„És hogy hová megyek én, tudjátok; az utat is tudjátok.” Jn 14, 4
Szeretett Testvéreim, Atyámfiai!
Ittlétem óta már szóltam, utaltam az általam és a közvélemény által helyesnek vélt útról. Mostantól – az adventi vasárnapokon azokat a gondolataimat összesítem, melyek eddig még bennem rekedtek. Mi választjuk meg útjainkat, és szinte minden esetben mi is ragasztjuk rájuk az ismert jelzőket. Ezek arra hivatottak, hogy kifejezzék utunk helyes, vagy helytelen voltát. A segítségül hívott bibliai tanításokat rendszereztem egy bizonyos elképzelés szerint, melynek egyedüli célja, hogy bemutassam a járható, helyes utat, melyről tudják Jézus tanítványai is, hogy messzire elvezet. Ajánlom, hogy ne hamarkodjuk el levonni a végső következtetéseket, hanem fokról-fokra, lépésről-lépésre vizsgáljuk előrehaladásunk emberi lehetőségeit.
Minden kapcsolat, történés valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit „hoz ki” belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak /…/.” Popper Péter
Köztudott, hogy vannak használt útjaink, melyek egyike, mint a másik valahonnan elindul, és ennek következtében vezet is valahová. Mielőtt azonban egy ilyen járt utat meglelnénk, először kimegyünk egy útkereszteződéshez. Keresztútnak nevezi meg az Újszövetség ezeket (Mt 22, 9). Itt vesszük észre, hogy milyen sok lehetőség nyílik előttünk. Sokáig szemlélődünk, míg ismeretlenül is, vagy akár tudatosan kiválasztunk magunknak egyet, s úgy döntünk, hogy ezen, vagy azon az úton követjük céljainkat, reményeinket, vágyainkat. A választás komoly megfontolás, majd döntés elé állít, ahol nem csak az utak földrajzi ismerete meghatározó, hanem a tudatos választás, éppen az út milyenségének alapján. Nézzük csak, hogy milyen utakon indulhatunk tovább útkereszteződéseinkből!
1). Elpusztult utakon haladhatunk tovább (3 Móz 26, 22). Igaz, hogy az ószövetségi példa az Isten iránti hűség jutalmának ellentétes szemlélete, de tény, hogy vannak és lesznek bizonyára még ezután is pusztává tett utak. Én, pl. soha nem hittem volna, hogy Dél-Romániában, vagy Dobrogeaban, olyan elhagyatott utak léteznek, melyeken, órákon át akár alig lehet emberrel találkozni. És mégis léteznek ilyen pusztává tett utak. Több szempontból is érdemes elkerülni az ilyeneket. Először azért, mert általában a járatlan út számos akadályt gördíthet előrehaladásunk elé. Amennyiben nem használnak egy utat, akkor nem is ápolják azt. S mint ilyen, gondozatlan úton, bizonytalan az előhaladás. Más felöl a pusztává vált úton veszély is, leselkedik ránk. Olyan vidéken, ahol ritkán látunk úton járót, könnyen rablás áldozataivá válhatunk. Harmadsorban a ránk nehezedő nyomás, félelem is megemlítendő. Azok, akik megszoktuk, hogy ismerős és ismeretlen emberekkel megosztjuk napjainkat, nehezen tudunk ilyen fajta áldozatot hozni, hogy ne botoljunk emberekbe, akik segítségünket kérik. Arról ne is szóljunk, hogy adott gondjainkra, a pusztává vált úton átmenetileg sem lelnénk megoldást. Amennyiben mégis ezt a pusztán maradt utat választanánk, akkor kifejezésre juttattuk tudatlanságunk, de ugyanakkor makacsságunk jeleit is. E döntésünk arra vall ugyanis, hogy nem is akarjuk megismerni Jézus útját.
