Húsvét – 2015.

Örömmel „ült” húsvét – 2015

Örömmel ülték meg hét napon át a kovásztalan kenyér ünnepét, mert az Úr örömmel töltötte el őket, /…/, hogy megerősítse kezüket az Isten – Izrael Istene – házának építésére. Ezd 6,22

Kedves Ünneplő Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Ismertetem azt a bibliai leírást, melyből kiragadtam mai szentleckénket, és amelynek keresem ünnepi üzenetét. „Az első hónap tizennegyedik napján a száműzetés fiai megülték a húsvétot. Amikor a papok és leviták már mind megtisztultak, s mindnyájan tiszták voltak, leölték a húsvéti bárányt mindazoknak, akik hazatértek a fogságból, testvéreiknek, a papoknak és saját maguknak. Ették a húsvéti bárányt Izraelnek fogságból hazatért fiai, s mindnyájan, akik szakítottak az ország népeinek tisztátalanságával, s hozzájuk csatlakoztak, hogy az Urat, Izrael Istenét keressék. Örömmel ülték meg hét napon át a kovásztalan kenyér ünnepét, mert az Úr örömmel töltötte el őket, feléjük hajlította Asszur királyának szívét, hogy megerősítse kezüket az Isten – Izrael Istene – házának építésére.”

Szeretett Testvéreim! A mai üzenet három részből áll. Az ismertetett bibliai szöveg először arra hívja fel figyelmünket, hogy a szertartást irányító és vezető emberek, vagyis a papok és léviták megtisztultak, sőt a nép nagy része is hasonlóan vélekedett erről. Nem bonyolódom bele az ószövetségi ember tisztasági törvényeinek szövevényébe, sőt azzal sem foglalkozom, hogy miként vélekedik erről a mai keresztény világ nagyobb része. Arra utalok viszont, hogy miként nyilatkoztak gyermekkorunkban felnőtt testvéreink, amikor beköszöntött a „nagyhét”, illetve ott álltak az ünnep előtt és végső döntést kellett hozniuk, hogy kiállnak úrvacsorát venni, vagy kimondják, hogy nem sikerült felkészülniük rá. Vagyis úgy érezték, hogy méltatlanok Jézus emlékének átéléséhez, mert lélekben nem sikerült megtisztulniuk .

Mit mondunk ma ezzel kapcsolatosan? Fogalmazhatunk-e a gondolkodóval: „/…/ Gyötrelmeink oka messzi múltunkban gyökeredzik. Küzdelmeink, vergődéseink, életünk keresztútja vezeklés, de egyszersmind megtisztulás is. Semmi sem fejleszti annyira a lelket, mint a lelki szenvedés, semmi sem tisztítja meg jobban az anyagiságtól, mint a testi gyötrelem. A szenvedés tehát a mi Mesterünk, épp ezért a legfőbb szerepet játssza életünkben mindaddig, míg lelkünk annyira meg nem világosodott, hogy nem szorul többé a kínok ostorára.” (Alexy Elza) Minden bizonnyal nekünk is át kell mennünk a megtisztulási folyamaton, hogy nyugodt szívvel-lélekkel álljunk be az ünneplők sorába.

Sokszor elgondolkodunk azon, hogy micsoda szomorúság egy nép számára, amikor évtizedeken át él fogságban. A megkötözött kéz, szív képe évezredek múltán is fájdalommal tölti el érző lelkünket. Izrael fiai hazatértek a fogságból és ennek ünnepléseként vágták és ették a húsvéti bárányt. „Ha félelemből cselekszel, képtelen vagy befogadni a szeretetet, hiszen egy olyan gondolat fogságában élsz, ami arról szól, hogy mit kellene tenned a szeretetért. Éppen ezért minden aggodalmas gondolatod csak elszigetel a többi embertől. De amint megkérdőjelezed a gondolataidat, máris rájössz, hogy nem kell tenned semmit a szeretetért. Ez az egész csupán ártatlan félreértés, nem több. /…/” (Byron Katie) A mai ember nem élhet testi, vagy lelki fogságban. Sőt nincs okunk a félelemre sem, melyről időnként beszélnek testvérfelekezeteink. Isten nem kényszeríti ránk azokat a téziseket, melyek elhomályosítják életünk egét. „Ha azért mondasz vagy teszel valamit, hogy valakit vagy valamit megszerezz, megtarts, befolyásolj vagy irányíts, az ok mindig a félelem, az eredmény pedig a fájdalom. A manipuláció egyenlő a szeparációval, a szeparáció pedig a szenvedéssel. Lehet, hogy a másik közben teljes szívéből szeret, de neked esélyed sincs, hogy ezt felismerd.” (Byron Katie)

A próféta arról is ír, hogy ünnepeltek azok, akik szakítottak az ország népeinek tisztátalanságával. Az ismert filozófus, Friedrich Nietzsche hangsúlyozza, hogy „Meg kell tanulnunk a tisztátalan viszonyokból tisztán kikerülni, és ha a szükség így kívánja, tisztára kell tudnunk mosakodni a mocskos vízben is.” A pénzéhes világ „rablóvá” tette már azokat is, akiknek mesterségük megélhetést biztosít. Egyre többen panaszkodunk arról, hogy már nem csupán a piaci csalóktól, trükkösöktől kell tartanunk, hanem olyan „tisztességes” foglalkozásúaktól is, akik pl. nem végzik el az autónk javításait, de elkérik érte a pénzt.

