2010.02.07 – Valami mindig hiányzik

Bibliai olvasmány: 31. Zsolt 1-8.


– általános beszéd –

„Lehet prófétáló tehetségem, ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, hitemmel elmozdíthatom a hegyeket, ha szeretet nincs bennem, mit sem érek.” 1 Kor 13,2.

Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Bárcsak sikerülne távol tartanom magam egyházi életünk színterén folyó eseményektől! Bárcsak azt sikerülne megvalósítanom, hogy ne keveredjek el jobban a „korpával”, mint azt kötelességből megtennem kell! És milyen nehéz a döntés, hiszen az egyik fél azt mondja, hogy ki kell állnom igazságom mellett, a másik pedig azt kürtöli bele a világba, hogy szemenszedett hazugság mindaz, amit pártfogás alá vettem. Bonyolulttá válik a döntés és még összetettebbé a felelet, amennyiben egy újabb önigazolásba kezdek. Végül is megnyugtató lehet számomra, de mások részére is, hogy az igazság kiderül előbb-utóbb. Ez viszont nem okozhat nekem határtalan örömet, másnak pedig szégyent és gyalázatot, hanem arra kell szolgáljon, hogy megerősítse a szeretet kötelékeit.

A Szeretet Himnuszát nagyon sokszor elolvastam szertartások alkalmával, de megszámlálhatatlan alkalommal menekültem soraiba, amikor személyi békességem helyreállításán munkálkodtam, amikor úgy éreztem, hogy nemcsak bennem, hanem, körülöttem is elfogyóba került a szeretet. Újraolvasva Pál apostol meglátását, beláttam – amiként tették sokan előttem is-, hogy csakugyan semmi nem helyettesítheti a szeretetet.

Maradjunk az apostol felsorolásánál, amikor sorra vesszük az adott korban létező, fontos tudáson és hiten alapuló tényezőket, de a mai életünk sodrában is „fölényeskedő” emberi képességeket. Tegyük fel magunknak az első kérdést: Mivé tesz a szeretet hiánya? Nem hiszem, hogy lenne ember, aki érzéktelenül elhaladna e kérdés mellett. A legnagyobb gonosztevőben is felsejlik egyszer a kérdés: Miért nem szerettek? Miért van ez, pedig szerettem? Hallottam valahol, hogy gyógyítható a szeretetlenség. Az viszont nemcsak bennem kérdés, hogy ebben az esetben betegség, vagy „félszegségnek” bizonyul a szeretet hiánya. A hittudósok arról is sokszor értekeztek már az eddigiek során, hogy Isten szereti az embert, melynek következtében maga, az ember is ráébredhet ennek a szeretetnek a fontosságára. Megtanulhatja Istentől, hogy milyen örömet jelent szeretetben lenni, s így elkezdődhet benne is a folyamat. Más szóval viszont szeretheti Istent. Hasonlóképpen viszonozhatja embertársai felé is ezt a szeretetet. Bár ez utóbbiról sajnálattal megállapította Jézus, hogy ez még nem minősül szeretetnek, amennyiben csupán azokat szeretjük, akik viszont szeretnek minket.

Talán kissé hosszúra nyúlt a bevezetőm, de lássuk most már Pál apostol szemléletében, sorban azokat a tényezőket, melyekről már ejttettem megelőzően néhány szót!

1). A prófétáló tehetség. Maradok a személyes példáknál, amikor tehetségeket keresek a jelenlegi unitárius lelkészek között. Kíváncsi testvéreim számára mondom, hogy továbbra is megbízhatatlan marad bármilyen vélemény ezzel kapcsolatosan, hiszen azt mondhatja magáról bárki közülünk, hogy tehetséges prédikátor, sőt alátámaszthatja ezt közösségi vélemény is, de ez még nem jelenti azt, hogy az adott személy őstehetség a prófétálás területén. Igaz ez akkor is, amennyiben csupán a mindennapi használatban levő mondásnál maradunk: „Kinek a pap, kinek a papné”.

2). Titok-ismerő. Régi gyűjteményemből „varázsoltam” elő egy jellemző szöveget, melynek sajnos nem ismerem a szerzőjét: „Én a kilencedik szobának nevezem magamban azokat a legrejtettebb, legmélyebb titkokat, amelyek mindannyiunkban rejtőznek, amelyeket nem tárunk fel a világ előtt. Nem beszélünk róluk, magunkba temetjük őket. Ha nem is egetverő titkokat őrzünk, de őrzünk valamit, ami lehet, hogy csak nekünk fontos, számunkra jelentős, emlékeinkben szép, csak előttünk szégyen. Csakhogy úgy érzem, ebbe a kilencedik szobába egyre több minden halmozódik fel. Sok oda nem illő, túl sok dugdosni való, amit már nem ösztönösen rejtünk el mások szeme elől, hanem szándékosan takargatunk. Kisebb-nagyobb jellemtelenségek, hátbatámadások, névtelen fúrások, kellemetlenkedő megjegyzések, telefonok, letagadható inkorrektségek. Lassan a kilencedik szobánk legfontosabb titka megőrzi a látszatot. De ez a kilencedik szoba csak a világ elől zárható le. Magunk bármikor bepillanthatunk. Magunk előtt nem tagadható le az, ami a kollegák, barátok elől elrejthető. És hogy mi a fontosabb? A közvélemény, vagy az önbecsülés? Nem ártana néha eltűnődni rajta, csak úgy, magányosan, a kilencedik szoba ajtaja előtt”.

