Személyes

‘Személyes’ Kategória – Régi Uninapló bejegyzései

Felszólalás – 2010. június 19

Írta: papadmin – 2010. június 21.

/…/

„Összhangban egy másik emberrel csak akkor lehetek, ha magamhoz hűséges vagyok. Ha elárulom magamat, a másikkal is rossz viszonyba kerülök. Rossz viszonynak nevezem azt a kapcsolatot, ahol kiszolgáltatott leszek vagy zsarnok. Ahol belegázolok a másik lelkébe. Ahol föladom magam, csak azért, hogy a másik befogadjon. És nem engedem a társamnak, hogy önmaga legyen. Ahol függővé válok, kiszolgáltatott, és a „szeretet” nevében olyasmit művelek, melytől nemcsak szenvedek, de önmagam előtt szégyellem is. Azon az áron, hogy magamat elvesztem, nem lehet szeretni.” /Müller Péter/.

/…/

Jakab Dénes – memento

Írta: papadmin – 2010. június 9.

Jó, mester!

– Jakab Dénes lelkész emlékére –

„Elég a tanítványnak, ha olyan, mint a mestere, és a szolga, mint az ő Ura.” Mt 10,25.*

„Egy feltoluló könnyét az emlékezésnek kényszerülök elmorzsolni írás közben szememben, s ajkam halk áldást rebeg a visszahozhatatlan elmúlt órák s mestereink: a tanítók felé!” /Márai Sándor/. Ennyi elegendő, hogy kifejezésre juttassam: Van bevallani valóm. Ennek ellenére mégis felteszem a kérdést: Mi tartozik a közvéleményre és mi az, ami „titkon” maradhat lelkem felismert igazságai közül? Valamikor eljön ennek is az ideje, s lehet, hogy nincs is olyan távol!

2010. június 7.-e, egy olyan nap, mely szívemben emlékoszlopot állított. 1974. július 21.-re emlékezem, amikor szentábrahámi szolgálatának első évében, mint az első konfirmáló csoportjának egyik tagjára, áldását adta rám. A 35 éves, fiatal lelkész, kutakodó tekintettel fürkészett, amikor virágcsokorral köszöntöttem. 1977-ben újabb áldást adott szándékomra, mely a papi hivatás felé fordította fiatal érdeklődésemet. Nyomon követte lelkésszé válásomnak útját, s amikor meghitt beszélgetésekre asztalához ültetett, azzal a kisugárzással hallgatott, szólott hozzám, mint, aki egyenlő félként és nem mesterként tekint rám. Tanácsai olyan egyszerűséggel kerültek mondanivalójába, hogy soha nem éreztem bennük kioktató szándékot. A „szolgalelkűség” pedig úgy pattant ki értelmes gondolkodásából, mint egy szükség. Soha nem éreztem a kötelesség hangsúlyát „ércbe fogalmazott” mondataiban.

Sokszor hallottam, hogy bántások érték. Hiába kíváncsiskodtam, ő ezekről – legalábbis nekem – nem panaszolt. Nem volt az a típus, aki sajnálkozásra indította, kollegái, hívei, tanítványai szívét. Arra sem emlékszem, hogy burkoltan valaha is megfogalmazta volna a lelkét megzavaró megjegyzéseket. Ha volt is ilyen, inkább másoktól hallottuk. Megbántották, de ez a bántás sokkal halványabbnak bizonyult, mint szolgálandó népe iránti szeretete. „A néptanító szívét vasból alkotta az Isten, hogy elbírja azt a sok kegyetlen lábat, amivel a sorsa meggázolja.” – mondjuk mi Gárdonyi Géza írónkkal, de ez csak amolyan erőltetése saját felfogásunknak a bennünket ért megpróbáltatások érzékeltetésére. Jakab Dénes mestere volt annak, hogy kordában tartsa érzéseit, ritkán elékívánkozó indulatait is. Jobban mondva, messzire elnyomta egy olyan területre, ahonnan nincs is miért kiásni őket. Ez ugyanis senkinek nem használ. Ami fontos, az építő jellegű. Erre van mindenkinek szüksége.

