Bibliai olvasmány: Lk 18,1-14.
„Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos.” Lk 18,10.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
1). A példázat előzményeként egy érdekes, kevésbé ismert példabeszédet olvashatunk, melyről Isten akarata szerint az elkövetkezőkben még mondok beszédet. A bibliai olvasmányból megismertük, hogy a Farizeus és vámszedő példázatát megelőzően Jézus arról tanított, hogy állandóan kell imádkozni, és soha nem szabad belefáradni (Lk 18.1). Ám a példabeszéd arról tudósít, hogy egy városban élő bírónak terhére van a hozzá, igazságszolgáltatás kérésével ment asszony, s hogy megszabaduljon tőle, elvégezte kötelességét. Jézus hangsúlyozza, hogy Isten soha nem várakoztatja teremtményeit, azaz soha nem késik az igazságszolgáltatással, csak éppen az a kérdés, hogy lesz-e hit abban a pillanatban?!
2). A példabeszéd tartalma. Két ember áll figyelmünk középpontjában. Az egyik farizeus, a másik pedig vámszedő. A farizeus – szokáshoz híven előállva – hangosan így imádkozott: „Isten, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is.” Aztán majd Isten tudomására hozta, hogy hetente böjtöl, mindenből tizedet ad. Ezzel szemben a vámos – akit szintén a bűnös társadalomba sorolt Jézus -, megállt hátul, szemét lesütve arra kérte Istent, hogy könyörüljön rajta, bűnös emberen. Jézus a végén megjegyezte – mint általában végkövetkeztetésként -, hogy a vámos megigazultan ment haza, míg a farizeus nem. Ugyanis, aki „magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.”( Lk 18.14).
3). A példabeszéd mondanivalója a következőképpen részletezhető.
a). Először megjegyzem, hogy elmegyünk imádkozni a templomba. Mielőtt azonban feltevődne a kérdés, hogy kit személyesítünk meg: a farizeust, vagy vámost – azoknak az embertársainknak kell igazat adnunk, akik lelkük eledelét, italát, enyhét keresik gyülekezési helyeinken. Úgy-e senki nem veszi rossz néven a következő kérdéseimet? „Testvér! Tudsz-e még imádkozni? /…/ A veszedelem megtanít imádkozni. Voltál-e már háborgó tengeren, ahol a vihar az óriási hajóval labdázik? Ahol az ég és a föld között lebegsz? Ahol a hullámsír minden pillanatban elnyeléssel fenyeget? – Jaj, de kicsiny is az ember! – Volt-e már súlyos operációban részed? Nyomtad-e már hetekig lázban égő sebbel a betegágyat… reménytelenül? – Jaj, de tehetetlen is az ember! Átélted-e már a háborús ostromot föld alatti katakombában, sötét pincelyukban, amikor minden pillanatban várhattad, hogy a bunker egyetlen sírhalmod is lesz? – Jaj, de fél is az ember! Szakadt-e már rád egyszer is az egyedüllét szörnyű súlya, amikor se testvér, se jó barát, se hitves nem tudott segíteni? – Jaj, de szomorú is az ember! Érezted-e azt a forró emberi vágyat, amit Ady így fejezett ki: „Szeretném, ha szeretnének…” – És nem akadt senki, de senki, akitől kínzó gyötrelmedben csak egy jó szót is kaphattál volna. – Jaj, de elhagyatott is az ember! /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 13-14. Old./
A fentiek megvilágítása mellett egyértelműen elmondjuk, hogy felvállaljuk akár mindkét személy megjelenítését, de azzal a különbséggel, hogy nem társulunk a farizeus imádságához. Nem, mert lehet, hogy esetenként képmutatóvá, sőt a vámosokhoz hasonlóan bűnösökké váltunk, de imádságunkban minduntalan arra igyekszünk, hogy megőrizzük azt a tisztaságot és őszinteséget, melyet elvár tőlünk Isten. Tudjuk ugyanis – még mielőtt megfogalmaznánk imádságainkat, – hogy Isten szívünket és lelkünket vizsgálja, melynek következtében nagyon jól ismeri meg nem fogalmazott, ki nem mondott gondolatainkat is.
Lehet, hogy esetenként mások többet hibáznak, mint mi, de Isten soha nem jogosít fel arra, hogy imádságainkban vonjunk párhuzamot egymás cselekedetei között. Előfordulhat, hogy egyesek nemcsak a levágásra szánt baromfi életét követelik, hanem embertársaikét is, de ettől függetlenül nem áll jogunkban fölöttük ítélkezni. Az is megtörténhet, hogy mások látszólag jóval többet adnak egyházuk fenntartására, mint mi, de az sem érdekelhet, hogy ők fölöslegükből, míg mi szükségünkből vonjuk el azt, amit igazán a köz javára szántunk.
