2016.09.18 – Igazság

 

általános beszéd

Jézus a benne hívő zsidókhoz fordult: „Ha kitartotok tanításomban, valóban tanítványaim lesztek, megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket.” Jn 8,31- 32

Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!

Mára egy érdekes szentleckét választottam beszédem alapjául, mellyel kapcsolatosan máris teszek néhány, eligazító megjegyzést. Három részre is fel kell bontanom annak érdekében, hogy hű maradjak régi gyakorlatomhoz, s ha lehet, akkor továbbra is sajátos megközelítésben tálaljam ráépített gondolataimat. Éppen ezért ismétlem az első részt, miszerint azzal nyugtatja Jézus hallgatóságát, hogy amennyiben kitartanak tanítása mellett, akkor valóban tanítványainak lesznek. Nem az első alkalom, hogy hallottuk Jézus szájából ezt a megjegyzést, talán többször is jól esett tudomásul vennünk, főként unitáriusoknak, hogy mi csakugyan megmaradunk Jézus tanításában, s ez tulajdonképpen megkülönböztető jellel lát el bennünket a keresztények között.

Szentleckénknek van egy második, illetve egy harmadik tanítása, aminek köszönhetően választottam a megismert bibliai verset. Ez pedig nem más, mint az igazság. Ez a szó különben 1999 – 2007 között 604 alkalommal fordul elő beszédeimben, s mindig és kizárólagosan a szó jelentésével kapcsolatosan. Ez írott formában majdnem egy beszéd felével azonos, s gondoljatok csak arra, ha az igazság kifejezés egymás utáni ismétlése töltené ki az egyetlen prédikációt. Valamivel csak közelebb jutottunk az igazsághoz, de még mindig nem eléggé. Gondolom, minden egyes alkalom egyre csak közelebb visz az igazsághoz, hiszen ez nem egy mai igény. A baj csak az, hogy ránk telepedett a régi szemlélet, miszerint „meghalt Mátyás király és vele együtt az”

Nem kell megijednetek Testvéreim, mert nem untatlak régi igazságok emlegetésével, hanem valami alkalomhoz illő, változatlan igazságról szólok. Az öregekéről. Tőlük tanultam meg többek között, hogy az öregség egyik nagyszerű áldásaként jelenik meg az a tény, hogy már nem látjuk annyira egyértelműnek az igazságot, mint fiatal korunkban, vagy éppen a mostani ifjúság. Ez nem azt jelenti, hogy szívesen ferdítünk a valóságon, hanem azt érzékeltetjük, hogy számunkra már nem olyan egyértelmű ez az egész világ.

Nem saját szavaimmal sorolom meglátásomat, hanem inkább más véleményével ecsetelem mondanivalómat: „Azt hiszem, egyszerre vagyunk benne a folyamatos időben, és vagyunk egy olyan létformában, amelyben nem létezik az idő. El tudom képzelni, hogy a jelen idő, az mindig kilépés az időből oda, ahol mást tud a létezés, mint az idő. Ugyanakkor ez mégsem elválasztható egymástól, mert mindig érezzük az idő múlását. A legfontosabb, hogy az érzelmi struktúránk állandóan ketyeg bennünk, mint egy óra. De én azt hiszem, hogy ez az „időben lét” és az „időtlenségben lét” olyan kettősség az emberben, amely csak látszatként tud megjelenni. (Beney Zsuzsa orvos, költő, író, esszéista).

Igazság-keresésünkben legyen elsődleges szempont Jézus tanítása, ami csakugyan fedi valamilyen szinten az igazságot, melyet keresnie kell minden Istent hívő embernek. Az író egy folyamatos jelenről, vagyis egy „időben lét”-ről, valamint egy „időtlen lét”-ről beszél. Mások azt fejtegetik ezzel kapcsolatosan, hogy soha nincs jelenünk. Múltunk, s az azt tarkító emlékünk van és létezik egy időtlen élet valakinél és valahol. Mi pontosan meghatározzuk: Halál utáni élet Istenben. Igen ám, de számos ember fülében másként cseng ez az igazság, mint a miénkben. Ők továbbra is határozottan állítják, hogy „az igazság a valóság és a tudat megfelelése egymásnak”. Be kell vallanunk, hogy máris olyan területen vagyunk, ahol a legvitatottabb fogalmakkal játszadozunk. Ilyenek a szépség, létezés, jóság, Isten stb.

Feltettük-e valaha magunknak a kérdést, hogy miért akarunk Jézus-tanítványok lenni? Miért fontos ez nekünk? Miért kell megismernünk a jézusi igazságot, hogy tanítványai lehessünk? stb. olyan kérdések ezek, melyek megválaszolása folyamatos jelenbe helyezi életünket. Kikaparja elásott értékeinket, s ha időlegesen is, de visszahozza azt, vagy azokat, akik átléptek az időtlen létbe.