2). Az útfél. A magvető példázatából (Mt 13, 4) pontosan kiderül, hogy a madarak felcsipegetik az útfélre esett magokat. Fontos ez a kép, hiszen a példázatban olyan útfélről van szó, mely gyommentes. Azaz, egy járt út szélére esnek a magok, ahol könnyen megtalálják a madarak. A kérdés az, hogy mi közünk nekünk a példázatbeli útfélhez? Amennyiben olyan utakat választunk, melyek széléről felszedhetik az ég madarai az odahullott magokat, akkor bizonyosra vehetjük, hogy választásunk nem tartozik a tévesen megválasztottak közé. Amennyiben azonban a példázat értelmét tartjuk szem előtt, ez a megállapítás messze eltörpül a legjobb választási lehetőség mögött. Ebben az esetben a mi utunk a termőföldön vezet át, ahol találkozhatunk a szántó-vető emberrel, akit üdvözölhetünk, és akinek megszoríthatjuk érdes kezét. A szentlecke értelmében ismerjük Jézus útját, mely a gabonaföldön vezetett át.
3). A tévelygések útja is előttünk áll. Jézus kiküldte tanítványait (Mt 10). Az Újszövetség úgy fogalmaz, hogy ne menjenek pogányok útjára (5. v.). Átértékelem ezt a kijelentést és csupán tévelygés útjának nevezem meg. Sokkal helyénvalóbbnak tartom ezt a fogalmat a Szentírásban találhatónál, mert a 12 tanítvány bizonyára rászorult erre az intésre, hogy ne térjenek rá a tévelygés útjára. Tudjuk, hogy a kibocsájtásukat követő időszakban hit- és cselekedetbeli megingások átélői voltak ők. Ebben a megállapításban kínálja fel magát a tévelygés útjának lehetősége. Most nem részletezem ezeknek az utaknak mindennapi életünkben, emberi sorsokban történő megnyilvánulásait. Van azonban egy különösnek tekinthető jézusi tanács a kiküldetési beszédben, mely ismét átértékelésre szorul. Jézus azt tanácsolja tanítványainak, hogy kerüljék el a szamaritánusok városát (Mt 10, 5). A zsidó vallásos meggyőződés szemszögéből elfogadhatónak minősíthető a tanács. Ha azonban a könyörülő szamaritánus példázatára gondolunk, akkor semmiképpen nem számíthat tévelygés útjának az a választás, aminek következtében éppen Szamáriában találkozunk a „felebaráttal”. Ezért, hát nehezen, de különbséget teszünk a tévelygés, a tudatosan rosszul megválasztott út, és a tévelygőkkel egy úton történő előrehaladás között. Ezt pedig tesszük ismét azért, mert ismerjük Jézus útját.
4). A megpróbáló utak következnek a sorban. Jézabel, Akháb király felesége mély haraggal és halálos fenyegetéssel üldöztette Illést, aki megölte a Baál papjait (1 Kir 19). Illés menekülésében, Isten angyalának közbenjárásával, Isten gondot viselt róla. Élelmet és vizet küldött neki azzal a biztatással, hogy egyék és igyon, mert ereje fölött való út elé kell néznie (7. v.). Az ószövetségi történet sugallja, hogy választható útjaink között sok olyant is találunk, melyek megpróbálják tehetségeinket. De miként kerülhetünk ilyen, erőnk fölött megpróbáló utakra? Van azonban valami, ami kiegészíti az ószövetségi megjegyzést és járhatóvá teszi megpróbáló útjainkat. Az „erő felett”, soha nem jelenti azt, hogy Isten bedob az élet mély vizébe és magunkra hagy. Éppen gondoskodó szeretetének megnyilvánulásaival hívja fel figyelmünket arra, hogy ő sosem próbál meg erőnk felett. Tehát a megpróbáló út jelenléte, akár saját döntésünk, akár Isten akarata nyomán született is meg, arra utal, hogy képesek vagyunk elhordozni az azon található nehézségeket. Az élet nehézségeivel együtt élő, azokat zokszó nélkül elhordozó ember Jézus útját választotta. Csakis azért döntött így, mert ismeri a mester felfogását.