Bennünket mindig az a vágy vezérel Isten hajlékába, hogy megtaláljuk szívünk, lelkünk nyugalmát. Jó nekünk akkor imádkoznunk, amikor mellettünk vannak szeretteink, de még jobban esik, amikor minden földi elhagyott, csupán Istent érezhetjük közelünkben. Jól esik Istent keresnünk, amikor jól van dolgunk, s bizony hozzá esedezünk akkor is, amikor úrrá lett rajtunk a kétségbeesés.
b). A második mondanivalót a meghallgatott imádság örömében tapasztalhatjuk. Egyértelműen elmondható, hogy imádságainkban másokról is megemlékezünk, szóba hozzuk szeretteinket, ismerőseinket, beteg embertársainkat, mindenkit, akikért úgy érezzük, hogy jó szívvel, tiszta lelkiismerettel elmondunk egy imát. Igen ám, de csakis jóhiszeműen emlékezünk meg testvéreinkről és nem farizeusi módon. Éppen ezért, amikor távozunk, a legtöbben úgy érezzük, hogy megelégedés lett úrrá rajtunk, hiszen nemcsak szívünk gazdagodott az alkalom áldásaival, hanem lelkünk is nemesebbé vált az imádkozás által. Így valóra vált Pál apostol tanácsa életünkben, aki azt javasolja, hogy „csatoljátok derekatokra az igazság övét, öltsétek magatokra a megigazulás páncélját”, (Ef 6.14). Ez adja tulajdonképpen lelki megelégedettségünket, hiszen éppen annak tudatában, hogy Isten amúgy is átlátja minden gondolatunkat, arra igyekszünk mindig, hogy igazak és igazságosak legyünk és maradjunk azokkal a személyekkel kapcsolatosan, akikről megemlékezünk imádságainkban. Akkor lesz derekunkon az igazság öve, amennyiben belefér a mindenkori igazságba, hogy csakis önmagunk dolgai álljanak szemünk előtt, amikor Istenhez imádkozunk.
A megigazulás öröme akkor válik érezhetővé bennünk és életünkön, akkor öltöttük csakugyan magunkra a megigazulás páncélját, amikor legelőször megéreztük a vasárnapi istentisztelet, imádkozás örömét, és szükségességét. Ezt a mindennapi életünk rendjén néhányan úgy fogalmazzák meg, hogy akkor telik jól a következő hét, akkor nem érzik, hogy valami hiányzik életükből, amennyiben vasárnap itt lehettek gyülekezetünkben, itt imádkozhattak hittestvéreikkel Isten házában.
Átérezzük a vámos lelkiállapotát. Őszintén meghajolt Isten előtt, s nem mások hibáit keresgélte, hanem egyszerűen, érthetően, Isten és a körülötte állók tudomására hozta, hogy megbánta múltbeli tévedéseit, belátta, hogy gyarló ember. Nem hangzott el imádságában bocsánatkérés, mint ahogy mi sem esedezünk legtöbbször Isten megbocsátása után. Egyszerű vallomása nyomán érezte, s így mi is megérezzük, hogy Isten megbocsátotta tévedéseinket, s új emberekként távozhatunk a helyszínről. Tény, hogy nehezen nyílunk meg hasonló közösségekben Isten előtt, de előnyünkre válik, hogy csendes imádságainkban némán, lélekben és igazságban megfogalmazhatjuk azokat a kéréseket, melyek semmiképpen sem tartoznak embertársainkra, hittestvéreinkre, hanem csakis saját magunkra.
c). A harmadik mondanivalót az a megjegyzés érzékelteti, hogy: „Aki magát felmagasztalja, az megaláztatik, aki megalázza magát, az felmagasztaltatik.” Ennek szemléltetésére egy Ady Endre verset (Alázatosság langy esője) választottam:
|
Nyilazott Napod tüzes hője, Nem volt enyhülésem, Uram, S felhődből rámpermetezett Alázatosság langy esője. Nézd, ahogyan fejem lehajtom, Szánom minden dölyföm, Uram, S ha van még bennem gőg-erő, Szívemmel együtt kiszakajtom. Mutass nekem egy ellenséget, Valaki ocsmányt, ó Uram, Megcsókolom csúf lábnyomát, Hogy méltón imádjalak Téged. |
Elébem kis folyókák hozzák, – Szakadt kegyelmed, ó Uram, S csobog lelkemben kedvesen A leesett alázatosság. Szeretnék mindent odaadni Nagy, szent szeszélyednek, Uram, S szeretnék minden percemen Nagyon-nagyon megaláztatni. |
4). Kedves Testvéreim! Összegezésképpen még annyit mondhatok, hogy állandó imádkozásra szólít fel Jézus, és egyben rámutat arra a két lehetőségre is, melyek állandóan kísértenek mindennapjaink, de főként vasárnapjaink során. Gondoljunk arra, hogy amennyiben a templomos hangulat, közösség áldó erejét választottuk lelkünk épülésére, akkor csakis saját lelkünk tisztaságára, imádságunk igazságosságára, lelki örömünkre és békénkre, valamint arra az alázatra gondoljunk, mely igen nagy dicsőséget szerez azoknak, akik ezt követik. Persze nincs azzal sem baj, ha csendes imádságainkban belátjuk tévedéseinket, s néma gondolatban közöljük gondviselő Atyánkkal, hogy megbántuk régi hibáinkat, s egyben kérjük ŐT, hogy vegye le lelkünkről a bűntudat nehéz terhét.
Adja a mindenható Isten, hogy egyetlen alkalom se legyen életünkben, amikor farizeusi képmutatással állunk meg gyülekezetünkben Isten színe előtt, de adja meg lelkünknek örömét, hogy mindig megújult hittel, növekedő reménységgel, és megtisztultan távozhassunk az imádság házából. Ámen.
Pap Gy. László 