templom egere. Nem is vigasztaltunk senkit, mert örökös volt a bánatunk. Szabadulást nem adhattunk senkinek, mert nem vagyunk ítélő bíró. Igaziból magunk is foglyok vagyunk. saját magunk foglyai.
Kedves Testvéreim! Nem marad más hátra, mint hogy csakugyan beálljunk a karácsonyfa alá. Vegyük észre, hogy valaki úgy fogad el minket, amilyenek vagyunk. Ő Isten. Mindenki más – Jézus, szülőnk, gyermekünk, rokonunk, barátunk, ismerősünk – elvárja tőlünk hogy példamutatóan szeressünk, de ne csak három napig, mint a mesében, hanem életünk végéig. Azt akarják ők, hogy egy ilyen példamutató ajándék legyünk a karácsonyfájuk alatt. Úgy legyen. Ámen.
A szeretet
– karácsonyi beszéd –
„Szeretetemért ellenkeznek velem, én pedig imádkozom. Rosszal fizetnek nékem a jóért, és gyűlölséggel az én szeretetemért.” 109. Zsolt 4-5.
Karácsony, a 4. századtól életbe léptetett keresztény ünnep első napját üljük. December 25.-e, a többséget jelentő keresztény egyházak által megjelölt időpont, mikor Jézus születésére emlékezünk. Elmondhatjuk, hogy ez az ünnep ad igazi értelmet egész vallásos évünknek, de ettől várjuk a beteljesülést is. Természetesen életünkben annak eláradását reméljük, ami eddig a pillanatig a sóvárgás szintjén, a reménylett dolgok valóságában, azaz hitünkben élt csupán. Itt az ideje, hogy úgy nézzünk karácsony felé, mint álmaink beteljesülésének napjára. Amit nehéz eldönteni, az csak az, hogy mi volt, amire a legjobban vártunk, mi volt az, ami elsődleges szerepet kapott a karácsony beköszöntésével?
Ahogy karácsony az ajándékozás, a család, a békesség, a szeretet ünnepe, éppen úgy mindenik sajátságos elsőbbséggel bír egyéni és közösségi életünkben. Az ajándékozás öröméről szóltam a Bihari Naplóban – jól lehet sokkal bővebben, mint ahogyan az ott olvasható. A megmaradt három jelző közül kell választanom. Választok abban a reményben, hogy lesz még legalább két karácsonyom, amit veletek tölthetek, s így akkor a másik két témára is sor kerülhet.
Vesszővel menjek-e hozzátok, vagy szeretettel – kérdezte Pál apostol a korinthusi gyülekezetet (1 Kor 4, 21.). Nyelvünknek vesszőjével, vagy őszinte szeretettel szoktunk menni egymáshoz? Ez a ma karácsonyának nagy kérdése.
Nemcsak a zsoltárosnak volt keserves tapasztalata, hanem a mi lelkünkben is sokszor megkeseredett a szeretetnek amúgy édes íze. Miért? Tettük és tesszük fel gyakran e kérdést. Megérdemeljük-e, hogy egymásra fordított szeretetünkért bántóan, gyűlölséggel, szeretetlenséggel bánjanak velünk? Szinte vágyakozom arra, hogy magasban lássam annak a jelenlevő, ünneplő atyámfiának a kezét, akit még eddig nem csalt tőrbe az élet. Akinek áldozatkész szeretetével nem élt vissza még senki. Jó volna, ha lenne legalább egy ilyen kéz a levegőben.
Beszéljünk a rokonról, aki szeretetünknek gyertyafényénél nagyon sokszor meggyújtotta a sajátját. Vele zord idők karácsonyain összetettük fényeinket, bús fejünket, megmelegítettük egymást, az után családtagjainkat is, s úgy éreztük, hogy mindig szeretni fogjuk egymást. Tudtuk, hogy minél többet ad az ember, annál nagyobb és erősebb lesz az ő lelke. Minden adomány egyúttal nyereséget jelent magára az adományozóra, s innen van az is, hogy a szülők gyakran jobban szeretik gyermekeiket, kikért mindenüket áldozzák, mint viszont. Sokszor az adó boldogabb, mint az elfogadó. Hittük, hogy minél több szeretetet adunk egymásnak, annál több marad nekünk. Aztán egyszerre minden megváltozott. Éppen, amikor a rokonért imádkoztunk – ránk tört és bejelentette, hogy végzett velünk, többé nem ismer. És csakugyan az óta nem ismer meg. Még a köszönésünket sem fogadja. Átvillant a zsoltáros fogalmazása rajtunk s az ő kérdése életre kelt bennünk is: Pedig mennyire szerettük őt. Miért fizet rosszal és gyűlölséggel a szeretetünkért?
