Bibliamagyarázat

Bibliamagyarázat: Máté evanmgéliuma 1-24 Részek

1). A bibliamagyarázat célja:

A Szentírás iránt ma világszerte érdeklõdés mutatkozik s ennek érdekében az unitárius ember a tudományos követelményeknek megfelelõen kell kezébe vegye, olvasnia, tanulmányoznia a Bibliát, lehetőség szerint egy mai, élő nyelven.

Igyekeznünk kell arra, hogy lelki táplálékunkká váljon a Szentírás, s naponként életünk része legyen, mint a mindennapi kenyér. A Szentírás gyakori olvasása tökéletesebb megismerésre vezet, melyben egyre lángolóbban fogjuk szeretni Istent, követjük Jézus tanításait, és fogjuk megélni a szeretet parancsát.

A Szentírás egy olyan kútforrás, melyből az élet megpróbáltatásai között megerősít bennünket, tiszta örömmel tölti meg szívünket.

2). Az Újszövetség Kánonja:

– az evangéliumok és azok sorrendje

Az újszövetség 28, tartalmát és műfaját tekintve különbözõ irat–gyûjtemény, melyek keletkezési ideje is eltérõ. Az elsõ a Pál apostol Tesszalonikabeliekhez írt levele (41-54), az utolsó pedig aJelenések könyve (81-96).

Az Újszövetség, egy új és örök szereteten alapuló kapcsolat Isten és az emberiség között, melyet Jézus valósított meg.

Az első négy könyv történeti könyv, melyekben Jézus életét, tanításait, szenvedését és halálát mesélik el. Az ötödik könyv szintén történeti, mely tulajdonképpen az evangéliumok folytatása és arról számol be, hogy, három évtized alatt az apostolok munkája nyomán hogyan bontakozott ki és terjedt el Jézus mûve az Egyházban és a római birodalomban.  Az evangélium szóbeli örömhírt, apostoli igehirdetést jelentett, azonban a kereszténység terjedésével szükségessé vált a szóbeli hagyomány leírása. Az apostoli idõszakban többen megírták Jézus történetét, de csak négyet vettek fel az iratok közé. Az elsõ három evangélium feltűnően hasonlít egymásra, nemcsak anyagának kiválasztásában, hanem az elbeszélésükben is. Ezért nevezzük az elsõ három evangéliumot szinoptikus evangéliumnak, ami együttlátót jelent. A negyedik evangélium azonban nagyrészt olyan eseményeket és tanításokat mond el, melyek az elõzõkben nem fordulnak elõ.

A bontakozó egyházban hamarosan jelentkeztek akár a zsidóságból, akár a pogányságból megtértek új hitével kapcsolatos elméleti és gyakorlati kérdések. Természetesen választ azoktól vártak, akik a Mester hiteles tanúi és követõi voltak s amennyiben az apostolok élõ szóban ezt nem tehették, meg, akkor írásban válaszoltak. Kb. fél évszázad folyamán így látott napvilágot a 22 apostoli levél.

3). Máté evangéliuma:

a). Az evangélium címe és írója:

Csupán a hagyományos sorrend szerint az elsõ az evangéliumok sorában ez a könyv. „Az evangélium Máté szerint” egy olyan cím, mely az egyházi hagyományban késõbb alakult ki, azevangélium elnevezés pedig már mûfaji megjelölés benne. A könyv keletkezésekor névtelen irat volt, mert írója annyira jelentéktelennek tartotta magát az ügyhöz képest, hogy alázatból a háttérben maradt. A mátéi szerzõség egyetlen óegyházi iratra vezethetõ vissza, melyet Eusebius közöl Papiasra hivatkozva, hogy Máté héber = arám nyelven szerkesztette meg az evangéliumot, sõt hozzátette, hogy ezt aztán mindenki úgy fordította le, ahogyan tudta.  Ez a feltételezés azonban alapfokon elesett, mert bebizonyosodott, hogy a könyv eredetileg görög nyelven íródott.  Az íróval kapcsolatosan az is megjegyzendõ, hogy nem szem- és fültanú volt s így nem a történetekben szereplõ Mátéval azonos, mert alapvetõen Márk evangéliumára támaszkodik, mely hasonlóan nem apostoli irat.

A lényeg annyi, hogy az elsõ evangélium egy névtelen mû, de szerzõjének neve nem is fontos, hiszen Isten üzenetének hitelességét nem a szerzõ neve biztosítja. Az egyszerûség kedvéért azonban az evangélium szerzõjét Máténak nevezzük s ez függ össze azzal az óegyházi hagyománnyal is, hogy a Máté 9,9-el párhuzamos helyektõl eltérõen nem a Lévi, hanem a Máté nevet találjuk.

b). Az evangélium keletkezésének helye és ideje

Az evangélium keletkezési helye Palesztina lehet, közelebbrõl az a hely, ahová a zsidókeresztények Jeruzsálem elpusztítása után kivonultak. Nyomban kérdés lehet, hogy miként volt görög nyelve az evangéliumnak akkor? A felelet az, hogy ebben az idõben már kétnyelvû zsidóságról beszélhetünk, viszont Görögország, vagy Itália nem jöhet szóba a keletkezés tekintetében. Egyiptomba késõbb jutott el a kereszténység, Szíriára pedig csak részben lehet gondolni s csakis azon az alapon, hogy elsõnek alexandriai Ignatius egyháza hivatkozott az evangéliumra.

Az evangélium keletkezésének idejérõl annyit mondhatunk, hogy Márk evangéliumánál késõbbi, de még az 1. sz.-ban keletkezett, mert a 2.-ban már ismerték. Amennyiben az utolsó idõrõl szóló próféciára figyelünk (22, 7), akkor a keletkezési idõt 80-100 közé tehetjük, viszont mivel az említett részletek nem feltétlenül bizonyító erejûek arra vonatkozóan, hogy a templom már nem állt, éppen ezért a keletkezési idejét a Lukács evangéliumához hasonlóan 60-70 közé kell tenni.

c). Az evangélium forrásai, irodalmi sajátosságai

1). Általánosan elfogadott a bibliakritika által, hogy Máté két forrásra támaszkodott. Ezek közül az elsõ a Márk forrás, mely természetesen azt jelenti, hogy a kánonban szereplõ, ma is ismert evangéliumot használta fel alapvetõ forrásként. Ez az evangélium Jézus tetteit és életének eseményeit örökíti meg. Ennek szinte teljes anyagát felhasználja, szerkezetét is ehhez igazítja, sõt sok mindent szó szerint is átvett. Az elbeszélések tekintetében azonban tapasztalható, hogy Máté sokkal rövidebb s tartalmi szempontból is érezhetõ, hogy tudatosan átdolgozta a Márktól átvett anyagot.

2). Egy második forrás, melyet az író felhasznált az ún. Quelle (német) forrás, mely semmilyen formában nem maradt ránk. Erre csak abban az esetben lehet következtetni, amennyiben a háromszinoptikust egybevetjük. Természetesen szembe találjuk magunkat azzal a helyzettel is, hogy bizonyos részek kimaradnak, melyeket ugyan a többi szinoptikus felhasznált.

3). A bibliakutatás hivatkozik egy harmadik forrásra is, melyet a saját anyag képez, viszont ennek eredete is a Quelle forrásra vezethetõ vissza. Máté önálló anyaga nem olyan tekintélyes, mint a Lukácsnál található. Ennek anyaga többnyire a palesztin szóbeli hagyományból eredhet, mely az evangélium keletkezése idején élõ lehetett.

Máté a többrétû anyagot tartalmi szempontból rendszerezi, ami elsõsorban is nagyszabású, önálló beszédekben látszik meg.  Néha formai elvek is vezetik.

d). Az evangélium elsõ olvasói, tartalmi sajátosságai

Zsidókeresztény iratnak készült és annak is bizonyul  egész tartalma alapján. Ez akkor lehetett idõszerû és konkrét olvasmány, de erre vall az is, hogy bizonyos zsidó élet-jelenségeket minden magyarázat nélkül hagy, mint pl.. a “mennyek országa“.

Az evangéliumban végig vonul Jézusnak az engedetlen Izraellel való vitája, de a nép és elsõsorban a lelki vezetõi ítéletének meghirdetése. A képmutató farizeusi kegyesség külsõséges, embertelen volta ellen éles szavakkal kel ki Jézus, mint pl.. áldozat helyett a szeretetet hangsúlyozva. Közben igyekszik bemutatni az író Isten jelenvaló és eljövendõ evangéliumát s egyszerre bemutatja az egyház életének kettõs életét is: Engedelmes belsõ élet és a helyesen megértett küldetés teljesítése.

Jézus Isten új népének, de az egyháznak a megteremtõje is, akinek munkáját elõkészíti az evangélium a megkeresztelkedésben, ezért hívja el tanítványait Jézus, a Hegyi beszédben egy “alkotmányt” ad, hogy megtanítsák Izraelt az õ helyes követésére. Ebbe a munkába kapcsolja bele az õ tanítványait.

A mûvészi gonddal felépített írásmû bevezetése Jézus gyermekkoráról és mûködésének elõkészítésérõl szól. Az elsõ rész Jézus Galileai, a második rész judeai mûködését írja le. A harmadik rész pedig a szenvedést, a halált és az azzal kapcsolatos eseményeket ismerteti.

Az evangélium magyarázata

Máté 1, 1-17. (Lk 3,23-38)

– 1. vers: Jézus héberül Jehosuah, vagy röviden Jésuah, melynek magyar jelentése: Isten a szabadító, az üdvözítõ. Ezzel szemben a Krisztus szó általában fölkentet, Messis-királyt jelent. Az ószövetségi zsidók nyilvántartották messzemenõen rokonságukat és ehhez mérten szerkeszteték meg nemzetségi táblázataikat is. Itt azt bizonyítja az evangélista, hogy Jézus Ábrahám törzsébõl és Dávid király családjából származott.

2. vers: Jákób 12 fia közül Juda azért szerepel név szerint, mert törzsébõl származott Dávid király és Jézus is.

11. vers: Babilonba 605-ben, 598-ban és 587-ben tízezer számra hurcolták el a judeai zsidókat.

16. Mária héber formája Mirjám, arám jelentése: úrnõ. József az elbeszélés szerint nem természetes atyja Jézusnak s ezért az evangélista itt meg is szakította a fölsorolást és nem is mondja az õ fiának Jézust. Mivel azonban Mária és József törvényes házassága idején született Jézus, a nyilvánosság és a törvény elõtt József volt az õ atyja.

17. vers: A felsorolt nemzedékek sora hiányos, annál is inkább tapasztalható, mert Lukács 56 nemzedéket sorol fel, míg Máté tizennégyet. Bizonyára Dávid nevének héber számértéke miatt állította Máté össze így a szövegét, ugyanis D   v    de mássalhangzóinak összértéke 4+6+4= 14. Ezzel azt is hangsúlyozni akarta, hogy Jézus Dávid fia.

Máté 1,18-25.

18. vers: A zsidó törvény szerint a felek a házassági szerzõdés után már a lakodalom és az összeköltözés elõtt is törvényes házastársak voltak, akiket kölcsönös hûségre köteleztek és élhettek a házasélet jogaival. Érdekes, hogy Mária, a házassági szerzõdés megkötése után hosszú idõre Erzsébetnél, Keresztelõ János édesanyjánál tartózkodott, ahonnan visszatérve már meglátszódtak rajta az áldott állapot jelei. Ezen állítólag az ismerõsök nem akadtak fenn, mert ismerték a korabeli házaséletre vonatkozó törvényeket, viszont József annál inkább meglepõdött. Sõt minket is környékez a meglepetés.

Amennyiben megvizsgáljuk az eseményeket, akkor megállapítható, hogy:

–  az evangélistának célja volt így mutatni be a történteket. –

– mi a tudományos álláspont?

– hogyan egyeztetjük mi unitáriusok a legendát a valósággal?

19. vers: József törvénytisztelõ ember hírében állt, de ugyanakkor kíméletes és jószívû is. Elakarta kerülni azt, hogy Máriát törvényszegés miatt feljelentse, hiszen az akkori törvények értelmében (Deut 22,23) megkövezték volna, de igyekezett feltűnés nélkül felbontani a házasságot.

20. vers: József vívódásának az angyali üzenet vetett véget, ugyanis eloszlatta végképpen benne a kétkedést, mikor megtudta, hogy a születendõ gyermekre világmegváltó feladat vár.

1999. február 17, szerda

A múlt óra azzal a gondolattal maradt félben, hogy mi a vélemény József magatartásával kapcsolatosan, illetve mi hogyan reagáltunk volna az õ helyében?

Isten munkatársa számára két fontos kérdés van:

– megmarad-e szûkkeblû emberi gondolkodása mellett, vagy,

– minden emberi számítással szembe szállva elfogadja Isten ajándékát, mely az emberiség megváltására vezet?

1). Jól cselekedett-e József?

– szerintem igen, mert egy világra szóló ügyet kellett megoldani –

– elfogadjuk-e szerelmünk mástól származó gyermekét:

– ha tudjuk, hogy nekünk nem lehet majd a késõbbiekben?

– ha megölné magát gyermekével együtt?

2). Végül is fontos-e a körülmény, vagy a misztikummal körülvett eredet? Szerintem nem! Jézus személye a fontos!

Mielõtt tovább lépnénk, adós vagyok két felelettel:

a). A Biblia kanonizálása:

Kb. négyszáz esztendõbe telt, míg ezt a nehéz feladatot megoldották s megszületett az Újszövetség Kánonja, vagyis azon újszövetségi iratok gyûjteménye, melyek apostoli eredetüknél fogva a keresztény hit-élet zsinórmértékévé vált, amikor kimondták, hogy azokon kívül más iratokat az istentiszteletek alkalmával használni tilos. Ekkor az eddig használatban levõ iratokat elrejtették, ezekbõl lettek az apokrif = elrejtett iratok, a használatban maradtak pedig a kanonikus = szabályozóiratok.

Ma már nagyon nehéz megállapítani, hogy ki volt az elsõ személy, aki a szabályozó iratok kánonba foglalásába hozzákezdett. Hogy csak Isten kijelentett igéje lehet a hitnek szabálya, azt Ireneus, Lion püspöke hangoztatta elõször (megh. 200 körül), aki ekkor már hivatkozott egy evangéliumra, valamint Pál, Péter és János apostolok leveleire, az Apostolok Cselekedeteire és János látomásainak könyvére is.

Tudjuk azt is, hogy a legrégibb egyházi tudósok, mint Alexandriai Kelemen, Tertullián, Kártágó, Hippolit szintén ismerték az Újszövetség legtöbb iratát. Hogy ki válogatta és gyûjtötte egybe ezeket, azt nem tudjuk. Egy azonban bizonyosnak látszik, hogy már az apostoli atyák (Polikárpusz, Ignácius, Jusztinus mártír) idejében (147-160) szerették szembe állítani a Törvénybõl és a Prófétákból álló Ószövetséggel az evangélium és az Apostolból álló Újszövetséget. Az evangélium alatt a négy evangéliumot, az apostol alatt pedig az Apostolok Cselekedeteit, az apostoli levelek közül pedig Pál ap. 12 levelét, Péter elsõ és János elsõ levelét, valamint a János látomásait kell érteni. Erre bizonyság a Muratori Kánon, melyet a római gyülekezet már J. u. 200-ban használt a fenn említett összetételben.

J.u. 200-tól ismét felülvizsgálták az iratokat és háromféle irat között tettek különbséget:

a). hitelesek = négy evangélium, az Apostolok Cselekedetei, Pál ap. 13 levele, János elsõ és Péter elsõ levele és János Látomásai.

b) kétségbe vontaknak nevezték azokat az iratokat, melyeket csak fenntartásokkal neveztek apostoli eredetûeknek: Jakab levele, Júdás levele, Péter második levele és János második és harmadik levele.

c). hamisaknak nevezték azokat, melyeket nem ismertek  el apostoli eredetûeknek: Péter, Tamás és Mátyás evangéliumai és kijelentései és több más hasonló írások, melyeket a keresztény egyházból teljesen kitiltottak.

Végre tudjuk, hogy az Újszövetség kánonja, úgy, amint azt ma is a kezünkbe vehetjük, nagyon sok küzdelem árán Athanázius püspök hatására (megh. 373) a laodiceai zsinaton J. u. 360-ban, majd Ágoston egyházatya befolyására 393-ban és 397-ben, véglegesen pedig I. Ince (403) és Gelázius által 409-ben állapították meg.

b). Elterjedt volt-e Jézus korában a Jézus név?

Éppen az angyali szózat enged arra következtetni, hogy a gyermeknek egy olyan nevet kellett adni, mely egész életének programszerûen meghatározta a tartalmát. Iesous tehát a héber Jehosuah görög formája, melynek jelentése: Jahve (azaz Isten) szabadít, az Úr szabadítása. A keresztény utókor, de nemcsak, hanem maga a szerzõ is figyelemben tartja  az Ézsaiás próféta jövendölését (7,14) s ebben az értelemben teljesen egyedülállónak kell elfogadnunk Jézus nevét.

1999. február 24, szerda

1). Máté 2,1-12. A keleti bölcsek Betlehemben

Máté és Lk bevezetõ története azt akarja megmutatni, hogyan készítette elõ Isten Jézus születését nemcsak Izraelben, hanem a világmindenségben, de még azelõtt, hogy Keresztelõ János útkészítõ és Jézus munkája elkezdõdött volna. Ezt a célt szolgálja a keleti bölcsek története is, mely népmesei formában valóságos és hétköznapi történetet beszél el.

A történet megjelöli a születés helyét: Bet – lehemkenyér háza. Betlehem Jeruzsálemtõl délre 8 km-re 777 m magasságban fekszik. Más nevén Efratatermékenyt jelent.

Történeti személy Nagy Heródes is, aki Izrael edomita királya volt J.e. 37- J.u. 4 között, aki a rómaiak segítségével uralkodott, nagy pompával, de uralmát sötét gaztettek szennyezték be. A nép komolyan lenézte félpogány származása miatt (félzsidó), õ azonban szerette volna magára vonatkoztatni a messiási ígéreteket s emiatt különösen élete vége fele egyre féltékenyebb lett azokra, akiktõl ezt az igényét féltette.

Hatalomféltésében annyira megvénült ember volt, hogy az újszülött Jézustól is emiatt féltette hatalmát s ezért riadt meg a bölcsek kérdésére is: Hol van a zsidók újszülött királya, mert hódolatot akarunk tenni neki?!

Jézus születésével egy idõben különös esemény keltett figyelmet Jeruzsálemben: babiloni csillagjósok, mágusok keresték  a világ megváltóját, mert látták feltûnni a csillagát, hiszen kutatásaik arra vezették õket, hogy Izrael körében kell neki megszületnie. A bölcs, vagy az eredeti szöveg szerint mágosz a csillagvizsgáló tudósokat jelentette, akik egyben csillagjósok és álomfejtõk is voltak.Napkelet félreérthetetlenül Elõázsiát jelentette, közelebbrõl Mezopotámiát, ahol még Jézus idejében is mûködtek õsi csillagvizsgálók, vagy Perzsiát, ahol a mágoszok rendje kialakult. A kérdés az lehet, hogy honnan tudtak a születésrõl a mágusok, mire azt a feleletet adhatjuk, hogy bizonyára Bálám próféta jövendölése Num (24,17)  terjedhetett el, vagy esetleg egy angyali szózat indíthatta el a bölcseket. Viszont ezt teljességgel nem lehet megállapítani. A bölcsek számát és nevét nem tudjuk és általánosan ismert elnevezésük is késõbbi eredetû.

Érdekesnek minõsül, hogy Isten éppen ezeknek az embereknek adott jelt az asztrológia utján, melyrõl tudni kell, hogy babona volt Izrael területén. A mágusok elindultak, viszont Izrael lelki vezetõi, akik ismerték a jövendöléseket idõben tájékoztatták Heródest, s vele az élen fegyverkeztek is a megszületendõ Jézus ellen. Heródes háborgása rémülettel töltötte el a várost, mert tudták, hogy amennyiben indulatok fûtik a királyt, akkor nem sok jót várhatnak tõle.

Miután Máté összeszerkesztette az ószövetségi jövendölést és a beteljesedett újszövetségi ígéreteket, nyomban kegyetlen hajsza indult a csecsemõ Jézus ellen. A mágusokat szép szavakkal és hazugsággal akarta céljainak megfelelõen befolyásolni, viszont õk eredeti céljuktól nem álltak el. Érdemes odafigyelni arra az ajándékozásra, melyet az evangélista felsorol: három fontos ajándék szerepel:arany mirha és tömjén. Magától értetõdõen az arany kijárt egy uralkodó királynak, a mirha egy felkentnek és a tömjén  Istennek. E három ajándékot itt most összekapcsolták s rendkívüli módon ajándékozták meg Jézust. Az ajándékok mindenképpen Elõázsia kincseibõl valók.

Érdekesen világlik ki, hogy addig csak a zsidók Istene milyen kiváltságosan bánt a pogány-nem zsidó mágusokkal, nemcsak azért, mert sikerült nekik hódolatot tenni, hanem azért is, mert kikerülhették Heródes embereit. Ennek ellenére azonban Heródes és alattvalói szinte kikényszerítették Isten ellenszenvét.

Alkalmazás:

a). Két szereplõ személyisége:         1. Heródes = hatalomféltõ

2. A mágusok = tisztelettudók

b). A két személyiség sokszor összeolvad az emberben:

1. féltjük a pozíciónkat. –

2. tisztelettel is adózunk másoknak. –

c). Mi az, ami megváltoztatásra vár?

1. arany = értékelés

2. mirha = megbecsülés

3. tömjén = tisztelet

d). Végsõ következtetés: az élõ ember követeli meg részünkrõl a kellõ tiszteletet.

2). 2,13-15. Menekülés Egyiptomba

Teljesen független zsidósági hagyomány az a vád, mely Jézust érte, hogy Egyiptomban élt és ott mágiát tanult és folytatott. A rövid történet ismét népmesei vonásokat vesz fel és abban a megvilágításban is folytatódik, hiszen József álmában ismét intést kap, miszerint családjával menekülnie kell.  Isten mindig a legközelebbi lépést mutatja meg s így itt nincs szó arról, hogy mennyi ideig kell ott tartózkodniuk. A késõbbi hagyomány (Jel. 12,14.) alapján két, vagy három és fél évig maradhattak ott.

Érdemes arra figyelni, hogy:

a). Isten ismét válságos helyzetbe hozta a családot, hiszen csak a menekülésre kell gondolni. –

b). Közvetve azonban máris gondolni kell arra a jézusi kijelentésre, hogy nem lesz zavartalan annak az élete, aki kapcsolatba kerül vele.

Alkalmazás:

1. Nehéz helyzetekben sokszor választjuk a menekülést.

2. Sokszor kellemetlenségeink voltak és lesznek amiatt, mert Jézus szigorú követõinek mondjuk magunkat.

3. Ebben az esetben megoldás-e a menekülés?

3). 2,16-18. A betlehemi gyermekgyilkosság.

Heródes csak annyit látott a mágusok viselkedésébõl, hogy becsapták õt, viszont nem teljesen egyértelmû, hogy miattuk reagált a már ismert módon, hiszen itt inkább az említett viselkedésére kell gondolni, ami a hatalomvágyában csúcsosodott ki s akkor érthetõvé válik az a könyörtelenség, melyet véghez vitetett a katonáival. Természetesen nem akarok Heródes pártfogására kelni s azt is tudom, hogy semmit sem változtat az a helyzeten, ha közelebbrõl meghatározzuk a meggyilkolt gyermekek számát. Megjegyzendõ azonban, hogy az említett hely olvasásakor úgy tûnik, mintha nagyszámú gyermek halálát követelte volna az elvetemült király, viszont a Betlehem és a környezõ falvak csecsemõinek száma alig lehetett több, mint 30.

A 18. versben egy érdekes szerkesztést eszközöl az evangélista, hiszen Jer 31, 15-bõl vett át egy sirató éneket. Érdekes a magyarázata, hiszen J.e. 587-ben Rámát jelölték ki a zsidók babiloni fogságba való hurcolásának helyéül s az a hely Benjámin törzs birtokán feküdt. Benjámin anyja pedig Rákel volt, akit éppen a betlehemi úton temettek el s ezért alkalmazta az író a betlehemi anyákra az elhurcoltakat sirató anyák keservét. Ide kapcsolódik az a megvilágítás is, hogy Jézus eljöveteléhez is számos megpróbáltatás társul, mint akár a fogságba üldözött emberek életében.

Megjegyzendõ e helyen, hogy a dogmakeresztények elõszeretettel használják ki a lehetõséget  s elég gyakran megjegyzik azt a régi zsidó felfogást vallva, hogy Isten szüntelen próbákra teszi népét s ezeket, mint olyanokat el kell fogadni az õ kezébõl.

Alkalmazás:

1. Isten mindenhatóságát kérdõjelezik meg sokan, mikor felteszik a kérdést, hogy miért nem akadályozta meg Heródest a gyermek gyilkosság véghezvitelében.

2. Miért nem gátolta meg Stalint, vagy Ceausescut, vagy az afrikai államokban folyó gyilkosságokat? Azért, mert túllépnek a hatáskörén?           3. Istenre nem erõltethetjük rá emberi gondolatainkat!

2, 19-23. Visszatérés.

Az a kérdés, hogy okozott-e egyeseknek gondot az, hogy Betlehemben született Jézus és mégis Názáret-inek nevezzük? Nekem igen. Nemcsak gyermekkoromban, hanem késõbb is, mert nem elégített ki az a felelet, hogy összeírásra lementek Betlehembe, majd onnan a halál elõl Mezopotámiába menekültek, hogy azután Názáretivé váljon Jézus. Ki volt Názáreti, hiszen csak annyit ismerünk a történetbõl, hogy Jézus szüleivel és testvéreivel Názáretben lakott.

A feltett kérdésemre ebben a rövid részben kaptam meg a feleletet. J.e. a páska ünnep alatt meghalt Heródes, ami véget vetett a számûzetésnek, tehát a család hazatérhetett, azonban nem volt ez olyan veszélytelen, mint amilyennek az evangélista megfogalmazta. Haza mehettek Izrael földjére, ami itt nagy hangsúlyt kapott Mezopotámiával szemben. Józsefet emberi gondolatai bizonyára Betlehembe vitték volna, de nem mehetett, mert ott Arkelaosz, a Nagy Heródes tetrárka (harmados) fia volt az uralkodó, tehát minden esélye meglett volna a támadás elviselésére.

Itt ismét bekapcsolódik az isteni álomban történõ üzenet, mellyel végérvényesen kapcsolatba helyezi Názárettel Jézust. Mária fiának neve tehát Nazoreus lesz és ez a jelzõ a hely megjelölésén kívül mélyebb értelmû célzást is hordoz magában, hiszen összecseng a nazir = Istennek szentelt életû férfi, vagy a korona és megtart, õriz szavakkal. Így hát ez a kies fekvésû helység lett a felnövõ gyermek hazája és egyben az is, melynek alkalmazása mára már szólássá vált kijelentés lett, hogy: Jöhet-e valami jó Názáretbõl?!

Alkalmazás:

Lehet, többnek feltûnik az a könnyedség, mellyel Isten éppen az álmokon keresztül kezelte Jézus ügyét. Nincsen azonban semmi furcsa benne, ha összhangba hozzuk egy-egy adott velünk megtörtént eseménnyel. Nem jóslásokról, nem is az álmok megfejtésérõl, hanem egy adott témáról van szó, amivel naponként foglalkozunk s amitõl nem tudunk megszabadulni, mert még éjszaka is róla álmodunk. Többféle reagálási forma létezik:

1. Megtaláljuk álmunkban a megoldást.

2. Felébredéskor tapasztaljuk, hogy milyen jó, hogy nem úgy oldódott meg.

3. Vannak aztán, akik álomfejtõ könyvet vesznek elõ, vagy éppen elmennek az álomfejtõhöz.

4. Abszolút kizárják életükbõl a babonát s bár pillanatig nem is találták meg a kiutat, rövid, vagy hosszabb ész-tépelõdés után saját maguk oldják meg a gordiuszi csomót. Ez utóbbi a helyes!

Meséljenek el egy élményt!

Mai bibliaóránk kezdetén egy múlt órai kötelességemnek szeretnék eleget tenni azzal, hogy bővebb betekintést szeretnék nyújtani Jézus test szerinti rokonsága közé. Elöljáróban azonban meg kell ismételnem azt a régebbi megállapításomat, miszerint a Katolikus Egyház hivatalos álláspontja titokban igyekszik tartani azt, hogy Jézusnak földi – testi kapcsolatai is lettek volna. Ezen állásponttal ellentétben állnak nemcsak a Bibliai tudósítások, hanem a mi unitárius meggyőződésünk is.

Werescsagin, a tárgyilagos csataképeiről ismert festő Bécsben kiállította a “Szent család” című festményét, melyet mélységes felháborodás követett a bécsi arisztokrácia részéről. De nemcsak, hiszen a Jezsuita páterek engesztelő istentiszteletet is tartottak a kép miatt, melyen Jézust családtagjai körében ábrázolta a festő. Számunkra már érthető is, hogy miért vált botrányossá a festmény a katolikusok részére, viszont mi egészen másképpen közelítjük meg a kérdést.

1). Pál apostol azt írja a Galatabeliekhez írott levele 1, 18-19-ben, hogy: “Három év múlva aztán felmentem Jeruzsálembe, hogy megismerkedjem Péterrel s nála maradtam tizenöt napig. A többi apostolt nem láttam, csak Jakabot, az Úr testvérét. Amit itt írok, Isten előtt mondom, nem hazugság.” Tehát itt mindenek előtt azt olvashatjuk, hogy Pál apostol csak Jakabbal, Jézus testvérével találkozott s persze szinte komoly nyomatékkal jegyzi meg – de nemcsak erre vonatkozóan -, hogy amit ír az igazságnak számít.

2). A Korinthusi levélben (1 Kor 9,5.) arról értesít, hogy Jézus testvérei nősek voltak. Azt kell értenünk tehát, hogy Jézus testvérei pünkösd után már mind követőinek számítottak s egyben a jeruzsálemi gyülekezet tekintélyes tagjai is voltak. Akár a többi apostolok, ők is megnősültek s minden valószínűség szerint magukkal vitték missziói útjukra a feleségüket is.

3). Hozzátartozik a valósághoz az a tudósítás is, hogy a pünkösdi események előtt még nem hittek saját testvérei sem Jézusban (János 7,5.), ami sokszor komoly feltűnést is keltett másokkal – kívülállókkal – szemben. Kiolvashatjuk a tudósításokból, hogy a testvérek képtelenek voltak megérteni bátyjukat s éppen emiatt egy alkalommal, mikor a körülvevő tömeg annyira lefoglalta Jézust, hogy még enni sem volt idő, akkor megjegyezték, hogy magán kívül van.(Márk 3,21.)  Érdekesnek számít az a jelenet is, mikor Jézust éppen prédikálása közben arra figyelmeztették, hogy kinn várnak rá szülei és testvérei, mikor hallgatóságát nyomban a szellemi rokonaival helyezte egy vonalba. Az egyik Jézus film nagyon érdekesen vázolta ezt a jelenetet, hiszen mire észbe kapott volna a néző, hogy Jézus miként utasíthatta el vér szerinti rokonait, nyomban indult is a Mester kifele s ebből a mozdulatból érezhető volt, hogy rokonságba helyezte ugyan saját magával hallgatóságát, de sokat jelentett neki a vér szerinti rokonság fenntartása is.

4). Már a Káté ismereteink is eligazítottak bennünket gyermekkorunkban abban, hogy Jézusnak fiú és nőtestvérei is voltak. Emlékeztetésképpen azonban hadd idézzem azt a bibliai helyet, ahol ez kifejezésre jutott: Nem az ács fia ez? Anyja nem a Mária? Testvérei nem Jakab, József, Simon és Júdás? És nővérei, ugye azok is itt élnek köztünk? (Máté 13,55-56.) Amennyiben mostoha, vagy unokatestvérekről lenne szó, akkor olyanoknak nevezték volna meg az evangélisták őket. Mivel azonban ezt nem tették, hanem egyszerűen testvéreinek és nővéreinek nevezték, magától értetődik, hogy édes testvérekről van szó.

5). Lukács evangéliuma 2,17-ben azt olvassuk, hogy Máriának elsőszülött fia volt Jézus. Ennek köszönhetően arra következtethetünk, hogy az előbbi állításainkat csak megerősítik a tények.

– Józsefről és Simonról nincsen említeni való. –

– Júdás Jézus harmadik testvére, aki az Úr  szolgájának és Jakab atyjafiának nevezi saját magát. Általában őt tartják a Biblia utolsó előtti könyve (Júdás levele) szerzőjének, amennyiben az arméniai hagyomány értelmében nem éppen a Taddeus Júdás volt a szerző?!

– Jakab, az igazságos Jézus életében szintén megmaradt a kételkedők táborában, amíg végre minden kételkedést kizáró hithez nem jutott. A Zebedeus Jakab halála és Péter elmenekülése után ő lett a jeruzsálemi gyülekezet elöljárója, akit aztán az őskereszténység egyik oszlopának is tekintettek. Húst nem evett, részegítő italt nem ivott, haját soha nem vágatta le és csak vászon ruhákba öltözött. Szigorú erkölcsössége miatt illették az “igazságos” jelzővel s annak megfelelően tisztelték kortársai.  Még a hitetlenek előtt is nagy volt a tekintélye, akikért a templom kőkockáin térdelve, fejét a kőpadlóra hajtva imádkozott, aminek következtében térdein és homlokán megkérgesedett a bőre, mint a tevének.  Josephus történetíró tollából értesülünk arról (k.b. J. u. 170.), hogy J. u. 64-ben a farizeusok és írástudók törvényszegéssel vádolták meg, minek következtében megkövezték. Őt tekintjük a Jakab apostol levele írójának.

– bár gyermekkori ismereteink arra engednek emlékezni, hogy Jézus nőtestvéreinek nevét nem jegyezték fel az evangéliumok, mára már tudjuk, hogy Jézusnak két nőtestvére volt, kik közül a hagyomány szerint az egyiket Eszternek, a másikat pedig Támárnak nevezték.

1999. március 3.

Jézus működésének előkészítése

1). Keresztelő János bűnbánatot hirdet: Máté 3, 1-12.

a). Történeti háttér:

Jellemző Mátéra, hogy az idő pontosítását abban az időben kifejezéssel helyettesíti, viszont Lukács evangéliumából ismerjük a történeti személyeket is. Érdekes azonban az a szerkesztési mód, melyet használ az evangélista, mikor a római birodalom kiszolgálóinak neveit összeszövi Izrael politikai és vallási történetével. Tiberius Augustus utóda volt, aki J. u. 14-ben lépett uralomra, aminek köszönhetően uralkodásának 15. éve éppen J. u. 27-29 éveket jelentette. Ponthius Pilatus J. u. 26-36-ig volt helytartó Júdea és Szamaria területén. A zsidóság kis fejedelmei közül háromnak szerepel a neve az eredetileg (tetrarka) négyes fejedelemség közül Archelaost Róma már régebben megfosztotta hatalmától az ellene felhozott panaszok miatt. Így hát csak testvérei szerepelnek: Heródes Antipas (J.e. 4- J. u 39), aki Jézus szűkebb hazájának és Pereának volt a fejedelme. Féltestvére és a család legkiválóbb tagja Philippos (J.e. 4-J.u.34) Galilea Északi és Keleti részének volt az ura. Lysanias, akiről az itt említetteken kívül mást nem is tudunk Abilene uralkodója volt.

Izrael lelki vezetői közül két nevet ismerünk fel: Hannás (Annás), életfogytiglani főpap, akit a rómaiak törvénytelenül fosztottak meg főpapságától, viszont a nép körében nagy tiszteletnek örvendett. A másik személyiség Kajafás volt, a hivatalban levő főpap, Hannás veje, eredeti nevén József. A Kajafás név jelentése: vallató, inkvizítor.

b). Jánosnak, Zakariás fiának személye a bevezető történetből ismeretes. Amennyiben összevetjük a Lukács evangéliumában található tudósítással a Máté ismertetését, nyomban tapasztalhatjuk, hogy János nem a Judea pusztájában prédikál, ahová kivonulnak a Jeruzsálemiek és a  Judeaiak, hanem végig vonul azon a területen.

c). Keresztelő János személye:

Jokhanán = Isten kedvese, Isten kegyese szóból származik.

Dániel próféta bezárta az ószövetségi próféták sorát, ami egyben egy korszak végét is jelentette. J. e. 143-ban a zsidók kivívták függetlenségüket, viszont J. e. 63-ban Pompejusz elfoglalta Jeruzsálemet, melyet a római gyámság követett. J. e. 19-ben Heródes helyreállította a templomot, de ekkorra már római fennhatóság alatt volt az ország.

Jézus működésének megkezdése előtti időszakot intertestamentális kornak nevezték el, melynek prófétája éppen Keresztelő János lett. János megjelenése az ószövetségi kor és Jézus kora között adja meg a próféta igazi jelentőségét, mert próféciájával nem tartozik szorosan az újszövetségi korhoz, viszont egyfajta szakítás érzik az ószövetségivel is.  Az Ézsaiási idézetet jelképesen használja a  próféta, ugyanis ott a fogságból hazatérő zsidók utjának egyengetéséről volt szó, itt azonban a lelkület őszinte megváltoztatását, a belső megtérést szorgalmazza. Prédikálását az motiválta, hogy a farizeusi vezetés alatt álló sokaság a származásán alapuló önbizalom megtartásával mentek ki hozzá azért, hogy kifejezzék az üdvösségre való igényüket. János nem vállalja ezt a szerepet és keményen meghirdeti álkegyességük fölött az ítéletet, hogy egyetlen út van számukra, amennyiben cselekedeteikben irányt váltanak s aminek elsősorban az életgyakorlatukban kell megmutatkozni.

Szerény külsőjével ellentétben kemény fogalmazásban használja buzdításait, melyek elsősorban a farizeusok, a képmutatók és a szaducceusok ellen irányultak. A farizeusok a mózesi törvénynek és hagyományos magyarázatának aprólékos, néha szertelen sürgetői voltak. A szaducceusok a lélek halhatatlanságát s az isteni igazságszolgáltatást tagadó gazdag társadalmi osztály volt. Az a bosszú, amiről Keresztelő János prédikált Isten eljövendő haragját jelentette.

A legfeltűnőbb a farizeusok és szaducceusok megjelenése volt, akik általában tisztaságukra nagyon büszkék voltak, kik népszerűségnek is örvendtek korukban. Nem szerettek saját bűneikről beszélni s emiatt szólt olyan kemény hangon hozzuk János.  Érdemes megjegyezni azt a próféciát, hogy az Ábrahámtól való leszármazás nem jogosítja fel őket semmire, mert lelki megújulásra van szükség. Nagyon hangsúlyos továbbá az, hogy Istennek nincs szüksége a zsidó népre, mert mindenhatóságánál fogva a kövekből is tud Ábrahámnak méltó utódokat támasztani.  Izrael szinte úgy jelenik meg János szemei előtt, mint a kivágásra ítélt fa, melyre éppen készül lecsapni az éles fejsze. A nem zsidók számára azonban egy nagy lehetőség tárulkozott fel.

Fel kell figyelni arra az életből ellopott példára is, mikor szétválasztjuk a tisztát a szennyestől. Ennek határozott értelme az, hogy az ítélet és a megbocsátás úgy függ össze, hogy Isten megítéli az ember bűnét, de nem az embert szánja halálra. Amennyiben azonban az ember tovább ragaszkodik téves életéhez, akkor együtt kell vesznie gonoszságaival.

Elhangzik az egyetemes parancs: a nincsteleneknek adni abból, aminek  viszonylag mi birtokosai vagyunk. A megdöbbentő mondanivaló az, hogy aki megtért, az megmaradhat hivatásában, akár vámszedő, akár pedig katona, csak az a fontos, hogy az emberiség parancsa ellen ne vétkezzen: ne tekintse például a vámszedő hivatását a mások rovására történő meggazdagodás lehetőségének, ha pedig katona, akkor ne adja fejét  olyanra, hogy azáltal embertársai életét zavarja, vagy megrontsa.

János próféciája nagy visszhangot válthatott ki a szomjazó nép körében s ennek köszönhetően érthető az a kutatás, hogy személyében a Messiást igyekeztek felfedezni. János azonban minden félreértést eloszlatott akkor, mikor saját személyéről nyilatkozott s kihangsúlyozta, hogy az ő hivatása csak az útkészítés. Jézus személye a fontos, akinek eljövetele fog teremteni a nép körében tiszta helyzetet, mikor az alázatosokat bevezeti Isten országába. A két nagy személyiség közti különbséget azzal példázza meg János, hogy ő még  a legalantasabb rabszolga munkát sem végezhetné el Jézus körül.

János hűségesen végrehajtotta feladatát, amikor így hirdette meg népének az örömüzenetet. Igazi prófétának bizonyult tehát abban is., hogy felemelte szavát Heródes vérfertőző és kegyetlen életmódja ellen. Sorsa is az ószövetségi prófétáké lett: Heródes börtönbe vetette Isten igazságát képviselő, nyílt szívű prófétát, mivel lehetetlenné is tette János további prófétai munkáját.

Alkalmazás:

1). Az unitárius ember és a bűnbánat.

2). Szükségünk van-e szembenézni önmagunkkal?

– naponként tükörbe nézünk s ahogy félrefordultunk nyomban elfeledjük, hogy milyen is az ábrázatunk. Mások arcár azonban sokkal könnyebben rögzítjük s holtuk után is kivetődik szabályos valóságában lelki szemeink előtt.

– kell-e önvizsgálatot tartania az unitárius embernek?

– szégyen-e kifejezésre juttatni imádságban, vagy prédikációban, vagy egyénileg, hogy gyarlók vagyunk?

– hányszor lehet ugyanazt a vétket elkövetni?

-van- e bűnbocsánat?

– hányszor lehet megbocsátani ugyanazt a tévedést?

2). Jézus megkeresztelkedése: Máté 3, 13-17.

János valóban nagyobb minden eddigi prófétánál s az egyik napon szembe találja magát a beteljesüléssel, melyet hirdetett és Jézus éppen azért ment hozzá, hogy megkeresztelkedjen. János megtorpant, de nem gondolt arra, hogy a Messiás hatalma ennyire nem szemlélhető. Nem értette és emiatt tiltakozott Jézus kérése ellen, mert gondolatvilágában nem tudta eltárolni Jézusnak ezt a kérését. Jézus határozottan annak adja a jelét, hogy népével és az emberiséggel vállalja a közösséget abban a helyzetben, mikor éppen kész adni a megtérésének jeleit.

a). A keresztség.

Régi nagy kérdés, melyet nem lehet kimeríteni. A Máté tudósítása kell legyen mindnek előtt az első fontos alap, melyre a továbbiakhoz hozzáadhatjuk véleményünket, meggyőződéseinket. Mit is jelent a keresztség? Bemerítést. A zsidó ember felfogásában nemcsak azt jelentette, hogy bizonyos megtisztulási folyamaton ment át – mint ahogy a víz magában is tisztít – hanem az alá merült emberben megölte a bűnt s mikor ismét felbukkant a víz alól, akkor már egy megtisztult ember mehetett ki a partra. Ebben tehát az a többlet volt, amit a tisztálkodási rituálé nem hordozhatott magában s ami már teljes mértékben összhangban is állt Keresztelő János bűnbánatra való hívogatásával.

