– befogadó beszéd (Dr. Mihalkó Zoltán) 2018. –
A férfi szívében mélységek vize a döntés, de az okos ember a felszínre hozza. Péld 20,5
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Soha nem kérdeztem, de sejtettem, hogy már régóta a védett korban sétált új testvérünk, kedves Mihalkó úr (a továbbiakban tegezem), amikor elszánta magát a nagy lépésre. Türelmesen kivárta az alkalmat, s szinte azt hihetnénk, hogy valóban mélyre tehető a férfiszív döntése, ami talán soha felszínre nem kerül. Igen ám, de eljött a pillanat és nem is akármikor, hanem éppen választott egyháza 450-ik évfordulóján, amikor eldöntötte, hogy elénk tárja döntését, a világ tudomására hozza, leírja, közzéteszi, hogy hátralevő életét a mindeneket teremtő és fenntartó Istennel és a benne hívő embertársaival akarja végig járni kéz a kézben.
A mai alkalomra a Példabeszédek Könyvéből választottam szentleckét, s amint már érzékeltettem Testvérünk döntése körül keringenek gondolataim. Közelebbről a választás, vagyis a döntés, valamint a felszínre hozás, azaz kinyilvánítás köré gyülekeznek gondolataim. Többek között a következőképpen imádkozik egyik helyen (119. Zsolt 27) a zsoltáríró: „Értesd meg velem döntéseid útját, s én odaadón fürkészem csodáidat.” Vagyis Dávid, a hittel teljes bizakodó arról énekel, hogy arra van szüksége Isten csodáinak további fürkészéséhez, hogy megismerje döntéseit. De hát ne kapkodjak össze-vissza, mert ebben az esetben szem elől tévesztem a mai alkalom célját. Van egy atyánkfia, aki döntést hozott, ezt közölte velünk, s mint befogadók észreveszünk néhány azonos mozzanatot életében, mint ami előfordult annak idején a miénkben is, amikor valakinek a segítségére szorultunk, hogy mondaná már meg nekünk, melyik a helyes irány, vagy helyes-e az általunk választott útvonal? Sejtettük a nagy igazságot, hogy akármilyen „utat is választasz magadnak, mindig lesznek, akik azt fogják mondani, tévedsz. Mindig lesznek majd olyan nehézségek, hogy azt fogod hinni, talán csakugyan a kritikusoknak van igazuk. Az út kiválasztása és követése a végsőkig mindig nagy bátorságot kíván.” (Ralph Waldo Emerson).
A férfi szívében mélységek vize a döntés – olvastam a szentleckében. Milyen büszkék vagyunk korabeli döntéseinkre, melyekben nem kértük ki senki véleményét és nem igényeltünk semmilyen áldást rájuk. Akkor voltunk karakánok, ha soha nem is kérkedtünk ezekkel a megvalósításainkkal, hanem úgy hasznosítottuk, éltünk velük, hogy a lehető legtöbbet kamatoztassa családunk és közösségünk életében. Valóban mélyre került a döntés, melyről úgy vélekedtünk, hogy nem is lesz szükség soha arra, hogy bárki felkavarjon ilyen mély vizeket. Nálam sokkal szebben fogalmazza meg ezt Pilinszky János, a költő: „Az ember millimétert se mozdulhat ki a világ törvényeinek hullámveréséből. Senkinek sincs módjában kitörni térből és időből. Közös hullám emel és ejt: mindannyian engedelmesek vagyunk. De szívünk számára adott a választás, hogy jobbak vagy rosszabbak legyünk a világnál, melynek részei vagyunk. Ez módunkban áll. Hogy kegyetlenebbek legyünk vagy irgalmasabbak a változatlan és megváltoztathatatlan egésznél.” És a férfiszív nem hánykolódott, vergődött a hullámok között, hanem együtt hullámzott a világ hullámverésével. Úgy gondolom, hogy nem is volt fájdalmas hozzácsapódás néhány éles szirthez, csupán az ingás, vagy ingadozás hozta meg végérvényesen a döntést: joga van az embernek hinni egy Teremtőben, akire, ha úgy tetszik éppen a székelyek figyeltek fel 450 évvel ezelőtt. Aztán felbuggyant a döntés. Partra kívánkozott egy 21-ik századi csoda, melyben új tettek mezéjére lépett az elhatározás.
Kérdezem ugyan, de nem várok hangos választ, hogy számoltál-e kedves testvérem tetted következményeivel? Mert, ahogy Antoine de Saint-Exupéry hangsúlyozza: a „ bátorság nem a beszédben van. Hanem a választásban.” Minket ugyanis nem sok szeretettel és jó indulattal vesznek körül keresztény testvéreink azért, mert szigorúan betartjuk Jézus egy Isten hitét, és hogy nem követjük a szentek és más elöljárók külön meggyőződéseit. Számunkra mindennél fontosabb egyéni tapasztalatunk és elsődleges kapocs a személyes hitünk. Semmilyen kényszerítő hiedelmeket, vagy rítust nem kell elfogadnunk és megtartanunk azért, hogy üdvözüljünk, miközben mások kárhozását kérjük. Isten mindenkivel szemben szerető Atya, aki eldöntötte, hogy mély vizekbe vet bennünket és megfelelő időben letisztítja bennünk a gondolatokat, felébreszt és szánkba adja a szót. Valahogy így: „Nincs veszteség ajándék nélkül, nincs nyereség lemondás nélkül. A választásaink is ezt példázzák. Ha valami mellett döntünk, másnak búcsút intünk. A lényeg, hogy megőrizzük az ambícióinkat, a kíváncsiságunkat, hogy töretlen vágyat érezzünk a világ megismerésére, mert akkor értelmet nyer ez a kettősség.” (Hegedűs D. Géza).