Felfigyelhettünk arra, hogy még szinte egy helyben topogunk. Eddig csupán a használható utak lehetőségeit nézegettük, viszont még mindig ott vagyunk az útkereszteződésben. Képtelenek vagyunk eldönteni, hogy melyik úton indulunk tovább. Sem az elpusztult út, sem a földművelő felé vezető útfél, sem a tévelygés útja nem csábít kellőképpen. Eddig helyes is a döntésünk. Viszont semmi jóval nem kecsegtet a megpróbáló út sem. Sajnos, Testvéreim: Nincs más választásunk. Csakis a megpróbáló út kínálkozik fel olyan lehetőségnek, melyet érdemes kiválasztanunk céljaink, vágyaink elérése érdekében. Az erőnk feletti megpróbáltatás gondolata, tudata összerezzent, megborzadunk, és ismét tétovázásba esünk. Időközben azonban előtör az akadálymegoldó ötlet: Vegyük elő tarisznyánkat, üljünk le az útfélre és gyűjtsünk erőt a továbbhaladáshoz. Falatozzunk egyet! De mi van szeretett Testvéreim a tarisznyánkban?
Útravaló. Tegyük fel, hogy tartjuk Jézus tanításhoz magunkat. Ez máris azt jelenti, hogy nem lehet táskánk. Nem lehet második ruhánk, sem egyéb. Ha nincs táskánk, nincs ennivalónk sem. Ha nincs hamuba sült pogácsánk, mert nincs tarisznyánk, akkor milyen ennivalóval indultunk el a hosszú útra? Mit fogunk enni az új erőgyűjtéskor? Akik bíznak Isten gondviselésében, hirdetik, hogy nincs szükség anyagiakra. De mi az, ami kitartásra buzdít a megpróbáltatások idején? Végül is, mit csomagoltak „útravalóként” szívünkbe, lelkünkbe, eszünkbe, amivel nekivághatunk életünk megpróbáló útjának? Ez egy olyan kérdés, melyre bonyolult a felelet. Még akkor is nehézségeink támadnak, amennyiben minden tekintetben megfelelnénk a jézusi elvárásnak. Azaz csupán keresztünkkel követjük őt. Minden mást magunk mögött hagyunk. Ebben az esetben nincs semmi, titkon őrzött kincsünk, csak lelkületünk. A gond tehát abban található, hogy ilyen fajta követelményeknek a 21. században még a kolostorba zárkózott ember sem tud megfelelni. Akkor lesz-e továbbhaladás? – hangzik az újabb kérdés. Ilyen és csakis egyetlen útlehetőséget igényelhetünk: a megpróbáló utat. Úgy választjuk azt, amilyenek vagyunk: gazdagon, szegényen, egy, vagy két erszénnyel, hitelkártyával, vagy a nélkül, milliókkal, vagy aprópénzzel. Azt hiszem, hogy teljesen mindegy. Az bizonyul fontosnak, hogy az igazi útravaló, a lelkület, a vallásos érzés és gondolat határozza meg választásunkat. Minden ellentétes jel ellenére időszerűvé tettük Jézus tanítását. „Egyerszényes” lelkünk kész arra, hogy Isten gondviselésével elhárítsa maga elől az emberek által felállított kelepcéket, akadályokat. „Ha újra elővesz a honvágy, gondolj arra: minden kép, amit mutat, a múlté. Mintha régi-régi fényképes albumban lapoznál. Ma már semmi sem azonos azzal, ami benned fáj. Nemcsak az idő változott: megváltoztak a hegyek és a völgyek. Az erdők és a mezők. Ma már nem olyanok, mint akkor voltak, ma már semmi sem olyan. Minden megváltozott, minden idegen. A meghitt régi utak, amelyekre visszavágyódik benned a fájdalom, már nincsenek.” (Wass Albert)
A következő beszédben a megpróbáltatás útján fogunk haladni, úgy akik és amilyenek vagyunk, de közben vizsgálat tárgyává tesszük azt a sokszínűséget, mely mindenképpen gazdagítja megpróbált életünket. Ámen. Debrecen, 2009-11-29.
PGyL
Pap Gy. László 