A bemerítéssel kapcsolatosan be kell ékelnem egy megjegyzést arra a Jézus – filmre hivatkozva, melyben Keresztelő János fellépését, de Jézus megkeresztelését is a Jordán vizének felső folyásához tette a rendező, ami alkalmatlan volt az alámerítkezésre éppen a folyóvíz csekélysége miatt. Amennyiben elfogadjuk a tudósítást, hogy Judea pusztájában, azaz a Jordán – völgy alsó sivár szakaszában keresztelt János, akkor minden okunk meg van arra, hogy a teljes alámerítkezés gyakorlatában láthassuk a korabeli keresztséget.

A  keresztség részletezése előtt meg kell említeni a Keresztelő János és a Jézus keresztségét, de a kettő közötti különbséget is:

– János vízzel keresztelt, mely jelképesen a külső bűnöket hivatott lemosni, de ugyanakkor az említett módon egy új életet biztosított  annak, aki a lehetőséggel élt.

– Jézus tűzzel keresztelt – olvassuk -, amiből a perzselődésre, a megégetésre kell összpontosítani akkor, mikor az ember lelkében a gonoszságot érezteti meg, melyet úgy kell magunknak kiégetni onnan, mint ahogy az ércből kiég a salak.

– A vérkeresztség egyértelműen azt akarja szemléltetni velünk, hogy Jézus nemcsak a szenvedéseket, hanem a halált is elviselte, miáltal átesett  a vérkeresztségen.

b). A keresztség elnevezései

– 1). Víz fürdő = nemcsak a test tisztára mosását jelenti, hanem inkább a lelkiismeretét, mely a lélek tisztaságáért keresi meg imádságban Istent.

2). Az újjászületés fürdője azt jelenti, hogy a víz és a szentlélek segítsége nyomán lesz újjá az ember. A két velejáró összeolvadva egészíti ki egymást úgy, hogy az ember vállalja a külső gyakorlatot, vagyis a vízzel való megkeresztelkedés  lehetőségét, de ugyanakkor bensőjét Isten sugárzó erejével igyekszik tisztára mosni.

3). Kútfő a bűnök lemosására. Egy olyan külső megnyilvánulási forma, mely a belső megtisztuláshoz vezet.

4). Jézus felöltözése. Pál apostol tanításában ( Gal 3,27) jelenik meg ez a változat, ahol azok, kik keresztséget vettek fel magukon hordozzák Jézus ismertető jegyét: a szeretetet.

5). Megvilágosodás. Szintén Pál apostol vallásos felfogásában ( Zsid 6,4.) szerepel az a megállapítás, hogy aki már egyszer megkóstolta Isten ajándékait, megtapasztalta az örömüzenetben Isten magasztos biztatásait, az ilyen embernek képtelenség újra vétkezni és elpártolni attól, ami számára örömet jelentett. Megállapítja az apostol azt is, hogy az ilyen ember kész ismét keresztre feszíteni Jézust és csúfot űzni belőle. Hasonlattal élve elmondhatjuk, hogy az isteni üzenetet befogadó ember olyan, mint az a föld, mely gyakori esőt ihat be, minek nyomán meglátszik termékenysége is. Viszont ha az emberi lélek kimarad Isten áldásaiból – azaz nem veszi észre azokat -, akkor olyan lesz mint a terméketlen föld, melyet  könnyen felperzselhet a tűz.

3). A keresztség szükségessége

a). Isteni rendeltetésre alapozzuk, mikor hangsúlyozzuk, hogy a farizeusoknak és szaducceusoknak is meg kellett volna keresztelkedni a kivonult tömeggel. Jézus és az apostolok is azt tanácsolták, hogy megkeresztelve tegyenek tanítványokká minden népeket., illetve megtérésük után keresztelkedjenek meg.

b).A keresztség boldogulásunk egyik útját jelenti, mert éppen a keresztség által egyesülünk egy közösségbe s bizony önmegvalósításunknak a záloga is benne van akkor, ha hisszük azt, hogy nem minden, aki azt mondja nékem Uram, Uram, megyen be Isten országába, hanem, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.

Alkalmazás:

1). Eszközöl-e a külső keresztség üdvösséget?

– Jézus a keresztség mellé hitet kér, mi által a külső gyakorlat belső életforma lesz.-

2). Van-e célja a keresztségnek?

– hitre való elkötelezés. – (az egyén részéről)

– megjobbulásra való elkötelezés. – (az egyén részéről)

3). A keresztségben tett fogadást meg kell tartani:

– hogyan értelmezzük ma a konfirmációi esküt?

4). Melyik keresztelési formát tartjuk helyesnek: gyermek, vagy felnőtt?

Nagyvárad, 1999 március 3.-án.

1999 március 10

Máté 4. Rész

Jézus böjtje és megkísértése: Máté 4, 1-11.

1). A böjt kérdése

Jézus ünnepélyes komolysággal készül fel nagy küldetésének végrehajtásához: negyven napos böjttel. A negyvenes szám szent szám Izraelben, de itt különösen úgy áll előttünk Jézus, mint Mózes.

Akár a zsidóság vallásos gyakorlatát nézzük, akár az őskeresztény hagyományra figyelünk, megállapíthatjuk, hogy komoly helyet foglal el a vallásos gyakorlatban a böjt. Kitekintően kell vizsgálni a kérdést s ezért kívánnivalót hagy maga után, ha csupán unitárius szempontból igyekszünk meghatározni azt. Közelebbről azt kell érteni, hogy a keresztséghez hasonlóan a böjt is egy tisztulási folyamat része volt, mely az ember bűntől való megszabadulását vette célba. Jézus esetében nem kell feltétlenül erre gondolni, de sugallni kivájna az evangélista éppen az időszak terjedelmével is azt, hogy Jézus teljes mértékben bűn nélkül lépett a világ színe elé s úgy kezdte meg tanítását.

1). A helyes böjt meghatározása már az ószövetségi megjegyzésekben is kicsendül, mikor Joel prófétánál pl. azt olvashatjuk, hogy nem a ruhákat, hanem a szíveket kell megszaggatni.

2). Az Újszövetségben –éppen a magyarázott helyen – találkozunk az imádsággal egybekötött böjttel, ami elsősorban is az indulatok megfékezésére szolgál, viszont már a 109. Zsoltárban (24. v.) is olvashatjuk, hogy a túlságos böjt meggyengíti a testet.

3). Zakariás prófétánál, de hangsúlyosabban majd Máté evangéliumában találkozunk azzal a felhívással, hogy aki böjtöl, az ne dicsekedjen vele, hanem igyekezzen saját maga felé elégtételt biztosítani.

4). A keresztény egyház álláspontjában azt tapasztaljuk, hogy bár kezdetben a zsidó böjtölést követte, a későbbiek során is gyakorlatában megtartotta. Unitárius szemléletünk akkor vetődik elő, mikor Jézus szájából halljuk az erre vonatkozó tanítást, miszerint a maga követőit nem kötelezte a böjtölésre. Vajon böjtölhet-e a vőlegény, míg vele van a násznép?

Euszebiusz említi, hogy Mantanus hozta be legelőször a böjtöt a keresztény egyházba. Megjegyezték azonban, hogy amennyiben valaki gyenge testileg és evés nélkül nem bírná ki az egész napot, akkor miatta értelmes ember nem marasztalhat el senkit, mert erőnk fölötti próbát nem követelt Jézus sem tőlünk.

5). Unitárius álláspontunkat hivatott igazolni az a meglátás, miszerint a leghelyesebb a lelki böjt, vagyis a mértékletes életmód. A helyes böjt tehát az, ha mindenben úgy cselekszik az ember, mint Isten szolgája: mértékletes és helyesen viszonyul a jelenvaló élethez.

2). A megkísértési esemény egy olyan árnyalatot kapott – éppen az ördög, sátán, kísértő jelenlétének köszönhetően -, ami átvitte a történetet a legenda területére. Éppen ezért le kell hámozni az eseményeket, s úgy részesíteni előnyben azokat, hogy a fontosabb mondanivaló ne csenevészedjen el a kevésbé értékessel szemben.

A felkészüléshez hozzátartozik az is, hogy Jézusnak szembe kell néznie azokkal a kísértésekkel is, melyek munkássága folyamán minden valószínűség szerint megmutatkozhatnak s minden pillanatban kész legyen felvenni velük szemben a küzdelmet.  A keresztény egyház számára nagyon fontos a megkísértési történet, mert ezzel akarja leleplezni azokat a ténykedéseket, melyekkel meg akarták akadályozni Jézust küldetésében.

a). Mindenek előtt az események földrajzi behatárolásával kapcsolatosan kell elmondani, hogy a puszta megnevezés a hagyomány szerint a júdeai hegyvidéknek a Jordán és a Holttenger felé lejtő köves szakaszát jelöli. Ezzel a meghatározással szinte útját vágtuk annak a feltételezésnek is, miszerint Jézus azért vonult el, hogy időközben mágiát tanuljon. Az összeköttetést már születésekor megtették a hasonlóan vélekedők, mikor éppen a keleti bölcsek keresték Izraelben a megszületendő Messiást. Mindenkinek el kell oszlatnia kétségeit afelől, hogy Jézus ilyen ténykedéseket folytatott volna, sőt egyszer s mindenkorra úgy kell meghatároznunk a fenti időszakot, mint amelyre bármelyik próféta életében szükség volt és példák sorával találkozhatunk. Ebben a megközelítésben természetesen más fordulatot vehet a további magyarázatunk is.

b). A fentiek után egy kérdéskörben három képzettel kell foglalkoznunk. A kérdés közel sem olyan egyszerű, mint amilyen könnyen kezeljük a hétköznapok rendjén s éppen emiatt ajánlatos nemcsak megközelíteni a fogalmakat, hanem kissé mögéjük is tekinteni. Alapjában véve egy és ugyanarról van szó, mégis a társítások, a vele kapcsolatos képzetek miatt pontosan el lehet határolni őket.  Ószövetségi vallásos képzetekről van szó, melyekkel igyekezett az akkori, de a mai ember is megmagyarázni azokat a jelenségeket, melyek a megtestesült rosszat jelentették a mindenkori jóvalszemben. Ebben az összefüggésben kell tehát megvizsgálni az ördög, a sátán és a kísértő fogalmakat.

Az ördög

1). Az ördög különböző neveivel találkozunk a Bibliában, melyek közül a legelső éppen a paradicsomi állapotban mutatkozik: a kígyó, de sorolhatók még: a bálványok, e világnak fejedelme, elesett angyal, nagy sárkány, vagy a régi kígyó, sötétség vezére.

2). Munkásságai: kísértenek (Jézust), csábítanak (az első emberpárt), konkolyt vetnek (a búza és a konkoly példázatában), irigyeli az ember boldogságát (1 Mózes 3,1.), az igazság ellensége, rosszat tanácsolt, elfoglalja az emberek szívét ( Ananiás esete), kezdettől fogva az életekre tőrt, állandóan vétkezik, ellensége Isten országának,

3). Az ördög hatalmának megtörése: Jézus ördögöket űzött, pedig valójában lelkileg gyógyított. A tanítványok is Jézus nevében igyekezték felvenni a küzdelmet ellene. Jézusra is ráfogták, hogy amiatt sikerül ördögöt űznie neki, mert benne is ördög van. Böjtöléssel és imádsággal lehet harcolni ellene: emiatt hitték is, hogy a böjt tulajdonképpen egy komoly fegyvert jelent az ördöggel szemben.

4). A keresztény hitfelfogásban az ember hiszi magáról, hogy sikerült neki felvenni a teljes küzdelmet, hiszen Isten sikeresen megmenti azokat, akik benne bíznak. Sőt az is megállapítást nyer, hogy akik Istentől születnek, azokban nem is található az ördögre utaló jegyek: a bűn.

5). Az ördögnek nem lehet más a sorsa, mint a pergelő tűz. A Jelenések Könyvében találhatók azok a megfogalmazások, miszerint látta János, mint egy villámlást lehullni az ördögöt az égből, de ugyanakkor egy angyal ezer évre meg is kötözte őt. Érdekes az a felfogás, miszerint a jónak győzedelmeskedni kell a gonosz fölött.

6). A Bibliából gyakran olvashatunk olyan megjegyzéseket, melyek arra buzdítanak, hogy az ördög kísértései között keményen álljunk meg.

A sátán.

A görög elnevezése szátán, ami Sziruszban ellenkezőt jelentett. Tulajdonképpen egy és ugyanazon vallásos képzetről van szó, csak elnevezésében különbözik az ördög fogalmától. Cselekvéseiben és jellemvonásaiban azonban teljesen megegyezik. A Bibliában azonban találkozunk ezzel a kifejezéssel is, melyet hasonlóan a megelőzőhöz negatív tulajdonságokkal ruháztak fel. Az őskeresztény korban elterjedt társítás volt, hogy amennyiben valakit a sátánnak adtak, akkor az azt jelentette, hogy kirekesztették a gyülekezetből. A kereszténység számára nagyon fontos helyet töltött be az a figyelmeztetés sorozat, minek értelmében igyekezni kellett mindenkinek megtartóztatni magát a gonosszal szemben.

A kísértet, vagy kísértés.

Nagyon sokan elég gyakorisággal tévesen használják a Miatyánk megfelelő kérését: Ne vígy minket a kísértetbe. Ennek eligazításakor mindenek előtt a két fogalom közötti különbséget kell tisztázni, hiszen a kísértet egy személyre akar figyelmeztetni, a kísértés pedig egy állapotra.  Éppen ezért a kísértet egy rémkép, rémalak, mint, amelyet csak a képzelődés szül s emiatt képtelenség is tőle félni valakinek. A kísértő személye azonban közel áll a megelőző sátán, és ördög képzetekhez.

A fentivel ellentétben a kísértés egy olyan bibliai fogalom, miszerint az egyén próba alá esik s általában az az indíttatás, hogy tévútra csábítsa az arra hajlítható embert. Gyakran fordul elő, hogy a megkísértést Istenre teszi át a vallásos gondolkodás, mire vonatkozóan is elég nagy gyakorisággal találunk megjegyzéseket. Ennek ellenére azonban annyira ellentétesek a megállapítások, hogy egyértelműen nehéz megállapítani a közép – aranyszabályszerű felfogást.

1). Isten tehát megkísérti az embert, illetve próbára teszi a hitét. Elsősorban arra kíváncsi Isten, hogy szereti-e ő Istent. Ezt a legjobban Job könyvében tapasztalhatjuk.

2).  A második isteni megkísértés, vagy próba amiatt van, hogy az ember önvizsgálatot tartson s annak eredményeképpen ráébredjen tévedéseire

3).  Mint mindenre, az isteni megpróbáltatásokra is feleleteket talált a vallásos gondolkodású ember s így határozta meg a kisértések célját is abban, hogy általuk Isten megjobbítani akarja az embert.  Ami a hitet illeti, érthető is, hogy szükség nekünk néhány próbán átesni, viszont, amennyiben Jakab apostol levelére figyelünk (1,13.), akkor máris előjön az első ellentétes vélemény, mert szerinte Isten nem kísérti az embert, vagyis akkor ebben az esetben nem is teszi próbára. A Zsoltárokban (5,5.) olvassuk ismét, hogy Isten megengedi a próbát, viszont Pál apostol azt erősíti meg, hogy senkit sem kísért meg Isten erején felül.

4). A kísértés lehetősége másodsorban magától a sátántól, vagy az ördögtől származhat: Lásd Jézus megkísértése.

5). Az ember saját magát kísérti meg, vagy természetesen másokat visz kísértésbe. Mai szóhasználattal talán úgy fogalmazhatnánk, hogy téves lehetőségekkel csábítjuk egymást. Ennek a gyakorlatnak számtalan válfajával találkozunk a mindennapi életben.

6). Isten kísértése nagyon hangsúlyos az ószövetségben. Közelebbről azt jelenti, hogy Isten jóságát, türelmét, igazságát ne vonja kérdőre az ember. Mindebből azt merem kiolvasni, hogy Isten eredetileg jó és gondoskodó Atya, akinek hasonlók a cselekedetei is.

Azt kell kiéreznünk, hogy Jézus esetében Isten tette próbára Jézust, viszont kétségtelennek látszik az a bizalom is, ami övezte az eseményeket. Isten teljes mértékben megbízott Jézusban, hogy a próbákat eredménnyel legyőzi. Jézus emberi magatartására vall, hogy számára is olyan nehéz volt elviselni a megpróbáltatásokat, mint bármelyikünknek, főleg akkor, mikor a (negyven napos) böjt után kenyeret kínál fel neki.

7). A kísértések lényege az első parancsolattal, de az Úri imádság első kérésével, Isten nevének megszentelésével függ össze. Máté evangélista által felállított sorrend sokkal logikusabb, mint a Lukácsnál található, mert egy tervszerű fokozás mutatkozik meg benne.

a). Az első kísértés a kenyér.

A zsidó nép ősi várakozások közé tartozott egy olyan Messiás megjelenése, aki társadalmi jólétet fog biztosítani népének. A manna-csoda összefüggésében kell értelmezni azt a várakozást is, miszerint Izrael tétlen élvezője akar lenni a már említett messiási csodának. A manna-csoda nem volt öncél, de hasonlóan a kenyérkérdés sem lehet az. Ha az emberi élet egyetlen kérdésének tekintjük, akkor azáltal megbontottuk a test és lélek közötti harmóniát, egyensúlyt. Érdemes odafigyelni, hogy az a Jézus, aki itt a nemcsak kenyérrel él az ember kijelentésével szemben az ötezer ember megvendégelésekor éppen a másik oldalra is rámutat: tehát szükséges az is. Abban az egyensúlyban természetesen, amit már megemlítettem.

b). A második kísértés színhelye a jeruzsálemi templom.

Ősi hiedelem szerint a Messiás a templom párkányáról fogja meghirdetni a szabadulást. A szentváros tehát Jeruzsálem. A templomépület perig nem a szorosan vett Istenháza, hanem a templom udvarát szegélyező oszlopcsarnok, ahol elhelyezkedtek az árusok asztalai is. A csarnok párkányáról szédületes mélység nyílt. A kísértésben tehát elsősorban az említett várakozás észlelhető, de egyben egy olyan cselekvésre is buzdította Jézust, melyet az akkoriban nagyon elterjedt álmessiások szívesen felkaroltak. A kísértésben a Biblia szavai ismétlődnek meg azzal a hamis értelmezéssel, ahogy a hamis messiásvárók értelmezték: Jézus is a Bibliára hivatkozik és ebből adja tudtára azt, hogy Istent nem lehet kísérteni. Isten atyai gondoskodása mindenre kiterjed, de nem védheti meg az oktalant, aki Isten segítségében vakmerően bizakodva próbára akarja tenni a mindenhatót s közben veszélybe sodorja magát.

c). A harmadik kísértés hazug háttere az, hogy a kísértő úgy lép fel, mintha ő lenne a világmindenség egyedüli birtokolója. Az a lényege, hogy Jézust szeretné letéríteni útjáról, amikor a világ teljes hatalmát kínálja fel neki, vagyis az emberi gőg és önzés útját. Jézus ekkor győzi le végérvényesen a kísértőt, mikor kihangsúlyozza, hogy neki nincs más útja, csak az, melyet Isten mutatott neki s amelyet ő el is fogadott: szolgálat és engedelmesség.

Alkalmazás:

1). Egyéni felfogások a böjtről

2). Megelégíthet-e Isten beszédével?

–        van-e mégis olyan alkalom?

–        – komoly betegség

–        – mély szomorúság.

3). Meddig tejed a gondviselés?

–        negatív – pozitív példa.

Nagyvárad, 1999 március 10.-én.

Máté 4. Fejezet

Jézus nyilvános működése Galileában

1). Előzmények és Jézus működésének színtere: Mt: 4,12-16

Nagy Heródes fia, akit Antipasznak ismerünk, hamarosan Mahérusz várának börtönébe vetette. Jézus különös módon válaszolt erre: visszavonult, de nem Antipász elől, hiszen Galilea Antipasz országrészében volt, hanem a nyilvánosság elől vonult félre. Cselekedetével arra akart figyelmeztetni, hogy, aki az ő útján akar járni, az nem válaszolhat az erőszakra erőszakkal, hanem szelídséggel és alázattal. Az is bizonyossá válik, hogy Jézus mégis Jánostól vette át a szolgálatot, hiszen János elnémulása és Jézus fellépése szoros összefüggésben áll egymással.

Kafernaum a Genezáret tó, vagy más nevén Tibériás tó, vagy galileai tenger északnyugati partján épült. Zabulon és Naftalim törzsének szállásbirtoka a Genezáret tó nyugati és észak – nyugati partvidékén húzódott.

tenger menti út a Földközi – tengernek tartó, Egyiptomot a Tigris és Eufrátesz vidékével összekötő ősi karavánutat jelentette. Ézsaiás próféta (9,1-2.) erről a részről mondta, hogy a pogányok Galileája, mert erkölcsi romlásának sötétsége hasonlít a halál birodalmának sötétségéhez. Jézus megjelenése ezen a tájon szinte természetszerűen vonja maga után azt a világosságot, melyet ő hordozott.

Jézus első prédikálásának tartalmát hasonlóképpen fogalmazza meg, mint Keresztelő János, mégis a két prófécia között különbséget fedezhetünk fel, viszont nem csak abban, hogy János a megtérést, míg Jézus a beteljesedést hirdette. Ezt a beszédbeli különbséget csak a későbbi egyházi tanok igyekeztek megtenni, mert eredetileg a különbség éppen a két próféta helyzetéből adódott. Ami Jánosnál prófécia volt, az Jézus esetében történelmi valósággá vált, de különben Jézus azt a szót vette át Jánostól, melyet ő abbahagyott. Így tulajdonképpen a legmegfelelőbb korszakváltásnak lehetünk a tanúi.

Alkalmazás:

  1. Nagy különbség: tegyétek!  Még azt sem jelenti, hogy fogjuk meg és vigyétek!
  2. Jézus: Jöjjetek utánam és azt cselekedjétek, amit én teszek!

2). Az első tanítványok: Mt: 4,17-22.

Keresztelő János és Jézus gyakorlata között egy érdekes különbséget fedezhetünk fel: János kiment a pusztába és hallgatósága hozzá ment. Jézus viszont maga ment el az emberekhez, első sorban azért, hogy tanítványokat szerezzen magának. A „térjetek meg” jánosi felszólítással ellentétben itt „kövessetek engem” biztatással találkozunk, mellyel mintegy magához kapcsolta az embereket. Akik csatlakoztak hozzá, azok tanítványaivá váltak. Simon (Péter), András és János hallották János tanúság tételét (Jn 1,19-34) s bizonyára emiatt váltak olyan könnyen Jézustanítványokká. Jézus egy nagyon találó képpel szemlélteti jövendő hivatásukat, mikor hangsúlyozta, hogy amennyiben követik őt, akkor emberek halászaivá fognak válni, vagyis az emberek között járva azt fogják megtapasztalni, amit a halász láthat akkor, mikor kiveti a hálóját. Ebben a képben azt is megláthatjuk, hogy nyomban nem kell a teljes sikerre számítani, hiszen a háló kivetése sem jelent mindig sikert, hanem azt, hogy szükségük van az embereknek az ők szolgálatukra. A rövid történet nem részletezi a további helyzetet, csak Simonnal kapcsolatosan jegyzi meg, mint „melléknevet”, s annyit még hozzátesz az elbeszélés, hogy szó nélkül követték Jézust.

Az utat tovább folytatta Jézus, s ismét egy testvérpár elhívásával találkozunk, ahol éppen a Zebedeus testvéreket szólította meg, kik édesapjuk társaságában hálót foltoztak. Jakabról és Jánosról van szó, tehát, de arról, aki az idősebb volt, ugyanis a másik Jakab az Alfeus fia volt és egyben Jézus rokona. (Mt, 10,3.). Érdemes ennél az elhívási történetnél is, hogy bár az édesapának nélkülözni kell fiait, azokat szó nélkül Jézussal elengedi.

A négy említett tanítványok közül: Simon, vagy Péter, András, Jakab és János, három Jézus közeli tanítványa marad.

Alkalmazás:

  1. Miért volt fontos tanítványokat szereznie Jézusnak?
  2. Ha abban a korban éltünk volna, akkor hogyan cselekszünk?
  3. Lehet-e ma valaki jézustanítvány?

3). Jézus tanít és gyógyít: Mt. 4,23-25.

Jézust még egyelőre Galileában találjuk, de abban a szokatlan helyzetben, hogy a zsinagógákban embertársaival beszélget az Írás (Ószövetség) igazi értelméről. Jánostól való különbséget itt is felfedezhetjük, hiszen éppen kezdeti cselekedetei által is nagyon felhívta magára a figyelmet, mikor jelezte, hogy vele eljött Isten országa. Ez az első igazi örömüzenet, mellyel mintegy megpecsételte azt a próféciát, mellyel nemcsak János, hanem most már Jézus is készítette Isten országa felé az utat. Ehhez adódik hozzá az a cselekvés sor, melyben betegeket gyógyít, s aminek óriási visszhangja is lett, nemcsak a zsidó, hanem a más vidékeken is. Ennek rendjén tehát a nyomorúságban élő emberek egyformán özönlöttek hozzá örömhírért és gyógyulásért. Érdekesnek mondható, hogy ekkor a zsidó nép vezetői nem ismerték fel azt a veszélyt, ami személyes érdekeiket nagyon veszélyeztethette.

gyógyításokkal kapcsolatosan el kell mondani, hogy az ördögtől megszállottság külső megnyilvánulásai sokszor hasonlítanak az ideg- és elmebetegséghez. A holdkorosság számos idegbaj, nyavalyatörés, öntudathasadás gyűjtőneve.

Már ez az egyszerű megjegyzés is, de főképpen a későbbi jézusi gyógyítások nagyon elgondolkoztatják a mai embert. Nemcsak az unitáriusok fogadjuk el számos fenntartással s kezeljük hasonlóképpen a történeteket, hanem azok a felekezetű emberek is, akik valamennyire jártasok az orvostudományban, vagy legalábbis valamilyen csekély ismeretekkel rendelkeznek. Kétféleképpen kell megközelíteni ezeket a történeteket: testi- és lelki gyógyítások. Minden gyógyításnál azonban a meggyógyulás fontos követelménye a hit. A béna kezű ember esetében komoly hangsúlyt kapott a bizalom, s mint minden hasonló esetben itt is megkapta a megérdemelt gyógyulást. Ugyanez állhat egy megbomlott lelkiállapotú emberre is. Viszont vigyázni kell a másik esetben, hiszen az elmebetegségben szenvedő ilyen erős hitéről képtelenség beszélni, s az orvostudomány által sem igazolható mesés gyógyítások esetében is megfelelő körültekintéssel kell kezelni a történeteket. Ebben a tekintetben két megfontolt szerkesztést kell figyelembe venni: 1. Az a cél, hogy Jézus messiási hatalmát minél teljesebben szemléltesse az evangélista_ 2. Olyan meggyőző csodákkal szemléltetni a munkásságot, melyekre nem volt példa.

Létezik egy olyan álláspont is – ez azonban kiérződik a csodás történetekből: (Lásd a 10 ördöngös története)-, miszerint éppen az ördög kerítette hatalmába az adott betegeket, kiknek meggyógyítása már diadalt jelentett a gonosz fölött.

Tettem már egy megjegyzést arra vonatkozóan, hogy a pogány vidékekről is özönlött a nép Jézushoz, kiktől hasonlóan a zsidókhoz nem tagadta meg segítségét. Ezzel kapcsolatosan kell elmondani, hogy Dekapolisz (deka – tíz, polisz – város) tíz önkormányzatú város szövetségét jelentette. A Jordán jobb partján: Syitopolisz, bal partján Antiókia, Gádára (megszállottak), Dium, Pella, Geráza, Filadelfia, Ráfána, Kánáta és Damaszkusz.

A pogányokra való kiterjedés egyben azt is hivatott érzékelni, hogy Isten országa valóban megjelent, melynek útja valóságos diadalút Jézusnak köszönhetően.

Alkalmazás:

  1. Hiszünk-e a lelki gyógyulásban?
  2. Meggyógyulhat-e egy testi beteg orvosi beavatkozás nélkül?
  3. Rábízhatjuk-e magunkat a véletlenre?
  4. Az unitárius ember és a gyógyítási csoda.

1999. március 17.-én

Máté 4. Fejezet

Jézus nyilvános működése Galileában

1). Előzmények és Jézus működésének színtere: Mt: 4,12-16

Nagy Heródes fia, akit Antipasznak ismerünk, hamarosan Mahérusz várának börtönébe vetette Keresztelő Jánost. Jézus különös módon válaszolt erre: visszavonult, de nem Antipász elől, hiszen Galilea Antipasz országrészében volt, hanem a nyilvánosság elől vonult félre. Cselekedetével arra akart figyelmeztetni, hogy, aki az ő útján akar járni, az nem válaszolhat az erőszakra erőszakkal, hanem szelídséggel és alázattal. Az is bizonyossá válik, hogy Jézus mégis Jánostól vette át a szolgálatot, hiszen János elnémulása és Jézus fellépése szoros összefüggésben állt egymással.

Kafernaum a Genezáret tó, vagy más nevén Tibériás tó, vagy Galileai tenger északnyugati partján épült. Zabulon és Naftalim törzsének szállásbirtoka a Genezáret tó nyugati és észak – nyugati partvidékén húzódott.

tenger menti út a Földközi – tengernek tartó, Egyiptomot a Tigris és Eufrátesz vidékével összekötő ősi karavánutat jelentette. Ézsaiás próféta (9,1-2.) erről a részről mondta, hogy a pogányok Galileája, mert erkölcsi romlásának sötétsége hasonlít a halál birodalmának sötétségéhez. Jézus megjelenése ezen a tájon szinte természetszerűen vonja maga után azt a világosságot, melyet ő hordozott.

Jézus első prédikálásának tartalmát hasonlóképpen fogalmazza meg, mint Keresztelő János, mégis a két prófécia között különbséget fedezhetünk fel, viszont nem csak abban, hogy János a megtérést, míg Jézus a beteljesedést hirdette. Ezt a beszédbeli különbséget csak a későbbi egyházi tanok igyekeztek megtenni, mert eredetileg a különbség éppen a két próféta helyzetéből adódott. Ami Jánosnál prófécia volt, az Jézus esetében történelmi valósággá vált, de különben Jézus azt a szót vette át Jánostól, melyet ő abbahagyott. Így tulajdonképpen a legmegfelelőbb korszakváltásnak lehetünk a tanúi.

Alkalmazás:

  1. Nagy különbség: tegyétek!  Még azt sem jelenti, hogy fogjuk meg és vigyétek!
  2. Jézus: Jöjjetek utánam és azt cselekedjétek, amit én teszek!

2). Az első tanítványok: Mt: 4,17-22.

Keresztelő János és Jézus gyakorlata között egy érdekes különbséget fedezhetünk fel: János kiment a pusztába és hallgatósága hozzá ment. Jézus viszont maga ment el az emberekhez, első sorban azért, hogy tanítványokat szerezzen magának. A „térjetek meg” János-i felszólítással ellentétben itt „kövessetek engem” biztatással találkozunk, mellyel mintegy magához kapcsolta az embereket. Akik csatlakoztak hozzá, azok tanítványaivá váltak. Simon (Péter), András és János hallották János tanúság tételét (Jn 1,19-34) s bizonyára emiatt váltak olyan könnyen Jézustanítványokká. Jézus egy nagyon találó képpel szemlélteti jövendő hivatásukat, mikor hangsúlyozta, hogy amennyiben követik őt, akkor emberek halászaivá fognak válni, vagyis az emberek között járva azt fogják megtapasztalni, amit a halász láthat akkor, mikor kiveti a hálóját. Ebben a képben azt is megláthatjuk, hogy nyomban nem kell a teljes sikerre számítani, hiszen a háló kivetése sem jelent mindig sikert, hanem azt, hogy szükségük van az embereknek az ők szolgálatukra. A rövid történet nem részletezi a további helyzetet, csak Simonnal kapcsolatosan jegyzi meg, mint „melléknevet”, s annyit még hozzátesz az elbeszélés, hogy szó nélkül követték Jézust.

Az utat tovább folytatta Jézus, s ismét egy testvérpár elhívásával találkozunk, ahol éppen a Zebedeus testvéreket szólította meg, kik édesapjuk társaságában hálót foltoztak. Jakabról van szó, tehát, de arról, aki az idősebb volt, ugyanis a másik Jakab az Alfeus fia volt és egyben Jézus rokona. (Mt, 10,3.). Érdemes ennél az elhívási történetnél is megjegyezni, hogy bár az édesapának nélkülözni kellett fiait, azokat szó nélkül Jézussal elengedte.

A négy említett tanítványok közül: Simon, vagy Péter, András, Jakab és János, három Jézus közeli tanítványa maradt.

Alkalmazás:

  1. Miért volt fontos tanítványokat szereznie Jézusnak?
  2. Ha abban a korban éltünk volna, akkor hogyan cselekszünk?
  3. Lehet-e ma valaki jézustanítvány?

3). Jézus tanít és gyógyít: Mt. 4,23-25.

Jézust még egyelőre Galileában találjuk, de abban a szokatlan helyzetben, hogy a zsinagógákban embertársaival beszélget az Írás (Ószövetség) igazi értelméről. Jánostól való különbséget itt is felfedezhetjük, hiszen éppen kezdeti cselekedetei által is nagyon felhívta magára a figyelmet, mikor jelezte, hogy vele eljött Isten országa. Ez az első igazi örömüzenet, mellyel mintegy megpecsételte azt a próféciát, mellyel nemcsak János, hanem most már Jézus is készítette Isten országa felé az utat. Ehhez adódik hozzá az a cselekvés sor, melyben betegeket gyógyít, s aminek óriási visszhangja is lett, nemcsak a zsidó, hanem a más vidékeken is. Ennek rendjén tehát a nyomorúságban élő emberek egyformán özönlöttek hozzá örömhírért és gyógyulásért. Érdekesnek mondható, hogy ekkor a zsidó nép vezetői nem ismerték fel azt a veszélyt, ami személyes érdekeiket nagyon veszélyeztethette.

gyógyításokkal kapcsolatosan el kell mondani, hogy az ördögtől megszállottság külső megnyilvánulásai sokszor hasonlítanak az ideg- és elmebetegséghez. A holdkorosság számos idegbaj, nyavalyatörés, öntudathasadás gyűjtőneve.

Már ez az egyszerű megjegyzés is, de főképpen a későbbi jézusi gyógyítások nagyon elgondolkoztatják a mai embert. Nemcsak az unitáriusok fogadjuk el számos fenntartással s kezeljük hasonlóképpen a történeteket, hanem azok a felekezetű emberek is, akik valamennyire jártasok az orvostudományban, vagy legalábbis valamilyen csekély ismeretekkel rendelkeznek. Kétféleképpen kell megközelíteni ezeket a történeteket: testi- és lelki gyógyítások. Minden gyógyításnál azonban a meggyógyulás fontos követelménye a hit. A béna kezű ember esetében komoly hangsúlyt kapott a bizalom, s mint minden hasonló esetben itt is megkapta a megérdemelt gyógyulást. Ugyanez állhat egy megbomlott lelkiállapotú emberre is. Viszont vigyázni kell a másik esetben, hiszen az elmebetegségben szenvedő ilyen erős hitéről képtelenség beszélni, s az orvostudomány által sem igazolható mesés gyógyítások esetében is megfelelő körültekintéssel kell kezelni a történeteket. Ebben a tekintetben két megfontolt szerkesztést kell figyelembe venni: 1. Az a cél, hogy Jézus messiási hatalmát minél teljesebben szemléltesse az evangélista_ 2. Olyan meggyőző csodákkal szemléltetni a munkásságot, melyekre nem volt példa.

Létezik egy olyan álláspont is – ez azonban kiérződik a csodás történetekből: (Lásd a 10 ördöngös története)-, miszerint éppen az ördög kerítette hatalmába az adott betegeket, kiknek meggyógyítása már diadalt jelentett a gonosz fölött.

Tettem már egy megjegyzést arra vonatkozóan, hogy a pogány vidékekről is özönlött a nép Jézushoz, kiktől hasonlóan a zsidókhoz nem tagadta meg segítségét. Ezzel kapcsolatosan kell elmondani, hogy Dekapolisz (deka – tíz, polisz – város) tíz önkormányzatú város szövetségét jelentette. A Jordán jobb partján: Syitopolisz, bal partján Antiókia, Gádára (megszállottak), Dium, Pella, Geráza, Filadelfia, Ráfána, Kánáta és Damaszkusz.

A pogányokra való kiterjedés egyben azt is hivatott érzékelni, hogy Isten országa valóban megjelent, melynek útja valóságos diadalút Jézusnak köszönhetően.

Alkalmazás:

  1. Hiszünk-e a lelki gyógyulásban?
  2. Meggyógyulhat-e egy testi beteg orvosi beavatkozás nélkül?
  3. Rábízhatjuk-e magunkat a véletlenre?
  4. Az unitárius ember és a gyógyítási csoda.

MÁTÉ 5. RÉSZ

A hegyi beszéd

1). A Hegyi beszéd bevezetése

A Máté evangéliumának következő három fejezete az egyházi hagyományban a Hegyi beszéd nevet kapta. Hiába keressük a szinoptikusoknál a párhuzamot, mert néhány részletig találunk azonosságot, s azt is csak Lukácsnál, közelebbről a „mezei prédikációban”. A Hegyi beszéd egységessé formálódása már a korábbi hagyományban elkezdődhetett, de döntően Máté evangéliumában fogalmazódott meg. Nem kell megpróbálni kiszakítani ezt a beszédet az evangélium egészéből, mert hasonlóan egy néphez szóló beszédet tartalmaz, mely nem kér túl sokat a hallgatóságtól. Tapasztalható az is, hogy míg a tanítás, de az ígéretek is elhangzanak, addig egyfajta állandó küzdelem érződik Izrael álkegyeseivel szemben. Ennek legfontosabb pontja az, hogy elfordultak az emberek kérdései elől, s egyben ítéletet hirdettek a nép fölött. Hasonlóan lenézték a szegény népet, aki „nem ismerte a törvényt”, de ugyanakkor szenvedéseit Isten ítéleteként hirdették. Nem figyeltek fel az Írás magyarázói arra sem, hogy a betegeknek orvosra van szüksége, s ezért magukhoz illesztették a törvényt, s saját felfogásuk, kedvük szerint magyarázták, állandó belemagyarázásokkal, s nem ritkán emberi toldalékokkal is meghamisították azt.

A Hegyi beszéd először azt adja tudtunkra, hogy bár Jézus Galileában elvonultan működött, a sokaság követte őt, mert hallani akarta „hatalommal szóló” szavát. Természetesen Jézus a helyzet magaslatán marad, mikor beszédet intéz hallgatóságához, elsősorban tanítványaihoz, de az őt körülvevő tömeghez is.

A mai keresztények számára, de az unitáriusok számára is egy olyan gazdag forrást jelent, melyet nagy igyekezettel sem lehetne végleg kimeríteni. Jézus úgy jelenik meg máris előttünk, mint a világ „szövétneke”, világossága s beszéde elsősorban a cselekvő egyház bizonyságtevő tagjaihoz szól.

A tanítás bevezetése Jézus boldogság ígéreteit tartalmazza, s a nyolcszakaszos himnusz mindenike „Boldogok” ígérettel kezdődik.

Az ember akarja a boldogságot. Többféle nevet ad neki: élet, béke, öröm, nyugalom, áldás, üdvösség. Mindezek benne vannak abban, ha valakit boldognak, vagy boldogtalannak neveznek. Mikor Jézus kijelenti, hogy Boldogok a szegények és boldogtalanok a gazdagok, akkor ezzel nem áldást akar mondani, ami boldogságot hoz, sem átkot, ami szenvedéseket fog előidézni, hanem a boldogságról szerzett tapasztalata alapján arra buzdít, hogy kövessük a boldogságra

1. Ószövetségi boldogságkeresés:

  1. a. Boldogságra irányuló elveink általában nagyon földhözragadtak és hogy megérthessük a maguk horderejét, sőt jelentésüket, abban a környezetben kell elhelyeznünk, mely egyedüli forrásként Istent tételezi fel, s ennek érdekében meg kell állapítanunk, hogy hosszú fejlődésen ment át.
  2. b. A görög isteneket a „boldog” jelzővel köszöntötték, mint, akik az emberek álmát teljesítették be. A Biblia nem foglalkozik Isten boldogságával, de ellentétben a pogány vallások képzeteitől, a mi felfogásunkban Isten gondoskodó szeretettel hajlik az emberek fölé, s emiatt azért válhat valóra az ember boldogsága, mert e gondoskodás által éppen Isten dicsőségéből részesül az ember.
  3. c. A boldogság maga Isten. Mikor Jézus az igazi boldogság útjára akarja vezetni tanítványait, rendszerint nem jut túl a közvetlen jutalom határán. A szegényekre bízta azt a feladatot, hogy ebben éppen ők legyen azok, akik felül emelkednek.
  4. d. Lassan elénk rajzolódik a boldogság isteni csúcsa, viszont, amíg az ember felfedezi ezt, addig nagyon hosszú utat tesz meg.
  5. e. A földi boldogság maga az élet s ezt természetesen ezzel is azonosították. Másként fogalmazva az igazi boldogsága valakinek az, ha életnek nevezhető ÉLETE van. Illik persze megsiratni azt, aki meghalt, de módfelett ne keseregjünk, mert éppen saját magunkat fosztanánk meg a további boldogságtól.
  6. f. Az ember boldogságképzetének következő fejlődési állomása az volt, mikor földi javaiban Isten ajándékait, áldásait, az élet-közösség jeleit fedezték fel. Az Ószövetség embere akkor jutott el boldogság keresésében a legmagasabb pontra, mikor a tökéletes jó megtalálását Istenbe vetett bizalmukban fedezték fel (73 Zsolt 23-28.)

2. Újszövetségi boldogság keresés

Jézus megjelenésével a boldogság is közelebb került az emberhez éppen azzal, hogy Isten országa megjelent, s ennek tagjai az elsők, akik megkapják ezt a megkülönböztető jót. Jézus más, mint egy gondolkodó bölcs, aki nemcsak felkínálja, hanem meg is éli a boldogságot.

