Virágvasárnap
„Ez megigazulva ment haza, az nem. Mindazt, aki fölmagasztalja magát, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják.” Lk 18,14.
Kedves ünneplő Testvéreim!
1). Sokszor teszünk, vagy szólunk olyant, amiért szégyenkeznünk kell. Úgy gondolom, hogy különbséget kell tennünk a szégyen és a szégyenérzet között. Ezért mondom, hogy nem az a szégyen, melyet mások annak tartanak, hanem az, melyről magunk meggyőződtünk. Az a szégyen, amikor ránk bizonyítják, s magányunkban magunk is egyet értünk azzal, hogy becstelenül viselkedtünk, vagy gorombáskodtunk embertársainkkal, netalán közeli szeretteinkkel. Az a szégyen, amikor ilyen magaviseletünk miatt nemcsak magunk, hanem környezetünk csúfságává is lettünk. Amikor nemcsak saját arcunk pirulhat az elkövetettek miatt, hanem azoké is, akikhez hozzátartozunk.
2). Különbség van, tehát a szégyenérzet és a szégyen között. Vannak emberek, akik fizikai külsőjük miatt szégyenkeznek. Mindig bosszankodnak magukban is, Istent hibáztatva, hogy aránytalanra sikerült valamilyen látható testrészük, vagy kicsinek, talán túl nagynak teremtette azokat Isten.
Létezik azonban az a szégyen, ami döntő minden ember életében. Ez a rossz cselekedetek miatt keletkezett, belső, lelki szégyen. Ahogy nevezni szoktuk a hétköznapok rendjén: a lelkiismeret furdalása. A szégyenérzet mindkét megnyilvánulása megmutatkozhat az emberen: voltunk és vagyunk úgy, hogy kipirul az arcunk. Történik ez akkor, amikor valaki vagy hátunk mögött, vagy pedig szemünkbe megmondja azt a fájdalmas igazságot, ami szégyenkezésre indít.
3). Haragszunk általában azokra, akik kiváltják belőlünk a szégyenérzetet. Pedig ez is a nevelés egyik formája. Megtanít a szégyenkezés arra, hogy miként lehet megváltoznunk. Miért kell másképp szólnunk és cselekednünk, hogy ne kerüljünk hasonló helyzetekbe? Legegyszerűbb megoldásnak az egyenesség bizonyul, de sajnos nem minden esetben szolgálja embertársaink elismerését. Nem azt hangsúlyozom, hogy itt nincs helye az őszinteségnek, hanem azt, hogy nem egészséges minden esetben, ha egyenességünkkel szégyent okozunk egymásnak.
Amennyiben átértékeljük a szégyennel kapcsolatos hozzáállásunkat, akkor pozitív irányban is gondolkodhatunk tovább. Ilyenformán úgy találom, hogy egyszer, s mindenkorra védelmezni is akar a szégyenérzet. Valahogy úgy, amint Jézus tanította a magvető példázatában. Amikor nehézségek, megpróbáltatások érnek, akkor érkezik el az ideje annak, hogy bizonyítsunk hűségünk, ragaszkodásunk mellett. Ha rögtön erőtleneknek bizonyulunk a nehézségekkel szemben, akkor könnyedén megtagadjuk közösségünket, vallásunkat, sőt önmagunkat is.
Az a kérdés, hogy mit mondunk arról az emberről, milyen embernek bizonyul közöttünk az, aki szégyelli szüleit: édesanyját, édesapját? Nem ember, aki megtagadja édesanyanyelvét – mondjuk. Nem lehet az, hogy megtagadjuk viseltes ruhájú édesanyánkat. Nem tagadhatjuk meg nehéz időben népünket, nyelvünket, talán hitünket, mely átsegített annyi akadályon az eltelt idő során. Nem tagadhatjuk meg részeges testvérünket, sem tévelygő életmódot folytató rokonunkat.
Ha időnként csakugyan minden okunk meg van a szégyenkezésre szeretteink miatt, akkor időszerűnek tartom, hogy szembenézzünk azokkal a valós helyzetekkel, melyekben mi magunk vagyunk a főszereplők. Van-e okunk a szégyenkezésre a miatt, mert valamelyikben mi is közreműködők vagyunk a fennebb említettek közül? Volt-e eset, amikor szégyelltük szülőnket, anyanyelvünket, vallásunkat, rokonunkat, vagy bárkit embertársaink közül. Itt az ideje annak, hogy ne őket, hanem saját magunkat szégyelljük ezért a magatartásunkért.
