– adventi beszéd –
Krisztus szelídségére és irgalmasságára kérlek titeket én, Pál, aki közöttetek, szemtől szembe szerény vagyok, de távollétemben szigorú. 2Kor 10,1
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai!
Ma advent 3. vasárnapján gyújtsuk meg a szerénység gyertyáját! Azt tanácsolom, hogy, amint eddig is tettük, ne menjünk bele túlzottan teológiai fejtegetésekbe, hanem inkább nézzünk saját magunk és környezetünk életére, hogy hátha megtaláljuk azokat a jellemvonásokat, melyeket a szerénység követel. Vagyis, inkább nézzük, vizsgáljuk meg, hogy milyen emberek vagyunk! Ebben az esetben is miként jellemezzük saját magunkat? Szerénynek, alázatosnak ismerjük-e, vagy erről egészen más a véleményük azoknak, akik ismernek minket?
Éppen azért, hogy elkerüljek teológiai felfogáskülönbséget, úgy döntöttem, hogy, amennyiben módomban áll, akkor ne egy jézusi mondást, vagy példázatot, netán történetet keressek a kitűzött cél elérésére, hanem emeljek ki valamelyik másik újszövetségi könyvből egy tanítást. Így esett választásom Pál apostol 2. korinthusi levelére, ami alapfokon hűen tükrözi az én egyéni meglátásomat is. Először azt az ellentétet emelem ki, mely megjelenik „szerény” voltunkkal kapcsolatosan.
Megragadott az apostol meglátásában, hogy ő éppen akkor nevezi szerénynek magát, amikor jelen van a korinthusi gyülekezetében. Szigorúnak mondja magát, amikor távol van tőle. Amennyiben saját magunkra, de főképpen magamra figyelek, akkor ki kell mondanom, hogy én ezt éppen fordítottan látom. Szerénynek tartom magaviseletünket, hozzáállásunkat egyes hozzánk tartozóval, rokonnal, általában embertársainkkal kapcsolatosan akkor, amikor távol vagyunk tőlük. Viszont szigorúságunk, valamennyi nem tetszésünk jele megnyilvánul, amikor egymás közelségébe kerülünk. Vagy talán rosszul látom a helyzetet? Valóban tévesen figyelem adott viszonyulásunkat, amennyiben nem veszem észre, hogy milyen kétszínű játékosokkal osztjuk meg időnként életünket.
Azt szoktuk mondani erre a hétköznapok rendjén, hogy „szemünkbe szépet mutatnak, a hátunk mögött pedig gyaláznak minket”. Amennyiben megáll ez az észrevétel, akkor máris kijelentem, hogy a magam részéről inkább vállalom, hogy akár ellentétbe kerüljek az apostol meglátásával, s akkor maradjak szigorú elveimhez, felfogásomhoz, általában mindenhez és mindenkihez. Ebben az esetben viszont, vállalnom kell a vele járó, szigorú következményeket. Azt, ugyanis, hogy nem lesz jó véleménye rólam senkinek.
Így vélekedik híres írónk a szigorúságról: „Vigyázz arra, hogy soha ne kapkodj, s munkádban, a társas életben, igen, a köznapi cselekedetekben is engedelmeskedj a tények és helyzetek szigorú következetességének. (…) Van egyfajta kézügyesség az emberi feladatok alján; ezt nem árt megtanulni. Ha megfogsz valamit; fogd két kézzel és erősen, ha elengedsz valamit, engedd el tudatosan és minden következménnyel, ha szólsz, álljon szavad az időben, mint a kő, ha örülsz valaminek, örülj fenntartás nélkül.” (Márai Sándor).
Pál apostol Jézus szerénységére hivatkozik. Ezzel nincs is semmi ellenvetésem és nem lehet egyikünknek sem. Egy szerény embert látunk – általában – magunk előtt. Most, „aranyvasárnap”, amikor mind közelebb kerülünk a karácsonyi ünnephez, nyugodtan rápillanthatunk Jézus születésének körülményeire. Magunk előtt látjuk a több mint 2000 évvel ezelőtti, szerény, istállói körülményeket, ahol napvilágot látott. De ugorhatunk az időben, amikor felnőtten Jeruzsálemhez közeledik, s nemcsak a korabeliek láthatták, hanem mi is egy szerény ember bevonulását figyelhetjük. Az evangélista így adja tudomásunkra: „Nézd, királyod jön hozzád, szerényen, szamárháton, a teherhordó állat csikaján.” (Mt 21,5.).