  1. a. A magyarázandó részben a keresztény boldogságok programját adja meg Máté evangéliumában, viszont Lukácsnál már megtaláljuk az ellentétpárokat is, s így bizonyos életállapotok felsőbbrendűségét újra felmagasztalja az evangélista. Ezekbe nem szabad túlzottan belekapaszkodni, hanem inkább azt kell észrevenni, hogy Jézus ígéreteivel elérkezett Istennek országa, mellyel az ínségnek, a bánatnak vége szakadt s Isten végre megadta gyermekeinek a megígért életet.
  2. b. Egyes boldogságok valóban a jövőre való odafigyeléssel vannak megfogalmazva, de az első boldogság: Boldogok a szegények… magába foglalja az utána következőket is, melyek már a jelenben beteljesednek.
  3. c. A boldogság itt azonosul Istennel, s Jézus úgy mutatkozik be, mint, aki ezt valóra is váltja. A boldogság megtestesítője akkor, mikor szelídnek és alázatos szívűnek mutatkozott be.
  4. d. A többi evangélium is azt igyekszik sugallni, hogy a boldogság megteremtésében Isten áll a középpontban, mint, aki beteljesíti gyermekeinek tett ígéreteit.
  5. e. Végül Jézus felfogásából kiviláglik, hogy a világ boldogjai most már nem a gazdagok és jóllakottak, hanem az éhezők, a szegények, a sírók és üldözöttek. Két nagy boldogság foglalja egybe az egész többit: a szegénység és ennek velejárói: igazságosság, alázat, szelídség, tisztaság, irgalmasság és a békességre való igyekvés. A másik pedig a: Jézus követéséért elviselt szenvedés.

2). A nyolc boldogság. (Máté 5, 3-10.)

Minden szakasz két tagból áll, egy magatartást és egy hozzáfűződő ígéretet tartalmaz. Az első és utolsó ígéret azonos. Az első négy inkább a jövőre, a második négy pedig inkább a jelenre utal. Az a közös tartalmuk, hogy Isten országába nem beérkezett emberek vannak, a boldogságok megkérdőjelezhetetlen birtokosai, hanem szüntelen reménységben élő és biztos cél felé haladó emberek.

Boldogságok:

  1. 1. Isten országa egy olyan ajándék, melyben nem a rátarti, önhitt gazdagok, hanem a lélekben szegények részesülnek, akik magukról szerényen vélekednek, lelküket nem kötik szorosan a földi dolgokhoz, s igyekeznek mindenben Istenre bízni életüket. Nem a szegénység magában teszi alkalmassá az embert Isten országára, hanem ennek az emberi helyzetnek a jól levont tanulsága: aki lelki módon szegény, az nem bizakodik önmagában, hanem tisztában van azzal, hogy egész élete Istentől függ.
  2. 2. Aki életének külső megnyilvánulásaiban keresi boldogságát, és abból ítéli meg Isten jelenlétét, vagy messzeségét, akkor gyakran elfeledkezik emberi gyengeségéről, gyarlóságairól. Az ilyen embert gyakran megszomorítja minden, ami Istentől elválasztja, viszont az Istentől kapott szomorúság azt eredményezi, hogy Isten vigasztalja meg megszomorított gyermekét.
  3. 3. Az erőszak és csábítás ellen tiltakozik a harmadik boldogság. Izraelben különösen a zelóta pártiak, akik ezzel igyekeztek magukhoz ragadni a földi hatalmat és azt is hitték, hogy ezt meg is tehetik Isten nevében.
  4. 4. Jézus arról beszél, hogy a föld örökösei hatalom helyett a szelídséget tartják az egyedüli megoldásnak. Arra is figyelmeztet, hogy életünk egészséges mivoltához hozzátartozik, hogy megéhezünk és megszomjazunk, majd kielégítjük ezeket az igényeinket. Csak ilyenképpen lehetünk fogékonyak az újabbak befogadására, ami az állandó megújulás útját is jelenti. Az igazság a lélek jósága és tisztasága, amely az Isten akaratát követő tökéletes erkölcsi életből fakad.
  5. 5. Isten magatartásához hozzátartozik, hogy átérzi az ember nyomorúságos helyzetét. Ezt csak az tudja átérezni, aki úgy fordul embertársaihoz, mint, ahogy Isten is hozzáfordult nyomorúságának pillanataiban. Hiába reménykedik az ember, akiben nincsen mások iránt ilyen elnézési, megbocsátási szándék.
  6. 6. Aki tiszta, önzetlen szívvel vágyik Isten közelségére, Isten is ott marad mellette, és ebből kap mintegy előleget földi életében, ami biztos biztosítékot jelent az örökkévalóság számára.
  7. 7. A békeszerzők boldogságát az jelenti, hogy Isten saját fiainak nevezi azokat, akik az ígéreteket életükben annyira komolyan veszik, hogy mindenütt és minden megnyilvánulásukban csak a békesség gyakorlására igyekeznek, ott is, ahol csak a békétlenség uralkodik emberek és csoportok között. Isten fia az, akit a jóság és békeszeretet szellemével tölt el Isten. Az istenfiúság gondolata 15 alkalommal tér vissza a Hegyi beszédben.
  8. 8. Az utolsó boldogságígéret azoknak jelent boldogságot, akik Jézussal teljes mértékben sorsközösséget vállalnak, akár az üldözést, megvetést, megalázást, egyszóval minden rágalmat elviselnek Isten országa ügyéért. A késői tanítványoknak is tudniuk kell, hogy ők is prófétákká válnak, amennyiben így cselekednek, s csak annyiban számíthatnak jutalomra, amennyiben sikerül lemondaniuk minden földön tapasztalható előnyeikről.

Alkalmazás:

  1. 1. A boldogság egyéni megfogalmazása (más, mint hedonisztikus jellemvonások).
  2. 2. Isten országa testközelben: boldog vagyok, hogy lehetek valakié!
  3. 3. Szomorúság és vigasztalódás. Miért az idő kérdése?
  4. 4. A szelídség nem jelent megalázkodást. A megalázás nem jelent boldogtalanságot.
  5. 5. Éhezünk és szomjazunk: jól lakunk és szomjunkat oltjuk. Lelkünknek is ilyen szüksége van.
  6. 6. Elnézők és megbocsátók kell lennünk.
  7. 7. A szennyes szívű ember.
  8. 8. A békesség = létszükséglet.
  9. 9. Nem a magunk igazságáért, meggyőződéséért kell elviselnünk az üldözéseket, hanem Jézus követéséért.

10. Ki mondja közülünk boldognak magát?

A tanÍtványok feladata

Máté 5 11-16.

Mielőtt közelebbről Jézus tanításával foglalkoznánk, nézzük meg azt a három tényezőt, melyek példájával igyekezett elmélyíteni tanítását:

  1. A só
  2. A világ világossága
  3. A hegyen épített város.
  4. Az ószövetségre figyelve elmondhatjuk Bibliai alapon, hogy Palesztina lakói a Holt-tenger szomszédságában éltek, melyet a régi szövegek a „Só tengerének” neveznek, s ennek folytatása a Só völgye. Valódi pusztaságok ezek, ahol senki sem lakik, s nem ritkán úgy tűnik, hogy ezek a sós vidékek, valamilyen büntetésnek a következményei, melynek természetes eszköze a só volt. Állították, hogy a legyőzött város földjét sóval szórták meg (Bír 9, 45.). Olvasható az Ószövetségben, hogy ezeken a vidékeken semmi sem nőni, s ennek ellenére mégis egy nap a víz fog győzni, míg a mocsarakat és lagúnákat a só fogja hatalmába keríteni. (Ez 41,11.). A templom jobb oldaláról olyan folyó fog fakadni, mely ismét termékennyé fogja tenni a Holt-tengert és ezeken a helyeken ismét fel fog virágzani az élet. (Ez 47. R.).

a). Az ószövetségi kutatás továbbfolytatásaként a szertartások és a megtisztulás gondolatkörében kell tennünk megjegyzéseket. Én csak egy felsorolást szeretnék alkalmazni, melyek rendjén észrevehetjük azt a változatosságot, mely körülfogta a só szerepét:

–        Elizeus sóval ihatóvá teszi a kút vizét.(2 Kir 2, 20)

–        Az áldozatok húsát megsózzák. (3 Móz 2, 13.)

–        A megszületett csecsemőt szokás volt megsózni, hogy a só a test tisztátalanságait kiszívja, a bőrt pedig megedzte. (Ez 16, 4.)

Az ószövetségi tudósítások rendjén is szembe találjuk magunkat azzal a nyilvánvaló felfedezéssel, mely az újszövetségben, hangsúlyos formában tör elő: a só ízt adó szerepe. Már Jeremiásnál találunk megjegyzést arra vonatkozóan, hogy az ember életében egyik alapvető tápláléknak számít a só, viszont Jób 6,6-ban találjuk először az ízt adó szerepre vonatkozó utalást. A palota sóját enni annyit jelent, mint a királytól kapni a fizetést (Esd4, 14), s amennyiben a francia salaire, vagy a latin sal kifejezésekre gondolunk akkor nyomban érezhetővé válik a só és fizetés közötti összefüggés.

A következő tárgykör csakis az lehet a só tárgyalásánál, kissé visszakapcsolva a megbüntetett területek esetéhez, hogy pl. a Sós tenger az elpusztult Sodoma és Gomora helyén keletkezett (1 Móz 14, 3.), vagy Lót felesége sóbálvánnyá változott (1 Móz 19, 26), tehát, mint büntetési lehetőség is adott volt az Ószövetség történetében.

Az utolsó sóval kapcsolatos ószövetségi megjegyzéseink természetesen, mint a szövetségkötés egyik megnyilvánulása jelentkezik. Mivel a só megőrző tulajdonsággal rendelkezik, egy szerződés tartós értékének a megjelölésére is szolgál, miszerint a só szövetség, egy olyan örökös szerződés, mint Istennek Dáviddal kötött szerződése (2 Krón 13, 5.).

b). Jézus példázatos formában a tanítványok életének minőségét jellemzi úgy, hogy közben kötelességükre és felelősségükre eszmélteti őket. A tanítás két gondolat-körre tagolódva éri el csúcsát. Az első magától értetődően arra vonatkozik, hogy a tanítványoknak kell felvállalniuk a só szerepét, a második viszont, – mellyel a későbbiekben találkozunk az Újszövetségben – arra vonatkozik, hogy a beszédnek, mint olyannak sóval fűszerezettnek kell lennie. A sorrendet nem szabad felcserélni éppen abból kifolyóan, hogy a tanítás elsősorban Jézus közeli tanítványainak szólt, tehát nekik kellett mindenek előtt azonosulni a mindennek ízt adó sóval.

  1. A tanítványok szerepe. Amint a só jelen kell legyen az ennivalóban, úgy a tanítványok jelenléte is elmaradhatatlan a világban. Amennyiben nem töltik be hivatásukat, akkor nemcsak azzal kell számolni, hogy őket senki nem pótolhatja, hanem egyben egy súlyos ítéletnek is alá kell vetniük magukat, mellőzni fogják, mint, akikre már nincsen semmilyen szükség. Ez közelebbről azt is jelenti, amennyiben a só hasonlatára jobban odafigyelünk, hogy egyik elfogadható magyarázatképpen azt mondhatjuk, hogy a só ebben az összefüggésben úgy szerepelhet, mint a szövetség jele Isten és a tanítványság között. Amennyiben a só elveszíti ízét és nem lesz többé, amivel megsózni, ez annyit jelentene, hogy a szövetség itt megszakad Istennel, amit aztán nem lehet többé megújítani. Amennyiben tovább haladunk és éppen a Máté tudósítását vesszük alapul, akkor a tanítványnak a föld sójának kell lenni, azaz meg kell őriznie, és ízessé kell tennie az emberek világát. Amennyiben nem ezt teszik, akkor érdemtelenekké válnak és megérdemlik, hogy kidobják és eltapossák őket.
  2. A második értelmezés elindítását tulajdonképpen Lukács evangéliumában találjuk (24, 35.), ahol az evangélista jónak nevezi a sót. A buzdítás egyértelmű: Legyen só bennetek és éljetek békében egymással. Itt indul tehát útjára az a második jellemvonás, melynek folytatását Pál apostolnál találjuk meg abban az összefüggésben, hogy már a későbbi tanítványok beszéde legyen sóval ízesített, hogy az alkalmak sokféleségében is helyesen tudjanak megfelelni mindenkinek (Kol 4, 6.

Alkalmazás

1. – átok = terméketlenség (lásd sivatagos területek)

2. – áldás = só, mint szövetség

3. – a só jelenléte az átokban és áldásban egyaránt.-

4. – íz az ennivalóban

5. – ízetlen ember

6. – mai tanítványok ízt adó szerepe: a). családban; b). mindennap

  1. A világ világossága

Mielőtt közelebbről vizsgálat alá vetnénk a jézusi tanítást, nézzünk bele abba az összetevődésbe, mellyel találkozunk a Biblia lapjain. A fogalom két nagy tárgykörre csoportosítható: a). Isten akarata szerint való világosság és mindaz, ami szorosan ide kapcsolódik, beleértve az egyénben hordozott világosságot is. b). azok az esetek, mikor hasonlat formájában tapasztalható meg a világosság:

  1. Nyilvánosság: Amit sötétben mondok, azt a világosságban hirdessétek.(Mt 10, 27.) Stb.
  2. Boldogság: Az Úr kivisz engem a világosságra (Mik 7, 9.) Erkölcsös élet: Úgy fényljék a ti világosságotok, hogy lássák azt mások is… (Mt 5, 16.)
  3. Jézus a világosság: Ki sötétségben ül, lát nagy világosságot (Mt 4, 16).
  4. A tanítók a világosságot hordozzák magukban: Ti vagytok a világ világossága (Mt 5, 14.).

A világosság témájához is szorosan hozzákapcsolódik egy kép: egy sötét helyiségben meggyújtott fénynyaláb. A hasonlat abban találja meg végső kicsengését, hogy a tanítványnak ott és akkor kell világítani, amikor szükség van rá. Közelebbről ezalatt azt kell érteni, hogy nappal, vagy kivilágított helyen nem szükség, sőt egyszerűen oktalanság világosságot gyújtani, mint amilyen balgaság leborítani a meggyújtott fényforrást. A világosság nem önmagáért ragyog tehát, hanem azért, hogy eligaztást adjon másoknak.

Alkalmazás.

1. A világosság és sötétség hasonlóságai:

–        A világosság pozitívumai

–        A sötétség pozitívumai

2. A világosság és sötétség ellentmondásai:

–        A sötétség, mint a cselekvés negatívuma

–        A világosság, mint nyitott cselekvés

  1. A hegyen épített város

Mindenek előtt néhány bibliai képet kell magunk elé vetítenünk ahhoz, hogy a felkínált tanítást a maga helyére tehessük.

a). Hegyek nevei: Ararát, Hóreb, Sión, Szamarai, Kármell, Mória, mind olyan események színhelyei, melyek nemcsak történésekben gazdagok, hanem a titokzatosság és fenség állandó hordozói is.

b). azon túlmenően, hogy sokszor megszemélyesítést nyernek a hegyek, mintegy segítségvárást is hordoznak magukon, mint pl. a Sión hegy, ahonnan segítséget vár a zsoltáros. (121 Zsolt1.).

c). Sok utalást találunk arra vonatkozóan, hogy Istent a hegyeken tisztelték, sőt ott voltak megtalálhatók Isten áldásai is.

d). Nem mellékes megjegyezni azt, hogy Isten képes ezeket a hegyeket semmivé tenni, helyükről elmozdítani, hasonlattal élve a zsoltáros szerint: képes Isten arra, hogy elolvassza a helyeket, mint a viaszt. (97. Zsolt 5.).

e). Végül pedig a hit ereje képes megmozgatni ezeket a hegyeket Jézus tanításában. (Mt 17, 20.).

A hegyen épült városnak természetéhez tartozik mindenek előtt, hogy messzire ellátszik. Másodsorban pedig fontos tudnivaló, hogy éppen építésénél fogva kiemelkedik a domborzatból, s ez mintegy szinte magára is kényszeríti az arra haladó figyelmét. A két első tulajdonságból következik a harmadik, hogy mint egy állandóan szem előtt tartott városnak, úgy kell a tanítványoknak is tudatában lenni annak, hogy a világ szeme rajtuk van, s ennek köszönhetően olyan nyilvánvaló cselekedetekkel kell élen járniuk, melyek bármikor készek megállni nemcsak az emberi, hanem Isten értékítélete előtt. Más szóval azt mondja tanítványainak, hogy az emberek általában a cselekvő Istenre szoktak gondolni, akinek tettei nyomán árad ránk dicsőség, pedig ezt meg kell fordítani a tanítványoknak, és nekik kell jót cselekedni azért, hogy ebből Istennek származzon dicsőség.

alkalmazás:

1. A természetes cselekedet és a képmutatás

2. Feltűnési jelenség-e a nyitott cselekedet?

3. Van-e példa arra, hogy cselekedeteink miatt szidják, vagy dicsérik Istent?

Nagyvárad, 1999 május 5.-én.

Jézus és a „törvény”

Máté 5, 17-20.

Mai bibliaóránk alkalmával ismét egy olyan gazdag tématárhoz érkeztünk, mikor az erre a célra szentelt idő szűknek bizonyul, s emiatt tisztelettel kérek engedélyt arra, hogy az időhöz szabjam magam, s a fenn maradt témákat a soron következő alkalommal ismertessem. Úgy találom, hogy teljesen fölösleges gyorsléptekben haladni és közben kimerítetlen kérdéseket hagyni magunk mögött.

A mai alkalommal négy kérdésünket kellene megtárgyaljuk, melyek közül kettő bővebb, kettő viszont aránylag kevesebb információhoz juttat. A fenti részben ugyan csak a „Törvényre” találunk utalást, de ajánlatosnak tartom a „Törvény és a Próféták” mögött meglapuló tudnivalókat egy helyen tárgyalni. Éppen ezért úgy igyekeztem előkészíteni a jelen anyagot, hogy annak első pontjaként tárgyaljam a „Törvényt”, második alatt a „Prófétákat”, a harmadikban a törvény betűjéről, a szóban forgó helyen található „jótáról” ejtsek megjegyzéseket, majd végül a „farizeusok igazságával” zárjuk a kérdést.

A Törvény

A héber „Tórah” szónak tágabb az értelme, mint a görög „Nomos”-nak. Olyan tanítást jelöl, melyet Isten adott az embereknek. Olyan törvénygyűjteményre utal, melyet az ószövetségi hagyomány Mózes nevével kapcsolt össze. Az újszövetségi kifejezések erre, a judaizmusban (J.e. 500 – 100) megfogalmazódott értelemre támaszkodva „Törvénynek” nevezik azt a rendet, melynek a törvényhozás volt az alapköve. Az újszövetségi teológia megkülönbözteti a jézusi törvényt, amikor „új törvénynek” nevezi el a „régi törvénnyel” szemben. A két említett törvény mellett, létezik egy harmadik, a „természettörvény” rendje is (Lásd: Róm 2, 14.) a kívülálló emberek számára. A fentiek szerint tehát Isten tervének három nagy korszakát különböztethetjük meg ugyanazon „Törvény” kifejezés alatt.

1). A természettörvény

Ebben a formában nem találjuk meg a Bibliában, viszont felfedezhető a vele kapcsolatba hozott valóság, amikor vonatkozó utalásokat vetünk szemlélet alá.

a). Ószövetség

A teremtés történet (1Móz 1-11 rész), de a kevés számú párhuzamos hely is egyfajta vallásos rendet ábrázol, melyekben az emberek a Törvény döntő korszakait élték meg. Az ember már kezdetben szembe találta magát egy paranccsal, melyben határozottan fel lehet fedezni Isten akaratát. Ennek nyomán látható, hogy Isten nem hagyta törvény nélkül az embert, mert van számára egy szabályozó erkölcsi rend. Isten erre figyelmeztette Káint (1 Móz 4, 7.) és a vízözön népe is ezt szegte meg (6, 5.). a vallási parancsok is megjelentek, melyeket, pl. Noé együtt kapott az isteni szövetséggel, s természetesen kultikus jellegű motívumokat is felfedezhetünk bennük.

b). Újszövetség

Pál apostol szemléletében fogalmazódott meg a természettörvény a leghangsúlyosabban, mert az általa képviselt vallási rendszerben ugyanazokat az elemeket találjuk, mint az Izrael hivatásában nem részesült pogány népek esetében. Isten megengedte számukra, hogy szabad utakat járjanak, de hangsúlyossá vált az a tény is, hogy az Ő akarat nem volt ismeretlen az ő körükben sem. Magától értetődő, hogy itt elsősorban erkölcsi jellegű törvény betartásáról van szó.

2). Mózes és a régi törvény

Az Ószövetség népét Isten kiváltságos helyzetbe állította, mikor a „Mózes Tórája” alá helyezve közölte vele saját kinyilatkozásait.

a). A törvény változatosságában a történeteket átszövik a törvényszövegek: a teremtés, Noé szövetsége, Ábrahám szövetsége, a kivonulás, a sinai szövetség és a pusztai tartózkodás.

A törvényhozás sokrétű anyagot foglal magába, míg szabályozni kívánja Isten népének életét. A Tízparancsolatban, pl. az emberi előírások olyam magas normáit találjuk, melyekre az ókor filozófusai sem jutottak el. Az ószövetségi törvényadás szétszórtan található, de részleteiben polgári intézmények (család, társadalom, gazdaság, bíróság működését hivatottak biztosítani.

A kultikus vonatkozású szabályozások a rítusokat végző személyekkel és a szertartások feltételeivel kapcsolatosak. Érdekes, hogy semmi sincs a véletlenre bízva, minthogy az sem véletlen, hogy Isten népe ráépül egy meghatározott nemzetre, s így vallási, jogi intézménnyé válik.

Az előbbihez hasonló irodalmi megszövegezés változatosságát fedezhetjük fel, melyek bizonyos bírói döntésekre, vagy éppen népi átkokra emlékeztetnek.

Az indoklásokkal ellátott parancsok adják meg az alaphangot. Így nagy különbség van Izrael Tórája és a többi törvénykönyv között, melyek főként bírói döntések gyűjteményei.

b). A törvény szerepe az Ószövetségben

A törvény meghitt kapcsolatban áll a szövetséggel, mert mikor Isten szövetséget köt kiválasztott népével, akkor bizonyos ígéreteket is tesz neki. Ez érvényes fordítottan is, mert, ha Izrael nem tartja be az Isten által előírt szabályokat, akkor az átok fog lecsapni rá.

A törvény előírásainak megtartása nehéz ugyan –éppen kemény követelményeinél fogva, de feltétele annak az előjognak, ami bölcsé fogja tenni e népet. A „kemény nyakú” nép lassan tanul bele ebbe a rendbe, melyet Isten elvár tőle. Ez pedig a Tóra központi tételeire, a Tízparancsolatra fekteti a hangsúlyt, de ezzel párhuzamosan vonatkozik a polgári és kultikus előírásokra is, melyek közösen valósítják meg a Tízparancsolat eszményét.

A már említett tényező a Törvény és a Szövetség szoros kapcsolata szolgál alapul arra, hogy az Ószövetségben nincs más törvény a Mózesén kívül, s ennek köszönhetően erre épül fel a világ rendje. Jellemző ennek köszönhetően, hogy a törvény helyére egyetlen ember sem helyezheti magát, ami abból is kiderül, hogy a törvénykezések szövegeit mind Mózes szájába adják vissza és egyben bele is helyezik a sinai rendelkezés kereteibe.

Most már önkéntelenül is adódik a kérdés, hogy a fentieknek köszönhetően gúzsba lett-e kötve a Törvény? Elmondható, hogy a Tóra fejlődött az idők folyamán. Kimutatható, hogy a mózesi törvényt átdolgozták, korszerűsítették, részleteiben is kiegészítették. A Tízparancsolatot és a Szövetség alaptörvényét átvette a Deuteronomium (Mózesi Törvény 5, 2-21.), de a királyok korában végrehajtott reform is a fejlesztés folyamán egy mózesi Tórát vett alapul. Ezsdrás munkája nem más, mint a „Törvény” végérvényes rögzítése, szentesítése.

c). Izrael a Törvény színe előtt

A törvény mindig ott állt a zsidó nép figyelmének középpontjában. A papok a Tóra őrei és szakértői voltak, akiknek meg kellett tanítaniuk a népet Isten döntéseire és parancsolataira. Itt elsősorban kultikus jellegű tanításokra kell odafigyelni, de ezek szoros kapcsolatban álltak a mindennapi élet folyásával is. A törvénygyűjtemények összeállítása is az ő feladatuk volt, de állandó felvigyázásuk alatt ment végbe a Tóra fejlődése is.

próféták „Isten lelke által átformált szavak emberei” voltak, akik elismerték a Tórát, viszont, akik a papok szemére vetették, hogy adott esetekben elhanyagolják azt. Három kiváló prófétát szeretnék megemlíteni: Ézsaiást, Jeremiást és Ezékielt, akik bűnöket lepleztek le, engedelmességet követeltek a Szövetséggel szemben, valamint a harmadik esetében a bűnöket sorolta fel.

Hasonló lelkiállapot fedezhető fel a történetíróknál is. Gondolataik kibontásánál mindig azt az alapot használják, ami a Tórához vezethető vissza, s ennek köszönhetően egyetlen prédikációvá válik írásuk.

bölcsességirodalomban sem sokkal különb a szemlélet, hiszen találunk olyan megjegyzést is, hogy a „Bölcsesség nem más, mint a Törvény”. (JerSir 24, 23.)

3. Az új törvény gondolata

Izrael közössége már Ezsdrás után a Tórát állította élete középpontjába. Két irányban találunk azonban elmozdulási kísérletezéseket: 1. Mikor Antiokhos Epifanes megpróbálta megváltoztatni a törvény által megszentelt időszakokat, de 2. Árulókkal is találkozunk, mikor a törvény hellenizálását igyekeztek megvalósítani, s éppen ennek helyreállítása érdekében kirobbant a makkabeusi lázadás.

A tudósokat és a szektákat egyértelműen az osztotta meg, hogy miként értelmezték a Tórát, a szaducceusok kitartottak amellett, hogy annak magyarázói és értelmezői csakis hivatásos papjaik lehetnek. A farizeusok azonban ugyanolyan tekintélyt tulajdonítottak a szájhagyománynak is, mint az írott betűnek. A qumrami szekta, mely valószínűleg esszenus volt, ezen is túlment és saját kritériumai alapján magyarázta a Törvényt.

Végül elmondható, hogy a judaizmust ez a törvényhez való ragaszkodás tette naggyá. Veszélyes is volt ugyanakkor, mert a betű szerinti betartás mellett „szívnek” is kellett lennie. A második veszély pedig abban jelentkezett, hogy a törvény teljesítése nem Isten iránti engedelmességre vezeti az embert, hanem a parancsok iránti engedelmességre kényszeríti. E két szempont ellen indított támadást az Újszövetség.

Az új törvény gondolata is megtalálható az Ószövetségben, de egyben kérdéses megfogalmazásban akarja tudtul adni, hogy módosulni fog-e az emberek és a Törvény viszonya? (Ez 40. r.) Jeremiásnál éri el azt a pontot, ami szinte végérvényesen meghatározza az új törvény elhelyezkedését: Nem kőtáblára írott szöveg lesz az csupán, hanem olyan, melyet az emberek szívébe fognak majd bevésni. Hózseásnál végképpen kifinomul ez a meglátás, mikor kicserélődnek az emberi szívek, és az isteni lélek ösztönzésére fogják megtartani a törvényeket és Isten rendelkezéseit (Hózs 4, 2.). Ez tulajdonképpen az utolsó lépést jelenti az új törvény felé.

4). Jézus és az új törvény

a). Jézus határozott, de ugyanakkor árnyalt magatartást tanúsított a régi Törvény iránt. Amiért szembeszáll az ősök hagyományával, melyet az írástudók és farizeusok őriztek, nem jelenti azt, hogy alapjában sérteni akarta a törvényt. A hagyomány lehetőséget ad az emberek számára, hogy a megértsék a törvényt.

Isten országában nem szabad eltörülni a Törvényt. Amennyiben az írástudók hűségesek Mózeshez, akkor el kell ismerni tekintélyüket. Keresztelő Jánossal véget ért a törvény és a Próféták. Az új megjelent törvény abban áll, hogy rendet teremt a régi szabályok között. Másodsorban a tökéletesség törvénye (Mt 5, 48) kell legyen a magatartás szabálya. Jézus a megvalósítható törvénnyel együtt egy olyan példát adott, mely belső erőt kölcsönöz, mely a kettős parancsban éri el tetőfokát: Isten és ember szeretete. Az emberek egymás közötti viszonyát az aranyszabályhatározza meg, ami tulajdonképpen magába foglalja az egész Törvényt és a Prófétákat.

Jellemző Jézus állásfoglalására, hogy új ruhában igyekszik megjelentetni a régi törvényt, amikor pl. kijelentette, hogy az ember magasabb rendű, mint a szombat. Ettől kezdve egyetlen tanítóra kell figyelni (Mt 23, 10.) azoknak, akik felvették a törvény igáját, s most a Jézus keresztjét is el akarják hordozni.

b). Jézus nem ítélte el a zsidó Törvény gyakorlatait, mert pl. maga is megfizette a templomadót és megtartotta a húsvéti ünnepet. Kezdetben ez volt az apostolok gyakorlata is, s bár éltek bizonyos szabadságokkal, mégis megtartották a törvényes előírásokat, és nem ritkák azok az esetek sem, mikor kardoskodtak a Törvény mellett (ApCsel 21, 20.).

Az első nehézségek akkor támadtak, mikor körülmetéletlenek csatlakoztak a hithez, anélkül, hogy keresztül mentek volna a judaizmuson. Lassan megtört azonban a törvényért buzgólkodók ellenállása, de a vita ismét fellángolt, mikor görögök tömegesen tértek át Antióchiában. Pál apostol emelte fel nevét és állította azt, hogy a megtért pogányok szabadok a törvény előírta cselekedetek gyakorlásától. Ennél is tovább ment és Tiuszt, kísérőjét nem kényszerítették arra, hogy körülmetélkedjen, csupán alamizsnát gyűjtsön és küldjön az anyaegyháznak, ami a törvényért buzgólkodó zsidókban elégedetlenséget váltott ki

c). Pál apostol gondolatvilágában egyetlen „Evangélium” jelenik meg, melyben kifejezésre jut, hogy az ember nem a törvény szerinti cselekedetek révén igazul meg, hanem a Jézusba vetett hit által. (Gal 6, 26.) Ennek a felfogásnak kettős szerepe van: 1. Leleplezni a judaizmus sajátos kultikus cselekedeteit (pl. körülmetélés) és azoknak haszontalanságát. 2. Elveti az apostol azt a felfogást, miszerint az ember önmagát üdvösségben részesítheti, amennyiben betartja a törvény előírásait.

A törvényt Pál apostol is isteni eredetűnek tartja, mely magán viseli Izrael kiváltságát. Erkölcsi szempontból azonban nem tesz mást, minthogy megsemmisíti a jót, a bűnt, de nem ad erőt annak cselekvésére, vagy elkerülésére. Az apostolnak az a további meglátása, hogy képtelen megszabadítani az embert a rossztól, s a helyett még jobban belesodorja a kellemetlenségekbe. A Törvény gyermekkorában egyfajta vágyat ébresztett egy másfajta vágy elérésére.

Jézus megjelenésével feloldódott az emberben egy belső ellentmondás, mely a lelkiismeretet a rossz foglyává tette. Bár elévültek az Izrael intézményével kapcsolatos törvények, a jogi és kultikus szabályok, továbbra is fennáll a parancsolatok erkölcsi eszménye, amit a szeretet parancsa, azaz a törvény teljesítése foglal össze. A régi rend megszakad, mert a fenti lehetőséget Isten úgy adja meg, hogy betölti szívünket.

d). Az apostoli írásokban (pl. a Zsidókhoz írt levél) kultikus szempontból nézik a Törvényt, de tudják, hogy az előírásoknak megfelelően lefolyó ceremóniák nem érik el céljukat.

Jakab levele a Törvényről csak az erkölcsi előírások szempontjából beszél, s ilyen értelemben megváltozott a Törvény. A szabadság Törvényének csúcsa a szeretet, de nem szabad engedni, de nem szabad engedni, hogy bármelyik előírása is feledésbe merüljön, mert azáltal törvényszegést követünk el. Az új törvény nem támaszt kevesebb igényt a réginél.

János szóhasználatában a „Törvény” mindig Mózes törvényét, a zsidók törvényét jelenti. E kisebbítő használattal szemben a „parancs” szó áll. Jézus parancsokat kapott az Atyától, melyeket megtartott, mert az örök élet, de arra is parancsot kapott, hogy életét adja és az iránt engedelmességről tegyen tanúbizonyságot.

A keresztényeknek Isten parancsait éppen úgy meg kell tartaniuk, mint Jézusnak. Ez abban áll, hogy hinni kell személyében és az igazságban kell élni (2 Jn 4.). engedelmeskedni Isten parancsainak annyit jelent, mint tanúságtételben kitartani Jézus mellett.

A parancsok között van egy, amely régi és új egyben: a testvéri szeretet parancsa, mely Isten szeretetéből ered. A törvény akkor veszítette el hatályát, mikor Jézust előírásai szerint elítélték, de egyben megszületett egy más és újszerű törvény, mely Jézushoz kapcsolódott, s ez maradt egyszer, s mindenkorra a keresztény élet alapszabálya: a szeretet.

Alkalmazás

  1. 1. az unitárius ember és a Tízparancsolat
  2. 2. a Szombatos mozgalom, mint történelmi tényező

Ószövetségi próféták

1). A prófétaság eltérő és egyedülálló jellege

Az ókori Keleten varázslással, vagy jövendő mondással foglalkozó embereket alkalmasaknak találtak arra, hogy közvetítsék az istenség üzenetét, s időnként fel is kérték erre a gyakorlatra. Jahve prófétái is végeztek hasonló ténykedéseket (1 Kir 22, 1-29.) de egyedül álló jellegüket csak akkor érthetjük meg, ha az intézményt történelmi tartósságában vizsgáljuk meg.

Hol kezdődik a bibliai prófétaság? Próféta címet adtak Ábrahámnak, Mózes sajátos isteni küldött volt, de nem úgy, mint egy próféta a többi között, mert az utána következők nem érték el nagyságát. A bírák idejében (J. e. 1200 – 900) támadtak a „próféták fiainak” csoportjai, akinek külsőjén a kananeusok hatása érződik. Ekkor vált használatossá a „meghívott” elnevezés. Emellett találjuk a „látó”, „látnok”, „Isten embere” kifejezéseket. (1 Sám 9,7.) találunk olyan embereket is, akik a prófétaságból mesterséget csináltak, de a nélkül beszéltek, hogy Isten felszólította volna őket arra.

Volt egy igazi, prófétai hagyomány, melyet a próféták tanítványai örökítettek meg. Az élő hagyományon belül az Írásnak is fontos szerepe volt, ami fokozatosan fejlődött. A száműzetéstől kezdve kialakult egy hagyományra visszatekintő tudat (Jer 7,25.), melynek egy olyan egységesítő irányulása volt, mely abból a forrásból táplálkozott, hogy a prófétákat kezdettől fogva Isten lelke vezérelte.  Ez egy olyan karizmatikus erő volt, mely az embert közvetítő hiányában képtelenné tette a felismerésekre.

A prófétaság, mely egy kialakult hagyományt alkotott, megszabott hellyel rendelkezett Izrael közösségében: alkotó része volt, de nem olvadott fel benne. A király, a pap, és a próféta sokáig Izraelnek három, sarkalatos pontja volt. Szükségesek voltak egymás számára, de különbözőek is annyira, hogy sokszor ellenfelekké váljanak. Míg fennállt a királyság, prófétákat találunk, akiknek az volt a feladatuk, hogy megmondják bizonyos vállalkozás isteni eredete alapján van-e az, vagy nincs. A szó szoros értelmében a prófétaság nem olyan intézmény, mint a papság, vagy a királyság: Izrael adhat királyt, de nem adhat prófétát, mert az utóbbi Isten kiváltsága. Izrael Keresztelő János megjelenésekor is prófétavárásban élt, s így érthető, hogy miért örvendett olyan lelkes fogadtatásban (Mt 3,1-12.).

2). A próféta személyes sorsa

Hivatásában egy személyes hely illette meg közösségében, viszont annak betöltése csakis hivatás alapján történhetett. Teljesen Isten irányítása alá kerül a próféta: Ki ne prófétálna (Ám 3,8.), anyja méhétől fogva megszentelt (Jer 3,14.), vagy Isten ránehezedő kezét érzi (Ez 3,14.). a hívás mindig küldetésre szól, melynek eszköze a próféta szája, aki Isten szavát köteles hirdetni.

A próféta szóbeli küldetését jelképes tettek (több mint harminc ilyent ismerünk) előzik meg, vagy kísérik. A kinyilatkoztatott beszéd nem korlátozódik szavakra, hanem tettekben is nyilvánvalóvá válik. Figyelemre méltó, hogy kiváltképpen a nagy próféták esetében a házas- és családi élet is a kinyilatkoztatás részét képezi. Ezek a szimbólumok tehát nem elképzelt, hanem átélt képek. A prófétálás nem lehet a hordozóján kívül álló dolog, nem fogalomról van szó, hanem az élő Isten kinyilatkoztatásairól.

Akik saját nevükben beszélnek, cselekednek, azok hamis próféták. Az igaziak viszont tudják, hogy valaki „MÁS” készteti arra, hogy szóljanak. A „másik” jelenléte sokszor belső küzdelmet vált ki a prófétákban, de végül is Isten megengedi remélni nekik a sikerek elérését.

Az a gondolat, hogy a próféták halála minden tettben kifejeződő prófétálásuk megkoronázása volt, egyértelműen vésődött be a tapasztalatok alapján tudatukba. A próféta munkája csendben kezdődik el és a leölésre vitt bárány hallgatásában válik teljessé (Ézs 53,7.). Mózes óta a próféták közben jártak a népért.

3). A próféta a valódinak elismert értékekkel szemben

A próféta és a nép drámai találkozása a régi szövetség keretén belül a törvény, az intézmények és a kultusz területén történt.

A prófétaság és a törvény nem két különböző álláspont, csupán két különböző szerepről, egymástól el nem szigetelt részről van szó. A törvény minden időre kimondta, hogy mit kell tenni. A próféta leleplezte a bűnöket, melyek a törvény ellen támadtak. Azt különböztette meg őket a törvény képviselőitől, hogy egy eset elbírálásánál nem várt a próféta arra, hogy tanácsot kérjenek tőle, s egyenesen Istenre hivatkozott, mikor a törvényt összekapcsolta a létezéssel. A próféta néha jelképes szereplőket használ, máskor pedig közvetlenül emlékeztet egy adott cselekedetre. Esetenként meglepetésszerűen világít rá mondanivalójára. A törvény lényege azonban, melyre a próféták hivatkoztak nem azonos az írott szöveggel, mert az írás sosem tudja elérni azt, amit elér szavával a próféta, viszont ez olyan helyen hangzik el, ahol a jogot nemcsak visszautasítják, hanem ki is fordítják. A jelek megromlása esetén az egyetlen segítség a két jellemvonás megkülönböztetése: a rossz szellemé és Isten szelleméé. Ilyen helyzetben fordul elő, hogy két próféta szembeszáll egymással (Jer 2,8.).

A bűn nem az egyedüli téma, a társadalom állandóan változott. A próféták tudatosították a megváltozott viszonyok között az új erkölcsi állapotokat a társadalmi kapcsolatokban. Sok esetben szembehelyezkedtek a néppel, mely a múlt boldog képében látta boldogulásának lehetőségeit, és arról álmodozott, hogy a régi körülmények között annak hosszú volta biztosított lett volna. Isten prófétái szembeszegültek minden olyan áltanítással, melyek vonakodtak felnyitni az emberi szemeket a jelenek valóságos helyzete előtt. A helyes próféta soha nem keverte össze a múltat annak halott cselekedeteivel, s így akarták mindig példaként lebegtetni népük szeme előtt, amikor igyekeztek visszatartani igazi medrében a vallásosságot.

A prófétáknál kemény kifejezéseket találunk a kultuszra vonatkozóan. Ezek a korabeli helyzetet veszik célba, de elítélve azokat az áldozatokat, melyek valójában szentségtörésnek minősültek, s viszonylagos értékükre is ráterelték a figyelmet.

4). A próféta és az új rend

A próféták az élő Istent és teremtményét a pillanat egyediségében kapcsolták össze, de éppen ezért mutat próféciájuk a jövő felé.

Különböző időszakokban hangsúlyosan kifejezték a bűnös állapotot. Amikor jelezték, hogy a bűn elérte tetőfokát, akkor hamarosan Isten büntetésére is számítani lehetett. A buzdítással párhuzamosan megtaláljuk az ítélethirdetést is. A nép az Úr napját úgy várta, mint egy győzelmet, a próféták felfogásából viszont az derül ki, hogy a szőlős gazda kipusztítja a hitványnak bizonyult szőlőt. (Ézs 5,1-7.)

Ámostól kezdve a próféták tudták, hogy Isten nemcsak büntetni, hanem jutalmazni is tud. Isten indítványozta a szövetséget, s mert Izrael felbontotta, nem fog Isten is hasonlóan cselekedni. Isten ezért a büntetés után megbocsátással fog győzedelmeskedni.

Hózseásnál a szövetség a házasság képével társul, s annak megszegése hűtlenséget feltételez. A házasság ilyen értelemben továbbra is fennmarad, de csak a szeretet jegyében van értelme, ami lehetetlenné teszi az alkut és elgondolhatóvá a megbocsátást.

A száműzetés és az azt követő szétszóródás beteljesítette az ítéletet. A próféták megnyitották a nép szemét, és ezért megtapasztalhatták Isten büntetését. A száműzetés idején erről beszéltek a próféták, mikor a jövő ígéreteit emlegették. Nem az elpusztult intézmények helyreállítását, hanem egy új szövetséget helyeztek kilátásba. Ebben a távlatban a törvény nincs kiküszöbölve, de helyzete megváltozik: az ígéret feltételéből az ígéret tárgy lesz, az üdvösség. A prófétai tapasztalás mindent megragadott, hogy mindent meg is újítson.

A végleges prófécia megszületése azonos látással szemléli az igazságot, de az eseményeket is. A jövő előre mondása különböző formákat öltött. Néha a közeli eseményekhez kapcsolódott, amelyek nem voltak nagy jelentőségűek, de megdöbbentőek ugyan (Ám 7,17.). az ilyen megvalósult előrejelzések a távoli, egyedül döntő jövő előjelei. A felidézés módja mindig a történelmi Izraelben történik és kiemeli egyetemes jelentőségét is. Amikor a próféták az eseményeket az átélés szintjén írták le, akkor mindig számolni kell élményeik korlátaival, de egyben az is kifejezésre jut, hogy a jövő már a jelenben működni kezdett. A próféták hozzákapcsolják a jelent a jövőköz, mert ebből lesz az igazi „ma”.

Újszövetségi prófétakép

1). A próféciák beteljesedése

Az Újszövetség tudatában van annak, hogy ószövetségi ígéretek teljesednek be benne. Különös láncszemet alkot Ézsaiás könyvéből a „Szolga éneke”, amikor a beteljesítés módjáról közelebbi hirdetést közöl. Az Újszövetség szívesen kiemeli Jézus életében azokat a részleteket, melyek beteljesítik az Írásokat.

Összegyűjtik a különböző kifejezéseket, melyek igyekeznek Jézus titokzatosságát közölni velünk. A „próféták”, „Mózes és az összes próféták”, „az Írások”, „Mózes törvénye, a próféták és a zsoltárok”, (Lk 24,25; 27,44.). az egész Ószövetség azonban az Újszövetség próféciájaként is felfogható (2 Pt 1,19.).

