„Jól teszitek, ha figyelmeztek, mint sötét helyen szövétnekre, míg nappal virrad, és hajnalcsillag kel fel szívetekben.” 1 Pt 1,19.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Prédikálásom olyan, mint azoké, akik hozzám hasonló hivatást vállaltak. Ennek központi ténykedése, az evangélium, az örömüzenet hirdetése, annak népszerűsítése. Ezt a jó hírt Isten mindenkinek figyelmébe ajánlja, főleg azoknak, akik bíznak gondviselő szeretetében. Ennek az örömüzenetnek a hirdetése azonban sokkal bonyolultabb annál, mint, ahogy sokan gondolják. Mi általában „örömhíreket” várunk szeretteinktől, s van eset rá, hogy kedvünknek megfelelőket hallunk tőlük, de szólnunk kell azokról is, melyek kellemetlenné teszik napjainkat, életünket. Az Istentől származó jó hír, örömhír, evangélium, soha nem keverendő össze a pletykát, kellemetlenséget hordozó hírekkel. A különbséget csak akkor vagyunk képesek felfedezni, ha elmélyülünk az Újszövetség tanításaiban.
Beszédemben nyomatékot adok néhány evangéliumi gondolatnak. Jól tesszük, ha odafigyelünk az örömüzenetre – olvassuk szentleckénkben. Olyanra kell figyelnünk, mint amilyen egy fényforrás, mely világít a sötétségben. Addig kell odafigyelnünk erre a fényre, amíg örök nappal nem támad a szívünkben. Vajon miért fontos szentleckénk üzenete? Azért, mert szorosan összefügg a benne hallható, abból kiolvasható isteni ígéretekkel.
Amennyiben közelebbről megvizsgáljuk az alapgondolat első figyelmeztetését, akkor tapasztalhatjuk, hogy nem az hangsúlyos, ha odafigyelünk az örömüzenetre, hanem jól tesszük, amennyiben odafigyelünk. Ebben a cselekedetben szabad akaratunk dönt. Amennyiben úgy határoz, hogy figyelünk az evangéliumra, akkor tapasztaljuk a mindennapi élet rendjén, hogy fontos részét képezi életünknek az egymásra figyelés. Szerintem akkor szeretjük igazán szüleinket, testvéreinek, házastársunkat, gyermekeinket, barátainkat, stb., ha állandóan rajtuk tartjuk szemünket, s úgy kísérjük figyelemmel életük alakulását.
A fizikailag is látó emberek számára szükségtelen magyaráznunk a sötétségben gyújtott fényforrás fontosságát és szükségességét. Ahhoz, hogy lássunk a sötét helyiségben, vagy az éjszakában, elmaradhatatlanul szükségünk van fényforrásra, mely megvilágítja előttünk az utat, sőt még környezetünket is.
A harmadik tényező egyesíti mindazt, amit az örömüzenettel kapcsolatosan elmondhatunk. Jól tesszük, ha napi elfoglaltságunkban, szórakozásunkban, épülésünkben, vigasztalódásunkban az evangélium felé fordítjuk figyelmünket. Akár az isteni ígéretek valóra válását várjuk, akár saját, jó látásunkat reméljük, legyünk örömben, vagy életünk sötétebb napjait éljük, az örömüzenet mindenkor jó hír marad azok számára, akiknek sikerül kiolvasniuk belőle a fényt. Kell az evangélium, mert életünket sötét felhők tarkítják. Kell mindaddig, míg életünk olyanná változik, mint egy nap, melynek egén áthatol az árnyakat is megtörő Nap világossága.
Megelőzően említettem az isteni ígéretet. Most megerősítve hangsúlyozom, hogy az örömüzenet, Isten ígérete. Ez az ígéret minden nép felé hangzik (Mk 13,10.). Az igaz, hogy Márk evangélista arról beszél első sorban, hogy az örömüzenet hirdetése lehetővé vált a pogányok között is, viszont én ebben a megjegyzésben inkább a lehetőséget fedezem fel, hogy végre Isten beszéde áttörte a nemzeteket elválasztó falakat. Ennek köszönhetően az örömhír határtalanná vált. Isten üzenetével és egyben üzenetében megfogalmazott ígéreteivel mindenkihez szólt és szól mai nap is, amennyiben van rá befogadási igény.
Ezek után az a kérdés, hogy kik voltak azok az emberek, akiknek sikerült „ígéreteket” kiolvasniuk az örömüzenetből? Szerintem mindenek előtt a szegények sorában talált visszhangra az ígéret (Mt 11,5.). Amikor a szegényeknek hirdetett örömüzenetről, és abban található ígéretekről beszélünk, akkor szem előtt kell tartanunk ennek félremagyarázható vetületét is. Azt ugyanis, hogy a szegény réteg hiszékenységét kihasználva sokan ígéreteket hangsúlyoznak – éppen Jézus tanítása szellemében –, melyek egy adott, de meghatározhatatlan időszakban jólétet biztosítanak, illetve kárpótolnak minden szegényt azokért a nehézségekért, szenvedésekért és igazságtalanságokért, melyek a szegénységgel egy úton járnak.