Abban bíztam, hogy a nyáron esedékessé váló látogatásom alkalmával még elbeszélgethetek Vele régi eseményekről és új tervekről. Isten ebben meggátolt. Egyetlen keze vonásával felborította tervemet. Szeretettel álltam meg fejénél, s míg hatalmába kerített a szomorúság, éreztem, hogy szívembe zártam vallásos tanítom emlékét. Mesterem volt, aki „arratanított, hogy élni és írni úgy kell, mintha minden cselekedetünk utolsó lenne az életben, mintha minden leírott mondatunk után a halál tenne pontot.” / Márai Sándor/

Köszönöm, hogy amikor azt mondom, jó, Mester, megteszem, amit elvár tőlem Isten, akkor ebben a hangsúlyban benne van Dénes bátyám is.

Nyugodjék békében!

_______________________

* – Az alapgondolat Jakab Dénes bátyámra vonatkozik elsősorban, aki siménfalviként tanítójának és mesterének tartotta Gellérd Imre lelkészt.

C.N.S.A.S.

Írta: papadmin – 2010. május 19.

Kedves Naplómra látogató, olvasó!
Korábban, más helyen és összefüggésben elmondtam az átvilágításra szabott gondolataim egy részét. Míg némelyek úgy értelmezték szavaim, hogy magam mentettem, vagy mostam tisztára azt megelőzően, hogy erre szükség volna, mások pedig azzal gyanúsítottak, hogy ok nélkül védelmezem az árulkodásba belekerült, vagy kényszerített «társaimat», addig több gondolat is motoszkált a fejemben, hiszen olyan sok mindent összehordtak már az átkos rendszer kiszolgálóival kapcsolatosan.
Eszembe jutott akkor többek között Laurell Kaye Hamilton egyik mondása, aki a következőképpen fogalmazott: „Az embernek elvileg az ismeretlentől kéne félnie, de a tudatlanság is boldogít, ha a tudás ennyire rémisztő.” Ezt persze nem csak én alkalmaztam azokra a személyekre, «kollegákra», akik szükségből, vagy valami másért belemártották magukat a szolgálat eme kevésbé dicsőséges változatába. De nemcsak erről van szó, vagy jobban mondva volt szó régebbi, kavargó, félelemmel és ismeretlenséggel övezett érzéseimmel kapcsolatosan, hanem főként azokkal a gondolatokkal, melyeket papírra is vetettem, hiszen másként nem szólhattam sem magam, sem mások érdekében. Ezekben a sorokban azt feszegettem ugyanis, hogy milyen félelmetes az állapotunk, akik nem tudjuk, hogy van-e dossziénk tevékenységünkről, vagy nincs. Persze, akik tudták, hogy «felderítők», «kiderítők» voltak, azoknak az ismeretlen volt jó, mert amíg tudatlanságban, azaz titokban maradt, hogy kik voltak ők, addig éppen az ismeretlen jelentette számukra a boldogságot.
Egyik alkalommal úgy fogalmaztam, hogy engem nem boldogít egyáltalán az a tény, hogy több «kollegám» jelentésével találkoztam. Ezek nem rólam, vagy velem kapcsolatosan tájékoztatták a korabeli, kommunista vezetést, de nevesítve megjelölték azokat, akiket magam is jól ismerek. Valahogy ennek sem örvendtem. Most még kevésbé. Sokkal boldogabb voltam addig, míg teljesen ismeretlenek voltak ezek az emberek. Sőt teljes mértékben beigazolódott számomra is a korábbi megállapítás, miszerint én sem sejtettem, hogy ilyen rémisztő lehet a tudás.
És még valami! Azt írja a C.N.S.A.S.-tól kézbe kapott irat, hogy ugyan nincs egyetlen, nevemre kiállított dosszié sem, de ígérik, hogy amennyiben találnak valamilyen anyagot a nevemmel kapcsolatosan, akkor írásban értesítenek. Ez akkor azt jelenti, hogy még mindig van egy félelemmel határolt terület, melyre csak akkor lesz bepillantásom, amikor véglegesen az is kiderül, hogy hányan tettek jelentést az „érdekemben”. Hát én arra kérem a fennvaló, egy igaz Istent, hogy ezt a tudást adja meg bárki másnak, aki kéri tőle, csak engem kíméljen meg, ha lehet.
Jelen írást magam vigasztalására tettem közzé, valamint azok tájékoztatásaként szántam, akiket érdekelt, hogy azok közé tartoztam-e, akik önként, vagy más okból kiszolgálóivá váltak a kommunista rendszernek. Utóbbiaknak jelentem: Bizonyíthatóan: nem.
Tisztelettel: Pap Gy. László

Szavak kelepcéje

Írta: papadmin – 2010. február 1.