Végül a szentlecke harmadik üzenetével zárom a gondolatsort. Arról olvastam, hogy, akik hazatértek, megtisztultak és ették a húsvéti bárányt, örömmel ünnepeltek hét napon át. „Az emberi élet legnagyobb élményeit nem szabad csakis magáncélokra hasznosítani. Örömből, szeretetből, boldogságból, jókedvből másoknak is kell juttatni. Tovább kell adni a fényt, mert akkor tovább is tart.” (Müller Péter). Sokan osztjuk ezt a gondolatot. Valóban akkor vagyunk boldogok, amikor szeretteinkkel megoszthatjuk eseményeinket. Amikor szorosan egymás mellett köszöntjük fel az ünnepeltet, sírjuk el, és törüljük le örömkönnyeinket. A történetben egy héten át ünnepeltek. Nekünk egy-két nap bőven elég erre. Ők azért csatlakoztak az ünneplőkhöz, hogy Istent keressék, aki megerősíti kezüket, hogy építhessék az országot. Ez a cselekedet kérdéseket tesz fel nekünk: miért csatlakozunk testvéreinkhez? Milyen a mai ünneplésünk? Mi az, amit örömként magunkkal vihetünk otthonainkba, hogy elmeséljük azoknak, akik nem jöttek velünk? A mi vágyunk sem lehet más, imádkozunk azokért, akik itt vagyunk, majd emlékezünk azokról, akik itt szoktak lenni velünk és közöttünk. Hisszük., hogy ma minden lélek összeölelkezik újra és egyesül Isten akaratával, hogy kiteljesedjen ennek az esztendőnek is húsvéti öröme és jövőre szóló reménysége. Csatlakozunk embertársainkhoz, akik keresik Istent, akik folyamatosan tapasztalják, hogy részvételükkel egyre biztosabb formát ölt Isten országa a földön. Ez a meggyőződés tetőzze húsvéti hitünket. Ámen.

Húsvéti vacsora – 2015

A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta, s el is készítették a húsvéti vacsorát. Mk 14,16

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Úrvacsorára előkészítő beszédemben a korabeli történetet mesélem. „A kovásztalan kenyér első napján, amikor a húsvéti bárányt fel szokták áldozni, tanítványai megkérdezték: „Mi a szándékod? Hová menjünk, hogy megtegyük az előkészületeket a húsvéti bárány elköltéséhez?” Erre elküldte két tanítványát: „Menjetek a városba! – mondta. – Ott találkoztok egy vizeskorsót vivő emberrel. Szegődjetek a nyomába, aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: A Mester kérdezteti, hol van az a terem, ahol a húsvéti bárányt tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő majd mutat nektek egy vánkosokkal berendezett tágas emeleti helyiséget. Ott készítsétek el.” A tanítványok elmentek, s a városba érve mindent úgy találtak, ahogy megmondta, s el is készítették a húsvéti vacsorát.”

A történetnek mindig van tanító jellege és ezzel párhuzamosan kérdések is megfogalmazódnak, melyekre időnként válaszokat is keresünk. Ilyen többek között az úrvacsora és vacsorai közösség kérdése. Nem vacsora alkalmával vagyunk együtt a templomban és mégis annak nevezzük. Olyankor, ha nincs mindenre válasz, belépnek ismeretünkbe a jelképek, és ha már azokkal megismerkedtünk kora gyermekségünk idején, többé nem teszünk fel fölösleges kérdéseket. Ha nem olyankor, amikor arra törekszünk, hogy magyarázatát adjuk hitünknek, templomi cselekedeteinknek. Ezt tesszük most is, amikor azonosulunk az úrvacsora tényével.

Sok fontos jelképe van vallásos életünknek, megválaszolható kérdése gyakorlati hitünknek. Ilyen a kenyér és a bor, melyet a keresztény világ nagyobbik része két szín alatt vesz magához. Évente néhány alkalommal élünk a lehetőséggel és akkor sok mindenre odafigyelünk, hogy eleget tegyünk a hagyomány követeléseinek, szívünk és lelkünk igényének, embertársaink elvárásainak. Ezért történik, hogy néhányszor említjük az ismert történetet, melyben a húsvéti bárány elkészítése áll a középpontban, viszont annál nagyobb hangsúlyt helyezünk arra a cselekvésre, melyre a vacsorát követően került sor. Vagyis, vette Jézus a kenyeret, hálát adott, megtörte, evett belőle és tanítványainak is enni adott, miközben hangsúlyozta, hogy ez az ő teste. Majd vette a borral megtöltött kelyhet, melyet szintén megköszönt Istennek, ivott belőle és tanítványainak is inni adott, arra figyelmeztetve tanítványait, hogy az az ő vére. Ezek után pedig Pál apostol szerint megjegyezte, hogy valahányszor ezt cselekszik, mindig az ő emlékére tegyék.

A tanítványok akkor megértették Jézus jelképes cselekedetének jelentőségét. Számunkra is csak az marad, hogy a valóságban, vagy képzeletben minden évben elkészítsük a húsvéti bárányt, és a vacsorára hívjuk meg Jézust. Ő nem utasítja vissza meghívásunkat, sőt kezdeményezni fogja minden esetben, hogy vele törjük meg a kenyeret, és közös kehelyből igyunk. Még azt is megkockáztatom, hogy nem kell tartania senkinek attól, hogy esetleg vele együtt nyújtja kezét a tálba. Inkább a megtisztult, megtért, alázatos szívű és szeretettel teljes embertársaira kíváncsi. Ámen.