Ti keressétek elsősorban Isten országát. Mt 6, 33.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A mai alkalommal egy nagyon fontos témát részletezek, a kereszténység kérdéskörét. Úgy sorol gondolataimat, ahogyan már megelőzően is tettem, s mely középpontjában Jézus örömüzenetének lényege, Isten országa áll. A kereszténységről szóló prédikálásomat négy részre osztottam, melyek közül először arra a kérdésre keresek válaszokat, hogy közülünk kit nevezünk kereszténynek. Összetett kérdés-feleletekkel állunk szemben, hiszen szavainkat nemcsak az elfogulatlanság határozza meg, hanem fontos jellemzője a tárgyilagosságra épített őszinteség. Keresztény az, aki először Isten országát keresi.
Sadhu Gundar Sing mesélte, hogy egy nap a Himalája melletti folyó partján ült. Kivett a vízből egy szép, kerek követ és széttörte. A belseje száraz volt. Ez a kő már régen a vízben volt, de a víz nem hatolt a belsejébe. Ezt a megérzést Bánk József püspök a következőképpen értelmezte: „Így van Európa népeivel is, évszázadok óta körülveszi őket a kereszténység, és áldásaiba meríti. A kereszténységben élnek, de a kereszténység nem hatolt beléjük és nem él bennük! A hiba nem a kereszténységben van, hanem a szívek keménységében!” /Vasárnapok – Ünnepnapok: 322./.
A kereszténységet, a fentiek figyelembe vétele mellett a szívekben kereshetjük. Ez a tény pedig kizár minden külsőséget, melyet meghatározóként emlegethetnének azok, akik keresztényeknek érzik magukat. Amennyiben hiányzik a megfelelő érzület, akkor semmit sem ér a keresztelkedés, sem az, hogy valaki a kereszténységhez tartozónak vallja magát.
Ki a keresztény, tehát? Három bibliai válaszba sűríthető a felelet: Az első az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben talált megfogalmazásra: Kereszténynek számít minden Jézuskövető (11,26.). Ha Jézus korában gondolkodunk, akkor részben a külsőségek is meghatározták ezt. Ma azonban teljes mértékben a belső, lelki, szívbeli viszonyulás veszi át a követés helyét. Ma nem kell szó szerint Jézus után mennünk, de felvállalnunk tanítását, mindenben követnünk kötelességünk, akik keresztények szeretnénk lenni. Keresztény az, aki először Isten országát keresi. Isten országának ismertető jegye pedig nem más, mint a szeretet.
A keresztényi mivolt második feltételét János evangéliumában találtam. Keresztény minden ember, aki teljesíti Jézus parancsolatait (2,5.) Ez a megállapítás erősíti az elsőt, és ugyanakkor tudomásunkra hozza, hogy értékét veszíti ebben az esetben minden ígéret, mely beváltatlanul marad. Az igen-igen, vagy a nem-nem kijelentése a szó szoros értelmében valósággá válik, amikor igent mondunk Isten és ember szeretetére és nemet mindarra, ami gátat vet a szeretet megélése elé. Keresztény az, aki először Isten országát keresi.
A harmadik választ Pál apostol fogalmazta meg a kérdésre, hogy ki közülünk a keresztény. Az apostol hangsúlyozta, hogy kereszténynek számít mindenki, aki igyekszik a jócselekedetekre (Tit 2,14.). Itt, ennél a pontnál – szerintem – már nem kell semmi mást mondanunk. Kereszténynek csakis akkor számítunk, ha Isten- és emberszeretetünk, valamint a jó cselekedetek hatják át, és határozzák meg egész életünket. Keresztény az, aki először Isten országát keresi.
Úgy érzem, hogy nem haladhatok előbbre gondolatvitelemben, míg ez alkalommal is nem tisztázok egy újabb, most már a kereszténységünkkel kapcsolatosan fennálló, de látszólagos ellentmondást. Ez pedig azzal van összefüggésben, hogy általában a többi keresztény felekezetek, – még a velünk szemben udvariaskodók is – nem sorolnak minket a keresztények közé. Azt most nem részletezem, hogy mivel magyarázzák ezt a kizárást. Egyszerűen kijelentik, hogy az unitáriusok nem keresztények, s nem fűznek hozzá további magyarázkodást. Ám nem lehet ilyen egyszerűen lezárni ezt a kérdést, és nem azért, mert más a mi véleményünk erről, hanem azért, mert felfogásunk tükrözi azokat a tanításokat, melyek visszavezethetők Jézusra, melyek egyszer, s mindenkorra meghatározzák, hogy ki a keresztény, és ki az, akinek még haladnia kell ahhoz, hogy ezt a meghatározást magáénak tudja. Keresztény az, aki először Isten országát keresi.