Minden ember boldogságának és boldogulásának alapfeltétele, hogy megnyerje embertársainak szeretetét, vagyis kedves legyen, hiszen csak így lehet birtokában annak a módnak, mellyel eltalál az emberszív az emberszívhez. Ezt tudtuk a barátunkról. Olyan szeretettel viseltettünk egymás iránt, mint igazi testvérek. Azt hittük, hogy ennek a barátságnak nem lesz soha vége. Nem sodródtunk céltalan, de nem is ütköztünk soha össze. Mély volt a szeretet és egyformán osztottuk el magunk között a szelet zsíros kenyeret. Mégis egyszer megtörtént az, amit egyikünk sem hittünk. Éppen, amikor barátunkért imádkoztunk – felhívott telefonon. De nem azért, hogy megköszönje az ünnepre küldött üdvözletet, hanem hogy közölje velünk: ő szakított. Többé nem ismerjük egymást. Magyarázkodásunkat már csak a „tónus” hallotta meg. A zsoltáros keserves érzése feltört belőlünk s úgy öntötte el lelkünket a keserűség, mint a víz gátszakadáskor a folyó menti rétet. Miért van az, hogy önzetlen szeretetünkért gyűlölséggel fizet a legjobb barátunk?
„Volt a mi iskolánkban egy fiú, akinek nagyon szegények voltak a szülei. Olyan tarka-foltos nadrágban járt, hogy majd megpukkantunk rajta nevetésünkben. Valahányszor azt gondoltuk, hogy most már igazán vége a foltozásnak, most már csak kap egy új nadrágot, mindannyiszor egy-egy új, barna folt jelent meg a sok kis folt között. A szünidő végén, legpompásabb mulatságunk volt várni Miller nadrágjának a megjelenését az udvaron. Képzelhetni azt a harsogó kacagást, melyet előidézett, ha a szünidő alatt még tarkább lett. Hogy szégyellem ezt a kacagást, – meséli Foerster, – igaz, hogy nem gonoszságból történt, de olyan ostoba és meggondolatlan volt. Mi csak a tarka foltokat láttuk, de amiről beszéltek, abból semmit sem értettünk. Nem tudtuk, nem láttuk a végtelen anyai szeretetet, sem az átvirrasztott éjszakákat, sem a könnyeket, melyeket az édesanya ontott, hogy az egész fáradságos foltozás csak olyan valamit eredményez, amiért az ő fiát kinevetik az iskolában. Mit nem adnék én most ezért a nadrágért, ha meg lehetne találni, hiszen olyan ez, mint egy mestermű, amiért nagy árat szoktak fizetni. Mert ezen a mesterművön foltról-foltra lehetne kimutatni az anyai szeretet csodálatos találékonyságát és azt a rengeteg fejtörést, gondot, ami ebbe a szegényes jószágba bele volt öltöztetve, öltögetve. Ezt a legelső párizsi szabó nem tudná utánozni, az is felkiáltana: Ekkora türelme még egy gépnek sincs, nem hogy egy szabónak. Ekkora türelme csak egy édesanyának lehet.” /Foerster: Az élet művészete /
Itt vagyunk a családban. Olyan nagy szeretete csak egy édesanyának lehet, mint, akiről mesélt a történet. De tudjátok, hogy sokszor mi történik ezekkel az édesanyákkal? Az új öltönyös fiú, az estélyi ruhás leány hirtelen betoppan, s így szól érte imádkozó szülőjéhez: Végeztem veletek! Elfeledve a sok szeretettel ápolt foltozott-nadrágos gyermekkort, nem mondja meg szüleinek, hogy az bántja és vezette erre a döntésre, hogy kevesebbet örökölt, mint testvérei. A szülő magába roskad, szólni se tud, mert nem érzi, hogy miként értelmezheti így gyermeke a szeretet tiszta valóságát?!
A zsoltáros panasza gyászoló hangú sírást küld a szülő lelkébe, aki azt szeretné a legjobban, ha most hasadna meg a föld, mely örökre elnyeli azok elöl, akiket forró szeretettel, kivétel nélkül szeretett. Még akkor is imádkozott értük, amikor vele ellenkeztek, s akik ma teljes megvetéssel válaszoltak tiszta szülői szeretetére. A föld nem hasad meg. A szülő még nem süllyed el. Karácsony ünnepszombatján becsenget az ajtón, s ha az kinyílt, csak ennyit szól jó angyal módjára: Jöttem, hogy megnézzelek s megnyugtatlak, hogy nem vesszőt, hanem szeretetet hoztam magammal.
A mai karácsony üzenetét, tehát abban látom, ha jó angyal módjára, a régi, megélt szeretetünkkel bekopogunk egymáshoz és szólunk: Ha ellenkezel is velem, én szeretlek és imádkozom érted. Ha gyűlölsz is engem, én csak a jóra emlékezem és él irántad ki nem alvó szeretetem, mindörökké. Ámen.
Az úrvacsora
– karácsonyi ágenda –
„Ez az az asztal, mely az Úr előtt áll.” Ez 41, 22.
