Kedves ünneplő Testvéreim! Szentábrahámi földim!
Mondanivalómat egy idézettel indítom: „S a nemzet gazdagságát nemcsak vagyonának ezermilliói, erejét nemcsak katonáinak százezrei teszik. Gazdagságának hatalmasabb és fenségesebb része múltjának dicsősége, hőseinek sokasága. És az az önérzet, amelyet ezek fénye költ ki s növel magasra és terebélyessé. Rengeteg erdő a nemzeti önbizalom, de a világosság nélkül, melyet az ősök dicső példáinak napfénye gerjeszt, elsárgul és elhervad az.” /Eötvös Károly/
Mindenek előtt köszönetemet nyilvánítom személyek és az egész unitárius- és faluközösség felé, hogy ebben a pillanatban és ünnepen itt állhatok. Köszönöm hangosan is Dr. Rezi Elek professzor úrnak és tdő. Berei István lelkész úrnak, hogy ötletet és támogatást adtak ahhoz, hogy megszülessen egy írás a Szentábrahámi Unitárius Egyházközség múltjának kétszáz esztendejéről.
Köszönöm a közösségnek, hogy bemutathatom ezt a könyvet és elmondhatom azokat a gondolataimat, melyek végig kísértek azóta, hogy népszolgálatom miatt testileg elhagytam Szentábrahámot. Boldog vagyok, hogy a holnapi istentiszteleti szolgálatot is én végezhetem, s így törekszem, hogy rövidre fogjam mai mondanivalómat.
A könyv megírása során rendkívüli örömben volt részem. Azt mondhatom, hogy végig kísért az örömérzés, mint, amikor valaki saját családjának történetét vési papírra. Jó volt találkoznom unitárius nagyjainkkal, de éppen olyan elégtételt kölcsönzött az is, amikor a mindennapi emberek életvitelébe tekintettem bele.
Ma teljes mértékben körvonalazódott és letisztult minden érzés, melynek részben, vagy teljesen részesei lesznek mindazok, akik belelapoznak a könyvbe, vagy elolvassák azt. Ez a boldogító öröm abból a tapasztalásból fakad, amikor a kötelességből hivatásérzet születik, a szülőföld iránti ragaszkodásból pedig szeretet pattan ki. Más szóval: a múlt iránti elkötelezett vizsgálódás a szülőföldjét szerető ember szemével és szívével. Ez viszont nem jelenti azt, hogy elhallgattam volna adatokat, kiszépítettem volna történéseket, hogy olyan legyen a múltunk, mint amilyennek látni szeretnénk. Az igaz, sokkal jobban örültem volna annak, ha valaki más mutatja be helyettem a kötetet, hiszen jobban hangzott volna szájából a dicséret és elfogadhatóbb lenne az elmarasztalás is. Így az marad hátra, hogy nem dicsérem meg saját magam, és el sem marasztalom. Inkább tényeket sorolok, hogy ezek megvilágításával hátha sikerül felkeltenem érdeklődésüket múltunk és a könyv iránt.
A könyv két részből áll. Az elsőben, az előszót és néhány bevezető eligazítást követően rátérek az egyházközség valláserkölcsi életének tárgyalására. Hét fejezetben összegezem azokat a tudnivalókat, melyekről korábbi könyveimben (bágyoni és kövendi) úgy gondoltam, hogy meghatározói az egyházközség templomhoz, és iskolához köthető életének.
Az első fejezetben az „Istentiszteleti élet és szertartások” kapott helyet. Kiemelem, hogy azok az események, történések, intézkedések találhatók időrendben, melyek részét képezték a gyülekezet templomhoz, istentiszteletekhez és a szertartásokhoz köthető tevékenységének. Minden lejegyzett történés összhangban van a levéltárban megtalálható feljegyzésekkel, jegyzőkönyvekkel, lábjegyzetekben pedig megerősítést kapnak az idézett szövegek, melyeket azért használtam első sorban, hogy visszacsendüljön bennük a korabeli gondolkodás és nyelvezeti stílus.
A vizsgálószékek, ünnepélyek, istentiszteletek, templomlátogatás és szertartások is mind említésre kerülnek. Külön figyelmükbe ajánlom a családrendezéssel kapcsolatos feljegyzéseket, melyekről 1895-ig az egyházközség rendelkezett. Máris itt van az első sajnálatos megjegyzés, hiszen helyszűke miatt igen sok fejezet és ennek rendjén fontos adat kimaradt a kötetből, melynek későbbi sorsáról, közkinccsé tételéről döntenünk kell.
Az első rész második fejezetében a valláserkölcsi neveléssel kapcsolatos kérdéseket ismertetem. Ennek két alfejezete van a vallásóra és az egyleti tevékenység. Az alfejezetekben az öt egylettel és a vasárnapi iskolával ismerkedhet meg az olvasó.
A harmadik fejezetben az iskola jelenik meg. Vigyáznunk kell azonban az itt található eseményekkel, hiszen az iskolát az egyházközség szemszögéből figyelik a levéltári feljegyzések és ennek köszönhetően én is a hitélet vonatkozásait gyűjtögettem össze. Ahogy az egyházközség életéhez hozzátartozott az iskola, úgy az iskola történetéhez is szorosan hozzátartozik mindaz, ami megtalálható a könyvben az iskolával kapcsolatosan.