Ma tényként emlegetjük, hogy nem az anyagi jóváírás a fontos, amennyiben úgy adódott, hogy szegényen kell leélnünk életünket. Sőt az sem érdekes, hogy földönfutó szegényekké váljanak dúsgazdag embertársaink, valamilyen kikövetelt igazságszolgáltatás nyomán. Mindennél fontosabb, hogy nyugodt legyen és maradjon a szegény ember lelkiismerete, aki nem csapásként minősíti életét, nem sorsként emlegeti állapotát, hanem arra igyekszik, hogy Istentől kapott hite által, nyugodt lelkiismeretével a lehető legjobbat hozza ki evilági életéből. Tapasztaljuk, hogy betegek meggyógyulnak, szerencsétlenül járt családok elölről kezdik az életet, más szóval egyes emberekkel csodák történnek. A szegénnyel azonban nem történik ilyen csoda. Neki nem marad más hátra, mint jó és balsorsban egyaránt az örömüzenetre figyeljen, melyet számára hirdetnek azok, akik erre a feladatra vállalkoztak.
Az örömüzenetben ígéret hangzik a betegek felé is (Mt 11,5.). Szerintem fontosak azok az ígéretek, melyeket betegségünkben olvasunk az evangéliumokban. Legyünk csupán átmeneti náthában, vagy halálos betegség kössön ágyhoz, egyformán megnyugtat a biztatás, hogy Isten akaratából és az ő segítségével meggyógyulhatunk. Csakugyan lehetséges ez? Igen, hiszen sok példa volt és van közeli környezetünkben is arra, hogy az orvosok gyakran lemondanak betegeikről, akik közül sokan hangsúlyozzák ezek után, hogy ami most következhet, az teljes mértékben Istentől függ. Isten pedig többnyire azt akarja, hogy visszanyerjük egészségünket. Fontos figyelnünk arra is – ami már nem tartozik Isten ígéretéhez, de a miénkhez igen, – hogy a felgyógyult beteg miként viszonyul az életét visszaadó változáshoz, a gondviselő Istenhez! Más szóval: elfeledkezhetünk-e a háláról, az Isten iránti köszönetről?
A harmadik ígéret a vigasztalásról szól (2 Tim 2,16.). Napóleonnak, száműzetésében az evangélium volt vigasztalása. „Az Evangélium valami titkos erővel, nem tudom, micsoda hatással, bizonyos melegséggel bír, amely megragadja az értelmet és elbájolja a szívet. Midőn felette elmélkedünk, ugyanazt érezzük, mint amikor az eget szemléljük. Íme itt van asztalomon ez az igazi könyv, amelynek elolvasásában nem fáradok, s amelyet naponként tisztelettel olvasok.” (Napoleon).
A szegénység, a betegség után a bánat is olyan területe életünknek, mely alól alig van ember, aki erősítené a kivételt . Ha léteznek is ilyenek, az csupán azzal magyarázható, hogy ők könnyedén átsiklanak az élet megpróbáló akadályain. A legtöbben viszont, fájdalmas napokat, éveket élünk az után is, hogy elveszítettünk valakit magunk mellől, akit nagyon szerettünk. Vigasztalásra nem csak akkor szorulunk, amikor „könnyek égnek szemünk peremén”, amikor „lelkünkből jajt röppentünk fel” végtelennek és elmúlhatatlannak tűnő bánatunk, fájdalmunk miatt. Nagyon sokszor vigasztalásra szorulunk akkor is, amikor nem találunk kiutat, a különben elkeseredésre okot adó élethelyzeteinkből.
Amennyiben a fentiek után ismételten a szentleckére fordítjuk figyelmünket, akkor elmondhatjuk, hogy Istennek felénk hangzó ígéretei szövétnekként világítanak a sötét helyiségekben, éjszakáinkban. Sőt, azt is hangsúlyozhatjuk, hogy ezek az ígéretek egy-egy biztos fényforrást jelentenek életünk számos területén. Amennyiben szegénységbe jutott életünk hajója, akkor is biztonságban érezhetjük magunkat, mert kezünkben tartjuk a szegénység feloldására szolgáló fénysugarat. Ennek fényénél láthatunk minden időben annyit, hogy ne botorkáljunk a szegénység, gyakran sötétnek látszó napjaiban.
Az örömüzenet ígéretében megkapott második gyertyaláng nagyobb fényt csal életünkbe. A betegségben meglelt gyógyulási lehetőség, annak a reménysugara még fényesebben ragyogja be életünket, mint, amelyet a szegénységben szereztünk.
A vigasztalás fénysugara egyszerűen a tündöklő nap fényével ragyogja be életünket. Ezek után elmondhatjuk, hogy a fenti, három fénysugár nem csak a reménység hajnalcsillagát tűzi ki életünk egére, hanem a sötétségből előcsalja a Napot, mely életkedvet, egészséget és vigasztalást ígér és ad nekünk, főleg akkor, ha még ideig-óráig hiányoznak belőle az örömüzenet ígéretei.
„Sokszor hajlamosak vagyunk arra, hogy a pesszimizmusnak, a szomorúságnak adjuk át magunkat. Elfelejtjük, hogy az ember örömre született. Sajnos Niestchevel kell ismételnünk: „A keresztények félnek, sokszor szomorúak, mintha ez lenne a lélek igazi állapota!” (Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 184. old.) A lélek igazi állapota az, hogy örvendjen Isten ígéreteinek és örvendjen az Istentől kapott életének. Ámen.
Pap Gy. László 