Kedves Ünneplő Testvéreim! Őszi hálaadás napján indítottam útjukra az úrvacsoráról szóló gondolataimat. Az akkori, úrvacsorára való előkészítő beszédnek az volt a központi kérdése, hogy Jézus milyen céllal hagyta meg számunkra az úrvacsora gyakorlatát? A mai előkészületben arra szeretnék kitérni, hogy az úrvacsora milyen elnevezéseivel találkozunk az Újszövetségben.
Mindenek előtt igazolni szeretném céltudatos választásomat. A textusban szereplő ezékieli leírás pontosan tudomásunkra hozza az úrasztalának méreteit – természetesen a zsidó istentisztelet számára -, másodsorban pedig arra figyelmeztet, hogy ez az asztal Isten előtt áll.
Ennek tudatában vagyunk, mikor bármilyen méretű úrasztala is helyezkedik el templomunk piacán. Ezek az asztalok Isten szemei előtt vannak. Megelőző úrvacsorai ágendámban már megneveztem ezt az asztalt az emlékezés asztalának, most pedig ismerkedjünk meg a további elnevezéseivel.
1). A hálaadás pohara (Mt 26, 27.). Ezzel kellett volna kezdenem az első, közöttetek végzett úrvacsora osztás alkalmával. Olvassuk, hogy Jézus vette a kenyeret és bort, miután első ténykedése az volt, hogy hálát adott Istennek (Mt 26, 26-27.). Jézus gondos, nagyon odafigyelő cselekedetét látjuk, aki nagyra becsüli Isten ajándékait. Hálás azért, amit kapott. A mi úrvacsorával való élésünk a hálaadás szavait hordozza magában. Őszinte hálaadásunk a kenyérért és az italért, előlegezi a jövendő betevő falatját és italát is. Természetesen a hálánk magában foglalja azok iránti köszönetünket is, akik közvetlen közelünkben éltek és élnek, és akik kezünkbe, szánkba adták az élet alapvető biológiai feltételeit.
2). A szeretetvendégség (Jk 12). A kifejezést Jakab apostol leveléből olvashatjuk, aki néhány gondolattal körül írja a szeretetvendégség eredeti lényegét. Nagyon kemény kifejezéseket használ azokra az egyénekre, akik egészen más céllal közelítik meg az úrvacsorával való élés, szeretetre alapozott adományait. Kijelentette az apostol, hogy ezek az emberek magukat hizlalják, ami által „szennyfoltot” ejtenek a szeretetvendégségen. Nyilvánvaló, tehát, hogy nem jóllakásért és részegeskedésért van az alkalom. A lelki táplálkozás foglalja el a központi helyet.
3). Közösség vállalás (1 Kor 10, 16.). Az úrvacsora vételével közösséget vállalunk Jézussal. Mi, akik körül álljuk az asztalt, egymással is. Itt tehát nem lehet szó ellentétről, szeretetlenségről, életre és halálra szóló haragról. Itt megbocsátás van, hiszen csak azokkal vállalunk, vállalhatunk közösséget, akik Jézus tanításai szellemében a szeretetet szolgálják és munkálják.
4). Úrasztala (1 Kor 10, 21.). Pál apostol nagyon szépen elhatárolja a kétféle asztalt. ő az egyiket úrasztalának, a másikat az ördög asztalának nevezi. Vagyis arra kell gondolnunk, hogy e két asztalt megterítésében nem szabad összekeverni. Az úrasztaláról egy darab kenyér és egy közös pohárból származó egy korty bor illet meg. Ez jelenti a közös étkezés áldását. Az ünnepi, megterített asztal pedig sokszor roskadozik az enni-innivalótól, melyek láttán kísértésbe eshetünk, s akár félholtra ehetjük, ihatjuk magunkat. A figyelmeztetés arra vonatkozik, hogy a két étkezést soha sem szabad összetéveszteni.
6). Vacsora (1 Kor 11, 23.). Ebben a vonatkozásban mindenek előtt az eredeti időpontra kell figyelnünk. Miután Jézus tanítványaival megvacsorázott… – halljuk az evangéliumi tudósításban. Tehát vacsorakor gyakorolták az úrvacsorával való élést. Pál apostol azonban a keresztények azon gondolatára utal, amikor szeretetvendégségeik alkalmával, gyülekezetükbe magukkal vitték vacsorájukat. Az egyik bőségesen, a másik szerényebben vacsorázott, egy, ugyanazon helyiségben. Az úrvacsora azonban egységesen kínálja fel a kenyeret és a bort.
Láthattuk, Testvéreim, hogy az általam felsorolt 5 elnevezés mindenikének ugyanaz a közös esemény ad hangot. Ugyanaz a lelki- és testi élmény árad ránk. Ez legyen minden úrvacsora vételünk lendítő kereke, hogy a közös asztalhoz kiállva megérezzük: Isten előtt egyformák vagyunk az úrasztala mellett, mert ez asztal Isten előtt áll. Ámen.
Pap Gy. László 