Ha azonban Jézus általában vett működését figyeljük, s eszünkbe jut, hogy mit beszéltünk abban a nyíltságban, mely saját egyéniségünket, őszinteségünket tükrözi, akkor nyomban felfedezünk egyfajta hasonlóságot. Amiként kimondta Jézus is amit gondolt az írástudókról, farizeusokról, s általában a képmutatókról, jól esik hallanunk tőle ezt a nyíltságot, őszinteséget. Egy vélemény másokról, melyet helyeslünk, de érdekes módon soha nem soroljuk magunkat a rossz véleménnyel illetett táborba. Azaz ebben az esetben is, de mindig a helyes emberek sorába tartozunk. Nincs közöttünk egy köpönyegforgató sem! Milyen jó dolog tudni ezt!
Nem feledem Pál apostol figyelmeztetését, de időközben eszembe jutott egy igen érdekes megjegyzés a Példabeszédek Könyvéből. Azt olvasom itt, hogy „Jobb a szerényekkel alázatban élni, mint a gőgösökkel zsákmányon osztozni.” (16,19.) Főként a vers első fele érdekelt a szerénység összefüggéseit vizsgálva, hiszen még egy igen fontos jellemvonással találkoztam itt, az alázattal. Lehet, hogy a múlt hétig tévedésben voltam, s azt hittem, hogy a szerénység, az alázat, s még igen sok kifejezés, ugyanarra a jellemvonásra mutat. Rá kellett ébrednem, hogy ez másként van. Ekkor néztem szembe mindazzal, amiről beszédem második felében szólok. Amennyiben ígéritek, hogy velem tartotok gondolataimban, akkor keressük meg az igazán szerény embert. Jobban mondva állítsuk fel azt a mércét, melyet teljesítenie kell minden magát szerény és ugyanakkor őszintének nevező embernek.
a). A szerény ember alázatos embertársaival szemben.
b). Elítéli a bűnt, de nem ítéli el a bűnöst, mert önmagáról tudja, hogy milyen könnyen sodródhat bele maga is
c). Tudja, hogy milyen nagy segítség a javulásban a kinyújtott baráti kéz.
d). Szerény tudományos és művészeti ítéleteiben. Nem bizonytalankodás ez, csak nyitva hagyott ablak lelkének csarnokában: Hadd áradjon be a világosság mindenki felől. Ki tudja, kitől tanulhat?
e). Szerény a viselkedésben.
f). Hanghordozásban.
g). Nevetésben.
i). Mozdulataiban.
j). Ruházkodásában.
k). Nem erőszakoskodik.
l). Nem kívánja a figyelmet magára irányítani, nem kíván másokra árnyékot vetni.
m). Nem teszi, hogy pártfogó módon előtérbe tol másokat. Erre sem érzi magát feljogosítottnak.
n). A szerény ember nem „vállveregető”, nem jutalmaz elismerésével, nem bókol, hanem alázatosan, feltűnés nélkül belesimul a közösségbe. (Stadler Frieda gondolatait használtam).
Kedves Testvéreim!
Engedjétek meg mielőtt elmondanám mai beszédem záró akkordját, hogy visszatérjek egyetlen megjegyzés erejéig alapgondolatunkhoz. Azt szeretném kiemelni abból ugyanis, hogy szíves beleegyezésetekkel elhagyom a versbeli intés második részét. Én már csak olyan maradok, amilyen voltam szeretteimmel, ismerőseimmel, e rövid idő alatt veletek, embertársaimmal szemben. Őszinte. Arra azonban összefogott kézzel kérlek, hogy az ünnepig hátra maradt időben, de azt követően is figyeljünk mindig Jézus szelídségére és szeretetére, s adjunk meg egymásnak minden lehetőséget arra, hogy a legszerényebben viseljük magunkat. Mindannyiunk megelégedésére.
Mai mondanivalómat egy rövid versszakasszal zárom:
Anyám sírjánál
/…/
/Szerény írás van sírkövedre róva,/ /Igénytelen a sír is, mintha csak/ /Egyszerűségét tőled vette volna,/ /Ki békén tűnődsz a kereszt alatt./ (Vaszilij Kazin)
Adjon Isten továbbra is szelíd várakozást!. Ámen.
Pap Gy. László 