3). Tudós. Pál apostol meglátásában a mindent ismerő tudós alakját eleveníti meg. Ezzel kapcsolatosan egy régi feljegyzés jutott eszembe, miszerint megkérdezték Demonaxot, hogy mikor kezdett bölcselő lenni. Akkor – felelte, amikor sikerült magát kiismernie. A föld, mely sót terem, nem képes egyebet előhozni. A tudósok a tudományban érnek sokat, egyebekben pedig keveset. (Bibliai egyezményes szótár: Pest 1855). Ennél már csak az a történet beszédesebb és egyben ránk is alkalmazható, amikor Socrateshez egy apa elküldte fiát, hogy a tudós ismerje ki természeti hajlamait. Socrates azon kezdte, hogy felszólította az ifjút: „Beszélj fiam, hadd lássalak!”

4). Csodatevő. Feltevődhet a kérdés, hogy csodavárók vagyunk, vagy csodatevőkké szeretnénk válni? Nagy különbség elsőre nem látszik e két jelenség között, de ami mégis figyelemre méltó, az nem más, mint a kor, az elmúlt idő adta, józan tapasztalat, mely messzire elhessegette már az ábrándok rózsaszín felhőit, helyette pedig a holnap valóságát tűzte zászlajára. Igen ám, de a csodák sorozatos csalódásba fulladása még ennél is józanabb „költségvetésre” bírt minket, s ha már időszakok emberei, csodatevői elhibázták számításaikat, nem szívesen bólintunk rá alapozatlan magyarázkodásaikra. A költővel mondom magam is:

„S most bús, fáradt vadászként indulnom kell már hazafelé

Nem űzöm immár többé erdők futó csodáit.

Már nincs tovább miért szemem csodákra nyitni.

Csoda-zergéim már szememből kirepültek

S nem várok fent az ormon hajnali pírra lesve,

Hogy lássam: a holnapok hegyén túl még mi van?…

Fáradt vadász vagyok már, törődött, völgybe-vágyó,

Kiből hegyekre fel új út nem sugárzik,

Már omlott mécsem fénye sem lobban új lobokra,

S már alkonyat barnája cirógat álmodóra.”

(Szombati-Szabó István: Zergevadász)

5). A szeretet hiánya semmissé teszi minden tehetségünket. Feltételezem, hogy működik legtöbbünk esetében az egészséges önkritika, melynek nyomán nemcsak újabb belátással gazdagodunk, hanem ráeszmélünk életünk rejtett igazságaira, melynek köszönhetően sikerül túllépnünk, túljutnunk a szeretetlenség rideg határán. Mikor jön el ez a pillanat? Akkor és úgy, hogy szinte észre sem vesszük. Sőt arra gondolunk hirtelen, hogy nemcsak egy, vagy több ember tréfája következtében állunk választás előtt, hanem olyan pillanatok birtokosaivá váltunk, mely „minden árat megér”. Azaz szeretet-tulajdonosokká lettünk.

Kedves Atyámfiai! Már csak az összegezésnek maradt helye mai beszédemben. Sok minden kimaradt, sok minden későbbi kifejtésre vár. Elmaradtak a lelketekben megfogalmazódott kérdések és feleletek, hiszen nincs idő megannyi hosszas tárgyalására. Előszeretettel hasonlítom ma már egyházközségünket is egy nagyobb méretű családhoz, melynek gondolatmenetén idézem az egyik teológust: „Vannak családok, ahol semmi sem hiányzik, ami boldoggá tehetné őket, – mégis boldogtalanok! Miért? Mert a civakodó házastársak, az elárult házas hűség, a tiszteletlen, engedetlen gyermekek… egy szóval a rendetlenség boldogtalanná teszi a családot! Valami nincs a helyén! – Hiányzik ott az Isten! Vagy nem ismerik Istent eléggé! Talán a család nem imádkozik! Nem úgy beszél és cselekszik, mint amely tudja, hogy kinek a színe előtt folyik az élet. A családtagok talán nélküle, sőt ellene, parancsai ellenére tesznek mindent!” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 229. Old./

Valami nincs a helyén egyházi életünkben! Istenre és emberre hivatkoznak sokan, de közben szavaikból kiderül, hogy embertársaik közül igen sokat nem ismernek, de véleményt alkotnak róluk, Istent pedig nem olyannak ismerik, mint ahogy őt megismerhettük évszázadokra terjedő, unitárius történelmünk során. Előfordulhat, hogy ez a beszéd nem éri el célját, mint sok megelőző, de az is megtörténhet, hogy közepesnek minősíti a közvélemény. Sőt a kifogások rendjén azt is megállapíthatják róla, hogy bár alaptéma volt, mégis hiányzik belőle a szeretet. Tény, hogy nekem nem sikerül jobb beszédet írnom, vagy szónoklásommal hangsúlyosabbá tennem egy sok tekintetben kifogásolható beszédet. Az viszont bizonyos, hogy nem a beszédemből, hanem belőlünk hiányzik a szeretet. Ennek mielőbbi pótlása érdekében született e prédikáció. Isten és ember ellen nem szólhatunk, nem cselekedhetünk. Ámen.

Debrecen, 2010. febr. 7-én.

Van hozzáfűznivalója? Tegye meg nyugodtan!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s