2). A prófétaság az újszövetségben

Jézus prófétai környezetben jelent meg, Zakariás, Simeon, Anna prófétaasszony és mindenek felett Keresztelő János társaságában. A régi prófétákhoz hasonlóan a törvényt a lét fogalmára fordította le, de egyben felismerte azt, aki az emberek között volt, majd bemutatta nekik. Jézus magatartása világosan különbözik Keresztelő Jánosétól, mégis sok prófétai vonást tapasztalhatunk benne. Magára ölti a próféták kritikus magatartását az általánosan elfogadottak mellett. Végül a régi prófétákhoz hasonlóan az ő próféciáját is elveti Jeruzsálem, mely a prófétákat is megölte. Ura maradt ennek ellenére sorsának, hogy betöltse a jövendöléseket, de egyben teljesítse Isten akaratát is. Ilyen vonásai alapján érthető tehát, hogy a tömeg prófétának nevezte, mely egyben kiemeltséget is hordozott magán. Személyisége jóval felülmúlta a prófétai hagyományt: Ő Isten szolgája, az Emberfia. Egyetlen próféta sem mutatkozott be úgy, hogy ő lenne az élet forrása. A próféták megjegyezték, hogy „Így szól Jahve!”, Jézus pedig: „Bizony, bizony mondom nektek…”

Az újszövetségi próféta feladatai közé az ószövetségihez hasonlóan nemcsak a jövő előremondása tartozik, hanem alá van vetve a többi próféta ellenőrzésének, s így nem követelheti magának a közösség irányítását. A prófétaság nem szűnt meg az apostoli korral, de nehéz megérteni és elfogadni a történelmi időszakok kiváló alakjainak prófétai ihletettségét anélkül, hogy ne vonjunk párhuzamot a küldetés nyilvánvaló tényével.

Alkalmazás

  1. 1. Kis- és nagypróféták

– jellemrajzok

  1. 2. Vannak-e ma prófétáink?

A farizeusok és a farizeizmus

A farizeusok, vagyis az „elkülönültek” zsidó szektájának Jézus idejében mintegy hatezer tagja volt. Az esszénusok szektájához hasonlóan őket is „jámborok”-nak nevezték, akik elkeseredett harcot folytattak a makkabeusok időszakában a pogány befolyás ellen. Ehhez a csoporthoz tartozott valamennyi írástudó és törvénytanító, de a papság egy része is. Céljuk az volt, hogy vallási társulatokba szervezett tagjaikban ébren tartsák a Törvény iránti hűséget és buzgóságot.

1). A Jézussal való ellentét eredete

Úgy tűnik, hogy a Jézus haláláért való felelősség elsősorban a papok kasztjára és a szaducceusokéra hárul. Az is nyilvánvaló, hogy közülük sokan akartak Jézus közelségébe kerülni, hiszen társaságát is keresték, egyesek nyíltan Jézus és a keresztények védelmére is álltak (ApCsel 15,5.). nagyobb volt az a tábor, mely ádáz küzdelmet folytatott Jézussal szemben.

Hogy mellőzzük az ítélethozatalunkban a régi, farizeusi álláspontokat, el kell ismernünk olyan kiváló tulajdonságaikat, melyek túlzásaik okául is szolgáltak. Jézus megcsodálta buzgalmukat, a tökéletesedésre és tisztaságra irányuló gondjukat. Pál arra figyelmeztet, hogy a Törvényt alaposan meg akarták tartani, és csodálatosan ragaszkodtak élő, beszédes hagyományaikhoz. Emiatt azonban emberi hagyományaiknak köszönhetően semmibe vették Isten parancsait, és saját igazságuk nevében megvetették a tudatlanokat, megakadályoztak minden kapcsolatot a bűnösökkel és a vámszedőkkel, amivel Isten szeretetét maguknak sajátították ki. Ilyennek nézett ki a farizeusi világ abban az időszakban, melyet megrajzoltak az evangélisták, de rendszert is alkottak egyik, vagy másik farizeusi magatartásból.

2). A farizeizmus

Sajnos, ez a vitaindító kifejezés olyan nyelvi visszaélést teremtett, amelyet nem lehet keresztényinek nevezni. Amennyiben nem a zsidókat, hanem minden önmagába zárkózott ember magatartását bélyegezzük meg, akkor az ilyen értelemben vett farizeizmusnak semmi köze nincs a történelmi farizeusokhoz. A farizeizmus olyan lelkület, mely szemben áll az evangéliummal. Akkor van farizeizmusról szó, mikor valaki az igazságosság álarca mögé rejtőzik, hogy így felmentse magát annak igazi gyakorlásától, vagy attól, hogy elismerje a saját bűnös voltát, amikor valaki vallási ismereteinek szűk körébe akarja belekényszeríteni Isten szeretetét. Ez a gondolkodásmód megtalálható a születő kereszténységben is, a zsidókeresztényekben, akik rá akarták kényszeríteni zsidó szokásaikat a pogányokból lett keresztényekre. A farizeizmus hibájába esik az a keresztény is, aki megveti a zsidót (Róm 11,18.). a kereszténységet olyan mértékben fenyegeti a farizeizmus, amennyire visszasüllyed a hivatalos törvénytartásba, és nem ismeri a szeretet kiáradásának egyetemességét.

Alkalmazás

  1. 1. Szoktunk-e általánosítani?(pl. farizeusok)
  2. 2. Mennyire tapasztalható körünkben a farizeusi álkegyesség?

Jézus és a törvény

Jézus Isten törvényét magyarázta a saját korában általánosan érvényes törvénymagyarázattal szemben. Először önmagának a törvénnyel szembeni viszonyát jellemezte, de úgy, hogy kizárta a tanítványok esetleges téves véleményalkotásának a lehetőségét. Jézus cselekvése nem a törvény semmibe vételét jelentette, hanem azt, hogy általa jutott célba, mert a törvény egyetlen parancsolata ellen sem vétett. Minden követőjének a törvény tartalmát kell megélnie és ez nem téveszthető össze a törvény betűinek aprólékos megtartásával.

Isten nem alkuszik a törvény követelésének betartását illetően. Kicsi és nagy között nincs különbséga törvényben, csak a mi körünkben. Az Ószövetség kéziratos tekercsein a legkisebb jelnek is értelem módosító jelentése lehet. Nem közömbös tehát ilyen formán egyetlen betű sem, még a héber abc legkisebb betűje, a „jód” sem. Kicsinek számít Isten országában mindenki, aki nem veszi komolyan a törvényt, és Isten csak azt minősíti nagynak, aki a törvény teljességével számol. Jézus ezért nem veti el a farizeusok igazságát, csak életük ellentmondásos voltára utal: mások a tetteik, mint szavaik. Isten országa örököseinek a szó és a tett egészében nagyobb az igazsága a farizeusokénál.

Nagyvárad, 1999 május 12.-én.

Az ötödik parancs

„Ne ölj!”

Textus: Máté 5,21-26.

Mai bibliamagyarázatunkat Pascal egyik gondolatával szeretném kezdeni:

Miért ölsz meg engem? Eh, hát nem abba az országba való vagy, mely ott, a vízen túl van? Édes barátom, ha ideát laknál, gyilkos lennék, s törvényt sértenék, midőn megöllek, de mivel odaát van a hazád, nem vétek az igazság ellen, s helyesen cselekszem, ha életedtől megfosztalak. /Pascal gondolatai /

Jézus a Törvény magyarázatát a második „tábla” magyarázatával kezdi. Érdemes felfigyelni arra, hogy ellentét párokban használja a parancsolatokat. A régi törvény drasztikus keménysége nyilvánvaló mindannyiunk előtt, de a jézusi magyarázat sokkal keményebb követelményeket támaszt velünk szemben.

Az ötödik parancsolatot figyelve tapasztalható, hogy a „régiek” hagyományát Jézus kora is követte, mert pl. az elkövetett gyilkosság maga után vonta a megérdemelt halálbüntetést. Itt azonban maga a tett, a gonosz cselekedet esett ítélet alá, ami aztán maga után vonta az elkövető megbüntetését.

Bár sokszor arra törekszünk, hogy megtompítsuk a jézusi parancsolatok élét, mégis fölöslegesen áltatjuk magunkat azzal, hogy emez új kevésbé lenne súlyos ránk nézve, mint a régi törvény. Sőt, amennyiben a büntetés folyamatára, vagy annak kimenetelére összpontosítunk, akkor tökéletesen kihangsúlyozódik az állításom.

Az ítélet elhangzása előtt azonban kötelességünk felfigyelni arra a vonatkozásra, melyet Jézus új törvényében felfedezhetünk: Azt tapasztalom, hogy e parancsolatban nem is szabad eljussunk a büntetés kiszabásáig, még kevésbé annak végrehajtásáig. Az előzmények máris vissza kell fogjanak a következményektől bennünket. Kérdés, hogy a büntetés lehetősége, vagy a pozitív hozzáállás kell-e más irányba tereljen minket?

Szinte kiérzem, hogy Jézust korabeli népe is sok értetlenséggel vette körül, mint akár a mostani nemzedékek, mert a pozitív kihangsúlyozás sokkal elenyészőbb, rövidebb, mint pl. a várható büntetés felsorolása. Tehát nem mondhatom el egyértelműen, hogy a büntetés lehetőségére ne világított volna rá Jézus. Csak a töltet és a forma megváltozott. Amennyiben figyelemmel kísérjük ezt a tanítást, akkor egy állandóan fokozódó szóláncból összeállíthatjuk az újszerű parancsolatot, melynek végső kicsengési előjelét minden további nélkül nyugodtan kedvezőre változtathatjuk, még akkor is, ha éppen büntetésről, azaz kellemetlen élethelyzetről van szó.

Alapfokon tehát a felebarát ellen érzett indulat már magában véve ítéletet érdemel. Pl., ha valamilyen megvető szót használunk felebarátainkkal, embertársainkkal szemben. Ilyen lehet a Jézus korában használatos „Ráka”, vagyis „hitvány”. Ennek a kifejezésnek fokozásaként a „bolond = istentelen” szót alkalmazza Jézus, ami tulajdonképpen a legfelsőbb ítéletet vonta maga után. Ez pedig nem más büntetést követel, mint a gehenna tüzének elszenvedését.

A Gehenna, héber szó, melynek jelentésében a Jeruzsálem mellett húzódó Hinnon völgyét értették, melyet szeméttároló és égető helyként használtak. A néphit ide helyezte, képzelte el a pokol bejáratát.

A fentiek után még megjegyezhetem, hogy a régi és az új törvény egybevetése alkalmával fontos különbség pattan szemünk elé. Amennyiben kérdés formájában fogalmazom meg a fenti megállapításomat, akkor a büntetés végrehajtását, elszenvedését illetően melyik bizonyul a kínosabbnak?

1). A hirtelen halált okozó büntetés?

2). Vagy, ha huzamosabb ideig szenved az illető, de végül mégis meghal?

Még egyszer hangsúlyozni szeretném a különbséget: A régi törvény értelmében a gyilkosság elkövetőjének halállal kellett lakolnia, viszont az új törvény nem megy el a gyilkosság elkövetéséig. Az embertárs kemény, szóbeli megsértése már felér egy kitervelt és véghezvitt szándékos gyilkossággal. Sőt, sokkal jobban meg kell bűnhődni – az új törvény szerint -, egy szóbeli sértés miatt, mint a régi törvény értelmében elkövetett gyilkosságért.

Jézus az ötödik parancs magyarázatában nagyon fontos helyet szentel annak a felfogásának, hogy Isten komoly hangsúlyt fektet az ember emberhez való viszonyára, s amennyiben e vonatkozásban képtelenek vagyunk a békesség útját követni, akkor bizony számolnunk kell a ránk kiterjedő isteni haraggal is. Be kell látnunk tehát, hogy a régi, elavult parancs, csak az emberi élet önhatalmú kioltását tiltotta, és csakis e tettet ítélte el. A jézusi parancs viszont a tökéletes erkölcsi rend szerzője és az érzületre, a szavakra is kiterjeszti hangsúlyát.

Végül pedig egy idézettel szeretném mai magyarázatom alkalmazási részét megnyitni:

Végre figyelmeztetlek egy rút hibára, mely a társas élet minden rétegében borzasztóan elterjedt, s mely gyakran mosolygó külszínével és ezer alakú érdekességével még a jobb embert is könnyen elsodorja. Ez a rút hiba az emberszólás. Veszélyes hiba ez, sőt valóságos bűn. Orozva gyilkol, s a megtámadt áldozat nem képes védeni magát. A harapós ebet láncra teszik, hogy ne haraphasson, a bőszült bikát elzárják, vagy lesújtják, hogy senkit le ne tiporjon, de az emberszólásnak fullánkos nyelve száz felöl támadja meg az ártatlan embert, becsületét széttépi, életét megmérgezi, s ez ellen se törvény, se hatalom nem képes oltalmat nyújtani. És e bűnnek a részesei, nemcsak a gonosz és romlott szívűek, hanem igen gyakran olyanok is, kik minden egyéb tekintetben jók és tiszteletre méltók. A rágalmakat gonosz emberek koholják, de terjesztői a jobbak is, nem gonoszságból, hanem könnyelműségből. Szomorú, de igaz, hogy ez ocsmány bűn a nőnemnél van leginkább elterjedve, annak ellenére, hogy a nők szendébbek s rendesen gyöngédebbek és türelmesebbek mások iránt, vagy legalább is azok kellene lenniük. A rosszat, mit mástól hallottál, ne terjeszd soha. Találsz nemesebb és érdekesebb foglalkozást, semhogy trombitája légy a hírnek s távírója a pletykának és a rágalomnak. (Deák Ferenc: Vörösmarty Ilonához intézett leveléből )

Alkalmazás:

1). A régi és az új

pl. hagyomány és újszerűség;

–        konzervativizmus, vagy radikális szemlélet?

2). A gyilkosság:

akaratlan-véletlen; önvédelem; szándékos.

Van-e fokozat? Azaz lehet-e rangsorolni, de olyan értelemben, mikor egy életet akarunk kioltani, vagy meg is tesszük? Pl. állat – ember.

3). Hogyan alkalmazkodunk a gyilkossággal szemben, vagy mellett?

Pl. apró rovarok, pókok kiirtása egy takarításkor.

Pl. valaki nem vágná el egy csirke nyakát, de megsütve jóízűen megeszi és soha nem teszi fel a kérdést, hogy vajon ki, hol és mikor ölte meg.

4). A szó, mint gyilkos fegyver.

Ezt gyakoroljuk a leginkább és éppen erre született meg az új jézusi törvény!

Nagyvárad, 2000 január 12.-én.

A kilencedik parancs

Máté 6,27-32.

„Házasságot ne törj!”

Ha csak ennél az összefüggésnél maradhatnánk, akkor szinte nem is kellene keményebb fogalmazást alkalmaznunk. Ennek ellenére azonban szem előtt kell tartanunk egy valóságot, mely bármennyire is csúnya, – nemcsak kifejezésében, hanem főleg a gyakorlatban, – ki kell mondanunk. Egy olyan könyvre szeretnék hivatkozni, melyet Pesten adtak ki 1840-ben, s mely megerősíti fenti állításomat. Ez a könyv egyenesen „kurva” szóval jelöli a házasság felbontásának tényét. Természetesen én továbbra a „paráznaság” kifejezést használom, nem csak azért, mert ezt kívánja a jó modor, hanem azért is, mert a szó szoros értelmében a házasságtörésről kell beszélnünk, melynek ugyan nyitánya a paráznaság.

A paráznasággal kapcsolatosan két fontos dolgot kell mindenek előtt leszögeznem: 1. Első sorban így nevezték a bálványimádást. Ezeket az ószövetségi bizonyítékokra most nem szeretnék rámutatni, annál is inkább, mert nem ez a szóban forgó téma. 2. A második vonatkozás éppen az elítélendő cselekedet, melyet kemény és elfogadható megfogalmazásban szeretném, ha csakugyan betű szerint értelmeznénk. Az ószövetségi esetek ismertebbjei közül kettőt emelek ki: Lót és leányai paráználkodását (1 Mózes 19,33.), valamint azt a tényt, hogy Hózseás próféta felesége egy nyilvános parázna nő volt (Hós 1,2.).

A paráználkodásról nemcsak a Biblia állapítja meg, hogy nagy bűn, hanem magunk is hasonlóan nyilatkozunk. Amennyiben viszont a Biblia alapján maradunk, akkor bebizonyíthatók a paráznaság komoly következményei, mint:

  1. A paráznaság megszegényít.
  2. A testet erőtleníti.
  3. Elveszi az ember eszét.
  4. Gyalázatot szül.
  5. Magára vonja a társadalom haragját, mely kirekeszti az ilyen egyént.
  6. Nincs helye Isten országában sem.

A parázna ember tulajdonképpen több irányban is vétkezik:

  1. Saját maga ellen. Itt talán azt a valóságot kell megemlítenem, hogy az ilyen ember lassan szétrombolja saját, elsődleges közösségét, a családját. (Péld 2,18.).
  2. Az előbbiből következik, hogy a parázna ember vétkezik saját leszármazottaival szemben is. Itt nem is a tízparancsolat „harmad- és negyedíziglen” büntetésére kell odafigyelni, hanem inkább azokra a következményekre, melyeket a gyermekeknek kell elszenvedniük a szülők gondatlan magatartása miatt. Nemcsak a családi kötelékek fellazítása bánhat el könyörtelenül a gyermekekkel, hanem a megfelelő környezet hiánya is megfoszthatja őket olyan élettapasztalatoktól, melyek hiányában állandóan szükséget érezhetnek, sőt valamilyen kisebbségi érzés is végig kísérheti életükben.

Meg kell találni a megoldást arra, hogy a paráznaságot elkerüljük. Ennek két módja van:

  1. Családot alapítani.
  2. És a tilalom megtartása. Tulajdonképpen az első nagyon egyszerűnek látszik, viszont ez még csak az első lépés. A második az, mely igyekszik majd korlátozni az ember szexuális kívánságait. Az első pontnál csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy Pál apostol tanítása tökéletes receptnek bizonyul, aki arra utasítja a társadalom mindenkori férfi tagjait, hogy nősüljenek meg, vagyis mindenkinek legyen saját felesége (1 Kor 7,2.). majd ehhez hozzáteszi, mert jobb házasságban élni, mint égni ((7,9.).

A tilalom további kifejtésében ismét két gondolatkörben kell mozognom. 1. Az első mindenképpen az ószövetségi tilalomhoz kapcsolódó magatartást szabályozó parancsok sokasága, melyek arra irányulnak, hogy ne legyen egyetlen parázna sem Izrael népe között. Ellenkező esetben a büntetés volt kilátásba helyezve.

2. A második viszont már a jézusi parancsolatba torkolódik, mely tulajdonképpen magában hordozza az új törvényt, melyhez nekünk is szabnunk kell életünket. Erről a parancsolatról – mint a többiről is -, csak úgy beszélhetünk, amennyiben őszintén kitárulkozunk, valósághűen, semmit sem igyekszünk elpalástolni abból, ami szinte életünk része, sőt mondhatni, nemcsak kísérője, de velejárója is annak. Ez pedig a paráznaság.

A kilencedik parancs jézusi értelmezését két részre kell osztanom:

  1. Az első szakaszban egy tiltás és egy büntetés kilátásba való helyezése szerepel, de a már Jézustól megszokott módon. Arra figyelmeztet, hogy magában véve már a „bűnös kívánság” is házasságtörést jelent, ami miatt kötelesek vagyunk arra igyekezni, hogy már gondolatainkat és érzéseinket is szabályozzuk, s ennek eredményeképpen tisztáknak tartsuk meg magunkat. Jól ismerjük azt a közmondást, hogy „Hűséget fogadtunk egymásnak, feleségünknek, vagy férjünknek, de vakságot nem”. Amennyiben a jézusi parancsolatra összpontosítunk, akkor elmondhatjuk, hogy ez a közmondás nem vette figyelembe a 9. Parancsolat átértelmezését. Alkalmazás 1.

A büntetés kilátásba helyezése is Jézusra vall, hiszen ilyen esetekben nem mástól, hanem saját magunktól kell kapnunk az önfegyelmezést, vagy a büntetést. Ez azonban általános értelmű, s nem a szó szoros értelmében fogható fel, hanem abban az összefüggésben, hogy mi keresztények, el kell szakadnunk mindattól, ami a házasságtörésre vezet, még abban az esetben is, ha bármennyire is kedves az érzelmeknek szentelt állapot. Alkalmazás 2.

  1. A parancsolat második szakaszában Jézus megemlíti, hogy régebb szokásban volt, hogy ha valaki elbocsátotta feleségét, akkor váló levelet adott neki. Mit jelent a váló levél? A házasság alkalmával a férj feleségéért bizonyos díjat fizetett Keleten, mellyel tulajdonképpen a szülők mintegy le is mondtak leányukról, s válás esetén nem fogadhatták vissza régi otthonába őt. Ezt a helyzetet sikerült bizonyos mértékig feloldani a váló levéllel, mellyel a nő igazolhatta szükség esetén, hogy nem követett el házasságtörést.

Az új Törvényben Jézus házasságtörésnek minősíti a váló levéllel történő elbocsátást is, viszont mégis egy tényre felfigyel. Kijelenti, hogy a házasság felbontása bűn, kivéve, ha a házastársak törvénytelenül élnek együtt. Ez a megjegyzés Márk és Lukács evangéliumában nem olvasható, Máté evangéliuma viszont beszerkesztette a Hegyi beszédbe.

A paráznaságért kijáró büntetések a Bibliában és a társadalmi életben:

  1. Halál: a parázna nőket megkövezték: 3 Mózes 20,10.
  2. Megkövezték a menyasszonyt, ha szüzessége jelét elvesztette 5 Mózes 22,21.
  3. Ha szabad férfi szabad leánnyal szeretkezett, akkor el kellett vennie feleségül azt.
  4. Sodoma elpusztulásának ez volt az egyik fontos oka 1 Mózes 19,4.
  5. Az egyiptomiaknál a parázna férfira ezer botot vertek, a parázna nőnek pedig elvágták az orrát.
  6. Az araboknál halállal büntették a paráznaságot.
  7. A germánoknál a férj levágta a parázna feleségének a haját, meztelenre vetkőztetve végig verte az utcán.
  8. A rómaiaknál a XII. táblás törvénykönyv értelmében, amennyiben elismerte parázna vétkét az illető, akkor halálra ítélték.
  9. Később Justinianus törvénykönyve kolostorba záratta a nőt, ahonnan férje két év múlva kivehette, amennyiben akarta, hanem akkor holtáig ott kellett maradnia.

Végül elmondhatom, hogy Jézus a házasságot nagyra értékelte, s tudta, hogy a társadalom alapját biztonságosan kell lehelyezni, ahol a megfelelő együttélés megtermi majd Isten nagy tervének, Isten országa megvalósulásának feltételeit. Alkalmazás 3.

Alkalmazás

  1. 1. Lehet-e úgy ránézni valakire, hogy ebben a nézésben ne legyen benne a paráznaság gondolata? El kell-e takarnunk a szemünket, vagy félre kell-e fordítanunk a fejünket ilyen alkalmakkor?
  2. 2. Pl. késői szerelem. Minden álma az új szerelmesnek, hogy vágyát beteljesítse. Kész minden régit, megszokottat feladni. Elvakult szerető. Rengeteg példával találkozunk. Mire kell hallgatni: az új parancsolatra, vagy a szívre?
  3. 3. A válás kérdése ma. Házastársi elhidegülés. Gyermekes és gyermektelen családok felbontása a paráznaság miatt.

Az eskű

Mt 5,33-37.

A Bibliában olyan felszólításokat találunk, melyek arra intenek, hogyan, milyen körülmények között kell esküdni Istenre. Ez azonban nem nekünk, hanem a zsidóknak szólt. A kérdés itt is az, hogy miért kellett éppen Istenre, azaz az Ő nevére esküdni? Úgy tűnik, mintha az ember a nála sokkal nagyobbra esküdve akarná megerősíteni meggyőződését, vagy esetleges állítását.

Többnyire azonban olyan példákat találunk az Ószövetségben, mikor emberek embereknek tesznek esküt. Ezek közül ki szeretnék emelni néhányat: Ábrahám – Abimélek 1 Móz 21,23.; József Jákóbnak 1 Móz 47,31.; Dávid Saulnak 1 Sám 24,22.;

A következőkben nézzük meg az esküdözések lehetőségeit, de közben ajánlom, hogy maradjunk a bibliai alap közelében. Ez előtt azonban el kell mondanom azt a két megnyilvánulási formát, melyet gyakoroltak őseink és bizonyos mértékben örökségként ránk is maradt.

A „ne esküdjél hamisan” tiltás mögött rejtőzik valami szabadság, ami arra utalhat, hogy a szívvel-lélekkel elmondott igaz eskü megengedett. De a valóságban mi szükség van ilyen gyakorlatra, amennyiben valaki meg van győződve állításának igazáról? Szerintem egyfajta megkerülése történt itt a jézusi tiltásnak, olyan értelemben, hogy az esküt megengedi az embernek, ha annak meg van a megfelelő súlya.

Tökéletesnek látszik a hatóságok előtti eskü megengedésének a magyarázata is a fenti összefüggésben. Ez azt igyekszik bizonygatni, hogy abban az esetben, ha az esküdöző ember fogadalma nem hamis, vagy üres bizonygatás, hanem teljes mértékben megfelel a keresztény normáknak, akkor megengedett.

Végül meg kell jegyeznem, hogy esküdni semmilyen körülmények között nem szabad. Milyen körülmények között nem?

–        nem szabad szükségtelenül. Jézus tiltásával találjuk szembe magunkat, akkor, mikor halljuk, hogy ne esküdjünk se az égre, se a földre, se semmire. Nem lehet esküdözni azt illetően sem, ha valakivel szemben csoportosan összeesküvésben szeretnénk részt venni.

–        Nem lehet könnyelműen esküdni. Mindenek előtt arra kell figyelni, hogy Isten nevét fölöslegesen nem szabad emlegetni. Ezt a tiltást is a zsidóságra érvényesnek mondhatjuk ki, mert nekik tilos volt Isten nevét minden megindokolás nélkül emlegetni. Izrael igyekezett kerülni Isten nevének kiejtését és éppen emiatt bővelkedett különbnél különb körülírási formulákkal. Ezekről mondta Jézus, hogy ezek a körül írások semmit sem változtatnak a lényegen, hogyha az ember esküdözésében hazug és bitorló marad.

–        Említésre méltó a hamis eskü ténye is. Mindenképpen egy törvényszéki jelenetet kell magunk elé idéznünk, melyben egy tanút szólítnak elő, aki a vádlottal szemben olyan esküt, vallomást tesz, mely egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Ebben az esetben a tanú figyelmen kívül hagyta, vagyis megszegte azt az esküt, melyet a kezdet-kezdetén tett, mikor kijelentette, hogy csakis a tiszta igazat fogja mondani.

A következő kérdés az, hogy milyen esetben szükséges az eskü?

Bibliai alapon gondolkodva csakis olyan alkalmakkor fordulhat elő, mikor felülhaladja az egyén akarati és cselekvési körét. Más szóval, amikor az eskü egyáltalán nem érinti az egyén érdekeit. Pl. a zsoltáros vallomása szerint egyáltalán nem minősíthető sértőnek, mikor azt mondja, hogy megesküdt Isten parancsolatainak megtartására (119, 106.). vagy ennél még hatásosabbnak bizonyul Dávid esküje, aki fogadalmat tett arra, hogy megépíti az Úrnak hajlékát (132. Zsolt 5.).

Az eskü megtartására nézve elkötelezettséget kell vállaljon az, aki kiejtette száján az eskü szavait. Megelőzően megállapodtunk abban, hogy meggondolatlanul nem esküdözünk semmire. Kizárva tehát a fölösleges eskü lehetőségeit, mégis előfordulhat az, hogy egy bizonyos meggyőződés olyan esküre ragadtat el bennünket, melynek akár komoly következménye is lehet. Pl. egy súlyos anyagi kár helyezkedhet kilátásba. Hogyan viszonyulunk a már megtett esküvel szemben? Tegyük hozzá, hogy nem csak magunk előtt vagyunk elkötelezve a szöveggel szemben, hanem eskünknek fültanúi is voltak. Bármilyen fájdalmas is a megállapítás, még a kárvallás elszenvedését is kell vállalnunk, s akár olyan körülmények között is meg kell tartanunk adott szavunkat.

Még egy kérdés: Milyen esküt nem kell megtartani? Az a meglátásom, hogy adott időszakokban, vagy éppen történelmi korokban volt rá eset, hogy külső kényszer hatására kellett esküt tennie valakinek. Ilyen esetben szinte magától értetődő, hogy az ilyent nem kell valóra váltani. Azonban ezzel kapcsolatosan is megválaszolatlan marad egy kérdés: Szabad-e kockáztatnunk akár életünket is? Másképpen fogalmazva: Szabad-e esküt tennünk, ha tudjuk, hogy attól függ az életünk?

Alkalmazás

Hét fontos kérdés van:

  1. Az eskü mellett, vagy ellen foglalunk-e állást?
  2. Mit olvashattunk a megjelölt bibliai versekben: ne esküdjünk? A parancs tehát egyértelmű. Hogyan viszonyulunk ehhez a parancshoz? Ez a második kérdés!
  3. Miért kellett éppen Istenre, azaz az Ő nevére esküdni?
  4. Milyen körülmények között nem szabad esküdözni?
  5. Milyen esetben szükséges az eskü?
  6. Milyen esküt nem kell megtartani?
  7. Szabad-e kockáztatnunk akár életünket is? Másképpen fogalmazva: Szabad-e esküt tennünk, ha tudjuk, hogy attól függ az életünk?

Nagyvárad, 2000 január 26.-án.

A talio törvény – 1.

Máté 5, 38-42.

Szemet szemért – ius talionis.

  1. „ne szállj perbe a gonosszal”

1). A ius talionis, vagyis a szemet szemért, fogat fogért rendelkezése a megtorlás elvére alapul, melyből kiindul tulajdonképpen minden emberi jogalkotás. Természetesen az az alapja, hogy a gonosz elkövetését senki ne kezdeményezze, de a gonoszság megtorlásának azonban helyet biztosított a társadalomban. Jézus tudatában volt népe bosszúvágyának, de éppen ezért belátta, hogy az erőszak csakis erőszakot szül, s emiatt a legjobb megoldásnak azt találta, ha igyekszik elállítani bennünket a megtorlás lehetőségétől.

A kijelölt bibliai rész 5 fontos témát sugall. Ezek között az első helyen arról kell tárgyaljunk, hogy mit fed le a „gonosz” kifejezés. Általában azt szoktuk megfogalmazni, hogy minden olyan tett, mely magán hordozza a „rossz” jelzőt. A Bibliában azonban mindenek előtt úgy találkozunk vele, mint egyfajta nyomorúsággal és büntetéssel. Valóban pillanatnyilag homályosnak találhatjuk ezeket a meghatározásokat, de amennyiben arra figyelünk, hogy az istenfélő embert gonosszal nem illetik (Péld 19,23.), vagy „miért, hogy a jó helyébe gonosszal fizettek” (1 Mózes 44,4.), akkor nyomban kipattan a tisztán látáshoz szükséges fény. A fentiek után tehát azt sikerül megértenünk, hogy egy állandóan jót cselekvő embert minduntalan gonoszsággal illetnek, melynek következménye magától értetődően egyfajta nyomorúságos állapot. Ezt a helyzetet azonban szükséges feloldani, hiszen a mindig csalatkozó ember egyszerre csak képtelen lenne tovább cselekedni a jót. A feloldás lehetőségét Pál apostolnál találom meg, miszerint: Gonosz helyébe gonoszt ne fizessetek (Róma 12,17.) – mondja.

A gonosz úgy is jelen van életünkben, mint bűn. Csak a jó és gonosz tudásának fájára, illetve annak gyümölcsére kell gondolni, vagy arra a megállapításra, melyet az egyfajta emberi igazságszolgáltatás követel meg: „Isten az ő napját felhozza mind a jókra, mind a gonoszokra (Mt 5,45.). A jó belátás kicsúcsosodását jelenti tehát a megállapítás: „Adj a te szolgádnak értelmet, hogy tudjon választást tenni a jó és gonosz között (1 Kir 3,9.).

A második kérdés az, hogy miként nyilvánul meg a gonoszság?

1/. Gondolatban. Nagyon veszedelmesnek találom a gondolatbeli gonoszságot is. Miért? Első sorban is azért, mert a gonoszság számtalan megnyilvánulási gazdagsága tárulkozik fel. Az biztos, hogy közel sem káros annyira, mint a kimondott szó, vagy még kevésbé, mint az elkövetett cselekedet, de ugyanakkor adva van az a lehetőség, hogy bele gondolhatunk a lehetőségek mélységeibe. Feltételezzük, pl. , hogy azt a sok gonoszságot el is követtük abban a pillanatban, mikor átvillantak gondolatainkon. „Piruljanak meg, kik ellenem gonoszt gondolnak (35. Zsolt 4.) – olvassuk a Zsoltárban. Azok az emberek, akik valóban hamar kimutatják arcukon a pirulás jeleit, arra igyekeznek, hogy ne is ferdítsék pl. az igazságot, mert különben azonnal észre vehető lenne arcukon. Az ilyen emberek általában szókimondók, akik a gonoszság tervezgetését ritkán kezdeményezik fejükben. Kérdezzük meg egymástól, hogy gondoltunk-e gonoszt egymás ellen?

Mi a gonosz gondolat? Megérzésem, hogy a rossz cselekedet forrása. „Pusztítást gondol a szív és hamisságot az ajak” (Péld 24,2.). Vagy „az ember szívéből jönnek ki a gonosz gondolatok (Mt 15,19) – olvassuk Máté evangéliumában. Lehet-e ugyanaz a hely – hitünk szerint a szívünk – jónak és gonosznak forráshelye? Ilyen értelemben, ha összefüggésbe helyezzük a Máté evangélista meglátását a mi megérzésünkkel, akkor bizony meg kell állapítanunk, hogy az indulat is egyenlővé vált a szívből érkező érzéssel, mely egyszer ilyen formán jó, máskor pedig gonoszságot tartogat. Az azonban még sem képzelhető el, hogy egyszer gonosz, máskor pedig jó legyen ugyanaz a szív. Amennyiben igen, akkor igyekezni kell arra, hogy minél előbb elhatároljuk magunkat a jó és igaz gondolatra.

2). A gonoszság második megnyilvánulását a kiejtett szóban fedezhetjük fel. Itt szinte azt mondhatom, hogy addig talán nincs is semmi baj, míg meg nem szólaltunk., az igazi gondok akkor kezdődnek, mikor már többé nem tudjuk megtartóztatni nyelvünket, s sokszor szinte akaratunk ellenére is kiröppen szánkon a gonosz szóba öntött gondolat. Van eset rá, hogy kinyitottuk szánkat és a gonosz gondolat kisuhant rajta. Fel is fogtuk ezt, de azért ha nincs hangos reagálás rá, akkor nyomban tévesen igyekszünk befolyásolni magunkat. Arra gondolunk, hogy, akinek céloztuk a meggondolatlanul kiejtett, gonosz mondatot, nem is fogta fel olyan komolyan, mint, ahogy azt mi először gondoltuk. Abban a tévhitben ringatjuk tehát magunkat, hogy talán nem is volt a meggondolatlanul kiejtett mondatnak olyan súlya, mint, amilyen kemény volt valóban a megfogalmazás. a megsértett jóindulatától függ sokszor, hogy nem veszi tudomásul gonosz kijelentéseinket.

3). A cselekedet jelenti a gonosz teljességének utolsó fokát. Akár a gondolat, , akár a szó, szinte könnyedséggel megbocsátható, de a cselekedet komoly következményei miatt sokkal nehezebben kezelhető. Bonyolult ez a kérdés is, hiszen olyan bőséges elágazódása van, melyek sokféleségéből nagyon nehéz kitalálni. Éppen ezért a cselekedetek sokaságában nem is mélyülök el, hanem egy Péter apostoli tanáccsal igyekszem megoldani a gordiuszi csomót: „Jobb, hogy a jó cselekedetekért szenvedjetek, , mint a gonosz cselekedetért”. (1 Pt 3,27.). Egyértelmű tehát, hogy csakis a jó cselekedeteket kell választani és egyben azt a lehetőséget is, hogy akár kenyér helyett kővel dobjanak meg. Azért fontos így tenni, mert a lelkiismeret nyugalma mindent kész pótolni az elszenvedett igazságtalanságokért.

Végül a reménykedőkkel én is vallom. Hogy a gonoszság győzelme nem tart sokáig. Tudjuk, hogy a történelem folyamán nem volt egyetlen ártatlan sem, aki elveszett volna. Olyan értelemben, hogy elfeledkezett volna róla Isten. Akár Ámos prófétával, akár pedig János levelével erősítem is meg ezt, elmondhatom, hogy nekünk keresnünk kell a jót és nem a gonoszt, hogy éljünk. (Ám 5,14.; 3 Jn 11.). Szerintem ez mindennél fontosabb!

IMA

1). Fordítsd felénk Atyánk  az arcodat!

2). Sok ember keserves kérése hallszik.

3). Benned bízik Istenünk a mi lelkünk.

4). Benned nyugszik meg szívünk.

5). Szárnyad alá vetjük reménységünket:

– eltávozik tőlünk a félelem

– megenyhül  fájdalom

– könnyül a földi teher

6). Benned van minden örömünk.

7). Sokszor kiáltottunk hozzád;

– nem volt, aki jót tegyen velünk

– megvédjen  bántalmazások között

– ki előbbre vigye ügyünket.

8). Emelj fel emberi méltóságunkba:

– légy segítségünkre

– erőtlenségünkben erősségünk

– veszélyes pillanatainkban oltalmazónk.

9). Maradj számunkra Élet mindörökké.

ÁMEN.

1999. február 20

A talio törvény – 2.

Máté 5, 38-42.

  1. megütik a jobb arcodat. Jézus balogos? – visszakéz. Oda tartani a másik felét is. Egy személyes, de ugyanakkor kellemetlen élmény.

Arc = az igaz ember esetében a lélek tükre.

Az arc néhány jellemvonását szeretném ismertetni:

–        pirulás – határos a megszégyenüléssel. –

–        szépség. –

–        elhervadása. –

–        elfordítása –

–        befedése

–        fénylése: boldogságtól, vagy verítéktől (orcád verítékével egyed a te kenyered)

–        arcra borulás. (egy módja volt az esedezésnek. Ma csak jelképesen használjuk ezt a fogalmat.

2. Per útján elakarják venni a köpenyt. = felsőruha

Per = törvénykezés, versengés.

–        ne perlekedjünk az emberekkel ok nélkül.

–        Jobb a száraz ételnek egy falatja, melyben csendesség van, mint a nyúzott barmokkal tele ház, melyben háborúság van (Péld 17,1.).

–        Ha kidobod házadból a csúfolót, akkor eltűnik onnan a háborgás (Péld 22,10.)

–        Ne indulj fel hirtelen versengésre, hogy ne tégy valamilyen illetlen dolgot (Péld 25,8).

Perelhetünk-e Istennel?

Törvénykezés

–        legyünk készek inkább kárt és bosszút szenvedni, mint törvénykezni.

–        Nagy gyarlóság bennetek, hogy egymással törvénykeztek (1 Kor 6,7.).

–        Kinek panasza van a másik ellen, az megbocsásson! (Kol 3,13.)

3. Ezer lépésre kényszerítenek: római fennhatóság; kötelesség volt a római polgárnak, katonának, elöljárónak a csomagját 1000 lépésre vinni.

4. Adj a kérőnek és, aki kölcsön akar kérni tőled, attól el ne fordulj.

Az ellenség szeretete

Máté5, 43-48.

A bibliai ember állandóan szemben áll ellenségével és sajnos el kell mondanunk, hogy ez egy olyan ténynek bizonyul, mely számára kizár minden ezzel kapcsolatos kérdést. Ezt az ellenséges viszonyt már a családi kötelékeken belül is tapasztalhatjuk, ha Pl., csak Káin és Ábel, Jákob és Ézsau esetére figyelünk. Ellenséggé válik a rokon, vagy esetenként a régi barát is. Ez a tény arra a következtetésre indítja a bibliai embert, hogy minden baj és nyomorúság mögött felfedezzen egy ellenséget.

Hogyan magyarátható meg ez a tény tehát, hogy a Bibliában állandóan jelen van az ellenségeskedés? Egyszerűen azzal, hogy átitatódott az egész történelembe az a szemlélet, hogy, aki a zsidó ellensége, az Isten ellensége is. De másodsorban nem szabad figyelmen kívül hagyni a bűn tényét sem, ami tulajdonképpen minden ellentétet gyűlöletté alakít át.

1). Szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót haragosaitokkal és imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazótokért. Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak.

ellenség

A Biblia világában, de általában is három területen tárgyalhatjuk az ellenséges viszonyulást: 1. Isten ellenségei; 2. Az igazság ellenségei; 3. Az ember ellenségei.

1. Isten ellenségei. Megelőzően már tettem egy megállapítást arra vonatkozóan, hogy a nemzet ellensége Isten ellenségévé vált a Bibliában. Ennek különböző formáival és vetületeivel találkozunk, mely aztán az Újszövetségben teljesen átértelmeződik, s szinte egyetlen tényezőbe összpontosul. Valaki e világ barátja, az Isten ellenségévé vált (Jk 4,4.). Mára viszont ez a kérdés is annyira megváltozott értelmében, hogy akár a végletekig vita tárgyát képezheti az, hogy e kijelentés milyen mértékben értelmezhető, pl. egy unitárius ember életére. Korunk tudományos megvalósításait kell csupán figyelembe venni, – melyek egyértelműen az ember szolgálatába álltak -, s sorozatos kérdéseket lehet feltenni, melyek mind arra vonatkoznak, hogy kell-e élni e vívmányok lehetőségével?

– Mit hordoz magában a kérdés: A világ barátja? Pl. Természetbarát? Vagy: Rabja az űrkutatásnak? (Vagy: A világban tapasztalható szenvedélyek barátja: kábítószer, ital, szex?)

Szinte teljes értékű feleletet ad Pál apostol megállapítása, miszerint a test bölcsessége ellensége Istennek (Róm 8,7.). Ebben tehát kicsúcsosodik az a vélemény, hogy csakis a világi szenvedélyek számítanak olyan közös ellenségnek, melyek leküzdése az ember alapvető feladata.

2. Az igazság ellenségei. A leggyakoribb képzet a Bibliában a személyes ördög jelenléte. Ő az, aki állandóan megbontja a világ rendjét, aki befolyásolja az embert, mi által maga is ellenséggé válik. A kétségbeesett küzdelem tehát itt kezdődött el a lélek és a világ dolgai között, de ugyanakkor a test és a vér, valamint a szellem között is. Ennek a küzdelemnek beszédes bizonyítéka a Búza és a konkoly példázata, melyben a személyes ördög egy ember képében ment el, hogy míg aludt a gazda, addig konkolyt hintsen a búzája közé. Mt 13. Rész.). Szóra érdemes, melyet a Bibliában gyakran fellelhetünk, hogy az általános küzdelem végeredménye a jó győzelme lesz. Ez azonban szokásos módon, de számunkra mégis idegen hangzással fogalmazódik meg: Ellenségeidet zsámolyul vetem lábaid elé (110 Zsolt 1., de ugyanakkor számos újszövetségi helyet is felsorolhatnék. Pl. Mt 22,44.).

