2000 – Karácsony


Ajándék

„Ha ti gonosz lévén, tudtok fiaitoknak jó ajándékot adni, mennyivel inkább a ti mennyei Atyátok ad jókat.”

Máté 7,11.

Szaladó, felgyorsult világunkban, olyan sokan haladnak el figyelmetlenül az évközi ünnepek mellett. Csupán a külvilág többé-kevésbé kellemetlen szokásaiból veszik észre hogy valami történik körülöttük. A sok „harangszó”, a „dülöngélő” emberek sokasága, na meg a „petárda”, hívja fel bizonyos mértékben figyelmüket. Karácsony azonban egy olyan alkalom, amikor mindenki maga köré gyűjti gondolatait, családtagjait, szeretteit. Ilyenkor újra átvizsgálja pénztárcáját és szívét. Ajándékozni szeretne.

Köztudott, hogy sokféle jelzővel illették már eddig a karácsonyi ünnepet: Jézus születése, a család-, a szeretet-, az ajándékozás ünnepe. Én ez utóbbit, az ajándékozást emelem ki. Természetesen azzal a kiegészítéssel, hogy most, karácsonykor kizárom azt az esetleges lehetőséget, hogy gonoszak lennénk, sőt azt a valóságot is elhessegetem, miszerint akár gonosz szándékkal is meglephetjük, megajándékozhatjuk egymást. Bár nem ritkaság ez sem.

Megállapítom, hogy minden jó adomány és tökéletes ajándék Istentől származik (Jk 1,17.), ami természetesen nem zárhatja ki azt, hogy mi nem lennénk képesek megajándékozni egymást. Néhány erre vonatkozó, élethű gondolat szépen szemlélteti ezen kijelentésemet. Láthatjuk, hogy mindennapi életünk is tele van ajándékozással. Csak, talán nem figyelünk fel rá megfelelőképpen. Tegyük fel, hogy fontos elintéznivalónk van valahol, ami határidőhöz szabott. Kikeressük az ajándékozás alanyát, majd átgondoljuk az ajándékozandó tárgyakat, zacskóba rakjuk őket és átadjuk az illetékesnek. Tudjuk, hogy ajándékkal nagyon könnyű meghódítani valakit. Azt is tapasztaljuk, hogy amíg képesek vagyunk hasonló ajándékozásra, addig „barátaink” is megmaradnak mellettünk (Péld 19,6.).

A másik példa is segítségünkre siet, mert éppen rohanó életünk tesz türelmetlenekké, s így sokszor akaratunk ellenére is megsértünk másokat. Elalvás előtti imánk alatt azonban eszünkbe jut napi tévedésünk, s az ÁMEN után rögtön eldöntjük, hogy holnap milyen ajándékkal engeszteljük ki haragosunkat, mert meggyőződéssel valljuk, hogy mindenki számára kedves az ajándék.

Mindkét alkalommal dörzsöljük kezünket a jól végzett munka álcázott örömében. Szemünk is megcsillanhat a sikerélménytől. Az a kérdés, hogy eszünkbe jutnak-e akkor azok a tények, melyek velejárói ilyen irányú ajándékozásainknak? A fenti módok ajándékai ugyanis könnyen megvakítják az embert, sokszor még a bölcset is, nemcsak az oktalant. Ezek az ajándékok megvesztegetik a szívet is (Am 5,12.). De vajon honnan tudta a Példabeszédek írója, hogy az ajándék sok esetben „szabad utat szerez”?

Az ajándékozásnak van egy nagyon fontos területe: a család, a közösség, amelybe szorosan beletartozunk. Az ajándékozás tiszta öröme itt pattan ki. A nyugdíjas mama nehezen megspórolt pénzén vásárolt kisautó, vagy a fa alá cserkészett, más ajándék, egy nagyon érdekes utat nyit meg. Az érzések és az emlékezések útját tárja fel. Lelki szemeink előtt megvillan gyermekkorunk gondtalan karácsonya, melyben mindig mi vagyunk a megajándékozottak. Felnőttként „” ajándékokkal lepjük meg gyermekeinket, – s bár sokszor gond volt azok előteremtésük -, az ajándékozott örömével állunk velük együtt a villogó fa mellett. Büszkék vagyunk magunkra, hogy ilyen sokszorozott ajándékokat adhattunk gyermekeinknek.

