„… hirdetnem kell nekem, az Istennek országát, mert azért küldettem.” Lk 4,43 / b.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Pilinszky János a következőképpen nyilatkozik az evangéliummal kapcsolatosan: „Számos előjele van annak, hogy rövidesen a szeretet lesz a művészet és az irodalom legfőbb tárgya és problémája, olyan értelmi és érzelmi gazdagsággal, amilyen centrális hangsúllyal egyedül és utoljára az Evangélium foglalkozott vele.”
Jézus megkísértési története után Máté evangéliumában a következőket olvashatjuk: „Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa.” (4, 17). Ezzel tulajdonképpen megfogalmazódott az a küldetés és munkásság, amiért Jézus az emberiség színterére lépett: Hirdetni Isten örömüzenetét. Úgy gondolom, Testvéreim, hogy az én ittlétemnek sem lehet fontosabb feladata, mint szólnom azt az örömüzenetet, mely Isten országának eljöveteléről beszél.
Mielőtt bármit is mondanék az örömüzenettel kapcsolatosan, fontos, hogy tisztázzak néhány kérdést, melyek éppen az örömüzenet hirdetése rendjén kerülnek felszínre.
Gyakran hallunk megjegyzéseket, mint pl. , hogy az örömüzenet nem más, mint Isten beszéde. Ez eddig rendben is van, de tudnunk kell, hogy miként szól hozzánk Isten? Az isteni beszéd meghallásának két módja ismeretes és lehetséges, bár mindkét esetben hiszem, hogy a lelkiismeret válaszol Isten figyelmeztetésére. Képzeljünk el két embert! Az egyik soha nem jár istentiszteletre, de még Bibliát sem olvas, a másik viszont hallgatja a prédikációkat és olvassa is a Szentírást. Az első esetben, amikor rosszat, azaz bűnt követ el az egyén, előállhat-e egy önmarcangoló felismerés, melynek következtében belátja a hitetlen, istentelen ember saját tévedését, vagy tévedéseit? Igen. A másik ember, viszont éppen az istenes tanítások következtében jut el ugyanerre a felismerésre. A belátás pillanata az, amikor lelkünk hullámhosszán megszólít az Atya, amikor szerényen tudomásunkra hozza tévedéseinket. A lényegen azonban semmit sem változtat a tény, hogy a példabeli embereink egyike hitetlen, a másik pedig állandóan bizakodó. A fentieket így foglalja össze az egyik gondolkodó: „Az emberi tudomány olyan, mint létrehozója, az ember: mulandó. Ezért van az, hogy minden tudományszak örökös hullámzáson, változáson – korszerű kifejezéssel – “fejlődésen” megy keresztül; a Szent Szellem beszéde azonban nem változik, mert magától a változatlanság atyjától, Istentől származik (…). Az isteni tudományoknak egyetlen “tankönyve” van, a Szentírás, tanítója a Szent Szellem, a tanítás tárgya is mindig ugyanaz!”
A második példa feszegeti a következő kérdést: Az örömüzenet nem Jézus evangéliuma? Olyan, mint, amelyet először ő hirdetett. IGEN, csak nem szabad soha elfelednünk, hogy prófétai tehetségét, tanítói nagyságát mindig Istennek köszönte. Az örömüzenetet pedig nem magától prédikálta, hanem azt szólta, amit megkívánt Isten eljövendő országa, ahogy fogalmazni szoktunk: Isten akarata.
A harmadik, és szerintem az első kettőhöz hasonló értékű szempont, amikor hangsúlyosan odafigyelünk saját örömüzenet hirdetésünkre. Egy pillanatig sem szabad szem elől tévesztenünk az elsődleges célt, – Isten eljövendő országának hirdetését -, ha az örömüzenet hirdetésére szántuk magunkat. A későbbiek során erről még szót ejtek, de itt és most le kell szegeznünk ezt az isteni elvárást. Aki Bibliát forgat, tanításokat emel ki és magyarázza azokat, csakis olyan alapismeretek birtokában teheti, ami megóvja őt és hallgatóságát, hogy mindannyian ne jussanak a tévedés kátyújába. Ez az alapvető szempont hiányzik a legtöbb új hívő ismeretéből, aki teljes mértékben elfeledi az örömüzenet, Isten beszédének lényegét, Isten országának eljövetelét, s olyan vallásos tételekkel ámítja hallgatóságát, melyek minden másnak nevezhetők, csak éppen örömüzenetnek nem.
Az elhangzottak után újraismételem a szentleckét: Jézus határozottan kijelentette, hogy ő azért jött, hogy hirdesse Istennek eljövendő országát, hiszen ezért is küldte Isten őt. Vajon jogunkban áll-e megváltoztatni Isten eredeti szándékát? Embertársainknak tolmácsolhatunk-e olyan örömüzenetet, ami másabb a szeretet megélésénél? Szabad-e nekünk feladni a nehezebbet, azt, hogy szeressük Istent és embertársainkat és kizárólagosan a hitre építenünk jövendő életünket?