Gondolom – nem kell bővebben érintenem azt a kérdést, hogy miért az igazság ellenségei a fenn felsoroltak. Mindaz, mely kiesik Isten akarata alól, igaztalannak, ellenségesnek bizonyul.

3. Az ember ellenségei. Ez már egy sokkal bonyolultabb és terjedelmesebb téma, melyet hasonlóképpen kell kezelnünk.

Érdemes felfigyelni azonban arra a fejlődési folyamatra, melyet a Bibliában fedezhetünk fel az ellenséggel szemben gyakorolt felfogást és küzdelmet illetően:

–        Minden ellenségedet megfutamítom 2 Móz 23,27.

–        Ellenségeiteket kergetitek 3 Móz 26,7.

–        Megsokasodtak ellenségeink 3 Zsolt 2.

–        Megerősödtek ellenségeink 38. Zsolt 20.

–        Verje meg Isten ellenségeinket 3. Zsolt 8.

–        Őrizzen meg ellenségeinktől 44. Zsolt 8.

–        Isten megengedi meglátnunk ellenségeink elestét 54. Zsolt 9.

–        Isten jóakaróvá teszi a szerencsés ember ellenségét Péld 16,7.

Az ember ellenségét figyelve tapasztalhatjuk, hogy leggyakrabban nyájasságot mutat a másikkal szemben, még a „vajnál is lágyabbak beszédei” (55. Zsolt 19.), de ugyanakkor hát mögött azonban végtelenül gonosz (Joáb megöli Abnert 2 Sám 3,27.).

Lehet, sokan arra gondolnak, hogy az Ószövetségben csak negatív hozzáállást tapasztalhatunk. Az igaz, hogy a folyamatos olvasáskor szinte elenyésződik az a néhány pozitív gondolkodás, de szükségesnek tartom éppen ezért kiemelni ebben a részben, mikor az ellenség szeretetét igyekszünk a magunk életében is megvalósítani. Ez szinte a következő megfogalmazásban lát napvilágot: Igyekezzünk jóságunkkal meggyőzni ellenségeinket. Bármennyire is primitívnek hangzik ma, – a tárgyalt korban jó megoldásnak bizonyult Pl. a Jákobé, aki ajándékkal igyekezett megengesztelni ellenségét (1 Móz 32,20.). jó megoldás volt azonban az is, mikor Izrael királya nagy vendégséget szerzett a szíriai seregnek, miután többé azok nem is pusztítottak az országban (2 Kir 6,22.). A Példabeszédek Könyvében azonban már szinte kristály tisztán olvashatjuk a későbbi, jézusi megfogalmazást, igaz még kezdetleges formában, de melyek magokon viselik a nagy próféta gondolkodás módját. Aki igyekszik másnak a javát is szolgálni, az megnyeri a másik iránta való jóakaratát (11,27.), de még közelebb kerülünk a valósághoz, mikor arra buzdít az említett könyv, hogy ha éhezik gyűlölőnk, akkor adjunk neki enni, mert ez által eleven szenet rakunk az ő fejére (25,21.). Természetesen itt átvitt értelemben kell gondolkodnunk, s a parázsban az illető személy lelkifurdalását kell előnyben részesítenünk a tárgyalás rendjén.

Egy nagyon jellemző eset a Saul és Dávid ellenségeskedése és küzdelme. A Bibliában ez a történet van a legterjedelmesebben leírva. Itt egyedül Saul az ellenség, aki Dávid életére tör (1 Sám 18,10.), mellyel tulajdonképpen az isteni akaratnak is ellenszegült. Megfigyelhetjük, hogy ennek az ellenségeskedésnek legfontosabb mozgató rugója az irigység, mellyel kapcsolatosan azt is megállapíthatjuk, hogy ezzel találkozunk a leggyakrabban az ellenségeskedések esetében. Amennyiben még kissé a már említett történetnél maradunk, akkor tapasztalhatjuk, hogy Dávid hozzáállása annyira keresztényinek bizonyul, hogy még akár a mi dicséretünkre is válna.

Ezzel tulajdonképpen máris elérkeztünk ahhoz a gondolathoz, melyből kiindultunk: az ellenség szeretetéhez. Egy nagyon szép gondolattal kívánom bevezetni ezt a kérdést. Ezt pedig az Ószövetségben találtam, miszerint az 2 Móz 23,4-ben azt olvashatjuk, hogy „ellenséged bujdosó marháját hajtsd haza neki”. Majd a fenti ellenségeskedésre térve vissza eszünkbe juthat ismét egy gyermekkori vallásóra, melyen feszülten figyeltük a pap bácsink mesélése alatt, hogy mit tesz Dávid Saullal, mikor az éjszaka leple alatt alva találta őt. Szinte megnyugodtunk, mikor hallottuk, hogy csak ruhájának szegéjét vágta el, jól lehet életét is kiolthatta volna Saulnak.

Az Újszövetségben azonban ennél már sokkal tisztább gondolatokat olvashatunk. Megelőzően az ötödik parancs magyarázatánál találtunk egy olyan megjegyzést, hogy még idejében béküljünk ki ellenségünkkel, azaz még azon az úton, melyen együtt járunk vele (Mt 5,25.). aztán elérkeztünk a tárgyalt rész legfontosabb parancsához: Szeressétek ellenségeiteket.

Ez a parancs Jézus újszerű parancsolatai közül is kiemelkedik. Tudjuk, hogy Jézusnak is voltak ellenségei, akik nem akarták, hogy „királyuk” legyen (Lk 19,27.). Halálra ítélték és a kész volt a kereszten is megbocsátani ellenségeinek. Az első Péter levél megerősíti az előbbi állítást azzal, hogy így kell cselekednie annak a tanítványnak is, aki követni akarja Mesterét. Az a keresztény, aki megtud állandóan bocsátani, annak nincsenek kétségei a jelenvaló világ váratlan fordulataival, vagy az emberek ellenségeskedésével szemben. Az ilyen keresztény szószerint meg akarja valósítani életében, hogy élő parazsat rakjon ellensége fejére (Róm 12,20=Péld 25,21.), ami azonban már közel sem a bosszúállást feltételezi. Az említett tűz szeretetté változik, amennyiben az ellenség is beleegyezik ebbe, és az ember, aki szereti ellenségét, baráttá akarja változtatni őt, s emiatt minden megoldási lehetőséget megpróbál.

Jézus nem tagadja az ellenségeskedést, hanem inkább rámutat annak formáira akkor, mikor legyőzi azt. Ez a magatartás azonban Jézusra jellemző, hiszen az erőszakra szelídséggel válaszolt, s éppen ez volt, mellyel legyőzte ellenségeit, de úgy, hogy elszenvedte a támadásokat és még akár a halált is.

Imádkozzatok üldözőitekért és rágalmazótokért.

Óriási követelményt támaszt velünk szemben Jézus, mikor arra kér bennünket, hogy ellenségeinkért imádkozzunk. Gyakran olyan élethelyzetekbe kerülünk, mikor saját magunkért is csak korlátozottan vagyunk képesek imádkozni. ezért tudjuk olyan nehezen elképzelni azt, hogy kimondottan egy imádságot csak az ellenségeinkért mondjunk el. Vitathatatlanul nehéz ugyan, de még sem lehetetlen. Ezen állításomat is bibliai példákkal szeretném alátámasztani, melyek hűen tükrözik a mi adott viszonyulásainkat is. A már sokat említett Példabeszédek könyvére hivatkozom most is, melyben két fontos tanácsot olvashatunk egy témára: „Mikor elesik a te ellenséged, ne örülj” (24,17.), valamint, aki „gyönyörködik másnak nyomorúságán, büntetlen nem marad” (17,5.). mindkét figyelmeztetésben azt olvashatjuk ki, hogy adott alkalmakkor, ha történetesen egy haragosunkat komoly baleset ér két lehetőség adódik számunkra. Az egyik komolyan elítélendő, miszerint megállapítjuk, hogy jól járt, mert „Isten nem büntet bottal”, a másik vélemény már kisugározza az átlag ember hozzáállását: „Sajnálom szegényeket, hogy ilyen baj érte őket”. A második példa talán azért többet mondó negatív értelme ellenére is, mert egyik részen benne lehet az ember sajnálkozó érzülete, másik oldalon viszont az a meggondolás, hogy Istenre bízzuk az igazságszolgáltatást.

A fentiek után gondolom mindannyian megérezzük, hogy egészen könnyen képesekké válunk arra, hogy egyetlen rövid imát elmondjunk a bajba jutott ellenségünkért. Ha ezen a szakaszon túl jutottunk életünkben legalább egyszer, akkor már nem vagyunk távol attól, hogy akár egy esetleges baj megtörténése előtt ne mondjunk ellenségeinkért egy imádságot.

2). Ha azokat szeretitek csak, akik titeket szeretnek, mi lesz a jutalmatok? Nem így tesznek a vámosok is?

3). És ha nem köszöntitek csak barátaitokat, mi többet cselekedtek? Nem így tesznek a pogányok is?

4). Olyan tökéletesek legyetek tehát, mint mennyei Atyátok.Aalkalmazás

1). Tanulságként az tűnik ki a történtekből, hogy igen sok embernek meg kell élnie a Dávid nehézségeit, ahol természetesen be is kell bizonyítania az erkölcsi magaslaton való megmaradását. Érthetőbben fogalmazva elmondhatom, hogy Isten léte annyira át kell alakítsa életünket, hogy azáltal megszabadulhassunk önzésünktől, de ugyanakkor megmaradhassunk a mindennapi élet követelményei között.

Nagyvárad, 2000 február 29.-én.

A tökéletesség

Textus: Máté 5, 48.

Egy olyan kiváltságos állapot, melyet csakis Istenre értelmezhetünk.

Két mintát szeretnék megemlíteni: „Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok is tökéletes” és „Szentek legyetek, mert én szent vagyok” (3 Mózes 11, 45.). Két döbbenetes parancsot látunk tehát. Az egyik az Ószövetségben, a másik pedig az Újszövetségben található meg.

Éppen a fentiek figyelembe vételével kell tovább haladnunk:

Ószövetség.

–        Az Ószövetség inkább szentségről, mint tökéletességről beszél.

–        Az, hogy Isten szent, egészen más rendbe tartozik: nagy, hatalmas, rettenetes, csodálatosan jó és hűséges, igazságos,

–        A héber szövegben nem mondják tökéletesnek, hanem ezt a szót elhatárolt lényekre alkalmazzák, de „teljes” értelemben.

A szentség követelménye.

–        Minden, ami elkülönül a profántól, az Istennek van szentelve. Ami megszentelt, annak sértetlennek és hibátlannak kell lennie.

–        Ilyen értelemben a tökéletesség első sorban „fizikai teljességet” jelent.  Pl. „Ne mutassatok be Jáhvénak, vak nyomorék, csonka állatot.” (3 Mózes 22, 22.). Személyek esetében a fizikai teljességhez hozzá kell járulnia az „erkölcsi teljességnek” is. Csak „tökéletes szívvel, teljes őszinteséggel és hűséggel szolgálhatta és imádhatta Izrael Istenét.

–        „Járj jelenlétemben és légy tökéletes” – 1 Mózes 17, 1.). – hangzott Ábrahámhoz a felhívás. Ez azt jelentette, hogy igazságot kellett keresnie, száműzni az erőszakot és az önzést, s az Istenbe vetett hit által Őt tiszteletben kellett tartania, állandóan csak a jót cselekedve.

A tökéletesség gyakorlása.

–        A zsidók a tökéletességet a Törvény megtartásában keresték. (119. Zsolt).

–        Jób személye mintakép lett: feddhetetlen és igaz, istenfélő és gonosztól tartózkodó. (Jób 1, 1.).

Újszövetség.

A Törvény tökéletessége.

–        Keresztelő János szülei feddhetetlenek voltak a Törvény iránti hűségükben.

–        A Törvény megtartása önelégülten, ha öncélúvá válik, akkor ez már hamis tökéletesség. Jézus ellenszegült az ilyennek Pl. Lk 18, 9-14.

Jézus és a tökéletesség.

–        Amikor halljuk, hogy Isten szeretet, akkor ez teljesen más irányulást ad a tökéletességnek.

–        – arról kell beszélnünk, hogy megkapjuk állandóan, és tovább kell árasztanunk Isten ajándékait, Isten szeretetét.

–        Jézus nem az igazakhoz igazodik, hanem a bűnösökért jött

Tökéletesség az alázatban.

–        El kell ismernünk gyarló voltunkat.

–        Le kell mondanunk minden személyes dicsekvéseinkről.

–        Alázatosság és lemondás nélkül nem lehet követni Jézust.

–        Nem mindenki van hivatva a lemondás tényleges formáira, de aki ezen az úton akar járni a tökéletesség felé, annak nagylelkűen kell cselekednie a lemondást és az alázatot.

–        A gazdag ifjúhoz intézett szó nem kerülheti el figyelmünket: Ha tökéletes akarsz lenni, menj, add el, amid van és jöjj, köves engem (Mt 19, 21.).

A szeretet tökéletessége.

–        A tökéletesség, melyre hivatva vannak Isten gyermekei, az a szeretetben való tökéletesség.

–        Mt párhuzamos helyén Lk-nál az irgalmas áll.

–        A Mt-i összefüggés is az egyetemes szeretetről beszél, mely még az ellenségre is kiterjed.

–        Őrizkednünk kell a gonosztól

–        De ugyanakkor törődnünk kell a gonosz emberrel, hogy hasonló legyen Atyjához. (Mt 5, 48.)

–        Szeretnünk kell, akár mibe kerül is, hogy ez által jóval győzzük le a rosszat. (Róm 12, 21.).

Tökéletesség és haladás.

–        A hódító tökéletesség soha sincs megelégedve az elért eredménnyel.

–        A haladás eszméje szorosan társul a tökéletesség gondolatával.

–        Jézus tanítványainak mindig kell haladniuk előre.

–        Növekedniük kell szeretetben és megismerésben még akkor is, mikor már a kialakult keresztények közé úgy sorolhatók be, mint tökéletesek.

Összefoglalás:

Tökéletesség = Teljesség: fizikai és erkölcsi; alázatosság és lemondás; szeretet; haladás.

Alkalmazás.

–        Fel tudjuk-e oldani a látszólagos ellentétet: Csak egyedül Isten tökéletes. Ki a tökéletes ember?

  1. Tökéletesség e világon nincsen: még az angyalok sem; az ember nem mehet végére e világon való dolgoknak. (Jób 15, 14; Pred 9, 2.)
  1. Isten tökéletességét el nem érhetjük. Aki azt állítja, hogy áll, meglássa, el ne essék (1 Kor 10,12.).

Lassan oldódni kezd az ellentét:

–        Bár a tökéletességet el nem érhetjük, mégis haladni kell feléje. (1 Mózes 17,1.)

–        Legyetek tökéletesek 5 Mózes 18, 13.

–        Az irgalmasság és tökéletesség ne hagyjanak el téged Péld3, 3.

–        A békességnek Istene tegyen titeket tökéletessé. Zsid 13, 21.

–        Korosodásunkkal haladnunk kell a tökéletesedés felé. Pl. 1 Kor 13. Mikor gyermek voltam… Ne legyetek gyermekek értelemmel, értelemmel öregek legyetek 1 Kor 14, 20.

Ki a tökéletes ember?

  1. Aki érti Jézus tudományát.
  2. Aki mindennél nagyobbra becsüli azt.
  3. Aki beszédében nem ingadozik, el nem esik.
  4. Aki halad a tökéletesség felé.
  5. Aki igyekszik a békességre.
  6. Akik igyekeznek másokat is tökéletessé tenni.
  7. A jézusi tökéletességnél nem lehet nagyobbra vágyni.

Nagyvárad, 2000. március 8.-án.

Alamizsnálkodás

Máté 6,1-4.

Az alamizsna kifejezés eredetileg nincs megkülönböztetve a héber nyelvben. A francia, német és a magyar kifejezések, Isten irgalmasságátigazságát fejezi ki. Emberi kapcsolatainkban pedig az egymás iránti könyörületet jelenti. Ez azonban csak akkor éri el hitelességét, ha tettekben meg is nyilvánul, azaz pl. segítséget nyújtunk azoknak, akik anyagi szükségben vannak. Más szóval elmondhatjuk, hogy az alamizsnálkodás, Isten jótettének utánzása. Az ember ebben a cselekedetben is igyekszik követni Isten magatartását, aki állandóan csak a jót teszi teremtményeivel szemben.

Jézus tanításában az erkölcsi parancsok után (ötödik, kilencedik, második parancsok), a rossz visszafizetése, az ellenségszeretete, majd az embernek Istenhez való viszonya kerül sorra. Ez egy bizonyos „kegyességi” előkövetelés Jézus részéről, melyet tulajdonképpen három pontban foglalhatunk össze:

  1. Ne az emberek kedvéért legyünk jók.
  2. Ne hirdessük, hogy alamizsnát adunk.
  3. Rejtve maradjon alamizsnálkodásunk.   E megvalósítások végkicsengéseként hallhatjuk a szinte soha el nem maradható megnyugtatást: Isten mindezekért megfizet majd.

Az alamizsnálkodás kötelességeket támasztott az ószövetségi emberrel szemben. Kezdettől fogva szorgalmazta a testvérek, a szegények iránti szeretetet. Megjegyezhetem, hogy már a Törvény is tudott erről a viszonyulásról, hiszen pl. az aratáskor, vagy a szüret alkalmával kalászokat, illetve fürtöket kellett elhagyni a tallózóknak (3 Mózes 19,9.). Ugyanakkor tízedet gyűjtöttek azoknak, akiknek nem volt saját földjük, de hasonlóan részesítették a lévitákat, az idegeneket, az árvákat és özvegyeket.

Az alamizsna és a vallásosság már az ószövetségi időszakban sem lehetett egyszerű emberbaráti megnyilvánulás, hanem csakis kifejezetten egy vallásos cselekedet. Az Ószövetség vonatkozó helyein azt olvashatjuk, hogy az alamizsnálkodás egyen ragúvá válik az Istennek bemutatandó áldozattal.

„Boldog, akinek a szegényre és gyengére gondja van” – olvassuk a zsoltárban (41,2-4.). Tehát az adakozás egy olyan vitathatatlan örömet kölcsönöz annak, aki él vele, mely egy különös lelki állapotot idéz elő: a boldogságot. Érdekes beállítása ez az Ószövetségnek, melyet úgy fogadhatunk el, mint akár egy jézusi tanítást. De érdekes maga a folyamat is, melyet már nagyon sokan megtapasztaltunk: az alamizsnálkodás nyomán megfosztjuk valamitől magunkat. Talán éppen szükséges dolgainkból adunk valamit. Ezen önmegfosztás következményeként kettős boldogság származik: 1. Boldoggá tettük azt, aki jóval nagyobb szükségben volt, mint mi. 2. Boldogít az a tudat, hogy képesek voltunk arra, hogy másoknak segítséget nyújtsunk.

Az ószövetségi könyvekben nem találunk utalást arra, de mégis megjegyezhetjük, hogy az alamizsnálkodó embert két fontos tényező irányítja: 1. Amennyiben bőven van, amiből adni, akkor ahhoz mérten kell alamizsnálkodnia. 2. Ha szükségletei fedezetére kevesebből kell beosztania, akkor ahhoz mérten kell adni a nála szegényebbnek.

Az alamizsnálkodás az Újszövetségben a régi értékrendben maradt meg, de mégis egy új tapasztalati körbe illeszkedett bele. Ez tulajdonképpen nem más, mint az a három fokozat, melyekről már megelőzően tettem némi említést.

1. az első mindenek előtt az, hogy ne az emberek kedvéért gyakoroljuk az alamizsnálkodást. Ez először is arra vonatkozik, hogy igyekezzünk túl lépni a meg szokott gondolkodás keretein. Ne fogadjuk el ösztönzőleg a régi gyakorlatot, miszerint valakinek, vagy valakiknek éppen alamizsnálkodásunkkal szeretnénk a kedvébe járni. Másodlagos tehát az a régi képzet, mellyel a közvéleménynek akartunk tetszelegni. Elérkezett az idő arra, hogy a jót önmagunkért, de még inkább önmagáért a jóért tegyük.

Szorosan ehhez a gondolathoz kapcsolódik a tökéletes önzetlenséggel felajánlott alamizsna kérdése. Ugyanakkor itt kell szóvá tennem azt a követelményt is, mely a viszonzás nélküli alamizsnálkodásra vonatkozik (Lk 6,35.). ebben tehát a megelőző álláspont kicsúcsosodását tapasztalhatjuk, mikor a jót magáért a jóért cselekdjük.

És ide tartozik az alamizsna mennyisége, vagy éppen mértéke. Hogyan lehetne megszabni, pl. hogy mit jelent egy meghatározható alamizsnálkodási mérték? Két vonatkozásban gondolkodhatunk. Mindkettő természetesen tárgyi vonatkozású. 1. Az első a létszükséglet fedezékeit érzékelteti, s itt a mindennapi szükséglet alap biztosítására, az élelmünkre kell gondolnunk. 2. Mekkora mennyiségű az adott alamizsna ilyen értelemben? Hogyan gondolkodhatunk, ha szembe találjuk magunkat egy alamizsna kérésére szorult emberrel? Mi az, amit a számunkra is nagyon fontos élelmiszerkészletünkből minden további kérdés és feltételezés mellőzése nélkül odaadhatunk? Ezek mind olyan kérdések, melyek állandóan fogva tartják a gondolatot és érzésvilágunkat. Ezek szabályozzák tehát a jó cselekvését. Falusi, de városi környezetben is ismerős a kenyér- szalonna és hagyma társítása. Ez lehet a felelet a fenti kérdésekre. Minden gondolkodás, későbbi esetleges töprengés nélkül adok tehát egy szelet kenyeret és egy darab szalonnát az alamizsnára szorult kérőmnek. Egyelőre nem kell több gondot megoldanom, mint a pillanatnyi túlélését.

2. A második követelmény általában akkor válik nyilvánvalóvá, mikor már megtörtént az alamizsnálkodás. Arra a tettre vonatkozik, mikor a jótékonykodó egyén úton-útfélen hangoztatni kezdi jótéteményeit. Az emberi gyarlóság jegyei fedezhetők fel ebben a viszonyulásban, s mintegy visszautalhatunk arra a korábbi megállapításomra is, miszerint nem a mások, hanem a jótettért kell alamizsnát adnunk. Az alamizsnálkodás megtörténte után nincs szükség többé semmi „reklámra”, hiszen a jótett önmagáért mindig beszél. Azért, hogy dicséretben, vagy akár különösebb kitüntetésben részesítsenek, jobb, ha nem is élünk az ilyen lehetőségekkel. Még az a gondolat sem szabad foglalkoztasson, hogy esetleg éppen az általunk megsegített rászoruló fog néhány szót ejteni személyünk érdekében. Egy a fontos, hogy megértsük: aki hozzánk fordult kérésre kinyújtott tenyerével, az azt hiszi rólunk, hogy mi sokkal tehetősebbek vagyunk nála. Ezt pedig ő nagyon jól hiszi, mert ez így igaz. Mi csak akkor lennénk nála szegényebbek, ha egy adott pillanatban tőle kérnünk segítséget. Ez a felismerés viszont feljogosít arra, hogy mindig hasonlóan és önzetlenül cselekedjünk.

3. A harmadik figyelmeztetés az alamizsnálkodás rendjén szorosan kapcsolódik az első kettőhöz. Azt a kérdést feszegeti, hogy alamizsnánknak titokban kell maradnia. De nemcsak, hogy az embertársaink, hanem éppen még önmagunk előtt is. Gyönyörű megfogalmazását találjuk ennek éppen abban a szövegrészben, mely mai magyarázatunk alapja: „Ne tudja a te bal kezed, mit cselekszik a jobb, hogy alamizsnád rejtve maradjon”.

4. Elmondhatom, hogy Jézus felfogásában – a zsidó hagyományhoz hasonlóan – az alamizsnálkodás a jutalom égi forrása. Éppen ezért, minden szívből fakadó alamizsna képes átlépni az emberek mindennapi értékrendjén. Ez abban lát napvilágot, mikor, pl. Jézus tanítása szellemében valaki jót tesz egy szerencsétlenné vált emberrel. Ha pl. segítünk egy szegényen, árván, özvegyen, vagy valakit éppen a börtönben látogatunk meg, akkor tulajdonképpen Jézussal tettük mindezt. Ennek következtében tettünk egyre magasabb értékeket képvisel, melyeknek emberek előli eltitkolásával Isten értékelése alá kerülnek át.

E kérdéssel kapcsolatosan még egyszer szóba kell hoznunk az előbbiekben kifejtett álláspontunkat. Isten értékrendjében másként fogalmazódik meg és értékelődik az alamizsnálkodás. A mennyiség kevésbé irányadó. Csak azt a példát emelem ki, mikor Júdással szemben megvédelmezte Jézus a bűnös asszonyt, aki 300 napi napszámát fordította arra, hogy bemutatta Jézusnak nagyon bőkezű gesztusát. Jellemző Jézusra a kijelentése, mellyel érzékelteti, hogy szegények mindenkor lesznek tanítványaival, de ő nem. (Mt 26,11.). A lehetőség tehát nyitott. Mindenkor lesznek majd olyanok, akiken segíteni lehet és kell. Az alkalmat azonban nem szabad elmulasztani. Jézus példája a legérzékeltetőbb erre, hiszen valóban csak még egy kevés ideig maradhatott tanítványaival, s ha a bűnös asszony nem használta volna ki a lehetőséget, akkor többé nem is lett volna alkalma rá. Ez azonban nem kell kétségbe ejtsen minket, hiszen mindenkor lesz egy-egy újabb alkalom az alamizsnálkodásra.

Végül az alamizsnálkodás jótettének megfizetéséről is szólnom kell. Természetesen nem tartozik a jézusi intelmek hármas, eddig kifejtett vetületeire, annál is inkább, mert eddig teljes mértékben arról volt szó, hogy alamizsnálkodásunkért nem várhatunk jutalmat.

A feltétel megszabott: Remélhetünk Isten jutalmazásában, de csak akkor, ha alamizsnálkodásunk titokban marad. Félreérthetetlen feltétele tehát ez annak, hogy mellékesen és személytelenül. Általánosságban beszélhessünk róla.

Hogyan jelentkezik életünkben ez a jutalom? Két gyakorlati példával szeretném szemléltetni ezt. 1. Sokszor tapasztaljuk, hogy valakivel szemben adakozók vagyunk és ilyenkor előbb utóbb, hamarosan bekövetkezik életünkben egy olyan pillanat, mikor valaki bennünket is megörvendeztet. Más szóval: a „jó tett helyébe jót várj” – közmondás valóra válik életünkben. 2. Mindennél fontosabb – szerintem – az a boldogság, melyet csakis a nyugodt lelkiismeret biztosíthat. Bekopog, pl. valaki hozzánk és alamizsnát kér. Két lehetőség kínálja fel magát. Vagy üres kézzel elküldjük a kéregetőt, vagy alamizsnát ejtve markába bocsátjuk el. Előbbi esetben marcangolni kezd hamarosan a lelkiismeret, a másodikban viszont lelki nyugalom tölt el. Napokon át gondolkodhatunk azon, hogy az első esetben miért nem adtunk valamit neki, vajon mikor jön vissza legközelebb, vagy jön esetleg egy másik szegény. A másik esetben pedig nem kell kommentálnom az érzést, hiszen az adakozás pillanatában máris elfeledtük a következő csengetésig, hogy valakinek esetleg meghosszabbítottuk az életét.

Talán van egy harmadik gondolatkör is a jutalom megnyerésének magyarázatára, de én abba nem mélyülök bele. Nem rám tartozik, hogy eldöntsem, vajon érdemesek vagyunk-e valamilyen viszontszolgáltatásra adakozásaink, alamizsnálkodásaink után, vagy egyszerűen csak azt tettük, amit kötelességünk diktált, vagy jobbik esetben tanácsolt a jó szándék.

Nagyvárad, 2000-03-16.

A helyes imádság

Textus: Máté 6,5-15.

1). Ne legyünk olyanok, mint a képmutatók, akik szívesen imádkoznak az emberek szele láttára, vagy nyilvános helyeken.

2). Titkon, a bezárt ajtó mögött imádkozzunk.

3). Imádságainkban ne szaporítsuk a szót:

–        ne tegyünk úgy, mint a (pogányok) hitetlenek.

–        Isten tudja, hogy mire van szükségünk.

4). A mintaimádság: Miatyánk:

  1. A mi Atyánk a mennyben van
  2. Szenteljük meg az ő nevét
  3. Jöjjön el az ő országa
  4. Legyen meg akarata: – a mennyben és a földön
  5. Mindennapi kenyerünket adja meg
  6. Bocsássa meg vétkeinket
  7. Ne vigyen kísértésbe
  8. Szabadítson meg a gonosztól

5). Amennyiben megbocsátunk embertársainknak, akkor Isten is megbocsát nekünk.

4). A negyedik kérédéskörben a Miatyánk rendjén egy ún. mintaimádsággal kell foglalkozzunk, melynek 8 kitételét külön-külön szeretném tárgyalni. Az a bátor kijelentés, hogy mintaimádságnem azt jelenti, hogy egyfajta imádságsablont akar ezzel Jézus felállítani, hanem inkább egy útmutatás akar lenni számunkra, akik imádságainkban is állandóan keressük Istennel a kapcsolatot.

Érdemes felfigyelni a Miatyánk szerkezetére, melyben a megszólítás után három olyan kérést találunk, melyeknek középpontjában az Atya áll. Az imádság második részében a mindennapi életet érintő kérések jönnek elő. Mielőtt azonban a kérésekkel külön-külön is foglalkoznánk, szeretném felhívni a figyelmet arra a központi gondolatra, melyet Jézus tanításában tapasztalhatunk, s mely Isten atyaságát helyezi előtérbe. Itt azonban ez nem úgy jelenik meg, mint egy emberi vágy, hanem mint egy valóság, mikor mi Isten gyermekeivé válunk, Ő pedig megmarad a Mi Atyánk.

1). A mi Atyánk a mennyben van. itt sokan az elválasztó határvonalakat magyarázzák, pedig nem artról van szó. A kifejezés nem elválaszt bennünket Istentől, „ki a mennyekben van”, hanem érzékelteti, hogy Isten egy más fajta környezetben él, mint mi, de ő ennek ellenére az imádkozó ember számára nemcsak hatalmas és szent marad, hanem állandóan elérhető is.

Keblitanácsi gyűlésre

Textus: 1 Korintus 13,11-13.

Szeretett Keblitanácsos testvéreim!

Végül pedig örüljetek, atyafiak! – kezdi Pál apostol a végső intelmeket. Bárhogy is alakult Pál és a korinthusi gyülekezet kapcsolata együttlétük folyamán, semmiféle nézeteltérés nem változtathatott azon a tényen, , hogy testvériség uralkodik közöttük. Ennek a testvéri közösségnek egy fontos ismertető jegye van, ami nem más, mint hogy örömben részesülnek. Miután jókívánságait közölte az apostol, a gyülekezet figyelmét ismételten egy nagy kötelességre hívja fel. Arra ugyanis, hogy tökéletesedjenek, más szóval, haladjanak a tökéletesedés útján. Arra kéri őket, hogy vegyék szívükre intelmeit, mely első sorban arra vonatkozott, hogy hagyják abba a széthúzást és éljenek békességben egymással. Szinte feltételként határozta meg az apostol, hogy amennyiben ennek a kérelmének eleget tesznek, akkor számíthatnak arra, hogy a békesség istene velük lesz.

Egy következő kérése az, hogy a szent csókot el ne mulasszák. Szinte ennek nyomán jellemezhető majd gyülekezetük akképpen, hogy egy igazi testvériségben élnek. A hangsúly teljes mértékben az „igazi” jelzőn található.

Végül egy áldáskívánást mond a gyülekezet felé, melynek három összetevője van: a kegyelem, a békesség és a szent lélek közössége. Három olyan fontos áldás, melynek birtokában szinte a teljességet hordozhatja magában a gyülekezet.

Amennyiben saját magunkra értelmezem az apostoli intést, akkor a következőket fogalmazhatom meg:

1). Bármiképpen is alakuljon a mi dolgunk és sorsunk gyülekezeten belül, egyetlen jellemzője szabad legyen a mi gyülekezetünknek, az öröm. Örvendenünk kell tehát azért, hogy léte van ígérve ennek a maroknyi családnak, mely nem szenvedésre, és csupán túlélésre, hanem egyszerűen életre van ítélve. Tehát semmit nem változtathat az alapvető tulajdonságán ennek a gyülekezetnek az, ha gyülekezeten belül, vagy Keblitanácson belül akár nézeteltérések származnak. Fontos az, hogy minden a gyülekezet egészét szolgálja és azért történjen, hogy teljesebb legyen az öröm.

2). Nem gyakorolhatjuk a széthúzást és a békétlenséget. Nem szabad megengednünk magunknak azt a kényelmet, hogy békétlen gondolatokat és gyanúkat ébresszük és támasszunk egymással szemben. A békesség kell legyen mindenek előtt az a ténykedés, mely jellemzi a mi közösségi életünket.

3). Bevallom, hogy nem vagyok az túlzottan csókos típus, de időközönként jól esik megéreznem és megéreztetnem a szeretetet. Éppen ezért nekünk sem szabad elhanyagolnunk az ezzel való élést, ha úgy érezzük, hogy a testvériség érdekében cselekedni akarunk.

4). Az áldásmondás során ismert nagyon a reformátusok gyakorlatában az apostol kijelentése. Mi szinte elhanyagoljuk a kegyelem kifejezés használatát, vagy azonosítjuk a szeretettel. Jól is tesszük, ha Isten szeretetével hasonlítjuk össze azt a sok ajándékot, melyet számunkra ő biztosít. Ezeket nem is kaphatnánk meg másképpen. A békességről nem kell előadást tartanom, mert tudjuk, hogy addig megy mindenkinek jól a sora, míg békesség övezi egyéni, családi és közösségi életét egyaránt. A szentlélek közössége pedig szerintem nem más, mint egy-egy ilyen alkalom, amikor szívvel és lélekkel adózunk nemcsak a múltnak, jelenlegi, érvényben levő törvényeinknek, hanem teljességgel szolgáljuk Istent, s úgy tesszük mindezt, hogy őt hívjuk segítségül imádságainkban és munkánkban is.

Adja Isten, hogy e mai ténykedésünk is az elmondottak szellemében, örömben, békességben és testvériségben menyjen végbe. Ámen.

A sziklára épített ház

Textus: Mt 7,24-27

(1). A hallott tanítás alig követel magyarázatot. Szépen megfogalmazza a házépítés hasonlatát, alkalmazva a két lehetőséget, melyek követése biztonságot nyújt, vagy veszedelmet okoz. Az egymásnak feszülő kérdéseket mégsem lehet ilyen egyszerűen lekezelni. A példázat értékű tanítás ugyanis sok gondolatot rejt magában, melyek mintegy megkövetelik, hogy szóljunk róluk.

(2). Figyeljük csak meg közelebbről a tanítást! Mindenek előtt két ember típussal ismerkedünk meg. Az egyik bölcs, vagyis előrelátóan okos, a másik viszont balga. Az utóbbi számára egyetlen dolog fontos: Bevégezni mindenképpen a házépítést. Ne álljunk le sok időre a két ember tuléajdonságainak feszegetése mellett. Értékrendszerünkben nagyon jól tudjuk, hogy ki az okos és kia  balga ember. Itt még akár arról is szólni lehet, hogy okos-e az, aki jól helyezkedik és kihasználja a társadalom nyújtotta előnyöket? Ezt a témát most hanyagoljuk el!

(3). Lássuk meg a következőkben a Jézus által alkalmazott hasonlatot, vagy tanítást. A tanítás, illetve annak hallgatása és cselekedetekbe való ültetése a házépítéssel hasonlítható össze. Vigyáznunk kell arra, hogy itt nem csupán vallásos tanok meghallgatásán és megtanulásán van a hangsúly. Kevésnek bizonyul egy egyház tanainak, hitvallásásnak ismerete. Jézus tanítása van a középpontban, ami Isten- és emberszeretet. Ez tökéletesen kifejezésre juttatja a cselekvés szerepét. Ugyanis Isten- és emberszeretete csakis cselekedetekkel lehetséges. A szó szó marad, ami elszáll, az ölelésre váltott szeretet pedig megmarad az érzelem síkján.

A jézusi tanítás elsődleges említést érdemelt, viszont a házépítés hasonlata is nagyon szorosan kapcsolódik az előbbi gondolathoz. Egy ház felépítése nagyon fontos feladat. Sőt azt mondhatjuk, hogy minden későbbit az alapozás határoz meg. Ha jó az alap, mélységre, szilárdságra és szigetelésre, akkor bizonyosra veheti az építő, hogy nem csak őt, hanem utóadait is túléli, kemény munkával, áldozattal épített háza. Ellenkező esetben elég korán megmutatkozhatnak a károsodás nyomai, repedések, vízfelszívódások stb. Formájában.

(4).az elhangzott tanításnak van egy következő, negyedik jellemzője is. Arról hallunk, hogy a felépített háznak el kell szenvednie a zápor, az ár, a szél tevékenységét. Ezek tulajdonképpen azélet nehézségeivel azonosíthatók. A házat figyeljük és észre vesszük ezeket a romboló tényezőket. Zápor és ár mossa a falakat, az alapot. A szél mozgásra kényszeríti a nagy tömeget. Ha biztonságos az alapozás, azaz sziklára, jó alapra épült a ház, akkor akkor nem károsodnak meg sem a falak, sem az alap. Ha nem mozdul meg valamelyik sarkából az épület, akkor a szél sem végezhet rombolást rajta. Ellenkező esetben azonban tapasztalható, hogy az eső mosni kezdi az alapot, az ár még keményebb rombolást végez, míg a szél előbb-utóbb megingatja az építményt. Ha az összeomlott, azután már könnyen elbánnak vele a természet erői.

A hasonlatban említettem, hogy a zápor, az ár, a szél nem más, mint a megpróbáló nehézségek emberi életünkben. Életünk folyamán nagyon sok kellemetlenség ér. Ezek mind fizikailag, mind szellemileg komoly erőfeszítéseket jelentenek. Az a kérdés tevődik fel, hogy miként alapozzuk meg lelki életünket, és hogyan építgetjük azt egy egész életen át? Pl., a ház építésénél ráfoghatjuk-e a mesterre, vagy éppen csportjára a rossz alapozás, illetve a kivitelezés tényét. Viszont, amikor saját életünk megalapozásáról és építéséről, illetve annak elrontásáról beszélünk, akkor csakis önmagunkat marasztalhatjuk el.

(5). Feltételezzük, hogy a sok viszontagság, de első sorban a rossz alapozás miatt összeomlik életünk. Hogyan magyarázhatjuk ezt a helyzetete? Ugyanis minden történés magyarázatot követel. Első sorban azért, mert nem vagyunk hajlandók belátni, már a kezdet kezdetén emberi tévedéseinket.

Külső tényezőkkel szoktuk magyarázni az elszenvedett kudarcokat. Pl., emberi figyelmetlenség áldozatává válik a gépkocsi vezető édesapa, családapa, feleség és a gyermekek. Az ellentétes oldalról beléjük rohant egy másik jármű.

Vagy: Krónikus betegségek elviselőivé válunk, melyek okát Istenben keressük. Pedig ezek mögött, esetleges emberi mulasztások állnak. Fogamzásgátlók megelőzõ használata, szennyezett környezet, mulasztásokkal teljes orvosi beavatkozások, génjeink megfelelőtlen kapcsolata stb.

(6). A felsoroltak feljogosítanak-e arra, hogy ilkyen körülmények között elveszettnek kiáltsuk ki, nevezzük meg életünket? Egyértelmű a válasz: NEM!. Nem, mert, aki Jézus tanítására épít, az kõsziklára alapozta életét. Ebben az esetben a kőszikla nem más, mint Isten atyai gondviselése. Az Atyaságot nemcsak földi értelemben értelmezhetjük, hanem inkább abban a vonatkozásban, amit az ebből fakadó gondviselés jelöl. Míg a földi atyák el-elhanyagolják gyermekeiket, addig a mi Istenünk soha el nem feledkezik rólunk.

Végül, de nem utolsó sorban megállapíthatjuk, hogy amennyiben házépítésbe kezdünk, akkor szem előtt kell tartanunk azokat a természeti viszontagságokat, melyeknek ellene kell álljöon építményünk, különben fölösleges minden áldozatunk. Amennyiben életünket támadják meg a váratlan fordulatok könyörtelensége, akkor az isteni gondviselés ténye kell megerősítsen hitünkben és reménységünkben, mert emberi életünk sokkal többet ér annál, hogy lemondással odaadjuk a pusztulás örvényének azt. Itt segít hitünk, mely kész megértetni fájó lelkünkkel, hogy Istennek gondja van az ég madaraira, de fokozottabban figyel ránk, akiket körülvesz állandó gondoskodásával.

Végül pedig megmaradt egy közösséget érintő, kettős kérdés: Milyen alapokon épül a mi, nagyváradi közösségünk, gyülekezetünk? Megáll-e ez a lelki ház, melyért törekedünk naponta? Bizonyára igen, mert nem XY lelkész rakta le annak alapjait, hanem Isten. Hogyan? Jézus tanításaival. Pál apostol mondta: Mert más fundamentumot senki sem vethet, mint amelyet már megvetettek, és amely Jézus.

Jézus követésének feltételei

Mt 8,18-22.