Családunk mellett legtöbben egy-egy nagy közösségbe is tartozunk. A névnapok, születésnapok, más alkalmak ajándékai messze eltörpülnek a karácsonyi ajándékozás mellett. Nem az ajándékok sokasága, vagy értéke az, ami megköveteli ezt a magas helyet, hanem a lelkület, ami mindig követi ezeket az ajándékozásokat. Tagadhatatlan, hogy Isten jókedvű adakozása pattan ki belőlünk a karácsonyi ajándékozás hangulatában. Ő az igazi Atya, aki testi és lelki ajándékokkal lát el. Ezek megtapasztalása után válunk képessé az önzetlen ajándékozásra. Ha belegondolunk abba, hogy semmink sincs ezen a világon, amit ne kaptunk volna (1 Kor 4,7.), akkor átárad rajtunk is a tudat, hogy a mi kötelességünk sem más, mint önzetlenül ajándékozni. A testiség vonatkozásában mérjük le ajándékainkat! Hogy egyék – örvendjen – az ember, Isten ajándéka az (Préd 5,19.). Világra hozott, nevelés alá termett gyermekeinket tápláljuk. Számunkra ez ajándéknak minősül, mint ahogy az volt a mi gyermekkorunkban is. Az örömmel elfogyasztott táplálék pedig, hétköznapi nyelvre fordítva azt jelenti, hogy megelégedéssel, nyugodtan és békében eheti meg a gyermek eledelét. Vagyis, akár elnyújtózhat a szűkös, vagy kiadós étkezés után, mert azt kedvesen és szeretettel tették eléje.

Nekem az a meglátásom, hogy az ajándékozásban mindig ott kell legyen a lelkiség. Az bizonyos, hogy Isten nem egyformán áldott meg lelki ajándékokkal, de az is tény, hogy nem is kamatoztatjuk egyformán azokat. S mint, ahogy különbség van az ajándékok között, úgy nem lehet különbség a lélek indíttatásában (1Kor 12,4.). Azért merem ezt állítani, mert két szülő, egy tehetős és szegény, ajándéka átnyújtásakor forró és lemérhetetlen szeretettel ragaszkodik gyermekéhez, vagy ahhoz, akit kész megajándékozni a karácsonyi ünnepen.

Az utolsó előtti gondolatom arra a helyes meglátásra terelődik, miszerint bármennyire is vagyonosnak képzeli valaki magát, neki is tudnia kell, hogy Isten ajándékait pénzen megvásárolni nem lehet (ApCsel 8,20.). Odaadhatja gyermekének, rokonainak, barátainak „Darius kincsét”, a „toronyórát láncostól”, de ha nem képes az isteni adomány leghalványabb csillogását betenni ajándékával a fa alá, akkor semmit sem ért ajándékozása. A szóban levő, elsőrendű ajándék nem más, mint amelyre egy éven át, éhezünk és szomjazunk, s amit keresünk boldog, vagy bús karácsonyaink sokszor görcsökbe szaladó felnőtt örömében: A régi karácsonyok otthoni, meghitt hangulatát. Ott keressük a legdrágább „angyalokat”, akik egyedülállóan tudtak magukhoz ölelni, úgy, mint senki más; a karácsony estének boldog csókját is kutatjuk, amikor az édesanyai könny egyesült felhőtlen gyermeki örömünk kipirosította arcunkkal.

Végül pedig unitárius gyülekezetünk nevében arra kérek mindenkit, hogy legyünk hű sáfára a karácsonyi ajándékozásnak. Maradjunk Isten bizakodó gyermekei, akik hiszünk gondviselő Atyaságában, s a miatt reméljük, hogy lehetőséget ad a mostani és későbbi karácsonyok ajándékainak előteremtéséhez is. Bárhogy legyen – ajánljuk Neki magunkat -, és arra kérjük Őt, hogy tartsa meg bennünk az ajándékozás lelkületét. Amennyiben ez megmarad, akkor drága ajándékként mentettük át a jövendőbe gyermekeinket, szeretteinket.

Arra kérem megtartó Istenemet, hogy ezen a karácsonyon is adja meg minden ember számára a legnagyobb ajándékot: A békés, boldog, karácsonyi ünnepet. Néhány nap múlva pedig Ő vezessen egy békésebb Új, ezredévbe!

Nagyvárad, 2000 karácsonyán:

Szeretettel: Pap Gy. László

unitárius lelkész