- általános beszéd -
„Boldogok azok a szolgák, kiket uruk érkezése ébren talál.” Lk 12,37.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Úgy gondolom, hogy a szolgálatról nem beszélhetek addig, míg meg nem határozom a személy kilétét, aki beleegyezésünkkel, vagy a nélkül elvállalja és végzi a szolgálattal járó feladatokat. Franklin Benjámin, az amerikai feltaláló és unitárius hitvallás—töredékével folytatom a szolgálatról szóló mondanivalómat: „Sokáig éltem és minél tovább élek, annál meggyőzőbb bizonyítékait látom ennek az igazságnak: Isten kormányoz az emberek ügyeiben. /…/ hitvallásom a következő: Hiszek egy Istenben, a mindenség Teremtőjében. Hogy Ő kormányoz mindent az Ő gondviselésével. Hogy Őt imádnunk kell. Hogy a legkedvesebb szolgálat, amit mi adhatunk neki, ha jót teszünk, az Ő többi gyermekeivel. /…/.”
Sajnos, még ma is különös összefüggéseket alkalmazunk a szolgálat részletezésekor. Általában összhangba hozzuk, egyszerre tárgyaljuk a szolgáló, vagy a szolga feladataival, és ugyanakkor a szolgasággal is. Az előbbiek figyelembe tartása mellett abból az üzenetből indulok ki, melyet szentleckénk hordoz: Boldogok azok a szolgák, kiket uruk érkezése ébren talál. Más szóval azt mondhatom, hogy bizonyára dicséretben, vagy jutalomban részesül az a szolga, akit ténykedése, munkája közben talál váratlanul hazaérkező gazdája. Ezek után azokra az emberekre fordítom figyelmemet, akiket szolgai sorsra köteleztek, kényszerítettek, vagy szolgaságban születtek!
Hosszúra nyúlna a felsorolás, amennyiben összeállítanám a névsort, melyben megismerhetnénk a Bibliában szereplő, szolgaságra kényszerített embereket. Időpazarlás és unalmas felsorolás lenne ez, de mégis fontosnak tartom, hogy a már említett hosszú sorból kiemeljek néhány ismert nevet. Szolgai sorsra kényszerült, pl., Jákob, aki Lábánnál, nagybátyjánál töltötte szolgai éveit. Szolgálatban találjuk a testvérpár közül Mártát, aki tulajdonképpen Jézusnak szolgált. Szolgál Jézust is, amikor megmosta tanítványainak lábait.
Ha csupán e három személyre figyelünk, máris rájövünk arra, hogy micsoda különbség van szolgálat és szolgálat között. Míg Jákob arra kényszerült, hogy évekig szolgálja Lábánt, s ebből a szolgálatból csak csalafintasággal menekült, addig Márta és Jézus szolgálata önkéntes alapra helyezhető. Az utóbbiakban nem található a kényszerűség semmilyen formája. Azt is mondhatnám, hogy Márta le is ülhetett volna Jézus mellé, hogy hallgassa tanítását, de ő úgy érezte, hogy inkább szolgál a Mesternek. Jézusnak pedig legfentebb a példaadás céljából kellett megmosnia tanítványainak lábait, és nem valamilyen, a szolgálatra vonatkozó kényszer miatt. Ennek ellenére, a előbbiekből mégis kiderül, hogy a szolgaság valamilyen kényszerítő hatás alatt szemlélhető. Akár külső tényezőként fogjuk fel, – mint a Jákob esetét, akár belső sugallatra történik. Egy olyan gondoskodást céloz, mely mindig a másik ember felé irányul, de ösztönzés nyomán indul el.
Ezek után feltehetem a kérdést, hogy hol találjuk a szolgaságot? Nehéz megfogalmaznom az egyértelmű választ, de ismerve az elősoroltakat, elmondom, hogy mindenek előtt ott létezik szolgaság, ahol rólunk, sorsunkról rendelkeznek anélkül, hogy megkérdeznének bennünket. Azaz: vállaljuk-e, vagy visszautasítjuk a szolgasággal járó feladatokat?
Teljes mértékben kimeríti a szolgaság fogalmát az a megjegyzés, melyet Jeremiás Siralmainak Könyvében találunk, miszerint akkor beszélünk szolgaságról, amikor egy nép vizét és tűzifáját saját pénzén vásárolja (5,4). Vigyázzunk és tartsuk figyelemben az adott történelmi kort és földrajzi helyzetet. Ha mellőzzük ezt, akkor magunkat is szolgasorson tudhatjuk, hiszen mi is megfizetjük vizünket és tüzelőnket.
A szolgaság megjelenésének harmadik formáját azokban a történetekben találjuk, ahol a fogalom kimeríti a rabszolgaság tényét. Az a tevékenység, ami egy szolga kötelességeihez tartozott, túlmutat a szolgai lelkületen. A szolgaságban született és abban munkálkodó ember magától értetődőnek tartotta szolgálatát mindaddig, míg a vele kapcsolatos bánásmód nem lépte túl a tűrés határait. A rabszolgasággal mindig páratlan erőszak társult. Rómában a rabszolga nem védhette meg ügyét, és ugyanakkor tanú sem lehetett. Tárgyként kezelték, akiket tulajdonosaik akár meg is ölhettek. Házasságkötés nem létezett köztük, csupán bizonyos párosítás történt, amelynek következtében a születendő gyermekek fölött uraik lettek a tulajdonosok.