Érthetőbben fogalmazok. Említettem, hogy vannak, akik állandóan szeretteikre emlékeznek. Köztük találunk olyanokat, akik rég elveszítették szeretteiket, s bizony olyanokat is, akiknek még szívükben ül a temetés napjának megható hangulata. Ezzel egy időben viszont új élet születésére is gondolunk, hiszen az újszülött magában hordozza a múlt emlékeit, a jelen történéseit, s mindig kimondjuk, hogy a jövő ígéretét is. Rosszak lennénk, ha nem kérnénk imánkban Isten áldását minden újszülött életére, s hanyagnak bizonyulna a lelkész is, ha elfeledné megemlíteni a szülőkkel kapcsolatosan, hogy legyen testi és lelki erejük gyermekük felneveléséhez.

A fentiek után megkérdezhetlek-e testvéreim, hogy az idő múlásával, vagy, ha úgy tetszik – az idősebb kor becsengetését követően nem lenne-e jobb megmaradnunk a fiatalos világszemlélet mellett? Miért veszíti el a legtöbb ember a következő órára, holnapra, jövőre szánható reménységét? Miért veszi át idő előtt az időtlen, Istenben megélhető élet a hangsúlyt? Nagyon szégyellem magam Testvéreim, de nem tudom a választ a feltett kérdéseimre. Talán nem vagyok ehhez elég idős. Vagy másként mutat az én igazság-látásom. Így, hát megint csak az marad hátra, hogy saját igazságomról tegyek tanúbizonyságot előttetek. Természetesen abban az összefüggésben, ahogyan rajtam kívül még sokan gondolkodnak életünk egészéről.

„Ha orvos gondol a halálra, akkor egy bizonyos határig el tud jutni, leképezheti magának, hogy pontosan mi történik. Ha azt mondom, hogy leállt a szívműködés, az egyféle kifejezése a dolognak. Vagy azt mondom, hogy a lélek elszállt a testből, ez jelentheti ugyanazt, de egészen más nyelven kifejezve. Nem összevethetők egymással. Az, amit egy orvos a halál beálltával elmond, az igaz, valóságos dolog. Amit az ember arról gondol, hogy mi lesz velünk, ha meghalunk, és milyen létezésformába megyünk át, az egy másféle igazság. A bizonyíthatatlan igazság kerülgetése. Nem mondom, hogy az egyik többet mond, mint a másik. Azt azonban erőteljesen mondom, hogy összemérhetetlen nyelveken beszél. Lefordíthatatlan egyik a másikra.” (Beney Zsuzsa orvos, költő, író, esszéista).

Kedves testvéreim, szeretett Atyámfiai! Már csak az összegezésre maradt időm, s így hát nem tehetek mást, mint hogy bemutassak előttetek három embert. Rátok bízom, hogy döntsetek velük kapcsolatosan. A jézusi szeretet tisztaságával, keresztény emberekhez illően közeledtek hozzuk, Istenbe vetett reménységgel, vagy követitek a filozófiai fejtegetések bonyolult, sokszor kusza útját! Meggyőztem magam, hogy nem említek nevet, mert akinek fontos, az úgyis tudja, hogy kiről van szó.

Az első ember ma X éve átlépett az időtlen létbe. A második ember az, aki emlékezik az elsőre, s ezek közé tartoznak még közülünk sokan. A harmadik ember kint várakozik, vagy hamarosan ide érkezik. Múlt-jelen és jövő jelenik meg – ha úgy tetszik egyetlen családban. Az időben lét és az időtlen lét nem hosszú időre, de elveszíti határait. S milyen jó nekünk, mai, Jézus-tanítványoknak, hogy megértjük ezt a tudás-formát, ezt az igazságot. Mások hidakat robbantanak fel, mi folyamatosan átkelő alkalmatosságokat építünk egymás között, szeretettel. Miért? Azért, hogy könnyű legyen az átjárhatóság egyik életből a másikba. Hogy ne zavarjon senkit közülünk, ha valaki évtizedek után sem tud elszakadni Isten örökkévaló létébe átment szeretteitől.

Fogalmazzuk meg hát együtt unitárius igazságunkat Jézus tanítása szellemében: Legyen békés nyugodalmuk megpihent szeretteinknek, nekünk, rájuk emlékezőknek adjon reménységet, erőt, egészséget, hogy szemünk előtt láthassuk még sokáig gyermekeinket, unokáinkat, jövőnk ígéreteit. Ámen.