Kedves Olvasó!

Manapság mindenről írunk, tudósítunk, időnként még arról is, hogy miként vélekedik valamelyik embertársunk valamiről, pedig meg sem kérdeztük őt, esetenként nem úgy értelmezzük szavait, ahogy azt megfogalmazásra szánta. Igaz, sokan ebbe a hibába esünk, amennyiben engedjük, hogy „tőrbe csaljanak”, beejtsenek a szavak kelepcéjébe. Ezek a megjelent írások, vélemények csak időnként felelnek meg a tisztesség, becsület határain belül maradt közléseknek. Igen, mert a pillanatnyi indulatok tüzében nem azt vesszük észre, hogy megégetjük a nyelvünket, hanem arra gondolunk: Mi lenne, ha nem mi kerülnénk a tűzbe, hanem a másik?

Nemcsak két bába közt vesz el időnként a gyermek, hanem sok vélemény között elkallódik a komolyság. Főként, ha véletlenül olyan formán támadok, ahol a másik nem is védekezhet, olyan kifejezéseket és torzított jellemzéseket használok, melyek soha nem illettek sem lelki, sem testi arculatára.

Az is baj, hogy hallgatok ott és akkor, amikor szólnom kellene, de mivel nem vagyok megfelelő partner a „szemétkedésben”, vagy már elfedett az arcomba szórt piszok-szitok, kedvemet szegi lassan a kialakult állapot. Így hát teszem azt, ami nekem is megadatott, e fórum, ahol nem elsírom, vagy kiáltom magam, nem igazolásomra, vagy a másik beszennyezésére törekedve, hanem csak azért, hogy kifejezzem további aggodalmam, és hogy feltétlen odafigyelést szeretnék. Főként azokra, akikre hivatkoznak némelyek, amikor népakaratként emlegetik őket, anélkül, hogy csakugyan kíváncsiak lennének akaratukra.

Az egyik szomorú, a másik boldog közöttünk. Miért? Mindenkinek boldognak kellene lennie, ha valami szép és jó várható életében. Főként, mert mindenki akarja a boldogságot és örömet.

Szeretettel: Pap Gy. László

Boldogító emlékek

Írta: papadmin – 2010. január 27.

Kedves Enikő és családod!

Igazán öröm számomra, hogy végre /…/sikerült felvennem a kapcsolatot. /…/

A könnyebben járható út az lett volna, ha írsz egy egyszerű e-mailt, vagy üzenetet valamelyik honlapra. Így viszont kellemes a meglepetés.
Annyira örülök, hogy jön néhány vélemény. Akkor lennék igazán boldog, ha a leírtakból azt is kiszűrnék a ma és később élő nemzedékek, hogy sikeres és kevésbé sikeres lelkészek szívünkkel és lelkünkkel csüngtünk a bágyoniakon, és minden félremagyarázható jel ellenére nagy-nagy szeretettel kívántunk magunkhoz ölelni mindnyájatokat. Ez a szeretet-átadás viszont sokszor megbukott már a kezdeményezés során.
Jól esik időnként visszamennem Bágyonba és rosszul esik, amikor a temetőben járva olyan sírokba botlom, melyek alatt nem egy ezer idegen, hanem a szívemhez és lelkemhez közelálló embertársam pihen.

Szeretettel várom válaszod és amennyiben beleegyezel, akkor szívesen közzéteszem a küldött fényképeket is a „jelzések” rovatomban. Éppen ezért ajánlom a két honlap linkjét is.

Magam is várva a találkozást, maradok szeretettel:
Debrecen, 2010. január 26.-án.
A pap bácsi.

Üdvözlet

Írta: papadmin – 2009. december 21.

Kellemes Karácsonyi Ünnepeket!