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Egyházam a szabad vallásgyakorlat 450-ik esztendejét üli és az idén ennek jegyében történnek megemlékezéseink. Nem kell senkinek sem csodálkoznia, tehát, hogy Mihalkó testvérünk elköteleződése alkalmával is többször szóba kerül ez a tény. Határozott véleményünk van azokról, akiknek nincs mivel és mégis folyamatosan kérkednek, hát, akinek valóban van, az miért ne dicsekedne vele? Tegyük csak szívünkre a kezünket – és most ismét legyenek elnézők velünk szemben a hölgyek, hogy nagyon hímneműre sikerült a beszédem, viszont nem kell sokáig kutakodnunk emlékeink között, míg rátalálunk egy mélyen altatott, vagyis a Példabeszédek írója szerint vizek mélységébe zárult döntésre. Továbbra is kérdés, hogy általános szemmel figyelve, vagy Isten ítéletei közé sorolva milyen elbírálás, értékelés alá esik ez a régi álláspont? Ha továbbra is megáll a helyesség és valódiság alapján, akkor akár maradhatna továbbra is, hogy aludja meghatározatlan időre szóló álmát. Amennyiben van benne valamilyen rejtett igazság, netán a környezetnek, társadalomnak, egyháznak szóló üzenet, akkor eljött az ideje a cselekvésnek és engedni kell, hogy felszínre törjön az okos elgondolás. A gondolkodó a következőképpen nyilatkozik: „Az emberek nagysága nem a gazdagságban vagy a hatalomban rejlik, hanem a jellemben és a jóságban. Minden ember ugyanúgy ember, mint a többi, minden embernek vannak hibái és hiányosságai, de születésétől fogva mindenkiben rengeteg jóság is van. S ha az ember arra törekedne, hogy inkább felszínre hozza a jóságot, mint elfojtsa magában, s a szegény embereknek megadná azt az érzést, hogy ők is emberek, ehhez nem csak pénzre vagy vagyonra van szükség, mert ebből nincs mindenkinek elajándékozni valója.” (Anne Frank).
Gondolom, egyikőtök sem csodálkozik mindazon, amit elősorolok hozzánk csatlakozni vágyó testvérünkkel kapcsolatosan. Abban ugyanis nem egyeztünk meg korábban, hogy mit mondhatunk egymásról és nem faggattuk egymást titkolt ügyeinkről sem. Úgy érezzük, hogy ez nem tartozik ránk, még kevésbé a közösségre, melynek tagja lesz hamarosan. Sokkal lényegesebb viszont mindaz, amit mondunk arról a közösségről, vagy ha úgy tetszik egyházról, melynek tagjai vagyunk néhányan születésünk óta, mások pedig későbbről. Míg sokan vallásos felfogásukat egyedülállónak és egyedül üdvözítőnek tartják, mi nagyon óvatosan bánunk ezzel és a hasonló nyilatkozatokkal. Az a meggyőződésünk ugyanis, hogy nem „választanunk kell, hanem megnyugodnunk, nem választani a helyes és helytelen között, hanem megnyugodni, hogy nincs ránk bízva semmi, felfogni, hogy egyetlen nagy gondolatrendszer helyessége sem az igazságán múlik, mert nincs mihez hozzámérni, hanem szépségén, és ez a szépség váltja ki a hitet, hogy e szépség: helyes.” (Krasznahorkai László). Értitek tehát a szépséget az emberi szívben, mely sokáig mélyen, szinte titkon tartja a döntést, és ami aztán egyik pillanatról a másikra a felszínre kívánkozik? Sokszor nincs is szükség különösebb magyarázatra, hogy miért kívánkozik a fényre, máskor viszont pontos és lényegre törő érvelése van arra, hogy végre cselekvésre kész a helyes gondolkodás.
Kedves Testvérem! Légy üdvözölve közöttünk! Én vallom többek között, hogy a „szabadságot az adja meg, amikor felismerem, hogy lehetőségeim vannak. Mondjuk hazudni magamnak, vagy nem. Felismerem, hogy semmi sincs rám kényszerítve. Én döntök. Ez a szabadság.” (Csernus Imre). Úgy tapasztaltam találkozásaink során, hogy hajthatatlan és tántoríthatatlan vagy meggyőződésedben, aminek most nyilvánosságot is adtál. Én csak helyeslem a döntésed, melyet alapfokon tisztelek, és arra kérem a gondviselő Istent, hogy segítsen meg téged és győzzön meg lépésed, döntésed helyességéről minél hamarabb. Tegye ezt azért, hogy ne kelljen mélyre raknod ismét ezt a szépséget, melyet megtaláltál, ezt a szabadságot, melyet követtél és melyről minden bizonnyal sokat fogsz hallani ebben a közegben, a mi gyülekezeti életünkben. Ne bánd meg soha a döntésed és segítsen téged Isten, hogy közkinccsé tedd egyéni meggyőződésed Isten dicsőségére és mindnyájunk boldogságára. Ámen.
Debrecen, 2018-01-21.
Pap Gy. László 