Most nézzünk bele a szolgák kötelességeibe, hogy még közelebb kerüljünk ahhoz a követelményhez, ami megfogalmazódik szentleckénkben. Mindenek előtt a szolga kötelessége volt, hogy alárendelje életét ura, gazdája akaratának. Példaként említem, hogy köteles volt ajtót nyitni hazaérkező gazdája előtt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a bezárt ajtót kellett kinyitnia, hanem ki kellett tárnia azt, hogy a gazda egyszerűen besétálhasson a lakásba. Ugyanakkor figyelnie kellett mindenre, hogy az apró részletek se maradjanak ki, amikor gazdája kiszolgálásáról volt szó.
Javaslom, hogy ne feledjük el továbbra sem a rabszolgaságot érintő szolgálatot, de váltsunk át arra a területre, mely a mindenkori szolgálatot ismerteti, s aztán ezt a szolgálatot azonosítja azokkal a vallásos elemekkel, melyek meghatározói Jézus tanításának és jellemzői vallásos viszonyulásunknak is. Ennek rendjén arról beszélhetünk, hogy a szolgálat végtelen engedelmességet és hűséget követel. Ez a tevékenység mindig másra figyel, s nem haladja meg azt a szükségletet, mely a mindennapi kenyér előteremtését célozza.
A példák bőségével találkozunk, amikor az állandó, másokért történő szolgálat után kutatunk a Bibliában. Mindenek előtt Jézus alakja jelenik meg előttünk, aki hangsúlyozza, hogy nem azért jött ebbe a világba, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy ő szolgáljon másokat (Mt 20,28). Tehát, amennyiben Jézus megengedte magának, hogy másokat, tanítványait, akár azokat az embertársait szolgálja, akikkel akkor találkozott először életében, megállapíthatom, hogy e szolgálat erényként jelent meg azoknak az embereknek az életében, akik erre szánták magukat.
„Meg kell valósítanunk magunkban a szolgáló Krisztust. A mai világban is! … Mert nem az erő, hanem a szeretet menti meg a világot! Mit jelent szolgálni? Talán dolgozni? – Nem! – Inkább a másik javát keresni! Családban? A fiatalúr és kisasszony engedi, hogy a papa és a mama kiszolgálják!… Egy tapodtat sem segítenek szüleiknek. Ha valamit kérnek tőlük, azt hiszik, leszakad az ég! Olyan nehezükre esik. A házasságban? Folyik a harc az utolsó szóért! Mindegyik csak a maga igazát keresi! Hallgatni, engedni, belátni, hogy a másiknak is lehet igaza, ezt nem! Miért pont én engedjek? Igazán nem értem, miért nem engedhet ő? – És kész a békétlenség, az ellenségeskedés /…/” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 212. Old./
Jézus azt parancsolja tanítványainak is, amit maga is gyakorolt: Aki köztetek nagy akar lenni, az legyen a ti szolgátok (Mt 20,26), sőt, aki a legnagyobb akar lenni, az legyen mindenkinek a szolgája (Mt 23,11). Ezekből számomra az tükröződik, hogy a szolgálat nem lehet látszólagos. Vagyis nemcsak akkor szolgálunk, amikor embertársaink látnak bennünket, hogy esetleg dicséretet kapjunk a várható jutalom mellé. A szolgálat minden időben szívből jön, és a szeretetből fakad (Gal 5,13). Amennyiben szolgálatunkból hiányzik ez a két, nagyon fontos meghatározó, akkor szóba se jöhet, hogy szolgálatunk nyomán tapasztaljuk a boldogságot. Pedig a szentlecke, és általában az egymásért vállalt szolgálat örömről, boldogságról szól. Persze ezt is nehéz megmagyaráznunk azoknak, akik képtelenek az ilyen fajta különbségtételre. Akik minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy Isten- és emberszolgálatunkat úgy végezzük, mint akik egy nagy ajándékot kaptak Istentől a szolgálat lehetőségében, azoknak minden pillanat, – melyben másokat szolgálhatnak -, örömszerző alkalomnak számít.
Ezt a tényt egyetlen példával támasztom alá. Közismert mondás: Jobb adni, mint kapni. Az, aki érti és érzi ennek a mondásnak tartalmát, annak már nem kell feszegetnie, hogy miért tölt el boldogsággal a mások szolgálata. Ha érezzük azt az örömet, mellyel megtelt az általunk szolgált kedvesünk, embertársunk szíve, akkor már nincs több mondanivaló ezen a területen.
„Két módon szolgálhatjuk az Urat. Gyakorlati életmóddal. Vagy szemlélődéssel. A módot az a hit és szeretet mondja meg, amellyel a napot átéljük. Isten szívesen néz az imádkozó és dolgozó kezére, ha mindent Isten dicsőségének előmozdítására teszünk.” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 421. Old./. Ámen.
Pap Gy. László 