Minden kedves olvasómnak, ismerősnek, barátnak, rokonnak, családtagnak Istentől áldott, békés Karácsonyi Ünnepeket, megelégedésekben gazdag Újévet kívánok a Miklós családtól kapott képeslap kíséretében.

Tisztelettel és szeretettel: Pap Gy. László

Debrecen, 2009. decemberében

Boldog Újévet!

“Bágyoni hangos fájdalom”

Írta: papadmin – 2009. augusztus 29.

Kedves érdeklődők!

Tisztelettel és szeretettel hozom szíves tudomásukra mindazoknak, akiket érdekel, hogy Isten segítségével és emberek jóindulatából végre megjelent a bágyoni unitárius gyülekezet múltjáról szóló írás.

A könyv bemutatására 2009. szeptember 5.-én, a falutalálkozó és a templom építésének 200. évfordulója alkalmából kerül sor.

Aki szeretné megismerni a könyvben foglaltakat, szíveskedjen értesíteni a Naplón olvasható utolérhetőségeken.

Tisztelettel: Pap Gy. László

Csupa “i”

Írta: papadmin – 2009. augusztus 15.

Kedves Ilon!

Mi lehetne nekem több és más, mint a szavak ajándéka. Ebből sem a szépek jönnek elő hamarabb, hanem az őszinték és igazak. Emlékektől és szeretettől dúsítottak. Székely származásom miatt az előbbivel nem kérkedhetem, hiszen szónoklataim nem az ékes-szólásról jeleskednek, de annál inkább tele vannak egyre jobban erősödő ragaszkodással és szeretettel.

Egy névnap általában egy a sok között. Minden nap született valaki, s így akár többen is ünnepelhetik nevük napját. De ez még nem jelenti azt, hogy nem szükséges egy kis, kívülről jövő támogatás ebbe az ünneplésbe.
Rossz sógorod vagyok, mert soha nem tudtam sógorként figyelni rád, de sokszor a „testvéri” szeretet sem emelkedett a megfelelő magasságba, hiszen számtalan akadály nehezítette útját. Éppen ezért, ma, amikor olvasod e sorokat, kimondom a nagyvilág előtt, – hogy igenis olyan szeretettel kívánok neked boldog névnapot, mint amilyent tapasztaltál valamelyik testvéredtől, aki felköszöntött. Ez az érzés pedig nem ingadozik annak függvényében, hogy milyen szelek fújnak egyik, vagy másik háza táján. De erősödik, mint a jól táplált rokoni érzés.
Isten éltessen sokáig!
Debrecen – Őrbottyán, 2009. 08. 15.-én.
Szeretettel, a Bátyus

Öntünk-e tiszta vizet?

Írta: papadmin – 2009. augusztus 13.

„Magyarországon egyedül az unitárius egyház alkotott törvényt a kötelező átvilágításról. A javaslatot Balázsi László püspökhelyettes terjesztette az Egyházi Képviselő Tanács elé 2001 novemberében, mely azt ellenszavazat nélkül elfogadta.
„A társadalomban érzékelhető az igény az egyházakkal szemben a múlt rendszerben elkövetett bűnöktől való megtisztulásra. Egyházunk a maga eszközeivel ebben részt kíván venni” – indokolja az átvilágítás szükségességét a püspökhelyettes, s elmondta: egyházuk tagjai, a lelkészek és a hívek többsége erdélyi származású, a rendszerváltást követően települt át. Így az átvilágítást a legtöbb esetben bukaresti hivataloktól kellett kérniük. A vizsgálatnak nemcsak hogy minden lelkész köteles alávetni magát, de a törvény hatálya kiterjed az egyházközségi gondnokoktól a főgondnokokig minden világi vezetőre.
Kérdésünkre, hogy számít-e belső konfliktusokra, az unitárius püspökhelyettes kifejtette: nem lesz ilyen. És éppen azzal érvelt, amivel a katolikus egyház képviselői szoktak: közöttük mindenki mindenkit ismer. A híveket mindenesetre nem avatják be az eredménybe, nekik marad a tudat, hogy tiszta egyházi elöljáróik vannak.” (Forrás: http://www.168ora.hu/itthon/)