1). Lukács evangéliumában is meglelhető ugyanez a tanítás (9,57-60). Persze, a két tudósítás között – mint sok esetben – van némi különbség itt is, de lényegi elhatárolódást nem fedezhetünk fel.Amennyiben a szövegre figyelünk, akkor érdekes tanítások kerülnek elő. Mindjárt az elején, az első tudósításban megtaláljuk a Máté evangélistánál megtalálható általánosítást: a „nagy tömeg”-et. Ugyanakkor az is észre vehető, hogy Jézus igyekszik távol tartani magát a nagy nyilvánosságtól. Ezt, az evangélistának tulajdonítható elképzelést máshol is felfedezhetjük. Jézus –az evangélista szerint -, titokban akarja tartani kilétét. Főképpen a gyógyítási történetek végén olvashatunk hasonlókat, ahol ilyen tanácsokat osztogat a meggyógyultaknak: Menj és ne szólj senkinek erről! Ennek ellenére azonban az esetek többségében, éppen ellentétes fordulatot vesz a tiltás és minél jobban szeretné megakadályozni Jézus a hír terjedését, annál inkább szétkürtölik, hogy mi történt velük. (Már mint a betegekkel) 1). Lukács evangéliumában is megkapható ugyanez a tanítás (9,57-60). Persze, a két tudósítás között – mint sok esetben – van különbség, de lényögi elhatárolódást nem födözhetünk föl.Amennyiben a szövegre figyelünk, akkor érdökös tanítások kerülnek elé. Már az elején, az égyik tudósításban megkapjuk a Máté evangélistánál megtalálható általánosítást: a „nagy tömeg”-öt. Ugyanakkor azt is észre lehet vönni, hogy Jézus igyeközött távol tartani magát a nagy nyilvánosságtól. Ezt, az evangélistának tulajdonítható elképzölést máshol is fölfödözhetjük. Jézus –az evangélista szerint -, el akarta titkolni kilétét. Főképpen a gyógyítási történetek végén olvashatunk hasonlókat, ahol ilyen tanácsokat osztogat a meggyógyultaknak: Mönny és ne szólj sönkinek erről! Mégis mindön visszájára fordul, minél jobban szeretné megakadályozni Jézus a hírösztelést, annál inkább széjjelkürtölik, hogy mi lött velük. (Már mint a betegökkel)
2). Az első tudósításba bele van ékelve egy olyan meglátás, miszerint éppen a tömegtől való szabadulás miatt – minden valószínűség szerint -, Jézus arra biztatja tanítványait, hogy menjenek át a túlsó partra, ahol nyugodtabb körülmények között folytathatja tanítását.Nyomban egy kérdés támad bennünk: Jézus miért menekült a tömeg elől? Ebben, az állítólagos menekülési szándékban sokkal több húzódik meg, mint amennyi kiderül a szűkszavú tudósításból. Mindenek előtt azt kell szem előtt tartanunk, hogy a magyarázatunk alapjául szolgáló három vers “„Jézus követésének feltételéről” szól. Ez akár jelképesen is szemléltetni szeretné azt is, hogy szűk körű tanítványai mellett kell lenni olyanoknak is, akik követni fogják Jézust nem csak a túlsó partra, hanem általában. Sőt, úgy tűnik, mintha máris elkezdődnének a nehézségek. Csak gondoljuk arra, hogy a hajó befogadó képesség korlátozott, ami mindenképpen meghatározta a rajta utazni szándékozók számát. Így, aki követni akarta Jézust, máris alkalmatosságot kellett keressen az átkeléshez, illetve meg kellett hoznia az első áldozatot. 2). Az első értösítésbe belé van ékölve égy olyan meglátás, miszörint éppen a tömegtől való szabadulás miatt – mindön valószínűség szörint -, Jézus arra biztattya tanítványait, hogy mönnyenek át a túsó partra, ahol nyugodtabban taníthat.Égy kérdés kezd piszkálni: Miért mönekült Jézus a tömeg elől? Ebben, a mönekülésben sokkal több húzódik meg, mint amennyi kiderül a szűkszavúságból. Tarcsuk szöm előtt azt, hogy a magyarázatunk alapjának három verse “„Jézus követésének feltételéről” szól. Ez jelképösön szömlélteti azt is, hogy tanítványai mellett kell lönni olyanoknak, akik Jézus után mönnek nem csak a túlsó partra, hanem örökké. Sőt, rögtön elkezdődnek a nehézségök. Gondoljuk arra, hogy a hajó befogadó képössége korlátozza az utasok számát. Aki Jézus után akart mönni, annak gondolni kellött az átkmönésre, az első áldozatra.
3). Még ne szálljunk fel a hajóra! Ne, mert megelőzően Jézushoz lépett egy írástudó, aki – több, mint valószínű – pillanatnyi felhevülésében Jézus követésére szánta el magát. Ezért hangsúlyozta, hogy követi Jézust, bárhová is megy ő. Jézus azonban átlátta az elhamarkodott vállalkozás mögött rejlő bizonytalanságot. Válaszában tudomásunkra hozza, hogy bár mindenkinek vállalkoznia lehet követésére, de ebben a felvállalásban észre kell vennünk a tömérdek nehézséget, melyet e döntés jelent.Vissza ugorhatunk ahhoz a korabeli felfogáshoz, mely Jézus idejében élt minden zsidó emberben. A messiásra várakoztak. Olyan Megváltóra vártak, aki hatalommal, királyi módon fogja megváltani a népet. „Az ember fiának[1] nincs hová lehajtsa fejét” megjegyzés azonban nemcsak ellenkezőjét hozza nyilvánosságra a várakozásban szereplő reménységnek, hanem egy olyan sorsot is, melyet a korabeli ember el sem tudott képzelni Isten küldöttéről. Addig, míg a várakozás földi hatalomba helyezi a Messiást, addig neki kiszolgáltatottságban, megalázásban, magára maradottságban lesz része. De nemcsak neki, hanem azoknak is, akik követésére szánják el magukat. 3). Még ne üjünk föl a hajóra! Előbb Jézushoz lépött egy írástudó, aki fölhevűlésében követésére szánta el magát. Ezért mondta, hogy követi Jézust, akárhova mönyön is. Jézus azonban átláttott a vállalkozón. Megmondta, hogy mindönkinek vállakoznia szabad, de ebben egy rakás nehézségöt kell leküzdjön.Most nézzük meg, hogy mit gondolt a korabeli embör Jézus idejében. Olyan Megváltót vártak, aki hatalommal, királyi módon fogja megmönteni a népöt. „A zembör fiának nincs hová letögye fejét” megjegyözés a reménység ellenközőjét mutattya, és egy megvetött sorsot, amit az embör el sem tud képzölni Isten küldöttéről. Várjuk a Messiást, és neki kiszolgáltatottságban, meggyalázásban, magára hagyatottságban lött része. De nemcsak neki, hanem követőinek is.
4). A következőkben egy tanítvány lépett Jézushoz. Szavaiból kicsendül szándéka: Szeretné követni Jézust, de előbb azonban szeretné eltemetni halottját. Ez volt az a pillanat, amikor az evangélista félreérthetőmegjegyzést adott Jézus szájába: Hagyd, hogy a halottak temessék el halottaikat.–        fontos felfigyelnünk erre a kijelentésre, még akkor is, hogy bizonyos mértékig kétségbe vonható annak eredetisége. A halott temesse el halottját – abban a gondolati összefüggésben értendő, hogy aki nem követi Jézust, az halottnak számít Isten ügye számára. Élő halott, tehát, aki minden további nélkül elvégezheti a kötelező cselekedetet: halottja temetését.

–        A második megállapítás abból pattan ki, mikor a jézusi megjegyzésből egyfajta tiszteletlenséget, szeretetlenséget olvasunk ki. Téves lenne arra gondolnunk, hogy Jézus a gyermeki kötelességek elhanyagolására buzdította volna hallgatóságát, még kevésbé tanítványait. Amennyiben a követéssel összefüggő tanításokat elemezzük, akkor a feltétlen követés gondolatát találjuk a fontossági sorrend első helyén. Így nem kell csodálkoznunk azon, ha akár még szerettünk eltemetésének kötelessége fölé helyezi Jézus az ő követésének elhivatottságszerű megélését.

Szerintem akkor értelmezzük helyesen ez, és a hasonló, Jézusnak tulajdonított tanítást, ha egyszer, s mindenkorra felfigyelünk arra a szándékra, mely a hivatásszerű követés sürgető feladatára hívta fel a figyelmet. Amennyiben a fontossági sorrendet nézzük, akkor szembetűnő, hogy a követés sokkal elébb áll annál a kultikus cselekedetnél, mely a temetéshez kapcsolódik. Sőt kihangsúlyozhatjuk azt is, hogy amíg Jézus követése elszántságot és feltétel nélküli odaadást követel, addig az otthon maradottak nyugodtan eleget tehetnek szertartásbeli kötelességüknek.

A fentiek után még csak egy annyit jegyezzünk meg, hogy a mai, Jézus-követéssel összhangba hozható elvárások, társadalmi életünk követelményei mennyire követelik meg a feltétel nélküli követést, a szó szoros értelmében?! Az abszolút követés ügye már bizonyos átértékelésen ment át, adott mértékben mellőzhető, mert egyik oldalon nem kell vállalnunk Jézus hányatott életmódját, legalább, ami a testiség szenvedéseit jelenti. Túl oldalon azonban szorosan kell tartanunk magunkat a Jézus támasztotta követelményekhez. 4). Égy tanítvány lépött Jézushoz, aki megmondta, hogy szeretne vele mönni, de előbb el kell temesse halottyát. Erre mondta Jézus, hogy haggya a halottat a halottakra.– oda kell figyelni a kijelentésre még akkor is, ha az nem lönne eredeti. Azt akarja mondani, hogy az holt meg, aki nem cselekszi Isten ügyét. Tetszhalottak ezek, akik végezzék a temetéseket!

–        nehogy arra gondoljunk, hogy Jézus a gyermöki kötelességök elhanyagolására késztet. Még inkább tanítványait. Meg kell jegyözzük, hogy sokkal fontosabb nekünk Jézus követése, mint rabszolgájául válni földi szokásoknak.

Akkor értelmözzük helyösön a Jézusnak tulajdonított tanítást, ha égyször, s mindönkorra fölfigyelünk a hivatásszerű követés sürgető föladatára. Ha a fontossági sorrendöt nézzük, akkor szömbetűnő, hogy a követés sokkal előbb áll annál a vallásos cseleködetnél, mely a temetéshöz kötődik. Jézus követése elszántságot és odaadást követel, az otthon maradottak nyugodtan tögyenek leget szertartásbéli kötelességüknek.

A fentiek után még csak égy annyit jegyözzünk meg, hogy a mai, Jézus-követéssel összhangba hozható elvárások, társas életünk mennyire követölik meg a föltétel nélküli követést?! Átértékelődött mindön, mert égyik oldalon nem kell vállalnunk Jézus hányatott életmódját, legalább, ami a testi szönvedésünket jelenti. Túl oldalon azonban szorosan tartsuk magunkat a Jézus követeléseihöz.

Alkalmazás

1). Amennyiben csoda történik velünk, mondjuk meggyógyulunk egy nehéz betegségből, akkor szeretjük elmesélni a nagy eseményt. Amennyiben hitünk szerint, Isten gondviselésének tudjuk ezt, akkor mindenütt hirdetjük Isten atyai jóságát és segítőszándékát.

2). Azt tapasztalhatjuk, hogy mindig egy kisebb csoport követte feltétel nélkül Jézust. Magam is úgy találom, hogy Jézus követése nem tömegek ügye, hanem első sorban azoké, akik vállalják Jézussal az általa megjelölt életformát, és az azzal járó következményeket.

3). Bármilyen történelmi időszakot is vehetünk alapul, mindegyikben komoly követelménynek számított megmaradni Jézus tanítása mellett. Nemcsak a hittel járó kiállásról kellett tanúbizonyságot tenni, hanem el kellett szenvedni azokat a támadásokat is, melyektől csak akkor mentesültünk volna, amennyiben megtagadjuk Jézust.

4). Amiért ma senkinek sem kell végig kóborolnia Jézussal a bennünket be nem fogadó és megkergető vidékeket, egyáltalán nem jelenti azt, hogy szem elől téveszthetjük a Jézus által megjelölt utat: A szeretet kettős megélését.

Nagyvárad, 2001 december 5.-én.

Bibliamagyarázat

1). A bibliamagyarázat célja:

A Szentírás iránt ma világszerte érdeklõdés mutatkozik s ennek érdekében az unitárius ember a tudományos követelményeknek megfelelõen, kezébe veszi, olvassa, tanulmányozza a Bibliát. Igyekszünk arra, hogy lelki táplálékunkká váljon a Szentírás, naponként életünk része legyen, mint a mindennapi kenyér. Gyakori olvasása tökéletesebb megismerésre vezet, melyben egyre lángolóbban szeretjük Istent, követjük Jézus tanításait, és megéljük a szeretet parancsát.

2). Az Újszövetség Kánonja:

Az újszövetség 28, tartalmát és műfaját tekintve különbözõ irat-gyűjtemény, melyek keletkezési ideje is eltérõ. Az Újszövetség elsõ négy könyve történeti könyv, melyekben Jézus életét, tanításait, szenvedését és halálát mesélik el. Az apostoli idõszakban többen megírták Jézus történetét, de csak négyet vettek fel az iratok közé. Az elsõ három evangélium feltűnően hasonlít egymásra, nemcsak anyagának kiválasztásában, hanem az elbeszélésükben is. Ezért nevezzük az elsõ három evangéliumot szinoptikus evangéliumnak, ami együttlátót jelent.

3). Máté evangéliuma:

a). Az evangélium címe és írója: Csupán a hagyományos sorrend szerint az elsõ az evangéliumok sorában ez a könyv. „Az evangélium Máté szerint” egy olyan cím, mely az egyházi hagyományban késõbb alakult ki, az evangélium elnevezés pedig már műfaji megjelölés benne. A könyv keletkezésekor névtelen irat volt, mert írója annyira jelentéktelennek tartotta magát azügyhöz képest, hogy alázatból a háttérben maradt. A mátéi szerzõség egyetlen óegyházi iratra vezethetõ vissza, melyet Eusebius közöl Papiasra hivatkozva, hogy Máté héber – arám nyelven szerkesztette meg az evangéliumot, sõt hozzátette, hogy ezt aztán mindenki úgy fordította le, ahogyan tudta. A lényeg annyi, hogy az elsõ evangélium egy névtelen mű, de szerzõjének neve nem is fontos, hiszen Isten üzenetének hitelességét nem a szerzõ neve biztosítja.

b). Az evangélium keletkezésének helye és ideje. Az evangélium keletkezési helye Palesztina lehet, közelebbrõl az a hely, ahová a zsidókeresztények Jeruzsálem elpusztítása után kivonultak. Nyomban kérdés lehet, hogy miként volt görög nyelve az evangéliumnak akkor? A felelet az, hogy ebben az idõben már kétnyelvű zsidóságról beszélhetünk, viszont Görögország, vagy Itália nem jöhet szóba a keletkezés tekintetében.

Az evangélium keletkezésének idejérõl annyit mondhatunk, hogy Márk evangéliumánál késõbbi, de még az 1. sz.-ban keletkezett, mert a 2.-ban már ismerték. Amennyiben az utolsó idõrõl szóló próféciára figyelünk (22, 7), akkor a keletkezési idõt 80-100 közé tehetjük, viszont mivel az említett részletek nem feltétlenül bizonyító erejûek arra vonatkozóan, hogy a templom már nem állt, éppen ezért a keletkezési idejét a Lukács evangéliumához hasonlóan 60-70 közé kell tenni.

c). Az evangélium forrásai, irodalmi sajátosságai. 1). Általánosan elfogadott a bibliakritika által, hogy Máté két forrásra támaszkodott. Ezek közül az elsõ a Márk forrás. 2). Egy második forrás, melyet az író felhasznált az ún. Quelle (német) forrás, mely semmilyen formában nem maradt ránk. 3). A bibliakutatás hivatkozik egy harmadik forrásra is, melyet a saját anyag, ami nem tekintélyes

d). Az evangélium elsõ olvasói, tartalmi sajátosságai. Zsidókeresztény iratnak készült és annak is bizonyul egész tartalma alapján. Az evangéliumban végig vonul Jézusnak az engedetlen Izraellel való vitája, a képmutató farizeusi kegyesség külsõséges volta. A művészi gonddal felépített írásmű bevezetése Jézus gyermekkoráról és működésének elõkészítésérõl szól. Az elsõ rész Jézus Galileai, a második rész júdeai működését írja le. A harmadik rész pedig a szenvedést, a halált és az azzal kapcsolatos eseményeket ismerteti.

A mai alkalomra egy kivételesen sok óvatossággal kezelt témát választottam, a kilencedik parancs magyarázatát. Nézzük csak ezt a rövid bevezető után!

A kilencedik parancs

Máté 6,27-32.

Házasságot ne törj!” – választottam ki az indító felszólítást. Ha csak ennél az összefüggésnél maradhatnánk, akkor szinte nem is kell alkalmaznom keményebb fogalmazást. Ennek ellenére azonban szem előtt tartok egy valóságot, mely bármennyire is csúnya, – nemcsak kifejezésében, hanem főleg gyakorlatban, – ki kell mondanom. Egy olyan könyvre hivatkozom, melyet Pesten adtak ki 1840-ben Bibliai Szótár gyanánt Maklári Pap Lajos szerkesztésében, s mely megerősíti előbbi állításomat. Ez a könyv egyenesen „kurva” szóval jelöli a házasság felbontásának tényét. Természetesen én továbbra a „paráznaság” kifejezést használom, nem csak azért, mert ezt kívánja a jó modor, hanem azért is, mert a szó szoros értelmében házasságtörésről beszélünk, melynek nyitánya a paráznaság.

A paráznasággal kapcsolatosan két fontos dolgot kell mindenek előtt leszegeznem: 1). Első sorban így nevezték a bálványimádást. Ezekre az ószövetségi bizonyítékokra most nem szeretnék rámutatni, annál is inkább, mert nem ez a szóban forgó téma. 2). A második vonatkozás éppen az elítélendő cselekedet, melyet kemény és elfogadható megfogalmazásban csakugyan betű szerint értelmezek. Az ószövetségi esetek ismertebbjei közül kettőt emelek ki: Lót és leányai paráználkodását (1 Mózes 19,33.), valamint azt a tényt, hogy Hózseás próféta felesége egy nyilvános parázna nő volt (Hós 1,2.).

A paráználkodásról nemcsak a Biblia állapítja meg, hogy nagy bűn, hanem magunk is hasonlóan nyilatkozunk. Amennyiben viszont a Biblia alapján maradunk, akkor bebizonyíthatók a paráznaság komoly következményei, mint:

  1. A paráznaság megszegényít.
  2. A testet erőtleníti.
  3. Elveszi az ember eszét.

10.  Gyalázatot szül.

11.  Magára vonja a társadalom haragját, mely kirekeszti az ilyen egyént.

12.  Nincs helye Isten országában sem.

A parázna ember tulajdonképpen több irányban is vétkezik:

1). Saját maga ellen. Itt talán azt a valóságot kell megemlítenem, hogy az ilyen ember lassan szétrombolja saját, elsődleges közösségét, a családját. (Péld 2,18.).

2). Az előbbiből következik, hogy a parázna ember vétkezik saját leszármazottaival szemben is. Itt nem a tízparancsolat „harmad- és negyedíziglen” büntetésére kell odafigyelnünk, hanem inkább azokra a következményekre, melyeket a gyermekeknek kell elszenvedniük a szülők gondatlan magatartása miatt. Nemcsak a családi kötelék fellazítása bánhat el könyörtelenül a gyermekekkel, hanem a meg nem felelő környezet is megfoszthatja őket élettapasztalatoktól, melyek hiányában állandóan szükséget éreznek, sőt valamilyen kisebbségi érzés is végig kísérheti életükben.

Meg kell találni a megoldást arra, hogy a paráznaságot elkerüljük. Ennek két módja van:

1). Családot alapítani.

2). A tilalom megtartása. Tulajdonképpen az első nagyon egyszerűnek látszik, viszont ez még csak az első lépés. A második az, mely korlátozza az ember szexuális kívánságait. Az első pontnál megjegyzem, hogy Pál apostol tanítása tökéletes receptnek bizonyul, aki arra utasítja a társadalom mindenkori férfi tagjait, hogy nősüljenek meg, vagyis mindenkinek legyen saját felesége (1 Kor 7,2.). Majd ehhez hozzáteszi, mert jobb házasságban élni, mint égni (1 Kor 7,9.).

A tilalom további kifejtésében ismét két gondolatkörben mozgom. 1. Az első mindenképpen az ószövetségi tilalomhoz kapcsolódó, magatartást szabályozó parancsok, melyek arra irányulnak, hogy ne legyen egyetlen parázna sem Izrael népe között. Ellenkező esetben a büntetés van kilátásba helyezve. 2. A második már a jézusi parancsolatba torkollik, mely tulajdonképpen magában hordozza az új törvényt, melyhez nekünk is szabnunk kell életünket. Erről a parancsolatról – mint a többiről is -, csak úgy beszélünk, – amennyiben őszintén kitárulkozunk, semmit sem palástolunk el abból, ami szinte életünk része, sőt mondhatni, nemcsak kísérője, de velejárója is annak. Ez pedig nem más, mint a paráznaság.

A kilencedik parancs jézusi értelmezését két részre osztottam:

1). Az első szakaszban egy tiltás és egy büntetés kilátásba helyezése szerepel, de a már Jézustól megszokott módon. Arra figyelmeztet, hogy magában véve már a „bűnös kívánság” is házasságtörést jelent, ami miatt kötelesek vagyunk, hogy már gondolatainkat, és érzéseinket is szabályozzuk, s ennek eredményeképpen tisztáknak tartsuk meg magunkat. Jól ismerjük azt a közmondást, hogy „Hűséget fogadtunk egymásnak, feleségünknek, vagy férjünknek, de vakságot nem”. Amennyiben a jézusi parancsolatra összpontosítunk, akkor elmondhatjuk, hogy ez a közmondás nem vette figyelembe a 9. Parancsolat átértelmezését. (Alkalmazás 1.: Lehet-e úgy ránézni valakire, hogy ebben a nézésben ne legyen benne a szexuális igény rejtett gondolata? El kell-e takarnunk a szemünket, vagy félre kell-e fordítanunk fejünket, ha pl., egy nudista telepre vetett a szerencsétlenség?)

A büntetés kilátásba helyezése is Jézusra vall, hiszen ilyen esetekben nem mástól, hanem saját magunktól kell kapnunk az önfegyelmezést, vagy a büntetést. Ez azonban általános vonatkozású, s nem a szó szoros értelmében fogható fel, hanem abban az összefüggésben, hogy mi keresztények, el kell szakadnunk mindattól, ami a házasságtörésre vezet, még abban az esetben is, ha bármennyire kedves az érzelmeknek szentelt állapot. (Alkalmazás 2.: Pl. fellángol egy késői szerelem. Minden álma az új szerelmesnek, hogy vágyát beteljesítse. Kész feladni minden régit, megszokottat. Elvakult szerető. Rengeteg példával találkozunk. Mire kell hallgatni: az új parancsolatra, vagy a szívre?).

2). A parancsolat második szakaszában Jézus megemlíti, hogy régebb szokásban volt, hogy ha valaki elbocsátotta feleségét, akkor váló levelet adott neki. Mit jelent a váló levél? A házasság alkalmával a férj feleségéért bizonyos díjat fizetett Keleten, mellyel tulajdonképpen a szülők mintegy le is mondtak leányukról, s válás esetén nem fogadhatták vissza régi otthonába őt. Ezt a helyzetet sikerült bizonyos mértékig feloldani a váló levéllel, mellyel a nő igazolhatta szükség esetén, hogy nem követett el házasságtörést.

Az új Törvényben Jézus házasságtörésnek minősíti a váló levéllel történő elbocsátást is, viszont mégis egy tényre felfigyel. Kijelenti, hogy a házasság felbontása bűn, kivéve, ha a házastársak törvénytelenül élnek együtt. Ez a megjegyzés Márk és Lukács evangéliumában nem olvasható, Máté evangéliuma viszont beleszerkesztette a Hegyi beszédbe.

A fentiek után a Bibliában és a társadalmi életben, a paráznaságért kijáró büntetésekről ejtek néhány szót:

10.  Halál: a parázna nőket megkövezték: 3 Mózes 20,10.

11.  Megkövezték a menyasszonyt, ha szüzessége jelét elvesztette 5 Mózes 22,21.

12.  Ha szabad férfi szabad leánnyal szeretkezett, akkor el kellett vennie feleségül azt.

13.  Sodoma elpusztulásának ez volt az egyik fontos oka 1 Mózes 19,4.

14.  Az egyiptomiaknál a parázna férfira ezer botot vertek, a parázna nőnek pedig elvágták az orrát.

15.  Az araboknál halállal büntették a paráznaságot.

16.  A germánoknál a férj levágta a parázna feleségének a haját, meztelenre vetkőztetve végig verte az utcán.

17.  A rómaiaknál a XII. táblás törvénykönyv értelmében, amennyiben elismerte parázna vétkét az illető, akkor halálra ítélték.

18.  Később Justinianus törvénykönyve kolostorba záratta a nőt, ahonnan férje két év múlva kivehette, amennyiben akarta, hanem akkor holtáig ott kellett maradnia.

Végül elmondhatom, hogy Jézus a házasságot nagyra értékelte, s tudta, hogy a társadalom alapját biztonságosan kell lehelyezni, ahol a megfelelő együttélés megtermi majd Isten nagy tervének, Isten országa megvalósulásának feltételeit. (Alkalmazás 3. A válás kérdése ma. Házastársi elhidegülés. Gyermekes és gyermektelen családok felbontása a paráznaság miatt.). érdemes-e erről még többet beszélni?

Nagyvárad, 2003 március 3.-án.

Magyarázat:

2003. március 27.-én

Elnökségi gyűlés

Textus: Róma 2,6-11.

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!

Arra gondoltam, hogy bármikor érdekfeszítő kérdéseket, illetve válaszokat kínál fel Isten igazságszolgáltatása. Tudom, és nem feledem el, hogy ebben a tekintetben is különös tanításokat közöl velünk unitárius hitfelfogásunk. Ennek figyelemben tartása mellett, de Pál apostol tanítása szellemében is a következőket kell látnunk:

1). Unitárius vallásunk tanításában is szerepel az isteni igazságszolgáltatás. Legjobb példa erre éppen Káténk 43. Kérdése, illetve felelete: Isten megítéli életünket és minden cselekedetünket. A jót jutalmazza, a rosszat bünteti. Életének és cselekedeteinek következményeit mindenkinek viselnie kell. Ugyanerről szól a 114. Kérdés is: Az örökéletben Isten megvizsgálja mindenkinek az életét és cselekedeteit. Jutalmat, vagy büntetést mér ránk a szerint, amint éltünk.

Azt azonban nem szívesen tárgyaljuk, hogy miként történik ez az igazságszolgáltatás.

2). Isten, tehát megfizet tetteink szerint – mondja Pál apostol is

–        először megfizet örökélettel

–        de haraggal és bosszúval is.

3). Az derül ki az apostol tanításából, hogy

–        örökéletet kap mindenki, aki:

a). – vágyik rá

b). aki jócselekedetekre törekszik.

– Isten haragjával kell szembe néznie annak, aki:

a). szembe száll Istennel

b). nem hajlik az igazságra

c). aki a gonoszsággal cimborál

4). Nagyon fontos tanítás az is, hogy mindenki megkapja azt, amit érdemel:

a). először is kínt és gyötrelmet

b). dicsőséget, tisztességet és békességet

5). Érdekes megjegyeznünk még, hogy a jutalom, illetve a büntetés minden embernek kijár:

–        először zsidónak, majd a pogányoknak, azaz nem keresztényeknek

–        végül pedig mintegy summázásként halljuk, hogy Isten nem személyválogató.

Nagyvárad, 2003 március 27.-én.

Magyarázat: 2003 április 9

Magyarázandó rész: Máté 21-tõl.

Nincs bemásolva!

Magyarázat: 2003 április 23

Magyarázandó rész: Máté 21,2822,1-14 -ig.

1). Példabeszéd az engedetlen testvérekrõl (Mt 21,28-32). A mai alkalomra három, olyan egymást követõ példázatot választottam ki, melyekben azonos téma körül forog a mondanivaló. Az elsõ ilyen példázat az engedetlen testvérekrõl elnevezett.

a). A példabeszéd tartalmának ismertetése.

b). A példabeszéd értelme.

Mint minden példabeszédet, úgy a mostan szóban forgót is képeire kell bontanunk annak érdekében, hogy megtaláljuk átvitt értelmű, vagy adott esetben éppen rejtett értelmű mondanivalóját. Ha a mondatok mögé figyelünk, s így szemléljük a mondanivalót, akkor rájövünk nem sokára arra, hogy a példázatban a zsidó nép azonosul a kedvelt és ugyanakkor gondozott szõlõvel. Egy olyan termõterület, melyet nemcsak gondozásában tartott, hanem komoly reményeket fűzött hozzá a termés tekintetében. Ebbe a szõlõsbe küldte el reménységgel szolgáit Isten, akiket a példázatban a próféták személyesítenek meg. De nemcsak a kis- és nagypróféták mentek el, hanem végül elküldte Jézust is, hogy megértesse a zsidósággal újszerű, de ugyanakkor szeretetteljes akaratát. A szõlõs, vagyis a nép sem a próféták jövendölését, sem Jézus tanítását nem fogadta el. Elõzõket részben meg sem hallgatták, akik közül meg is öltek némelyeket, viszont ugyanezt tették Jézussal is. A zsidóság engedetlensége, ellenséges magatartása miatt elvesztette Isten ígéretét, s vele együtt Isten országának minden lehetõségét is.

Ezen engedetlen nép helyébe az Újszövetség népe, azaz a Jézuskövetõk, majd a késõbbi keresztények kerültek.

c). Alkalmazás.

A példázatbeli testvérek története nagyon sok esetben sajátságossá válik életünkben is, amikor nagyobb, vagy kisebb testvérünkkel hasonló helyzetbe kerültünk, vagy kerülünk. Persze a példabeszéd vonatkozásában nem mindegy, hogy ki a kisebb és ki a nagyobb testvér, viszont a válaszadás vonatkozásában egyértelműek kell lennünk. Amennyiben önmagunknak tesszük fel ismételten a kérdést, hogy ki volt a két testvér közül az, aki teljesítette az atyja akaratát, akkor egyértelmű, hogy az, aki előzően azt mondta, hogy nem megy segíteni, de végül megbánta és elvégezte  kötelességét.

Sok alkalommal mi is annyira megterhelteknek érezzük magunkat, hogy hasonlóképpen visszautasítjuk a felénk hangzó kéréseket. Egyértelmű válaszunkban nem szerepelhet a nem, vagy az ígéret. A mi válaszunk igenlõ és cselekvő lehet.

2). Példabeszéd a gonosz szõlõművesekről (Mt 21,33-46).

a). A példázat tartalmának ismertetése.

b). A példázat értelme.

A példázat értelme hasonló az elõbbiben foglaltéhoz. Félreismerhetetlenül meglátható a kép, hogy Izrael, mint szõlõskert szerepel a mondanivalóban. Az elõbbi példázat anyaga azonban azzal bővül ki, hogy a példázatban bérlőkről van szó.

Köztudott, hogy Jézus korában a Jordán Északi vidékén, illetve a Genezáret mellett sok olyan szőlős volt, melyet palesztinai bérlők műveltek. Ez az újabb tartalom bontakozik ki a példabeszédben, de azzal a felerősödött formával, hogy két csoportban tárgyalja az író az ellenőrzők megjelenését.

Elsősorban a prófétákról van szó, akikről különben nagyon sokat beszélt a hagyomány, akik közül sokat meg is öltek a zsidók. A példabeszéd döntő fordulata akkor következik be, amikor sor kerül Jézus, mint Isten fia megjelenésére. A fiú érkezéséből arra következtetnek a bérlők, hogy az apa már nem él, s ha megölik az örököst, akkor övék lehet a szőlős. A fiú sorsa tulajdonképpen Jézus sorsát tükrözi.

A példázat utolsó mozzanatában Isten igazságos ítéletéről olvashatunk. A bérlők tulajdonképpen Izrael későbbi nemzedékei, akik nem szolgáltatták be a gazdának a gyümölcsöt. Magától értetődik, hogy ezután olyan bérlőnek fogja kiadni a szőlőst, aki teljesíti megfogadott kötelességeit. Azokat a bérlőket viszont, akiket a zsidók személyesítenek meg, kizárja a lehetőségből.

A példázatbeli célzást határozottan megértették Jézus ellenfelei, mivel tulajdonképpen újabb lehetőséget szolgáltatott arra, hogy véghezvigyék, aljas, rágalmazó és gyilkos szándékukat.

c). Alkalmazás.

Azt is mondhatjuk, hogy béreljük bizonyos szempontból ezt a földi teret, azt az életet, melynek részese a sajátunk is. Isten a nagy gazda, aki megbíz a felelősségteljes munkával. Nem sajátíthatjuk ki sem az Ő kertjét, sem saját életünket. Éppen azért úgy kell viselnünk magunkat, hogy egy percre se feledjük el Istennel és életünkkel szembeni kötelességeinket.

Ez a kötelesség felfokozódik akkor, amennyiben Jézus tanításaira, illetve azokra az emberekre gondolunk, akik tanítása szellemében élik meg életüket.

3). A királyi mennyegző példázata (Mt 22,1-14).

a). A példázat tartalmának ismertetése.

b). A példázat értelme.

A példázat harmadik abban a sorban, mely ugyanarra a témára épül. Néhány, fontos összetevője van annak az általános képnek, melyet láttatni kíván velünk az evangélista. Egy első ilyen egy királyi mennyegző képe, ahová igaziból meghívottak kellene elmenjenek. Távolmaradásuk miatt aztán a bosszankodó király a keresztutakról hívja be, elég bő összetevődésben és nagy változatosságban új vendégeit. Végül pedig megakad tekintetünk azon a döntésen, mely a mennyegzői ruha hiánya miatt kerülhetett szóba.

A példázatban két meghívást követhetünk végig. Az elsőről akkor van szó, amikor Isten a zsidó néphez szól azért, hogy meghívja őt ígéreteibe. A második akkor hangzik el, amikor a nem zsidókat hívja vendégségbe.

Nagyon fontos szempontnak számít a felsoroltak között, hogy Isten nem személyválogató. Ez abból derül ki mindenek előtt, hogy nincs különbség, még látszólag sem Izrael fiai, azaz a zsidók, illetve a nem zsidók között. Mindent összevetve, mindennél fontosabb, hogy érvényesüljön Isten akarata.

c). A befejező rész.

Tulajdonképpen itt egy egészen új példázatról beszélhetünk, melyet csak Máté evangéliumában találunk meg. Komolyan fontolóra kell venni a meghívást, melynek esetleges elmulasztása nem Isten önkényességét mutatja, hanem Istennek azt az elvárását, hogy a meghívottak megfeleljenek néhány, alapvető követelménynek. Ilyenként sorolható pl., hogy a meghívott tisztességesen jelenjen meg Isten előtt. Bővebben fogalmazva úgy értelmezhetjük a helyzetet, hogy az a személy, aki meghívást kapott Isten országába, azt bizonyos kötelességek is terhelik. Talán éppen a jobb érthetőség kedvéért konkretizálja a példázat a szóban forgó kérdést: Pl. számíthatnak az utolsó ítéletre mindazok, akik meghívást kaptak a második alkalommal. Azokat érinti kellemetlenül ez az ítélet, akik nem feleltek meg Isten elvárásainak.

d). Alkalmazás.

Olyan érzésem támad, valahányszor elolvasom a példázatot, mintha Isten igazságtalanul bánna el azokkal a meghívottakkal, akik különben véletlenszerűen cseppentek bele a nagy ünnepségbe. Vajon szabad-e nekünk ilyen irányba terelnünk gondolatainkat? Bizonyára nem. Nem arról van szó ugyanis, hogy valakik elfogyasszák a másoknak készített enni-innivalót, hanem arról, hogy egy olyan örömben részesüljenek, mely mások számára volt fenntartva eredetileg. Amennyiben az életnek egy ilyen fontos összetevőjével ajándékoz meg Isten, akkor mi is megtehetünk egy annyit, hogy tisztelettel viseltetünk iránta. Ugyanez vonatkozik emberi életünk kapcsolataira is. Bárki is örömben, jólétben akar részesíteni minket életünk folyamán, tartozunk neki a megfelelő tisztelettel és szeretettel. Ez nem szolgaságba, igába való kényszerítés, hanem alapvető, erkölcsi követelmény.

Hozzászólások:

Befejezés.

Magyarázat: 2004 február 20

Magyarázandó rész: Máté 22,15 –22-igAz adópénz

1). Mt 22,15-22 rész előzményei. Jézus leleményességét támasztja alá az a rész, mely mai magyarázatunk első felét képezi. Fontos megemlítenünk azonban azokat a példabeszédeket, melyeket előzményekként sorolhatunk. Emlékeztetni kívánom a megjelenteket arra, hogy három, azonos témára hangolt példabeszédet mondott el Jézus (A két fiú, A gonosz szőlőmunkások, és A királyi menyegzőről szólót). Egy-egy mondatban elevenítsük csak fel e példabeszédek tartalmát. Az első, A két fiúról szólóban azzal találkoztunk, hogy az édesapa megkérdezte mindkét gyermekét, hogy kimennének-e szőlősébe dolgozni. Aki megígérte, hogy kimegy, nem ment ki, míg a másik, aki visszautasította az édesapa kérelmét, meggondolta magát, és végül is kiment. A gonosz szőlőmunkások példázatában nemcsak a szolgákat ölték meg a bérlők, hanem az utódot is az elbirtoklás reményében. A királyi menyegzőről szólóban pedig megismerhettük, hogy a király elkészítette a nagy lakomát, de senki nem jelent meg a hivatalosak közül. Ezt követően parancsot adott, hogy az útkereszteződésekből hívják be embereket, s azok fogyasszák el az elkészítetteket.

2). Mt 22,15-22 rész tartalmának ismertetése. A farizeusok előre eltervelt módon akarták tőrbe csalni Jézust, s ezért gondosan, félrevonultan tervezték meg szándékukat. Mikor megszületett a terv, tanítványaikat elküldték a Heródes pártiakkal együtt, hogy véghez vigyék elgondolásukat. A megjelentek fogalmazásából kiérzik az álnokság, mikor a következőképpen nyilatkoztak: „Mester, tudjuk, hogy igazat mondasz”. Sőt, kihangsúlyozták azt is, tudják Jézusról, hogy nem alkalmazkodik az emberek tekintélyéhez, mert mindenben Isten akaratát látja, s ennek érdekében senkinek nem kedveskedik. Az előre kitervelt témával állnak elő ezután a farizeusok és Heródes pártiak küldöttei.„Szabad adót fizetni a császárnak, vagy nem szabad?” –tették fel a kérdést. Jézus azonnal átlátta álnokságukat, s arra kérte a megjelenteket, hogy mutassanak neki egy adópénzt. Ezután megkérdezte, hogy kinek a képe és felirata található a dénáron? – mire azt válaszolták, hogy bizony a császáré. Már csak a megoldást biztosító felelet volt hátra, melyet bizonyára testvéreim is tudnak:„Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és az Istennek, ami az Istené!” Jellemző az evangélista tudósítására, hogy a történtek után annyira meglepődtek a küldöttek, hogy megszégyenülten „eloldalogtak” onnan.

3). Összehasonlítás. Érdekesnek tartom, hogy némi összehasonlítást tegyek a Márk és Lukács evangéliumában szereplő tudósítások között. Nem a különbségek, illetve azonosságok bemutatása vezet, hanem azokra a kifejezésekre figyelek, melyek egyik és másik evangélistánál hangsúlyt adnak a történteknek.

a/. A történet indulását figyeljük, s Máténál tapasztalható leírás mellett Márk (12. Rész) evangélista azt mondja, hogy a farizeusok és Heródes pártiak azért mentek Jézushoz a már ismert kérdéssel, hogy „belekössenek” Jézusba. Lukács (Lk 20. Rész) evangéliuma azzal toldja meg a történetet, hogy „cselvetőket küldtek ki”, akik. „jó szándékú embernek tettették magukat”.

b/. A következő lényeges megjegyzés, melyet kiemelésre szántam, amikor Jézus átlát a cselszövők gondolatán. Lukács evangéliuma ezt a következőképpen érzékelteti: Jézus „észrevette a csapdát”.

c/. A harmadik, és egyben befejező kiemelésem az események végére figyel. Márk evangéliuma megjegyzi, hogy „igen elcsodálkoztak” Jézus válaszán, viszont Lukács evangéliumában azt olvassuk, hogy „egyetlen szavába sem tudtak belekötni”,

4). Az adópénzről szóló rész magyarázata.

a). Farizeusok csoportja Írás- és Törvényismerő volt. A kifejezés magyar fordítása azt jelenti, hogy elkülönültek. Azt tartják róluk, hogy nemcsak a már említett ismeretekben voltak jártasok, hanem görcsösen ragaszkodtak a hagyományokhoz is. Annyira elmélyült volt ez a ragaszkodásuk, hogy nem riadtak vissza a képmutatástól sem. Ennek köszönhető a jelző, melyet magunk is előszeretettel alkalmazunk a képmutatással vádolható emberekre, amikor azt mondjuk valakiről, hogy „farizeus”.

b). Heródes pártiak esetében nem kell semmi másra sem gondolnunk, csupán arra a csoportosulásra, melyben azok tömörültek, akik egyet értettek a római uralommal. Megjegyzendő, hogy, mint sok más kérdésben a Heródes pártiak az adópénz kérdésében sem értettek egyet a farizeusokkal. Ők határozottan az adózás mellett „választottak”, míg a farizeusok egyértelműen az adózás ellen voltak. Tény, hogy itt is szerepet kapott egy közös „ellenséggel” szembeni összefogás.

c). Magyarázatom harmadik részét egy nagyon fontos kérdéssel indítom. Mi történik, ha nem találja meg Jézus a megfelelő választ a farizeusok és Heródes pártiak küldöttségének kérdésére? Ha nem ismernénk Jézust, s nem találkoztunk volna rendkívüli képességeivel, akkor bizony egészen rosszra is fordulhatna minden. Egyszerűen átlátjuk annak lehetőségét, miszerint mielőbb elérik céljukat a farizeusok, de ugyanakkor az „állami hatalom” is megszabadulhatott volna egy „felforgató” tevékenységet végző személytől. Nem csoda, hogy megemlítette Máté evangélista, hogy elvonultak a farizeusok, s kitervelték a megtévesztés cselszövését, hiszen csakugyan fondorlatos volt a kérdés. Nyomban eszébe jutott Jézusnak, hogy amennyiben „igenlő” választ ad, vagyis elismeri a római császárnak történő adófizetést, akkor saját vallása, nemzete ellen szól, s mint árulót bélyegezhették volna meg. Igen ám, de amennyiben a Heródes pártiaknak mondja azt, hogy nem kell adót fizetni a császárnak, akkor éppen a Heródes pártiak vádolhatták volna be Jézust állammal szembeni engedetlenség miatt. Ebben a két változatban egyik sem kímélte Jézust, s tökéletesen megfelelt nemcsak a kor, hanem minden időszak csapdaállításának, akit valami módon szaván akartak fogni, s kijelentése miatt törvényszékre hurcolni, majd ott meghozni a vétség miatt járó ítéletet, megfelelő büntetést. Jézus válasza feloldott minden feszültséget, bár csak mi hallottuk azt, amit szerettünk volna. Sem a farizeusok, sem a Heródes pártiak képviselői nem voltak megelégedve Jézus válaszadásával. Sőt megszégyenülten eloldalogtak a helyszínről.