Kiss Jenő nyugdíjas pap bácsi szokta mondogatni, hogy amennyiben nem lett volna unitárius vallás, melynek tagja lehetett, akkor neki kellett volna kitalálnia. Az unitárius vallás azért látott napvilágot, hogy visszahelyezzen minket a régi, eredeti örömüzenet hirdetésébe, hallgatásába és megélésébe. Ennek a régi örömüzenetnek pedig az a lényege, amit kezdettől fogva hallottunk, hogy szeressük egymást. Jézus ezt az örömüzenetet hirdette, ezt tanította, ezért utasította rendre sorozatosan hallgatóságát, hogy szeretetünk felváltsa a bennünk levő gonoszság helyét.
Beszédem második részében kiemelek néhány, általam fontosnak vélt elnevezést, melyeket a bibliai írók szeretettel hoznak összefüggésbe az örömüzenettel.
Egyik ilyen elnevezése az örömüzenetnek a békesség. Wass Albert írónk így fogalmaz egyik írásában: „Nem haragszom soha az emberekre, ha másképpen vallják a dolgokat, mint én, mert tudom, hogy az ő igazságuk is éppen olyan igazság a maguk szempontjából, akár az enyém. (…) Az élet sok apró igazsága között talán nem is az igazság a fontos. Hanem a békesség, mellyel megszorítjuk egymás kezét az igazság fölött.” Már Ézsaiás próféta jövendölésében olvasható ez az alapvető elvárás a jövendővel szemben. Születnie kell egy prófétának, aki a békesség útjára tereli a mi lábainkat (Ézs 9,2; Lk 1,79.). A békesség a mindennapi életünk tartozéka. Nélküle pokollá válna életünk. Gyakran halljuk embertársainktól – akik tudják, hogy mit jelent a békesség: „Csak békesség legyen, s akkor minden megoldást talál!”.
Az örömüzenetet a hit tudományának is szokták nevezni (2 Tim 3, 27). Semmiképpen sem akarok Pál apostol véleményével ellentétest állítani ebben a kérdésben, de kérdezzük csak meg, hogy valójában szükségünk van-e másféle hitre, mint bízni gyermeki módon gondviselő Istenünkben? Nincs. Isten a mozgató rugója minden cselekedetünknek. Először azoknak, melyek életünkbe épülnek, majd azoknak is, melyekkel átlendülünk a hit világába. Amennyiben ezt az irányelvet követjük, akkor fölöslegessé válik minden okoskodás, mely fölé rendeli a hitet minden megértő és békességből származó, szeretetteljes cselekvésnek.
Az örömüzenetet még örökélet beszédének is szoktuk nevezni (Jn 6, 68). Ezzel, mi, unitáriusok is egyetértünk. Több szempont miatt is. Először, mert a jóslatban is olvasható, többek között, hogy a születendő Messiás egyik fontos ténykedése éppen az lesz, hogy megtanítsa népét az üdvösség útjára (Lk 1, 77.). Az üdvösség ebben az összefüggésben az örökélettel azonosítható. Sőt! Olvasunk olyan megjegyzéseket is ezzel kapcsolatosan az Újszövetségben, melyek a túlvilági életet helyezik kilátásba azok számára, akik hisznek benne. Maga Jézus is tett hasonló kijelentéseket, amikor hallgatóságát az örökélet reménységével éltette. Elegendő, ha csupán a boldogság-ígéretekre figyelünk, melyek közül kettő esetében a mennyek országának, Isten országának örököseivé válhatunk. Még nagyobb hangsúlyt kap az örökélet gondolata, amikor Jézus feltétlen követésre szólítja embertársait. Ekkor azt hangsúlyozza, hogy bár követői el kell hagyjanak mindent (vagyont), és mindenkit (családtagokat), ezért az önfeláldozásért száz annyit fognak kapni, sőt még fölébe örökéletet is.
Ennél a gondolatnál sem szabad elfelednünk, hogy az örömüzenet másról szól, mint az üdvösség bármi módon történő megszerzéséről. Elsősorban a megbocsátás és a szeretet gyakorlását szorgalmazza mindennapi életünkben. Ezek azok a szempontok, melyek meghatározzák családi- és közösségi életünket, s melyek befolyásolják a túlvilági életre terjedő, hitbeli gondolatainkat is. Ez utóbbiakat semmiképpen nem nevezném másodlagos jellegűnek, de szeretettel ismétlem egy korábbi megjegyzésemet: Mindannyian kaptunk Istentől egy életet, melyet kötelességünk a legteljesebben megélnünk, s aztán Isten drága pénzeként (Ady), kamatoztatva visszaadni Neki. Ne legyünk telhetetlenek azáltal, hogy ajándékba kapott emberi életünk mellé még egy másikat, sőt örökké tartót követelünk gondviselő Istenünktől. Bízzuk rá az ajándékozás kedvét és döntését!
Bizonyosnak látszik, hogy Isten ígéretei közt tartogat számunkra jövendő életet, örökéletet azoknak, akik törvényei, akarata szerint élünk. Amennyiben ezek szerint járunk, és azokat cselekedjük, melyeket Jézus tanít, akkor mi, unitáriusok sem hullunk ki Isten áldó kezéből. Azaz: Isten számunkra is felvillantja az örökélet lehetőségét.
Én úgy látom, hogy Jézus ilyen örömüzenetet hirdetett, s nekem sem lehet más feladatom, mint éppen Isten elvárása szerint cselekednem. Ámen.
Pap Gy. László 