A negyedik fejezetben a segítőkészség megnyilvánulása szerepel az egyházközség életében. Hét alfejezet található, melyeket azért részleteztem, hogy minél alaposabban bemutassam az egyházközség híveinek áldozatkészségét, jótékonykodását és szociális érzékenységét. Felhívom mindenki szíves figyelmét, hogy nem állt szándékomban egy teljes névsor összeállítása, s így kivételezés ízét kölcsönözheti néha a személyes példa kiemelése. Nem szabad elfeledni, hogy a lelkészek és egyházközségi vezetők egyéni felfogása határozta meg sokszor, hogy éppen a névsorok ismertetését részesítik-e előnyben, vagy kiemelnek néhány jómódú adakozót a többségből.
Az ötödik fejezetben az egyházközség közigazgatását részletezem. Az egyházközségi hatóságokat követően összesen 18 lelkész neve kerül említésre, akiknek ismerős a szolgálati idejük és tudunk is róluk valamit a levéltári iratoknak köszönhetően. Az énekvezérek következnek, összesen hatról teszek említést, illetve arról a helyzetről, ami 1950-2008 között volt jellemző. Összesen 27 gondnok nevét jegyeztem fel időrendben, akiket követ a nyolc pénztáros és a kilenc jegyző. Az egyházfikkal folytatom a sort, akikről sajnos nem tudtam meg sok mindent, végül pedig a harangozókkal kapcsolatos tudnivalók zárják a fejezetet.
Az utolsó előtti fejezetben néhány népesedési adatot közlök, mely eligazítást ad az egyházközség lélekszámának alakulásában.
Az utolsó, hetedik fejezetben a fegyelmezéssel foglalkozom, mely két területre összpontosít. Az első a valláserkölcsi életre, a második pedig a gazdasági tevékenységekre.
A könyv második részében az anyagi ügyekkel foglalkozom. Ezt négy területre osztottam, hogy minél könnyebbé tehessem az eligazodást az egyházközség múltjának anyagi természetű tevékenységében.
Az első fejezet az ingatlanokkal, ezen belül az épületekkel foglalkozik.
A másodikban a föld- és erdőgazdálkodással kapcsolatos tudnivalók jelennek meg.
A harmadikban az ingó vagyon szerepel, melyben nemcsak az egyházközség úrasztali felszerelését ajánlom szíves figyelmükbe, hanem az alapokat és alapítványokat, valamint a pénzkezeléssel kapcsolatos feljegyzéseket is.
A negyedik és egyben utolsó fejezetben az egyházközség anyagi fenntartásával kapcsolatos ismeretek találhatók. Ezen belül pedig az egyházfenntartás és a kepézés kérdésköre.
Utószó helyett Dr. Rezi Elek professzor, falus társunk összegezése olvasható.
Ami a könyvből kimaradt:
|
1 |
Valláserkölcsi | A falu fekvése |
|
2 |
Valláserkölcsi | Családnevek |
|
3 |
Valláserkölcsi – anyagi | Fontosabb határozatok |
|
4 |
Valláserkölcsi | Hagyományok |
|
5 |
Valláserkölcsi | Ki- betérések |
|
6 |
Valláserkölcsi | Mondák |
|
7 |
Valláserkölcsi | Néprajzi adatok |
|
8 |
Valláserkölcsi | Népszokások |
|
9 |
Valláserkölcsi | Nevek |
|
10 |
Valláserkölcsi | Névmutató |
|
1 |
Anyagi | Biztosítás |
|
2 |
Anyagi | Faiskola |
|
3 |
Anyagi | Fekvőség |
|
4 |
Anyagi | Kerítések |
|
5 |
Anyagi | Költségvetés |
|
6 |
Anyagi | Közmunka |
|
7 |
Anyagi | Számadás |
Végül egy korrajzszerű írást olvasok fel 1956-ból, mely nem található a könyvben: A szentábrahámi ember egyéni magatartásáról szól a jelentés. „Nem dolgozik kalákában és nem imádkozik együtt másokkal. Ez a szokás csökevényes maradvány azokból az időkből, amikor még szinte áthidalhatatlanul állott fent az osztálytagozódás. A rendek megszűntek, az elkülönülés szokása fennmaradt. Bizonyítja ezt az is, hogy vasárnap délután nem ülnek be együtt ünnepelni a kapukba az öregek és nem sétálnak a főutcán, mint máshol együtt a fiatalok. Ez ellen a csökevényes szokás ellen öntudatosan küzdenünk kell, mert így elvesz számunkra a közösség megtartó ereje és a lelki társulás öröme megnyugtató boldogsága.”[1] „Sok család van, mely a városokról hozza a kenyeret és nagyon kevés azok száma, akik a feleslegből hozták meg a kepét. Ezért annál értékesebb, ami befolyt, mert nem csak alapul szolgált a lelkészi család megélhetéséhez, hanem pozitív bizonyítékát adta a hívek öntudatos, unitárius szellemének is.”[2]
Bízom lektoraim és a korrektor őszinte megnyilatkozásának igazságtartalmában és ezért így összegezek: A könyv a szentábrahámiakról szól őszintén, tárgyilagosan, tudományos alapozottsággal, néhol a székely humorosság megvillanásával. Múltunk vitathatatlan és ezért nincs értelme semmi vitának, ami úgy kezdődik, hogy „ha”… okulnunk és sokkal odaadóbban élnünk viszont még soha nem késő.
Záróakkordként egy befejező idézettel kedveskedem: „Emberek jönnek feléd a múltból, tekintetek érnek, szavak zsongnak. És mérhetetlenül vágyódsz oda vissza, ahonnan a sors elszakított. Fáj, tudom. Lelked eltépett gyökérszálai véreznek ilyenkor. És ez a fájdalom gyakorta visszatér.” /Wass Albert/
Debrecen, Szentábrahám, 2011.
Atyafiságos szeretettel és szülőföld iránti tisztelettel:
Szentábrahámi Pap Gy. László
Pap Gy. László 