5). Alkalmazás.

a/. Persze ma nem sokunknak kell tartanunk attól, hogy ilyen és hasonló kérdések elé állítnak, mert egyik részen nem is tölthetjük be Jézus szerepét, másrészt viszont ma már nem így tevődik fel a kérdés. Attól eltekintve, hogy „mekkora” embernek tarjuk magunkat, azért mindenek előtt, hogy saját életünkben is alkalmazni tudjuk az adópénzről szóló történetet, ismételjük csak meg a farizeusok és Heródes pártiak Jézushoz intézett kérdését: „Szabad adót fizetni /…/, vagy nem szabad?” Akarattal hagytam ki a császár kifejezést. Mi a véleményünk erről? Bennünket nem szigorítanak vallásos meggyőződéseink, ám továbbra is fennáll az állammal szembeni engedetlenség ténye, amennyiben nem fizetünk adót.

b/. A történet arra is késztet, hogy állást kell foglalnunk valamelyik csoport, vagy éppen Jézus mellett. Figyelmeztetni kívánok minden jelenlevőt, hogy itt sem az a fontos, mint más alkalommal is, hogy sikeresen megállapítsuk a helyes álláspontot. Lényegesebb szembenéznünk önmagunkkal, hogy mi melyik „párton” állunk. Kiknek a csoportosulásában találnak meg bennünket, amennyiben keres valaki? Itt most már nem a farizeusok csoportjára, hanem a képmutatók társaságára gondolok. Milyen körülmények határozzák meg esetenként azokat az állásfoglalásainkat, melyek akár szabad akaratunk mellett is belekényszerítenek a képmutatóskodás csoportjába? Ne feledjék: Én senki helyett nem adhatom meg az egyéni válaszokat. Erre mindenkinek külön-külön kell felelnie.

c/. Mi történik akkor, ha a Heródes pártiak csoportjába tartozunk? Vannak ugyanis sokan közülünk, akik nemcsak egyházi, hanem politikai, társadalmi vezetést is felvállalnak. A mindenkori politikai vezetés szinte megköveteli, kikényszeríti tagcsoportjaitól, hogy azonos hullámhosszon gondolkodjanak, cselekedjenek vele. Ha valaki a politikai vezető szférában vállal beosztást, mennyire határozott a mindenkori adózás ténye mellett, vagy mennyire törekszik az adókirovások csökkentésére?

Hozzászólások:

Befejezés.

Testvéreim! Tanulságos történetnek voltunk megismerői jelen alkalommal. Mindazok után, amit hallottunk a magyarázat, vagy éppen a hozzászólások rendjén – hitem szerint -, azt szolgálják, hogy még jobban elmélyüljünk Jézus tanításaiban, még jobban megismerjük gondolkodás világát, s amennyiben bennünket is hasonló támadások, tőrbecsalások érnének a mindennapok rendjén, akkor olyan válaszokat, magyarázatokat adjunk, melyek nemcsak kimentenek az illető kellemetlenségből, hanem egyben meghatározóvá teszik Jézustanítványságunkat is. Másodsorban pedig nézzünk szembe mindenkor magunkkal, s igyekezzünk távol tartani magunkat minden olyan eseménytől és csoportosulástól, ahol növelhetjük a képmutatók táborát. Jézus azt a pénzt kérte, amelyik az adott pillanatban vásárló eszközként forgott közkézen. Amennyiben elfogadták a pénzt, és használták is, akkor tulajdonképpen elfogadták a római fennhatóságot is. Eszerint, ha mi is használjuk az ország pénzét, akkor nekünk is kötelességünk eleget tennünk az ország által támasztott követelményeknek, más szóval állampolgári kötelességeinknek. Jézus is úgy gondolta, s mi ezt ma már tudjuk, hogy az adó megfizetése nem jelenti a vallásos ember Isten iránti engedetlenségét. Arra azonban vigyázzunk, hogy a kettő, a pénz és a lélek ne keveredjen össze még akkor sem, ha elválaszthatatlanul találjuk őket egymás mellett. Ámen.

Nagyvárad, 2004 február 20.-án.

Magyarázat: 2004 február 25

Magyarázandó rész: Máté 22,23-33igA feltámadás kérdése

1). Mt 22,23-33, A feltámadásról szóló rész előzményei. A feltámadásról szóló kérdésnek, illetve az azt követő megjegyzéseknek ugyanazok az előzményei, mint az adópénzről szóló kérdésnek, valamint feleletnek. Az említett példabeszédeket mondta el Jézus (A két fiú, A gonosz szőlőmunkások, és A királyi menyegzőről szólót).

2).A feltámadásról szóló rész tartalmának ismertetése. Szadduceusok mentek Jézushoz, akik Mózes törvényére hivatkoztak, miáltal a sógorházasság intézményét említették fel. Eszerint, ha valaki gyermektelenül meghalt, akkor annak testvére elvette feleségül az özvegyet, hogy e házasság révén utód származzon. Igen ám, de sorban meghalt hét testvér, akik elvették ugyan az özvegyet, de utód nem született. Végül meghalt az asszony is. Az a kérdés, hogy a feltámadás után a hét testvér közül kinek a felesége lesz a szóban levő asszony? Jézus felhívta a kérdezők figyelmét, hogy mélységesen tévednek. Kérdésükből kiderül, hogy nem ismerik sem az Írást, sem pedig Isten hatalmát. Ugyanis a feltámadás után senki sem nősül, vagy megy férjhez, hanem úgy él majd, mint „Isten angyalai a mennyben”. Végül pedig megjegyezte Jézus, hogy „ Isten nem a halottak Istene, hanem az élőké”.

3). Összehasonlítása a három együttlátó evangélium feltámadás kérdésével foglalkozó azonos részének.

a/. Az első, összehasonlítást érdemlő gondolatot Jézusnak az a felszólítása szolgáltatja, ami a feltámadást követő nősülést, illetve férjhez menetelt illeti. Máté evangéliumában kijelentésben hangzik el, hogy „tévedtek”, Márk evangéliumában (12. Rész) kérdés formájában szerepel „nem azért tévedtek, mert” …, Lukács evangéliumában (20. Rész) pedig hiányzik bármiféle hasonló megjegyzés.

b/. A második összehasonlítást éppen a feltámadással kapcsolatosan végezhetjük el. Máté evangéliumában azonnal a magyarázatba kezd Jézus, melyből meg kell értenie hallgatóságának, hogy ott nem létezik a földi értelemben megszokott családi állapot, hanem olyanok lesznek az emberek, mint az angyalok a „mennyben”. Márk evangéliuma is ezt erősíti meg azzal a különbséggel, hogy ő „égről” beszél. Lukács evangéliumában több magyarázatot kapunk. Tudomásunkra hozza az író, hogy „Akik pedig méltók rá, hogy eljussanak a másik világba”, azok nem nősülnek és nem is mennek férjhez.

c/. Végül egy felvilágosítás következik a feltámadás kérdéséről. Márk és Lukács evangéliuma abban különbözik Mátétól, hogy meghatározza azt az ószövetségi helyet, ahol találkozunk a feltámadás kérdésével. Közelebbről az égő csipkebokorról szóló történetben. Ami pedig mind három helyen egyformán kiderül, hogy „Isten az élők Istene”. Lukács evangéliuma még hozzá teszi, mert mindenki Istennek él.

4). A feltámadásról szóló rész magyarázata.

a). Még mielőtt belekezdenék a kimondott magyarázatba, határozzuk meg a szadduceus kifejezés mögött rejlő tudnivalót. Kik is voltak ők? Egy arisztokrata, gazdag társadalmi osztályhoz tartozó csoportosulás volt, akik tagadták a lélek halhatatlanságát, vagyis a feltámadást, de ugyanakkor a végső, isteni igazságszolgáltatást is. Mielőtt azonban unitárius felfogásunkat, vallásos hitünket azonosítanánk a szadduceusokéval, óvatosan, de néhány tételében vizsgáljuk csak meg a feltámadás kérdését. Lássuk azt Bibliai megjelenésében, ószövetségi és újszövetségi felfogások fényében.

1/. Az ószövetségi felfogásban a sógorházasság tükrében kell-e vizsgálnunk a feltámadás kérdését? Bizonyára nem, hiszen egyértelmű megjegyzéseket találunk arra vonatkozóan, hogy nincs sem nősülés, sem férjhez menetel a „más világi” életben. Ez így rendjén is van, s nem kell a szadduceusok felfogása ahhoz, hogy megértsük ezt az állapotot. Az igazi magyarázatot az élő Isten fogalma érzékelteti: „Én vagyok az Isten, atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.” (2 Móz 3,6). Másképp: Isten nem a halottak, hanem az élők Istene. A következő kérdés csupán az, hogy ebben az összefüggésben, vagyis, amennyiben Isten minden élő ember gondviselő, szerető édes Atyja, akkor fontos-e foglalkoznunk a túlvilági élet kérdésével, annak ellenére, hogy Isten az élőkkel, és nem a halottakkal „törődik”?

2/. Az Újszövetség összetettebb felfogást képvisel. Szinte azt mondhatom, hogy hasonlót ahhoz, mely tapasztalható egy mai, több felekezetű közösségben. Az egyik csoport a tagadók, vagy kételkedők sorát szaporítja, akik hangsúlyozzák, hogy nincs feltámadás, sem angyal, sem a lélek halhatatlansága (Lk 20.27; ApCsel 23.8). A másik felfogás vallja, hogy Jézus megállapításán áll a feltámadás kérdésében. Az „Én vagyok a feltámadás és az élet” (Jn 11.25) megjegyzése alapján Jézus követése jelenti az örökélet feltételét. A harmadik csoport sokat gondolkodik azon, hogy mi is lehet a halál, vagyis az esetleges feltámadás után, vagy éppen mi történik a megszokott földi, családi kötelékekkel? (Mt 22,30). A negyedik felfogás Pál apostol szemléletéből származik, aki azt hangsúlyozza, hogy ha nincs feltámadás, akkor Krisztus sem támadt fel. (1Kor 15.13). Az ötödik, és egyben utolsó felfogás szerint már végbement a feltámadás, de várható még egy, ami akkor esedékes, amikor eltelt ezer esztendő (2Tim 2.18; 2Tim 2.18).

Az a kérdés, hogy mai unitáriusokként megtaláljuk-e saját felfogásunkat a fenti öt összefüggés, meglátás valamelyikében, vagy létre kell hoznunk egy következő, hatodikat, hogy belehelyezhessük a lélek halhatatlanságáról és az örökéletről vallott hitünket? Úgy találom, hogy a második változat megfelel azoknak az unitárius elvárásoknak, miszerint nem a feltámadás, hanem az örökélet kérdése, valósága átveheti a vezető szerepet.

b). Visszatérve a „feltámadás” kérdésére, melyet Máté evangéliumából kiragadtunk, olyan meglátásokat hordoznak – minden más felfogással szemben -, melyekkel könnyedén azonosulhatunk. Ilyen pl., az angyalok, illetve a mennyország kérdése. Saját, jónak tartott felfogásunk van az angyalok nem létezéséről, de karácsonykor, vagy más alkalommal is szívesen „ferdítünk” apró gyermekeink, unokáink öröme érdekében. Meggyőződésünk, hogy nincs angyal, illetve angyallá válhat egy ember, de ennek ellenére szemrebbenés nélkül soroljuk, hogy pl., amikor „átsuhan a karácsonyfával egy angyal a kertek fölött” stb.

c). Isten lakóhelyével kapcsolatosan is megosztottak véleményeink. Legtöbb keresztény felekezet az égbe, a mennyországba helyezi Istent, míg mi, de velünk együtt nagyon sokan valljuk, hogy Isten a lehető legközelebb található hozzánk. Történetesen bennünk, azaz szívünkben van, él. Ezért érthető Lukács evangélista meglátása, aki hangsúlyozta, hogy „mindenki neki” (Lk 20,38), azaz Istennek él.

5). Alkalmazás. Még egyetlen meglátásom maradt hátra az elhangzottakkal kapcsolatosan. Tulajdonképpen ez a leglényegesebb is egyben. Az ugyanis, hogy Isten nem a halottak, hanem az élők Istene. Merész megjegyzés. Amennyiben elhangzott már a Mózes idejében az égő csipkebokor árnyékában, miért ne ismételhetnénk meg mi is 2004 tavaszelőjén, vagy hátra maradt életünk bármelyik pillanatában. Egész életünket ugyanis az a hit hatja át, hogy rendületlen bízunk Isten gondviselő szeretetében. Amiként gondja van a mező füvére és az ég madaraira, fokozott gondot visel ember teremtményeire. Ennek köszönhetően, tehát szerető gondoskodásában vagyunk és maradunk egész életünk folyamán. Az aztán hitbeli nagyságunk kérdése, hogy hiszünk-e, vagy nem a halálunkat követő örökélet létezésében. Egyéni felfogásunktól, de hitünktől függ, hogy bízunk-e igazságszolgáltatásában, s abban, hogy visszakért, visszaadott lelkünk további életre talál gondviselő Atyánkban, Istenünkben?! Unitárius hitünk megengedi számunkra ezt a reménységet, s mert sokakat megtartott eddig, miért fosztanánk meg éppen saját magunkat a hitbeli reménység megtapasztalásától. Annyi bizonyos, hogy egy ember sem döntheti el Isten igazságszolgáltatásának végső kimenetelét, s így nem határozhatja meg, hogy részese lesz, vagy nem az örökéletnek, vagy éppen a feltámadásnak. Azt azonban mindenkinek el kell idejében döntenie, hogy mit jelent Jézus számára. Mit jelent a hátrahagyott kettős parancs, illetve mekkora mértékben teljesítette azt. Ennek betöltése jelenti Isten Törvényét, akaratát, s ígéreteinek valóra váltását. Ezt eldöntenünk nem a mi dolgunk.

A magyarázott részben Jézust érte támadás a szadduceusok részéről. Elég gyakran mi is hasonló helyzetbe kerülünk, amikor felteszik a kérdést, hogy miért nem hiszünk a feltámadásban. Akkor bizonyulunk Jézus tanítványoknak, ha nem rendülünk meg válaszadásunkban, de határozottan állást foglalunk a feltámadás, az örökélet tekintetében. Vigyázzunk azonban válaszadásunkban, hogy ne támadjunk, vagyis ne hasonlítsunk kérdezőinkhez, de ne is tagadjunk. Azt mondjuk, amit hiszünk, s azt olyan formába öntsük, ami a mindenkori unitáriusok felfogásával azonosul, ami ismételten egy élet, Isten- ember központú vallásnak ismertető,  és meghatározó jegye maradhat. Ne essünk túlzásokba, mint a szadduceusok, akik a sógorházasság intézményét emlegették egy olyan kérdésben, mely nem talál bele semmiképpen egy lelki állapotban élő „ország” valóságával.

Hozzászólások:

Befejezés:

Legyünk „jó lelkek” földi életünkben, hogy ki ne essünk Istennek igazságot szolgáltató rostáján. Legyünk készek arra, hogy bármelyik pillanatban válaszoljunk hívó szavára, s készek legyünk átadni lelkünket, de úgy, mint a megkamatoztatott lelki értékeket. Ámen.

Nagyvárad, 2004 február 25.-én.

Magyarázat: 2004 március 3

Magyarázandó rész: Máté 22,34-40-igA főparancs

1). A főparancs előzményei. Amennyiben viccesen kellene megfogalmaznom mai bibliaóránk témájának előzményeit, akkor csak annyit kellene mondanom, hogy a két elmúlt órán elhangzottak képezik azt. Azonban meg kell neveznünk két eseményt, illetve az azokon elhangzottakat, hogy még jobban megismerkedhessük a főparancsról szóló megállapításokkal, a Máté evangéliumában található elbeszélések egymás utániságával. Visszaemlékezünk az adópénzről szóló kérdésre, illetve feleletre, melyben nemcsak Jézus találékonyságát fedeztük fel, hanem mai, unitárius kereszténységünk néhány alapvető kötelességére is választ találtunk. A másik esemény a feltámadás gondolat világába vezetett el, amikor a szadduceusok megtévesztő kérdéssel álltak Jézus elé a feltámadás tekintetében. Itt azonban nemcsak hitetlenségüket hangsúlyozták, hanem járatlanságukat is az átlag zsidóság halál utáni életről vallott hitével kapcsolatosan. A fenti két esemény után hangzik el egy újabb kérdés Jézus felé, majd az azt követő felelet után válik világossá Jézus örök időre szóló tanítása, melyben nemcsak összegezte a mózesi Törvényt, hanem új utat jelölt meg a mindenkori keresztények számára.

2). A bibliai rész tartalmának ismertetése. Azt olvassuk Máté evangéliumában, hogy, miután elhallgattatta a szadduceusokat, köréje gyűltek a farizeusok. Ismételten a próbára tevés szándékával fogalmazta meg egy törvénytudó a főparanccsal kapcsolatos kérdését. Mester, melyik a főparancs a törvényben?” – hangzott el a kérdés. Jézus válaszolt: „Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből. Szeresd felebarátodat, mint saját magadat. Ezen a két parancson alapszik az egész törvény és a próféták.

3). Összehasonlítás. Mielőtt a megelőző bibliaórák gyakorlatához híven elvégeznénk az összehasonlítás nyomán előtérbe helyezhető hasonlóságok, illetve eltérések felsorakoztatását, fontosnak tartom, hogy e helyen minél hamarabb rögzítsem a főparancsról szóló tudósítás megtalálhatóságát az Újszövetségben. Mind három evangéliumban a Mátéról (22. Rész), Márkról (12. Rész) illetve Lukácsról (10. Rész) elnevezettben megtaláljuk az említett Főparancsról szóló kérdést, illetve feleletet.

a/. Az első összehasonlítási alapot az írástudó, illetve farizeus társadalom jelenléte képezi. Két evangéliumban (Mt és Mk) észrevehetően kihangsúlyozást kapott, hogy Jézus köré gyűltek az írástudók. Érdekes azonban, hogy Máté evangéliumában a próbára tevés gondolata ismét előjön, míg Márk evangéliumában egyszerű, jelenlevőként találkozunk a farizeussal. A kérdés, illetve válaszadás a „próba” tekintetében nem hordozza magán azokat a tényezőket, melyekkel találkozhattunk az adópénzről, illetve a feltámadásról szóló kérdések-válaszok során. Azt is mondhatnánk, hogy egy szerény kérdés fogalmazódott meg, más szóval egy olyan válaszra volt kíváncsi a farizeus, ami helyes eligazítást adhatott a törvényről szóló magyarázatok labirintusában. Ennek ellenére azonban a cselszövés íze most is ott motoszkál a kérdés mögött, hiszen a mózesi Törvényre történt utalás, annak esetleges megmásítása Jézus részéről, magában hordozta egy ellene indítható támadás esetleges lehetőségét. Azt mondhatjuk, tehát, hogy akár benne volt a kérdésben, akár nem a cselszövés szándéka, egyértelműen érezhető benne, annál is inkább, mert a megelőző események kérdései is erről szóltak.

b/. Az összehasonlítás második eredményeként egy hangsúlyosabb különbségre figyelünk fel. Amennyiben összevetjük a főparancs elhangzott változatait az eredeti, ószövetségi helyen olvashatóval, akkor a Márk evangéliumában található változat a teljesebb szöveg látszatát kelti bennünk. Ennek ellenére mégsem mondhatjuk ezt, hiszen az * 5 Móz. 6,5.-ben, illetve a * 3 Móz. 19,18.-ban olvashatjuk a rövidebb szövegezés változatát.

c/. Lukács evangéliumában egy eltérő, az előbbi részhez kapcsolható szempont jelentkezik. Az írástudó azért teszi fel a kérdést, hogy megtalálja a végleges megoldást az örökélet elnyerésére. Ebben az esetben azt is mondhatjuk, hogy az örökélet feltételeként határozza meg Jézus az Isten és felebarát iránti szeretetet.

d/. A válaszok a teljesség igényét határozzák meg. Ez érthető, amikor a szív, a lélek, az elme, és végül az erő megjelenik. Igen ám, de van egy fontos mondanivaló a következő eltérésben. Amikor Máté evangéliumát figyeljük, akkor egyszerűen Istenről beszél. Márk evangéliumában már „a mi Istenünk az egyetlen Úr” kiegészítéssel találkozunk.

e/. Az ötödik megjegyzésem arra a formára történik, melyet Jézus mondásának minősít az evangélista, amikor hangsúlyossá teszi, hogy az említett parancsolatokon kívül nincsen más, melyet teljesíteni kellene.

f). Végül pedig Márk evangéliumában találjuk egyforma megerősítésként az írástudó véleményét, aki újra ismételte Jézus fenti megjegyzését, s egyben annak igaz, helyes voltát ecsetelte.

4). A magyarázat. Mindenek előtt rögzítenem kell véleményemet, melyben látom, de ugyanakkor láttatni akarom a Főparancsról szóló leírások mindenkori üzenetét. Tudom, hogy jelen magyarázatunk alapját Máté evangéliumában olvasható rész képezi, ennek ellenére én csakis a három tudósítás összefüggésében figyelem. Teszem ezt azért, mert tulajdonképpen az unitárius vallás elvárásának sarkalatos elvét jelenti a Főparancs, s másodsorban pedig az örökélet feltételét jelenti. Ha úgy tetszik vallásunk régi, kérdésekkel, nem ritkán kételkedésekkel körül vett tételét tisztázza. Úgy találom, hogy Jézus Főparancsról szóló válasza eloszlatja azt a homályt, mely minden unitárius ember halál utáni élettel kapcsolatos hitére telepedik. Ezt az előnyt Lukács evangéliumában fedezzük fel, ahol a szeretet parancsának teljesítése azonosított az örökélet elnyerésével.

a). Máté evangéliumában azt figyelhetjük meg, hogy miután a farizeus megtalálta feltett kérdésére a választ, egyben kihangsúlyozást nyer, hogy az elhangzott kettős parancsról szól az egész mózesi törvény, de erről beszéltek a próféták is. Bár többnyire nagy betűs kiemelések adják tudtunkra, hogy az ószövetségi Törvényről, illetve a próféták Törvényhez igazodó álláspontjáról van szó, ennek ellenére az említett részben nem történik meg mindez. Vagyis nincs nagy betűvel írva sem a törvény, sem a próféták.

b). A második magyarázati szempont Isten egyetlen voltára hívja fel figyelmünket. Feltevődik a kérdés: Elragadtathatjuk-e magunkat a Márk evangéliumában található megjegyzés hitünk vonatkozó megállapításával kapcsolatosan? Vagyis a Főparancsról szóló magyarázatunk esetén különös figyelmet szentelhetünk-e az Isten egységéről szóló megjegyzésnek? Bár minden esetben, szinte minden körülményben jól esik igazolnunk Isten egységéről vallott felfogásunkat, előszeretettel felsorakoztatjuk az ezzel kapcsolatos bibliai helyeket, ám jelen esetben, összefüggésben nem szabad kivételes hangsúlyt adnunk a szóban levő megállapításnak. A kérdés, illetve Jézus válasza ugyanis a legfőbb parancsra, és nem Isten személyének meghatározására vonatkozik.

c). Nagyon jól tesszük azonban, ha bizonyos segítségért, eligazításért Márk evangéliumához fordulunk. Itt találjuk meg ugyanis azt a többletet, ami a kettős szeretet teljesítését jelenti nemcsak Isten, hanem az embertárs felé is. Úgy értelmezem, ahogy azt az áldozat esetében értelmeznie kellett a Jézus korabeli embernek is. Szószerinti áldozatra gondolok akkor, amikor valamilyen állatot, élelmet vittek az áldozati oltárra, ahol a szó szoros értelmében elégették azt. Ha éppen a farizeus, az írástudó mert ilyen kijelentést tenni Jézus korában, akkor nekünk többszörözötten tanácsként szolgál megállapítása. Magamnak úgy fordítottam le ezt a régi üzenetet, hogy semmilyen áldozatot nem kell vállalnunk sem Istennel, sem embertársainkkal szemben, csupán azt, hogy szeressük mindkettőjüket.

d). A negyedik, és egyben utolsó figyelmeztetés Lukács evangéliumából szűrhető ki. Nem mondhatjuk, hogy nem foglalkoztatott és nem fog foglalkoztatni a főparancs megértése után többé soha az örökélet gondolata. Sőt azt sem állíthatjuk, hogy csakis a húsvétra előkészítő időszak, vagy éppen húsvét az, amikor fokozott figyelemmel tekintünk az örökélet felé. Életünk bármelyik időszakában előállnak ezzel kapcsolatos kérdéseink, hiszen akár születés, akár elmúlás átélői is vagyunk a mindennapok rendjén, egyformán foglalkozunk az említett kérdéssel. Az aztán más kérdés, hogy milyen megközelítésben szemléljük. Akarjuk, vagy nem, harmadsorban pedig Istenre és akaratára bízzuk az örökélet ügyét.

5). Alkalmazás. Már nem maradt sok mondanivalóm az alkalmazásra. Tény, hogy unitárius vallásunk a mindennapi élet jó cselekedeteire fekteti a hangsúlyt. Tény, hogy hitünk alapját Isten egyedüli volta képezi. Tény, hogy nem foglalkoztat egyformán az örökélet kérdése. Az viszont vitathatatlan, hogy emberi életünk alapkövetelményévé tettük az Isten és felebarátaink iránti szeretet megélését. Jézus azt mondta az írástudónak Lukács evangéliuma leírásában, hogy „Tégy így és élni fogsz.” – Mi pedig régóta tudjuk, hogy a szeretet teljesítése jelenti számunkra az Isten akarata szerinti életet. Az aztán már megint más kérdés, hogy mit érthetünk azon, hogy a legfőbb parancs teljesítése esetén nem járunk messze Isten országától (Lk 10. Rész).

Hozzászólások:

1).____________________________________________________________ 2).____________________________________________________________ 3).____________________________________________________________

Befejezés: Egy olyan rész magyarázatát végeztük el ma, melyet nyitottan kell hagynunk, hiszen alapkövetelmény számunkra, melyet nap, mint nap cselekednünk kell. Nincs életünk során egyetlen pillanat sem, melyben nélkülözhetnénk a kettős szeretet-parancs cselekvését. Alig éljük meg Isten iránti hitünk valamelyik mozzanatát, pl., az imádkozást, rögtön embertársunk felé kell fordulnunk, aki nem biztos, hogy olyan jó lélekkel fogad, mint Isten, akitől soha el nem szakadunk. Nem utolsó sorban pedig korábbi véleményemet erősítem meg, miszerint nekünk semmi mást nem kell hinnünk a feltámadással, az örökélettel kapcsolatosan, mert ez áll Jézus megjegyzésében: Isten és felebarátaink iránti szeretetünk biztosítéka az örökéletről vallott reménységünknek, meggyőződésünknek. Ámen.

Nagyvárad, 2004. március 3-án.

Magyarázat: 2004. március 10

Magyarázandó rész: Máté 22,41-46-igJézus a Dávid fia

1). Előzmények.

Máté evangéliumában előzményként a három fontos kérdést, illetve választ határozhatjuk meg. Emlékeztetőül jegyezzük meg, hogy először az adópénzről, majd a feltámadásról, majd a Főparancsról kérdezték Jézust. Mindhárom esetben olyan választ kaptak a kérdezők, mely nemcsak kíváncsiságukat elégítette ki, hanem semmi okot nem találhattak a további támadásra. A kérdéseket, illetve Jézusnak a rájuk adott válaszait követően, szinte elérkezettnek látszik az idő arra, hogy most már Jézus is feltegyen egy kérdést. Bár számunkra érthetetlennek tűnik a megfogalmazás, ezzel ellentétben nagyon is jól értették a korabeli farizeusok, illetve írástudók, akiknek szólt. Ne menjünk azonban magyarázatunk elé, hanem kövessük a megszokott sorrendet!

2). A bibliai rész tartalmának ismertetése.

Arról tudósít az evangélista, hogy együtt voltak a farizeusok, s éppen ezért elérkezettnek találta Jézus az időt arra, hogy végre ő is megfogalmazzon egy kérdést. Arra volt kíváncsi, hogy kinek tartják a Messiást. Mivel mindannyian várták a Megváltót, ezért egyértelműen azt válaszolták, hogy csakis Dávidnak a fia lehet. Úgy tűnik, mintha nem lett volna kielégítő a válasz, hiszen újabb kérdéssel tudakolta Jézus, hogy akkor ebben az esetben Dávid miként nevezheti Urának őt? A rövid leírásban még azt olvashatjuk, hogy e második kérdés után senki nem tudott ezzel kapcsolatosan megjegyzést tenni, de többé nem is kérdezgették.

3). Összehasonlítás. Másodszorra is meg kell jegyeznem, hogy bizony eléggé érthetetlen összefüggéssel állunk szemben. Többszöri elolvasás sem segít abban, hogy közelebb kerüljünk Jézus kérdésében szereplő megjegyzéshez. Amennyiben azonban az összehasonlítás rendjén az eredeti szövegből indulunk ki, akkor fokozatosan közelebb kerülünk ahhoz, hogy végre megértsük a szöveg összefüggésében tapasztalható „értehetetlenséget”. Azt olvassuk a Zsoltárban, hogy: „Monda az Úr az én uramnak: Ülj * az én jobbomon, a míg ellenségeidet zsámolyul vetem a te lábaid alá. (Zsolt. 110.1). (Máté 22,44.  Márk. 12,36.  Luk. 20,42.  Csel. 2,34. 35.  Zsid. 1,13.).

a/. Az első összehasonlítás alapján tapasztaljuk, hogy a három evangélium elbeszélése közül a Mátészerint való szolgáltatja a legbővebb közlést. Míg Márk és Lukács evangéliuma egyenesen a „dolgok közepébe vág”, addig Máté arról tudósít, hogy Jézus éppen azért tette fel a farizeusoknak a már ismert kérdéspárt, mert azok össze voltak gyűlve.

b/. Az összehasonlítás második eredményeként Máté és Márk evangélista megjegyzése tűnik ki a tudósításokból. Azt olvashatjuk ugyanis Máté evangéliumában, hogy, „Lélek sugallatára”, Márk evangéliumában pedig hogy „Szent Lélek által” szólt Dávid, amikor azt mondta, hogy „Ülj a jobbomra, míg ellenségeidet lábad alá vetem”.

c/. A harmadik összehasonlítást annak alapján végezhetjük el, ami történt a kettős kérdés, illetve válaszadás után. Máté evangéliumában arról olvasunk, hogy senki nem akadt, aki felelni is tudott volna valamit az elhangzottakra, sőt, egyszerűen megállapítja az író, hogy többé nem is kérdezték Jézust. Ezzel a tudósítással szemben azonban tapasztaljuk a másik két evangélium értesítésében, hogy az egész nép örömmel hallgatta a fent elhangzottakat (Mk), valamint az egész nép hallatára mondta tanítványainak (Lk) Jézus a fennebb megismerteket.

4). A magyarázat. Bevallom, hogy egyáltalán nem könnyű, sőt egyenesen nehéz megmagyaráznom a fenti részt, hiszen olyan kérdéseket vet fel, melyekre nem unitárius álláspont szerint kell keresnünk a megfelelő magyarázatot. Ha valamikor igen, akkor most időszerű, és egyben ajánlott lett volna, hogy átugorjam a Dávid fiáról szóló részt, de nem tehetem, hiszen régebbi elkötelezettségem is ragaszkodásra késztet. Végeredményben pedig nem egy olyan kérdés, melyet ne közelíthetne meg tárgyilagos unitáriusságunk.

a). Induljunk ki abból a megállapításból, hogy úgy tűnik, mintha elege lett volna Jézusnak a megtévesztő, irányába intézett kérdésekből, (bár mindannyira jól válaszolt), most ő fogalmazott meg egyet, melyben mintegy megerősíti küldetését is. Most ő kérdezte meg tőlük, hogy: „Miért mondják ,hogy Krisztus Dávid fia?” Gondolom, nem hibázunk, ha erős fogalmazást használunk, s azt mondjuk, hogy jelen alkalommal Jézusból, a támadottból támadó válik. Tulajdonképpen semmit sem mond magáról, de kérdez a Messiásról. Azt szeretné tudni, hogy miként vélekedik a farizeusság Róla. Természetességgel tapasztalható a szövegből, hogy a Megváltó megszületett, sőt azt is kell tudni, hogy Dávid házából. Hogy kétség ehhez már nem férhet, csak annyi marad, hogy a 101. Zsoltár idézésével közelebb jussanak a megváltó szerepének, nagyságának, isteni küldetésének pontosításához. Semmiképp nem érződik ki, hogy ne tudná a farizeusság, illetve a hallgatóság, hogy a Messiás Dávid leszármazottja, csupán azt kell eldönteni, hogy amennyiben fia volt Dávidnak, akkor miként szólíthatta meg Urának a Messiást, amikor arra kérte a Megváltó őt, hogy üljön jobb keze felöl, s onnan szemlélje, amint lábai alá veti ellenségeit.

b). Hogy ne csak keringjünk a megoldás körül, hanem közelebb is kerüljünk hozzá, a fentiek után helyettesítsük be személyes formával a korabeli zsoltár vonatkozó megjegyzését. Abban olvastuk, hogy „Monda az Úr az én uramnak”. Amennyiben a következőképpen értelmezzük: Monda a Messiás Dávidnak”, akkor egy lépcsőfokkal közelebb kerültünk ahhoz, ami Jézus szándékában állt. Igen ám, de még mindig van egy ismeretlen, ami megnehezíti dolgunkat. Ennek megfejtése túllépi unitárius hitünket. Ennek ellenére azonban – éppen a megértés kedvéért – ki kell mondanunk, hogy miként tükröződik az evangélista Megváltóról vallott felfogása. Akár a Zsoltárok Könyvét figyeljük, akár az evangéliumok ismétlését olvassuk, egyértelműnek látszik, hogy Istenre és a Messiás személyére ugyanazt a megszólítást Kyrios – Úr használták. Ez pedig azt jelenti, hogy a Messiást, jelen esetben isteni rangra emelte a zsoltáros, de tegyük hozzá, hogy maga Jézus is így gondolta ezt.

Ezek után, tehát semmi kétség nem férkőzhet ahhoz, hogy valaki kételkedjen Jézus Dávidtól történt származásában, de ugyanakkor az is nyilvánosságra került, sőt egyben hangsúlyossá vált, hogy a várt és megérkezett Megváltó egyenrangúvá vált Istennel. A származást illetően nekünk sincs semmilyen kifogásunk, sőt nem vonjuk kétségbe azt sem, hogy esetenként ember feletti erővel rendelkezett Jézus. Mind tetteiben, mint válaszadásában a legjobbat adta, de személyét illetően továbbra is fenntartásaink vannak, hiszen bármilyen magyarázatot is halljunk, mi hangsúlyosan valljuk, hogy Isten egy, aki az egész teremtett világnak, minden gyermekének, s köztük Jézusnak is édes Atyja.

5). Alkalmazás. Az mondhatnánk, hogy fenti kérdések, illetve magyarázkodások részben, és látszólag szolgálják unitárius hitünk fejlődését. Ez azonban nem egészen így van, hiszen a mindenkori unitárius embernek szembesülnie kell azokkal a bibliai megjegyzésekkel is, melyekről más véleménye van, mint a többi keresztény felekezetnek. Jelen eset is arra kell buzdítson, hogy ne a kételkedésnek, a tagadásnak adjon helyet, hanem annak a hitnek, mely kisegít hasonló helyzetekből. Vegyük sorban a tárgyalt rész megjegyzéseit, s rögtön megkapjuk a hozzánk szóló, helyes eligazításokat.

Tételezzük fel, hogy mi is jelen vagyunk ott, ahol nemcsak a farizeusok gyűltek egybe, hanem ott voltak a tanítványok Jézus körül, sőt egy komoly hallgatóság is részt vett az eseményekben, akik összetevődése hűen jellemezte az akkori, de a mostani kor társadalmi berendeződésé. Azt elintéztük, hogy miként viszonyult a farizeusság a feltett kérdésekhez, de nem rendeztük le azt, hogy mit válaszolunk mi, amennyiben felteszik számunkra a kérdést, hogy mit hiszünk Jézusról? Messiás-e, Dávid fia-e? Ismételten gyermek, ifjúkorunk vallásos ismereteihez menekülünk segítségért, amikor Jézus megváltói tevékenységéről tanultunk. Persze a Káté kérdések kikerülték a Messiás, vagy Megváltó kifejezéseket, de használták a szabadítót. Jézus szabadítását három tényezőben rögzíti Káténk: megszabadít a tudatlanságtól, a bűntől és a halál félelmétől. „ilyen értelemben hisszük, hogy ő a mi szabadítónk”- fogalmaz a Káténk.

Tisztáznunk kell azonban, hogy mit jelentett a Messiás a korabeli, a mai zsidóság számára, s egyetlen szerény megfogalmazás erejéig, hogy mit jelent a többségi kereszténység számára az ő megváltói munkája. A zsidóság Dávid házából várta, és várja továbbra is a Messiás, a Megváltó megszületését, aki fegyverrel és hatalommal veszi át a földi irányítást, s ennek eredményeként jólét és boldogság lesz osztályrésze a mindenkori zsidóságnak. Ma már tudjuk, hogy Jézus megszületett, megváltóként lépett a történelem színterére, de nem fogadta el Megváltójának őt a zsidóság. Éppen azért nem, mert tanítása, vigasztalása, ígéretei a szegény réteget célozták meg, míg a szeretet gyakorlását helyezte középpontba minden más, külső, kultikus cselekedettel szemben.

Gondoljunk azokra a testvéreinkre, akik hangsúlyozzák, hogy Jézus halálával váltotta meg életüket. Ezzel szemben pedig állítsuk ismételten oda a szeretet parancsát, s tegyük fel a kérdést, hogy miként lehetséges egy ember életében, hogy soha nem törekszik a kettős parancs teljesítésére, vagy csak részben tesz eleget annak, de hiszi, hogy Isten fiának, vagy egyenrangú Isten-társának halála által kiengesztelhető. Miként fogadhatjuk el ezt az álláspontot, amikor minden jézusi megjegyzés a szeretetről, Isten gondviselő Atyaságáról szól?

Hozzászólások:

1)._____________________________________________________________2)._____________________________________________________________

3).____________________________________________________________

4). ____________________________________________________________

Befejezés: Első, sőt többszöri olvasásra is olyan érzésünk volt, mintha nem hozzánk, nem a mai emberhez szólna a korabeli kérdés, s az arra adott felelet. Elmaradhatatlanul szükségünk van nekünk is arra, hogy meghatározzuk Jézus szerepét életünkben. Akár megkérdeznek, akár nem, egyértelműen képesek legyünk megválaszolni a legjobb hitbeli felfogásunkat. Ámen.

Nagyvárad, 2004. március 10-én.

Magyarázat: 2004. március 17

Magyarázandó rész: Máté 23,1- 15-igJaj nektek, farizeusok!

(Vö.: Mk 12,38-39; Lk 11,43-46; 20,46; 14,11; 18,14.)

1). Előzmények. Tulajdonképpen egy vádbeszéd hangzik el Máté evangéliumában, melyben Jézus elmarasztaló hangon szól a farizeus társadalomhoz. Úgy tartom, hogy előzményként fel kell sorolnunk azokat az alkalmakat, melyekben megtévesztő kérdéseket tettek fel Jézusnak abban a reményben, hogy hibás felelet esetén szaván foghatják. Ezekhez azonban szorosan hozzátartozik aDávid fiáról szóló kettős kérdése, ami szerintem kellően előkészítette az utat azoknak a kijelentéseknek, melyekkel egy cseppet sem kímélte a törvényt ismerő farizeusságot.

2). A bibliai rész tartalmának ismertetése. Miután Jézus feltette a Dávid és fiáról szóló kérdést, megfogalmazta első, nagyon fontos, és megszívlelendő megjegyzését a farizeusokról: „Tegyetek meg és tartsatok meg ezért mindent, amit mondanak nektek, de tetteikben ne kövessétek őket, mert bár tanítják, de tetté nem váltják.” Hatalmas terheket raknak az emberek vállára – már legalábbis, ami a törvények betartását illeti -, de ők szinte semmit nem tesznek úgy, amiként másoktól megkövetelik.

Magatartásukkal állandóan magukra vonják a figyelmet, mert szélesebb imaszíjat, és nagyobb bojtokat viselnek. Lakomákon és zsinagógákban első helyeken, az első sorokban szeretnek ülni. Azt is szeretik, ha a köztereken „rabbinak” szólítják őket. Azt tanácsolja Jézus, hogy tartsák figyelembe: egy mesterük van – bizonyára saját magára gondolt -, és ők mindannyian testvérek. Atyjuknak se szólítsanak senkit e földön, mert egy Atyjuk van? Isten. A tanítóra már pontosan rámutat Jézus és meghatározza, hogy Krisztus az egyedüli tanítójuk. A tanító jellegű figyelmeztetést azzal zárja, hogy, aki nagy akar lenni a többiek között, annak szolgálnia kell másokat, illetve, aki úgy gondolja, hogy felmagasztalja magát, az számíthat megaláztatására.

A fentiek után csakugyan elkezdődnek a farizeusok felé kiáltott „jajok”. Először azt veti szemükre Jézus, hogy magatartásuk miatt nem mehetnek be Isten országába, de maguk eltorlaszolják mások előtt is a bejáratot. Vegyék észre, hogy felemésztik az özvegyek és árvák vagyonát, s míg „nagyokat” imádkoznak, addig nagyobb ítéletre is számíthatnak. Egy harmadik jaj kiáltásában megfogalmazta Jézus, hogy fölöslegesnek bizonyul minden törekvésük, hogy valakit áttérítsenek a zsidó hitre, mert rosszat tesznek vele az áldozattal, hiszen a „kárhozat” fiává teszik ezáltal az illetőt.

3). Összehasonlítás. Jelen esetben nem mondható olyan sikeresnek összehasonlításunk, mint a megelőző alkalmakkor. Ez amiatt van elsősorban, mert a Máté evangéliumában található hosszú beszéd két vonatkozása található meg Márk (12,30-40) evangéliumában. Lukács (20,45-47; 11,37-52) evangéliumában szétszórtan, vagyis nem egy teljes beszédként jelentkeznek a „jaj kiáltások”. Azt azonban meg kell jegyeznem, hogy mindenképpen jelen van Jézus felszólítása, hogy őrizkedjenek a farizeusoktól. Sőt a másik képet is megtaláljuk, melyben az előülést kedvelő farizeusokkal találkozunk.

4). A magyarázat. Az első 15 vers tárgyalásakor legalább 6 (hat) szempont jön elő, melyeket sorban meg kell említenünk annak érdekében, hogy megfelelően kibontsuk a magyarázandó részt.

(1). Az első figyelmeztetés közvetlen nem a farizeussághoz szól, hanem a „tömeghez”, hallgatóságához. Tegyetek meg és tartsatok meg azért mindent – mondhatnánk ma, ami szinte dicsértnek számíthat a farizeusok szemszögéből. Ebben, tehát semmi kivetni való nincs, sőt maga Jézus is helyesnek találja azokat a tanításokat, melyeket ismernek és hirdetnek a farizeusok. A gond akkor kezdődik, amikor azok megtartására esik a hangsúly. Szó szerint azt kell értenünk, hogy minden további nélkül betarthatjuk a farizeusok által megjelölt szabályokat, csak éppen ne példamutatásuknak megfelelően cselekedjünk mindennapi életünkben, mert ez komoly útvesztőt jelent.