Meglátásom igazolása érdekében Török Tamás írót hívtam segítségül, aki többek között a következőket hozza tudomásunkra: „Dávid Ferenc unitárizmusa nem akart felekezet lenni, hanem a szabad vallásgyakorlat alapján meg akarta őrizni a kereszténység egységét. Ez a szándék pedig mindennél ékesebben bizonyítja, hogy nem holmi felekezeti kizárólagosságra, egyeduralomra való törekvés, hanem a kereszténység eredeti állapotának a kölcsönös tolerancia alapján való visszaállítása volt Dávid Ferenc eltervezett és szenvedélyesen hirdetett célja.” /Unitáriusok; 41./. Más szóval úgy szoktunk fogalmazni a Káténk feltett kérdésére: Mi volt Dávid Ferenc életcélja, hogy életcélja a tiszta jézusi kereszténység helyreállítása volt. Azaz vissza ahhoz a forráshoz, mely Jézus eredeti tanításait jelentette, s melynek megfogalmazását Márk evangéliumában találjuk örökérvényűen: Az ember legfontosabb kötelessége szeretni Istent és embertársát (12,29-30.). Nem létezik ennél másabb és nagyobb parancsolat. Keresztény az, aki először Isten országát keresi.
Ebben az összefüggésben elmondom, hogy nyugodtan követhetjük Dávid Ferencet tanításaiban, hiszen ennél tisztább jézusi tanítás nem létezik, amit követnünk kellene. Ez a tanítás nem veszi túlzottan igénybe sem hitünket, sem anyagi lehetőségeinket. Itt meg kell éreznünk a kettős irányba áradó szeretetet. Az biztos, hogy nehéz megélése, de kárpótlást nyerünk minduntalan, hiszen a jézusi parancsolat nem csak arról szól, hogy nekünk kell szeretnünk, hanem azt is tudomásunkra hozza, hogy felénk is árad szüntelen Isten gondviselő szeretete, sőt embertársaink irányunkban tanúsított szeretete sem marad el. Keresztény az, aki először Isten országát keresi.
Távol áll tőlem, hogy egyfajta bizonygatássá, vagy rólunk szóló megjegyzések cáfolatává tegyem a kereszténységről szóló első beszédemet. Mégis van valami, amiért szót kell emelnem – éppen a tiszta jézusi kereszténység mellett –, hiszen esetenként a hallgatás beletörődést jelent. Az unitárius ember minden időben elfogadta embertársai felfogását, de nem tűrte, hogy hallgatásba kényszerítsék olyan kérdésekben, melyekben alapvető igazságokat titkoltak. Egy ilyen igazságnak számít éppen a ma tárgyalt kereszténység kérdése. Ennek tisztázása érdekében hadd álljon előttünk egy vélemény, melyben meghatározzák a mi újszerű gondolkodásunknak téves voltát: „Sokszor mondják, hogy a kereszténység lényegében felebaráti szeretet. Tévedés! A kereszténység első sorban Isten-szeretet és Isten-szolgálat. Aki nem ismeri el az Isten-szeretet törvényét, az nem beszélhet a kereszténységgel való rokonságról. Aki a felebaráti szeretetet a keresztény vallás legelső és egyetlen parancsának tartja, Isten helyett embert állított a vallás középpontjába.” /Vasárnapok – Ünnepnapok: 320./. Hallottuk dr. Bánk József, volt katolikus püspök meglátását. Abban nincs is semmi hiba, ha valaki így vélekedik vallásos embertársairól. A tévedés csak abban tapasztalható, hogy az unitáriusok még a humanizmust legjobban felkaroló években sem feledkeztek meg a legfőbb parancsot életprogramról. Az igaz, hogy vallásos felfogásunkban fontos helyet foglal el az ember. Az is igaz, hogy nem tulajdonítjuk saját bűnükül az atyáink által elkövetett vétkeket. Az is igaz, hogy bízunk az ember önmegvalósító erejében és lehetőségében, mellyel önerőből képes olyan dolgokra, melyeket más vallás állítása szerint csakis közbenjárókkal szerezhet meg a mindenkori halandó. És fontos számunkra az ember, hiszen Isten után szeretetünk következő célja, akinek semmit sem kell hinnie Istenen kívül és semmi mást nem kell tennie, csak szeretnie rendíthetetlenül. Ezért felfogásunkban keresztény az, aki először így keresi Isten országát.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Meggyőződéssel vallom, hogy mi a legtisztább kereszténységet képviseljük. Nem lényegtelen, hogy mit mondanak mások rólunk, de megnyugtatlak, hogy nem meghatározó. Végül is Isten az egyedüli, aki kimondja fölöttünk elismerő, vagy elmarasztaló véleményét. Így is, úgy is bírálnak bennünket: Vegyük eszünkbe, hogy a magukat keresztényeknek nevezők többsége csak állít valamit, de nem cselekszik annak értelmében. Nem elég csak hinni abban, amit cselekedni kell. Mi cselekszünk, és ezért mondjuk határozottan magunkat kereszténynek. Hisszük és reméljük, hogy Isten is hasonlóképpen vélekedik vallásos felfogásunkról. Keresztény az, tehát, aki először Isten országát keresi. Ámen.
Pap Gy. László 