(2). A második problémát a farizeusság „feltűnési mániája” okozza. Imaszíjukat kiszélesítették, hogy kifejezésre juttassák vallásosságukat. Az imaszíjak tartották a homlokon és a bal karon azokat a kis dobozokat, melyekben a törvény legfontosabb parancsai voltak leírva, hogy állandóan szemük előtt legyen (2Móz 13,9). Előírta a törvény azt is, (4Móz15,38-40), hogy felső ruhájuk sarkaira kék színű bojtot tegyenek. Mindezek azonban nem kellett volna feljogosítsák arra, hogy megszélesítsék imaszíjaikat, és nagyobbra készíttessék bojtjaikat. A farizeusok szerették az első helyeket, az üdvözléseket, s a címeket. Jézus arra hívta fel tanítványai, követői figyelmét, hogy ne törekedjenek ilyenre

(3). Arra is felfigyelt Jézus, hogy a farizeusok előszeretettel elviselik, ha „rabbinak” szólítják őket. Kihangsúlyozza, hogy milyen véleménye van erről. Nekünk is tudnunk kell, hogy a „Rabbi”  kifejezés azt jelenti, hogy „Mesterem”. Az atya megnevezés pedig a nevezetesebb rabbik kitüntető címe volt. Ezt még saját magának sem adja meg Jézus, hiszen hangsúlyozza, hogy ez a megszólítás egyedül Istennek jár ki. Sőt Krisztus számít egyedüli tanítójuknak. Látjuk, hogy itt nem mesterről, hanem tanítóról beszélt Jézus.

(4). Két, nagyon fontos figyelmeztetés hangzik el. Ebből tanulhatnak a farizeusok is, de közvetett hangon szól hozzuk. Arról van szó ugyanis, hogy, aki nagy akar lenni a többiek között, annak fel kell vállalnia a szolgálattal járó kötelességek teljesítését. Előttem úgy jelenik meg ez a figyelmeztetés, mint a Máté 20.26-ban található, amikor azt mondja Jézus, hogy „De ne így legyen közöttetek; hanem a ki közöttetek nagy * akar lenni, legyen a ti szolgátok.” Majd hozzáteszi: „És a ki közöttetek első akar lenni, legyen a * ti szolgátok”.(20,27).

Mintegy folytatásként hallunk az önfelmagasztalás, illetve a megalázkodás tényéről. Meg kell várnunk, hogy mások mondjanak felemelő véleményt rólunk, és ne essünk az öngyalázat csapdájába éppen azáltal, hogy önmagunk dicsőségét keressük.

(5). Az ötödik figyelmeztetés egyértelműen arra hívja fel figyelmünket, hogy a farizeusok nemcsak saját lehetőségüktől fosztják meg magukat, hanem hozzáállásukkal az ügynek megszerzett emberektől is elzárják az érvényesülés útját. Vagyis nemcsak magukat zárják ki Isten országából, hanem sajnálatos módon embertársaikat is. Jézus bírálat tárgyává teszi a farizeusok életét. Állítja, hogy súlyos előírásaikkal bezárják Isten országát mások előtt, mert lehetetlen előírásokat állítnak embertársaik elé. Ugyanakkor képmutatásuk miatt maguk sem jutnak be. Igyekeznek áttérőket, prozelitákat szerezni a nem zsidók közül. Tudnunk kell, hogy az események időszakában, de Jézus halála után is igen erős volt a zsidó propaganda. Jézus korában a római birodalomban, s mindenütt találkozunk nem zsidókból áttértekkel, amint ezt Pál apostol működéséből is láthatjuk.

(6). Tapasztaljuk, hogy a mai, magyarázatra kiválasztott rész utolsó megjegyzéseként a farizeusok felemésztik az özvegyek és árvák vagyonát. Hogyan kell értelmeznünk ezt? Arra kell gondolnunk, hogy a mózesi törvény előírta minden zsidó számára a tízed befizetését (3Móz 27,30; 4Móz 14,22), de a farizeusok kiterjesztették ezt a kerti veteményekre is. Nem számítottak az említett személyek szegénységével, hanem arra összpontosítottak, hogy mindenből megfizessék a tízedet. Azaz eleget tegyenek a Törvény előírásának.

5). Alkalmazás. Én nem azt mondom, hogy feltétlenül vállaljuk fel a farizeusok szerepét, s ennek megfelelően fogadjuk a jézusi figyelmeztetéseket, hanem vállaljuk fel életünkben azokat a jellemvonásokat, melyek adott esetekben hasonlóvá tesznek hozzuk. Ez is elég keményen hangzik, de amennyiben sorban végig megyünk ismét a magyarázatban szereplő alpontokon, tapasztaljuk, hogy bizony sok egybeesést találunk mindennapi életünkkel.

(1). Egyet mondunk és mást teszünk. Szinte nem is fontos, hogy vezető, vagy alkalmazott beosztásban szerepelünk-e életünkben, amikor az adott, kimondott szó, illetve a beváltott cselekedet szerepének felcserélődéséről tárgyalunk. Sokszor előfordul ugyanis, hogy nem tartjuk be adott szavunkat, vagy olyan követelményeket állítunk gyermekeinkkel, szeretteinkkel szemben, melyeket magunk teljesíteni nem tudunk. Ebben az esetben milyen jogon támasztunk hasonló elvárásokat embertársainkkal szemben?

(2). A második kérdéskörben a „feltűnési” „viszketegség” jelenti a központi témát. Minden tiszteletünk kijár azoknak, akik szerény magaviseletükkel a háttérben kívánnak maradni. Vannak azonban közöttünk, akik felvállalják azt a kellemetlen helyzetet is, hogy felállítják az első sorból, s hátra küldik, ahol lehet, már nem is találnak maguknak helyet.

(3). A következő figyelmeztetés a bizonyos címekre, rangokra vonatkozik. Azt mondják sokan, hogy ezek elsősorban az egyházi vezetők, méltóságok sorában tapasztalhatók, mellyel bizonyos mértékig egyet is értek. Elmondható azonban, hogy egyre több jelét tapasztaljuk annak, hogy világi szervezetek, egyének előszeretettel alkalmaznak feledésbe merült jelzőket (gróf, báró, dr. stb.) nevük előtt, vagy után.

(4). Komoly vita tárgyát képezheti, hogy miként lehetünk nagyok a szolgaságban, és dicsőségesek a megalázkodásban. Gondolkodjunk el közösen erről!

(5). Hogyan állhatunk mások érvényesülésének útjában? Soroljunk egyéni példákat, hogy mik, vagy kik álltak eddigi életünkben egyéni érvényesülésünk útjában!

(6). Miként figyelünk oda az özvegyekre és árvákra? Egyéni meglátásom tükröződik a fenntartási járulék olyan irányú rendezésében, hogy nem vagyok hajlandó követelőzni az árvák és az özvegyek, de mások esetében sem. Ez a tagra tartozik, s neki kell eldöntenie, hogy mennyit tud befizetni szűkös jövedelméből!

Hozzászólások:

1)._____________________________________________________________2)._____________________________________________________________

3).____________________________________________________________

4)._____________________________________________________________

Befejezés: Egyértelműen elmondhatjuk, hogy hála Istennek nem vagyunk farizeusok, viszont komoly felelősséggel tartozunk Istennel, embertársainkkal, önmagunkkal szemben, ha tapasztalhatóvá válik rajtunk a képmutatásnak legapróbb jele. Ámen.

Nagyvárad, 2004. március 17-én.

Magyarázat: 2004 március 26

Magyarázandó rész: Máté 23,16-36-igJaj nektek, farizeusok!

(Vö.: Mk 12,38-39; Lk 11,43-46; 20,46; 14,11; 18,14.)

1). Előzmények. Tulajdonképpen egy vádbeszéd hangzik el Máté evangéliumában, melyben Jézus elmarasztaló hangon szól a farizeus társadalomhoz. Úgy tartom, hogy előzményként fel kell sorolnunk azokat az alkalmakat, melyekben megtévesztő kérdéseket tettek fel Jézusnak abban a reményben, hogy hibás felelet esetén szaván foghatják. Ezekhez azonban szorosan hozzátartozik aDávid fiáról szóló kettős kérdés, ami szerintem kellően előkészítette az utat azoknak a kijelentéseknek, melyekkel egy cseppet sem kímélte a törvényt ismerő farizeusságot.

2). A bibliai rész tartalmának ismertetése. A mára kijelölt, magyarázatra kész részt négytartalmi szempont szerint értékelhetem. Ennek ismertetése rendjén első helyre kerülnek azok a „jajok”, melyek az esküre összpontosítanak. Egyik részen halljuk, hogy melyek az érvényes eskü lehetőségei a farizeusok megvilágításában, más részen pedig Jézus felfogását szemlélhetjük. Amásodik jajt azért kiáltja Jézus, mert a farizeusok elhanyagolják a az igazságosságot, azirgalmat és a hűséget. A Harmadik azért hallszik, mert nem az a tiszta, ami kívülről annak látszik. Vagyis a főző edény külső fele tiszta, de elsősorban belsejének kellene tisztának lennie. Anegyedik részben kimondottan a prófétagyilkosságra esik a figyelem. Eddig is tanúbizonyságot tettek a zsidók arról, hogy megölték a hozzuk küldött prófétákat, ezek után viszont ismét bizonyíthatnak, hiszen újabb tanítók lesznek közöttük. Nagy kérdés, hogy ebben a tekintetben, ismételten betöltik-e atyáik mértékét, vagyis a jelen farizeusi nemzedék felvállalja-e az újabb tanítók meggyilkolását?

3). Összehasonlítás. Mai alkalommal is ugyanazokat a szempontokat említhetem, mint az elmúlt órán: Máté evangéliumában található hosszú beszéd két vonatkozása található meg Márk (12,30-40) evangéliumában. Lukács (20,45-47; 11,37-52) evangéliumában szétszórtan, vagyis nem egy teljes beszédként jelentkeznek a „jaj kiáltások”.

4). A magyarázat.

(1) Hét „jaj” hangzik el a farizeusi képmutatással szemben, s ezt akár, mint egy ellentétét foghatjuk fel a kilenc boldogságnak. Érdekes, hogy a Vulgatában (latin nyelvű fordítása az Újszövetségnek) nyolc jajt és nyolc boldogságot találunk. Az első jaj – amint azt már említettem – az esküre, illetve esküdözésre vonatkozik. Tudnunk kell, hogy a farizeusok különböző esküket tettek, felfogásuk szerint egyik kötelezett, a másik nem. Ez az eskütevés azonban sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk. A farizeusok felfogása szerint ugyanis ezzel érték el, hogy az Istennek felajánlott fogadalmi ajándékot ne kelljen megadniuk. Ma azt mondhatjuk, hogy ez a farizeusi megoldás egyfajta lehetőséget biztosított az örökös magyarázkodásra, melynek alapján mindig saját igazukat helyezhették előtérbe. Jézus magyarázata ezt az állapotot igyekszik megváltoztatni, amikor értésükre hozza, hogy nincs különbség a templom, vagy annak aranya, az oltár, vagy a rá helyezett ajándék között. Az egyik megszenteli a másikat. Fontos, tehát, ha valaki esküt fogalmaz meg, akkor tisztában legyen mindazzal, amit a szövegben megfogalmazott. Amennyiben az égre tett esküt, akkor vegye figyelembe, hogy ott tartózkodik Isten, s éppen ezért  is vonatkozik a megfogalmazott eskü.

(2) Azt mondja Jézus, hogy: Mentából, kaporból és köményből tizedet adtok, közben ami fontosabb a törvényben, az igazságosságot, az irgalmat és a hűséget elhanyagoljátok. Kemény szavak ezek. Sokkal keményebbek, mint gondolnánk. A tizedet a mózesi törvény írta elő gabonára, olajra és szőlőre (3Móz 27,30; 4Móz 14,22), de a farizeusok kiterjesztették a kerti veteményekre is. Talán ez lehetett elsőrendű oka annak, hogy Jézus az igazságosságról, az irgalomról és hűségről beszél a fenti összefüggésben. Ugyanis, amikor érvényre juttatják a régi, mózesi törvényt, akkor teljes mértékben megfeledkeznek az említettek gyakorlatáról. Egyetlen dolog áll szemük előtt, hogy behajtsák a törvény előírásának megfelelő tizedet.

(3). „A szúnyogot kiszűritek, a tevét meg lenyelitek” – mondja Jézus. Arra vonatkozik megjegyzése, hogy különösen aprólékosak voltak a háztartási edények tisztaságára vonatkozó előírások, ahol csak a külső tisztasággal törődtek, de nem a lélek tisztaságával. Vásznon keresztül szűrték az italt, hogy a törvény által tisztátalannak mondott szúnyogfélék ne kerüljenek be. Óvakodtak, tehát attól, hogy egy legkisebb rovar se kerüljön italukba, de arra már egyáltalán nem gondoltak, hogy mennyire tiszta lelkiismeretük. A következő jaj is idesorolható, ugyanis képmutatásukkal fehérre meszelt sírokhoz hasonlítanak, melyek külső állapota kifogástalan, de amennyiben arra gondolunk, hogy mi történik a halott testével, akkor rájövünk, hogy egyáltalán nem nyújt kellemes látványt. A zsidók a sírokat meszelték egyrészt hogy elkerüljék az érintésükkel beálló tisztátalanságot. A külső szín megtéveszthet ugyan sokakat, de nem mindenkit. Nem elegendő, hogy valami kívülről szépnek, tetszetősnek látszódjon. Belül is tisztának, és ugyanolyan mutatósnak kell lennie.

(4). A negyedik, és egyben mai, utolsó figyelmeztetés a prófétagyilkosságra vonatkozik. Az rendben van, hogy tiszteletben részesítették a próféták, híresebb emberek emlékét, hogy állandóan újakat is állítottak, de tény, hogy sokat megöltek a próféták közül. Nem titkolja el megérzését Jézus, s állítja, hogy őt is ugyanerre a sorsra juttatják. Amikor hangsúlyozza, hogy töltsétek be atyátok mértékét, akkor ezzel éppen arra hívja fel a farizeusok figyelmét, hogy vele kapcsolatosan is hajtsák végre gyilkos szándékukat. Tegyék meg vele is ugyanazt, amit atyáik elkövettek a próféták némelyikével.

Jézus nem enyhít szavain, sőt egyre keményebb szavakkal illeti a farizeus társadalmat, melyben mintegy megjövendöli a kereszténység elkövetkező üldözését. Minden kiontott vérért a zsidóságot teszi felelőssé. A magyarázatra szánt szövegben van azonban valami, amit közelebbi vizsgálat alá kell vennünk. Zakariásra hivatkozik az író, akit valószínűleg azonosíthatunk azzal a pappal, akit Jóás király rendeletére megöltek a templomban (2Krón 24,20-22), de ennek apja Jojada volt és nem Barakiás. Tévedés-e a fenti megjegyzés? Valószínű, mert bizonyára egyik másoló összetéveszthette a sokkal ismertebb Zakariás prófétával, akinek édesapja tényleg Barakiás volt. Sőt az utolsó ószövetségi gyilkosságot Zakariás nevéhez köti a Biblia, melyről a zsidó kánon Krónikákról szóló utolsó könyvében olvashatunk. Végül pedig megjegyezte Jézus, hogy a megfelelő büntetésre már a jelenvaló nemzedék számíthat, amikor elpusztul Jeruzsálem. Ismereteink szerint pedig ez be is következett.

5). Alkalmazás.

(1). Jézus első „jaj” kiáltása a farizeusok felé, szinte teljességében nem hordoz ránk vonatkozó felszólítást. Látszólag. Az igaz, hogy ritkán, vagy soha nem hallunk olyan unitárius embert, aki esküt tenne a templomra, vagy annak ritka értékeire. Nincs oltárunk, s ha a virágadomány nem számít egy régi oltáron elhelyezendő cselekedetnek, akkor ebből is kizárhatjuk magunkat. Az égre történő eskü esete sem áll fenn, hiszen mi valljuk, hogy Isten közöttünk, bennünk, lelkünkben lakik, és nem valahol az ég felhőiben. Ritka azonban az olyan unitárius embertől hallott eskü, mely az égre vonatkozna.

A felsoroltak ellenére mégis vannak eltagadhatatlan valóságai esküdözéseinknek. Bármennyire is távol tartjuk magunkat ettől, bármennyire is hangsúlyozzuk, hogy az unitárius ember nem esküdözik, mégis tapasztaljuk, hogy jelen van életünkben az esküdözés több válfaja. Példakéntvegyük az esküvői fogadalmat: „Esküszöm az egy igaz, élő Istenre…” – mondjuk. Helyes-e, szabad-e nekünk belefoglalnunk Isten nevét akár egy házasságkötési formulába, melyet vagy megtartunk, vagy rövidebb, hosszabb idő után felborítunk. Egy másik példa már az általánosságba torkollik, hiszen a „Bizony Isten” – kifejezés mögött nemcsak megerősítési szándék lapul, hanem az a megfogalmazás is, melyet elég gyakran hallunk embertársaink szájából, hogy „Esküszöm az Istenre” – hogy így, meg amúgy van ez, vagy amaz. Jobb nekünk, ha az eskü, illetve esküdözés esetében Jézusnak arra a tanítására figyelünk, amikor azt mondja, hogy: „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való.” (Mt 5.37).

(2). A múlt alkalommal tettem néhány megjegyzést az egyházi „adózással”, illetve az arról vallott felfogásommal kapcsolatosan. Ma nem kívánok ismételten részletekbe bocsátkozni. Inkább kiemelem, hogy „az igazságosságot, az irgalmat és a hűséget” kell cselekednünk. Tudom, hogy minden ember megélhetésének elsődleges feltételei az anyagiakban vannak biztosítva, s ugyanígy sajátom és családom megélhetése is. Azonban elmaradhatatlanul fontos követelménye életünknek, hogy mindenben igazságosan járjunk el. Ne feledkezzünk meg jó napjainkban sem arról, hogy bármennyire is tehetősek legyünk az élet valamelyik területén, egyetlen fordulattal, kézvonással – ahogy szoktuk mondani – Isten áthúzhatja emberi terveinket, s egyik pillanatról a másikra tapasztaljuk, hogy azok sorában találjuk magunkat, akik szintén mások irgalmasságára szorulnak. Harmadsorban pedig soha ne feledkezzünk el a gyakorolt hűségről. Erről kell bizonyságot tegyünk nap, mint nap szűk családunkban, de tágabb környezetünkben is. Könnyű a kutyának hűségesnek lennie – mondják sokan, hiszen alaptermészete. Nem ártana, ha nekünk is alaptermészetünkké válna a hűség, mert sok nehézségben megsegítene.

(3). Mi fontos? A látszat unitáriusság, vagy aki szívét, lelkét is adja a vallása nemes ügyéért?

(4). Milyennek mondjuk saját őseink emlékének őrzését, tiszteletben tartását? Mi a véleményünk az új emlékek állításával kapcsolatosan?

Hozzászólások:

1)._____________________________________________________________2)._____________________________________________________________

3)._____________________________________________________________

4)._____________________________________________________________

Befejezés: Összegezésképpen csak annyit jegyzek meg, hogy továbbra is vigyázzunk azoktól a kelepcéktől, melyeket a farizeusi képmutatás felállít. Óvakodjunk attól, hogy míg másoknak nehézségeket állítunk bizonyos szabályok betartásával, addig magunk ne álljunk a tehetetlenség kapujában, mert képtelenek vagyunk bármelyik, legkisebb szabály teljesítésére. Ámen. Nagyvárad, 2004 március 27.-én.

Magyarázat: 2004. április 16

Magyarázandó rész: Máté 23,37-39-ig Jaj neked Jeruzsálem!

24,1-14-igJövendölés a világ végéről.

1). Előzmények. A „Jaj neked Jeruzsálem” cím alatt szereplő megjegyzések előzményeként az eddig elhangzott jajokat említhetjük. Azt is mondhatjuk, hogy mintegy betetőzése azoknak a „jajoknak”, melyeket egyértelműen a farizeusok és írástudók felé intézett Jézus.

2). A bibliai rész tartalmának ismertetése.

A magyarázatra kijelölt rész gyönyörű gondolattal indul. Szép számunkra, de egyáltalán nem volt kedves az akkori Jeruzsálem – tegyük hozzá – a maiak számára sem. Mindenek előtt azt hozza hallgatósága tudomására Jézus, hogy sajnálja a várost, amiért prófétákat ölt meg. Tudniuk kell azonban azt is, hogy minden igyekezetével szerette volna maga köré gyűjteni, Isten akaratába belevonni az akkor élő fiakat, akkori jeruzsálemieket, de minduntalan ellenállásba ütközött. Nem akármi miatt, hanem éppen a fiak szabadon döntöttek úgy, hogy távol maradnak Jézustól, tanításaitól és annak az Istennek szeretetétől, akiről prédikált, tanított Jézus.

Íme, elhagyatott lesz házatok” – mondja. Ma már tudjuk, hogy ez nem értelmezhető fenyegetésként, hanem tény megállapítás a jövőről, mely nem várat sokáig magára.

A következő gondolattal azt az időszakot vezeti be Jézus tanítványai, hallgatói tudatába, ami hamarosan bekövetkezik. Egyfajta megnyugtatás hangulata árad megjegyzéséből, ami arra az időszakra vonatkozik, amikor nem láthatják már őt, hiszen nem lesz közöttük. Ugyanakkor egyfajta jövendölés is elhangzik az evangéliumi tudósításból, miszerint éppen olyan ujjongással fogadják majd későbbi megjelenését, mint ahogyan üdvözölték őt Jeruzsálem városának határában. Ezután távozni készült a templomból, de arra még odafigyelt, amikor tanítványai mutogatták a templom köveit.

A következő jelenet már nemcsak a következő, magyarázandó rész képébe tartozik, hanem annak elindító mozzanata is. Jézus nem hagyta figyelmen kívül taní1tványai felkelt figyelmét. Amikor azt kérték tőle, hogy nézzen a templom köveire, akkor már nyomban megszületett Jézusban a következő megállapítás, ami még közelebb hozta előző jövendölését. Kemény szavakat szólott, hiszen megállapította, hogy sajnálatos módon nem maradnak egymáson ezek a kövek.

Bizonyára csend következett ezután, mert az evangélista elbeszélése szerint már a Gecsemáné kertben találjuk Jézust, ahol tanítványai veszik körül. Ott kérnek választ a tanítványok arra a bizonyos megjegyzésre, amit a templomkövekkel kapcsolatosan tett Jézus. Talán az ideig nem volt fontos számukra e megjegyzés, de amint jobban belegondoltak, s észre vették, hogy Jeruzsálem pusztulásáról beszélt Jézus, ha a templom köveiről mondta, hogy nem maradnak egymáson. Megkérdezték, tehát, hogy mikor fog megtörténni mindez. Sőt milyen jel utal majd a világ végére, és Jézus visszajövetelére?

Jézus intette tanítványait, hogy legyenek továbbra is óvatosak, hiszen fenn áll a veszélye annak, hogy bármikor félrevezessék őket. Azokról az álprófétákról beszél, akik Jézusnak adják ki majd magukat, s arra igyekeznek, hogy megtévesszék az embereket, kihasználva hiszékenységüket. Sőt, egy közelebbi választ ad arra, hogy mikor közelít az a bizonyos vég, ami azonban még mindig nem az, amire várniuk kell. Amennyiben tapasztalhatóvá válik a háborúskodás a mindennapi életben, s az ezzel járó félelem, amikor majd nemzet-nemzet ellen támad, amikor éhség, ragályos betegség uralkodik el a föld egész színén, amikor földrengések söpörnek végig a földön, akkor még csupán a gyötrelmek kezdetén vannak az élők.

Lassan szűkíti Jézus a kört, mint egy tovább feszíti a hangulatot. Arra kell készen lenniük a tanítványoknak, hogy sok szorongattatásban lesz részük. De nem csak azért, mert Jézust követik, hanem azért, mert egyszerűen gyűlölet fogja uralni nemzetek szándékát. Ezekben a megpróbáltatásokban nemcsak a gyűlöletet kell elszenvedniük, hanem bizony soknak a halált is. a sorozatos megpróbáltatások nyomán bizony embereknek megrendül hite, melynek következtében elárulják majd egymást.

A gonosz próféták megjelenésével nemcsak a megtévesztettek száma nő, hanem bizony sok emberben meggyengül a szeretet is. egy újabb biztatást hallunk, miszerint „aki mindvégig kitart, az üdvözül.” Akkor jön el a vég – fejezi be Jézus, amikor ennek az országnak hirdetik evangéliumát.

4). A magyarázat.

Jézus a feddő beszédet kemény szavakkal zárja le, megjövendöli a keresztények üldözését, s a zsidókra ráolvas az üdvtörténet folyamán minden kiontott vért.

(1). Az első megjegyzésem mindenképpen a Jeruzsálem felé elkiáltott „jaj”-jal kapcsolatos. Persze ma egészen másként értelmezzük az akkori feddő szót. Talán nemcsak üzenetében változott meg az akkor még valótlannak hitt jövendölés, hanem éppen a történelmi tények változtatták meg olyanná. Nem érzik az evangélista beszámolóján, hogy biztos lenne Jeruzsálem pusztulásában, viszont ma mi mindannyian tudjuk, hogy végbe ment Jeruzsálem elpusztítása. Ezt megelőzően, amikor a város fiainak összegyűjtéséről szólt Jézus, egyfajta szemrehányás és elmarasztalás vádja hangzik. Egyszerűen vallomás is ez Jézus részéről, viszont nem mentegetőzés az alól, hogy teljesen képtelen volt megváltoztatni Jeruzsálem fiait. Bár mindaz, ami velük történni fog nem vigasztalja ebben, úgy találja, hogy végeredményben saját döntésük alapján, jogosan megérdemelték a bekövetkezett büntetést. Mivel a zsidóság elutasította a Messiást, azaz nem fogadta el Jézust Isten küldöttének, ezért magára marad, s csak akkor jön még egyszer közéjük, amikor olyan örömmel fogadják, mint jeruzsálemi bevonulásakor. Én azt is kiérzem a tudósításból, hogy a bevonulás pillanatában őszinteség jellemezte a fogadók érzéseit, s erre az őszinteségre vágyik Jézus akkor, amikor egy újabb, de hasonló találkozásról beszél.

(2). A második magyarázati pontot Jeruzsálem pusztulásának megjövendölése jelenti. Milyen szépen felépítette az evangélista a történetet. Szinte moziszerűen látjuk magunk előtt, ahogyan a templom köveire tekintenek a tanítványok, majd ezt a figyelést veszi észre Jézus. Ebben a pillanatban beindul a jövendölés. Nem valamelyik jeruzsálemi épülettel, hanem éppen a templommal kezdi. Arra mindannyian gondolhatunk, de főként gondolhattak a korabeli zsidók, hogy, amennyiben a városnak eshetett is baja, a templomnak nem szabadott bántódása történni.  Vagyis, ha minden épület romba is dől, egyedül a templom továbbra is állni fog. Jézus éppen a templommal kezdte. Rámutatott köveire, s hangsúlyozta, hogy egyetlen kő sem marad a másikon.

(3). A harmadik gondolatot a tanítványok ismerete, elképzelése köré szőhetjük. Úgy látjuk ma, hogy a tanítványok teljes mértékben meg voltak győződve arról, hogy a templom, de Jeruzsálem elpusztulásával kezdetét vette a világ vége. Amennyiben visszanézünk Jézus megállapításaira, sőt arra a fokozásra, amint meghatározza a végső időt, akkor belátjuk, hogy a tanítványok azokból ítélkeztek, amit tapasztaltak. Azonban, ha a világ terjedelmére figyeltek volna, akkor rögtön megváltoztatják felfogásukat. Mi tudjuk, hogy mióta tartanak azok a viszályok, szenvedések, melyekről beszélt Jézus. Tudjuk, hogy annyi természeti katasztrófa söpör végig évente földünkön, hogy jeleiből ítélve már régóta itt kellene lennie a világ végének. Ezt nem elbizakodottságból hangsúlyozom, hanem abból az elgondolásból, hogy Jézus is óva figyelmeztetett az álprófétákra, s bizonyára az áljeleket is kihangsúlyozhatta.

(4). Az idő, tehát nem érkezett el, s éppen ezért legfontosabb ténykedése az lehet a tanítványoknak, ha óvatosak, megfontoltak, figyelmesek minden szempontból. Szükséges, hogy kiállják a rájuk váró próbákat, s állandóan figyeljenek azokra a lehetőségekre, hogy a nyomás alatt könnyen megelégelheti bármelyik tanítvány a szenvedéseket, s akkor a legsötétebb eszközhöz, az áruláshoz folyamodik. Mindezt azért, hogy mentse saját bőrét, hogy felmentést kapjon ártatlanul viselt meggyőződéséért.

(5). Az ötödik, és egyben kitérőt azért kell megtennem, mert én másként értelmezem a magyarázatra megjelölt rész utolsó mondatát. Akkor jön el a vég, amikor Isten országának örömhírét minden nemzetnek hirdetik.

5). Alkalmazás.

(1). Minket is így gyűjt egybe Jézus. Mi hogyan gyűjtjük egybe mieinket és miként viseljük el a sikertelenséget?

(2). Soha nem lehetünk biztosak valamilyen ügyünkben. Miként fogadjuk isten jeleit?

(3). Áldozatául estünk-e álprófétáknak? Mi a véleményünk erről?

(4). Miként viseljük az ártatlan szenvedéseket? Lennénk-e áruló, vagy hittagadó a szenvedésektől való szabadulásunk érdekében?

(5). Mikor jön el a vég? Hirdetik-e Isten országát az egész földön? Minden nemzetnek?

Hozzászólások:

1)._____________________________________________________________2)._____________________________________________________________

3)._____________________________________________________________4)._____________________________________________________________

Befejezés:

Ámen.

Nagyvárad, 2004. április 16-án.

Magyarázat: 2004 április 23

Magyarázandó rész: Máté 24,15-28-igJeruzsálem pusztulása.

1). Előzmények. Jézus sajnálja a várost, amiért prófétákat ölt meg. Tudnunk kell, hogy minden igyekezetével szerette volna maga köré gyűjteni, Isten akaratába belevonni az akkor élő fiakat, akkori jeruzsálemieket, de minduntalan ellenállásba ütközött. Nem akármi miatt, hanem éppen azért, mert a fiak szabadon döntöttek úgy, hogy távol maradnak Jézustól, tanításaitól és Isten szeretetétől, akiről prédikált, tanított.

2). A bibliai rész tartalmának ismertetése.

Jézus mindenképpen Dániel próféta jövendölésére hivatkozik, melyet a „szent hely”, a templom pusztulásával hoz összefüggésbe. Tanácsolja, hogy, aki megéri ezt az alkalmat, és Júdeában tartózkodik, meneküljön a hegyekbe. Aki már felmászott a háztetőre, az ne jöjjön le onnan. Aki pedig kiment a mezőre, munkáját végezni, semmiképpen ne forduljon vissza. Jézus különös hangsúlyt ad annak a fájdalomnak, melyet a várandós, terhes asszonyok fognak átélni azokban a napokban. Javasolja, hogy mindenki imádkozzon azért, hogy ne télen, vagy szombaton történjen a várható baj. Úgy látja, hogy soha addig nem volt olyan nagy nyomorúság, mint amilyen bekövetkezik a pusztuláskor. Azzal nyugtatja bizonyos mértékig hallgatóságát, hogy, amennyiben nem rövidülnének le azok a szenvedés teli napok, senki nem menekülne meg. Azonban a „kiválasztottak” kedvéért lerövidülnek a nyomorúság napjai. Ismét felhívja hallgatósága figyelmét, hogy némelyek kihasználják majd azt az időt, melyről beszél, s akár jeleket, vagy csodákat is tesznek, hogy megtévesszék az embereket. Az is előfordulhat, hogy sikerül befolyásolni némelyeket még a kiválasztottak közül is. ismételten hangsúlyossá teszi Jézus, hogy ő időben figyelmeztetett mindenkit az álpróféták jelenlétéről. Majd hozzáteszi: Az Emberfiának eljövetele olyan lesz, mint a villám. Keleten támad, de megvilágítja nyugatig az égboltot. Különös megjegyzéssel záródik a mai rész. „Ahol hulla van, oda gyűlnek a saskeselyűk”.

4). A magyarázat.

(1). Két valóság határozza meg mondanivalómat. Az első, természetesen Jeruzsálem pusztulása kellene legyen, hiszen erről szól a mai, magyarázatra szánt fejezet. Igen ám, de én mindenképpen összekötöm a jövendölést nemcsak Dániel próféta könyvének ide vonatkozó jóslatával, hanem a végső idő, illetve a feltámadással kapcsolatos meglátásával is. Eddigi bibliamagyarázataink alkalmával ugyanis sokszor felvetődött a kérdés, hogy szerepel-e a zsidó, vallásos felfogásban a feltámadás, az örökélet kérdése? Említett próféta (Dán 12.1-2) Mihály arkangyalra hivatkozik, aki „fölkel”, s ennek olyan szenvedés lesz a következménye, amilyen még nem volt a népek történetében. Ez az alkalom jelenti azonban a zsidó nép részleges megszabadulását is, hiszen azt hangsúlyozza, hogy „Akik a föld porában alszanak, azok közül sokan feltámadnak, némelyek örök életre, mások gyalázatra, örök kárhozatra.”

(2). A második gondolat Jeruzsálem pusztulására összpontosít. Tulajdonképpen Dániel próféta jövendölése itt is megemlíthető (9,27 11,31 12,11). Azt a napot kell látnunk, amikor J.e. 168-ban, amikor Antiochus Epifánesz Zeusz szobrát felállította a jeruzsálemi templomban. Majd Jeruzsálem pusztulásakor (J.u. 70) Titusz volt az utolsó ember, aki járt a „szentek szentjében”. A szentek szentje a legszentebb hely volt, ahova a 3Móz 16,17 előírása szerint a főpap is csak az engesztelés napján léphetett be. A 2Kir 6,19 debir-nek nevezi, amit magyarra felelő helynek fordíthatnánk. A 4Móz 7,89 szerint ugyanis az Úr ott felelt Mózes kérdéseire.

(3). Érdekesnek mondható Jézusnak a menekülésre történő felszólítása. Ma tudjuk, hogy a keresztények tényleg elhagyták Jeruzsálemet az ostrom előtt, s Pellába, a Tízváros egyikébe menekültek. Külön érdekességnek számíthat nekünk a „télen” megjegyzés. Természetesen nem a mi tudatunkban szereplő hideggel, és hóval jellemezhető télre kell gondolnunk, hanem egy esőzésben gazdag évszakra. Az akkori körülmények között ez is komoly nehézséget jelenthetett, ha arra gondolunk, hogy emberek ezreinek, százezreinek kellett menekülniük. Itt találjuk az óhaj második felét is, hogy ne szombaton legyen az a bizonyos menekülés. Nekünk ma talán egyáltalán nem jelentene semmilyen különösebb gondot, ha –Isten őrizz – menekülnünk kellene. Amellett, hogy el kellene szenvednünk a meneküléssel járó fáradalmat, fájdalmat, mindegy lenne, hogy hétköznapon, vagy éppen vasárnap történik is az. A hithű zsidó ember számára azonban komoly nehézséget jelentett a szombat, az ünnep napi menekülés, hiszen alapvető parancsolatot kellett volna áthágnia, ha 1 km-nél nagyobb távolságot tesz meg egy sabathon. Itt meg kell még jegyeznem, hogy Jeruzsálem pusztulásáig még a zsidó keresztények is megtartották a szombatot. Ennek következtében ők is szabálysértést, törvényszegést követtek volna el.

Úgy találom, hogy a szoptatós édesanyák jelenléte, már csak fokozni tudja a szenvedést, melyet el kell viselniük a menekülőknek. De ez még nem jelenti a fájdalom tetőfokát, hiszen arról beszél Jézus, hogy olyan szenvedést fognak átélni, melyhez fogható nem volt a „világ kezdete” óta. Sőt, csupán azért lesz elviselhető némelyek számára, mert megrövidülnek a napok. Ez azt jelenti, ha 24 órai időszakra terjedne a menekülés, akkor nem lenne egyetlen ember sem a földön, aki elviselné az egy napra szabott szenvedéseket. Isten szeretetére, jóindulatára hivatkozhatunk, amikor olvassuk, hogy mégis lesznek túlélői e kegyetlen időszaknak. Igen ám, de nem akárkik kóstolnak bele ebbe a lehetőségbe, hanem a „kiválasztottak”. Elsősorban ezek kedvéért rövidülnek meg a szenvedés napjai.

(4). A negyedik gondolatkörben megjelenik ismét az Antikrisztusok képe. Az előző magyarázatban is esett szó róluk, de most több szerepet kap a munka, melyet kifejtenek a hiszékenyek soraiban. Itt már nem csak arról van szó, hogy megjelennek, s hivatkoznak arra, hogy ők a messiások, hanem jeleket, csodákat művelnek, melyek láttán még azok is elcsábítódnak, akik különben Isten kiválasztottaiként vannak nyilvántartva.

Kimondottan hangsúlyozza Jézus, hogy előre felhívta a veszedelem ezen részére mindenki figyelmét. Ne legyen semmi, ami miatt hitelt adnának ezen hamis tanítóknak, s főként kiválasztottságuk esetén veszedelembe sodornák magukat, aminek következményeként elveszítik az ígéretet, de egyszer, s mindenkorra azt a beteljesülést is, ami az örökéletre vonatkozik.

(5). Az ötödik gondolatsorban két megjegyzés határozza meg figyelmünk irányvonalát. Mindkettő olyan jel, ami kimondottan Jézus eljövetelével kapcsolatos. A villámlás képét használja fel az evangélista, amikor meghatározza Jézus megjelenésének formáját. Feltételezi, hogy egyetlen Antikrisztus sem képes hasonlóra. Arra ugyanis, hogy villámlásszerűen átcikázzon az égen kelettől nyugatig, vagy akár fordítva.

A második megjegyzés nemcsak, hogy képében, hanem mondanivalójában is távol áll legtöbbünktől. Arról beszél az evangélista, hogy ahol megjelenik egy hulla, oda rögtön összegyűlnek a saskeselyűk. A rész összefüggésében viszont arról van szó, hogy Jézus másodikszor olyan hírtelenséggel jön el, mint, ahogyan a ragadozó madár lecsap zsákmányára.

5). Alkalmazás.

(1). Túl a jövendöléseken, túl mindazon, amit ma bizonyossággal állíthatunk, történetesen Jeruzsálem pusztulását, számunkra is időszerű mondanivalót hordoz, hogy látjuk a szent helyen történő iszonyatos pusztulást. Két vonatkozásban is. az első mindenképpen saját „szent helyünkre” vonatkozik. Mondjuk templomunkra, vallásos életünkre. Amennyiben tapasztaljuk, hogy romlás, pusztulás állt be erkölcsi, vagy mindennapi életünkbe, azonnal tennünk kell annak érdekében, hogy megállítsuk ezt a romlást. Persze nem olyan egyszerű, mert először is nem külső tényezők miatt, hanem az egyének magatartása következtében történik a pusztulás. Másodsorban, de egyenrangúan kezelhető a „szent hely” jelző arra a földre is, ahol születtünk. Ezt is úgy kell óvnunk, védelmeznünk, hogy senki és semmilyen hatalom ne kövessen el rajta szentségtörést. És még van egy harmadik mondanivaló is, ami ide kapcsolható. Többször is találkozunk Jézus megjegyzésével, amikor hangsúlyozza, hogy, aki hallja, vagy olvassa, az értse meg! Minden körülményre érvényes ez a felszólítás. Időben meg kell hallanunk, látnunk azokat a különös helyzeteket, melyek rossz irányba vihetik életünket. Amennyiben tapasztaljuk, és semmit nem teszünk megakadályozása érdekében, akkor csakis önmagunkat hibáztathatjuk a bekövetkezettekért.

(2). A menekülés kérdése egészen mást tanácsol nekünk. Először, hogy egyáltalán nem megoldás, amikor elszaladunk a nehézségek elől. Különben is. hová szaladhatnánk Isten színe elől? Időnként azonban bebizonyosodott, hogy azok, akik életüket mentették, életben maradtak. Azok, akik szembeszegültek a veszedelemmel, elpusztultak. Az egyik csoportot gyáváknak, míg a másikat hősöknek nevezte az utókor. Nekünk kell eldöntenünk, hogy adott helyzetben miként cselekszünk. Mi az, ami elől menekülünk, és mi az, amivel szembeszállunk. Menekülésnek számít-e, amikor elhagyjuk szülőföldünket?

(3). Azt hiszem nem kell külön hangsúlyoznunk az állandó éberség, imádkozás fontosságát. Ezt kell tennünk, nemcsak azért, hogy elnyerjük Isten örökös gondviselését, hanem mederben tartsuk saját lelkünket. Ne legyen semmi olyan fordulat életünk folyamán, mely kibillenthetné annak egyensúlyát, s bármilyen veszedelem is törjön ránk, éppen nyugodt lelkiállapotunk segítsen át az újabb akadályon. Gyötrelmek, szenvedések sorozatosan átszövik emberi életünket, s hogy milyenek lesznek a megjövendölt időszakban, már nem is fontos, ha arra gondolunk, hogy milyen keserves tapasztalataink voltak, s vannak földi szenvedéseinket illetően.

(4). Mit jelent a kiválasztott? Annak érezzük-e magunkat? Megkülönböztetésben részesítünk-e valakit?

(5). Álpróféták és álkrisztusok jelenléte mindenkori téma napjainkban is.

(6). Nem beszélhetünk unitárius álláspontról Jézus visszajövetelével kapcsolatosan, hiszen felfogásunk homlokegyenest ellenkezik a világ végéről szóló felfogással. Valahányszor szóba jön ez a kérdés, s válaszolnom kell rá, mindannyiszor hangsúlyozom, hogy nemcsak furcsának, hanem igazságtalannak tartanám Isten részéről, hogy egy bizonyos feltámadást, egy második életet összekössön ember milliók halálával. Nem követelhet ártatlan életeket egy eszme végrehajtása érdekében. Arra viszont hajlom, hogy türelmének köszönhetően mindig vár még egy napot (ami lehet akár ezer esztendő is), hogy mindenkihez eljusson az örömüzenet.

Hozzászólások:

1)._____________________________________________________________2)._____________________________________________________________

3)._____________________________________________________________4)._____________________________________________________________

Befejezés:

Ámen.

Nagyvárad, 2004. április 23-án.


[1] Az emberfia kifejezésről tudnunk kell, hogy messiási cím, melyről Pl. Dániel Könyvében olvashatunk (7,13). A magyar formát nem szabad szó szerint értelmezni az előbbi összefüggések használata miatt. Nem szabad még nekünk, unitáriusoknak sem, akik Jézus születésének előzményeit és körülményeit csakis emberileg tudjuk elképzelni. A szóban forgó cím csakis olyannak járt ki, aki Istentől származik, akit Messiásként fogadhattak. Jézus emberfiának tartotta magát és ismételten így is nevezte saját magát. Ez azonban nem jelenti azt, hogy hallgatósága ne vonta volna kétségbe Jézus meggyőződését, illetve eredetét. Jézus kitartóan Atyának nevezte Istent, magát, és minket fiainak, s ezt figyelembe véve minden valószínűség szerint a régi cím is, mint megannyi sok minden más, új értékelés alá esett. Vagyis átértékelődött.