4). Jézus tanítása hallszik: Mindazt, aki fölmagasztalja magát, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják. Ha valaki velem érez, akkor álljon mellém! Nemcsak a fentiekben követelek egyetértést az elmondottakkal, hanem ebben a jézusi megállapításban is. Előfordulhat, hogy valakinek igen csak sok oka van arra, hogy jártában-keltében megvalósításaira hivatkozzon, vagy éppen származására, vagy bármi másra, s így igyekezzen kiemelnie embertársai közül saját magát. Ezeknek mondom: Nincs erre semmi szükség, hiszen nagyon jól tudjuk, hogy kik ők. Ismerjük eredetét, családjához való tartozását, közösségünkben kifejtett tevékenységét. Nem kell hivalkodnia semmivel és senkivel, hiszen szavai és tettei önmagukért beszélnek. Miért nem várja meg, hogy mi mondjuk róla elismerő véleményt, s ne ő mutassa be nekünk saját magát, amilyennek kívánná, hogy lássuk őt?
Kedves testvéreim! Az önmagát felmagasztaló ember igen rossz időpontot választott magának, hiszen Virágvasárnapja van. Úgy-e hallottátok, hogy Jézus ma vonul be Jeruzsálembe. Kint a város szélén, de bent a városban is vannak olyanok, akik nem hívták. Sőt olyanok is, lehetnek kint is, akik nem várják. Akik egyszerűen szégyellik a szegények, a bűnösök barátját. Akik előre megérezték, hogy, amennyiben beengedik a városba, életükbe, akkor Jézus azonnal szétrombolja mesterkélten felépített egyéniségüket. Más szóval szembe állítja őket a valósággal, ami miatt bizony szégyellniük kell magukat.
Nemcsak a korabeli jeruzsálemiek közül volt némelyiknek nehéz dolga, hanem úgy találom, hogy közöttünk is vannak némelyek hasonló helyzetben. Ők azok, akik szégyellik beereszteni lelkünk városába a Názáreti Jézust. Ők azok, akik tudják, hogy igen csak meg vannak számlálva napjaik, melyekben úgy-ahogy építgethetik hamis jellemzésüket, de hamarosan szembe kell nézzenek a valósággal. Hamarosan kiderül, hogy szégyenkezniük kell. Nemcsak azért, mert elferdítették az igazságot, hanem úgy általában.
5). Ne engedjük bemenni az emberi gonoszságba. Tudjuk, hogy mi történt Jeruzsálemben Jézussal! Ismerjük a régi történetet, s azokat az embereket, akik kapcsolatba kerültek vele. Ne ámítsuk tovább saját magunkat azzal, hogy csakis a szépre volt kíváncsi Jézus. Ellenkezőleg. Rámutatott azokra a hiányosságokra, melyekért régóta szégyenkezniük kellett volna. A holnapban, Isten országában nincs helye a hamis, csaló, gonoszságot cselekvő ember számára. Azaz nem úgy, ahogyan eddig nyilvánvaló volt. Eljön a szégyenkezés ideje, melyben megtapasztalja minden ember az igaz, őszinte beszéd és cselekedet szükségét. A csalás helyett megjelenik majd a méltányosság, mely, ha társul a szeretettel, akkor ott is megelégedettség lesz, ahol különben továbbra is szükséget látnak.
Mindez azonban csak akkor lehetséges, amennyiben nem szégyelljük beengedni szívünkbe Jézust! Fel kell vállalnunk azt az őszinteséget, melyet megkövetel mindenkori tanítványaitól. Jelen esetben azt is el kell fogadnunk, hogy megszégyenít. És miért ne, ha megérdemeljük? Nemcsak arról van szó ebben az esetben, hogy szüleim elé állok, s beismerem, hogy mennyire szégyelltem valamikor őket, nem arról szól a történet, hogy nyilvánosan bevallom, hogy mennyire bánt nemzetem, nyelvem megtagadása. Nem arról kell értekeznem, hogy ég pirul arcom a szégyen miatt, hanem meg kell éreznem, hogy lelkemben lett úrrá a szégyen. Így hát mindenkit megnyugtatok, hogy én nem hallottam még soha, hogy valakit megszégyenített volna a töredelmes megbánás. Ebben az esetben, tehát csak javunkra szolgál, ha beengedjük Jézust lelkünk városába.
Nem az unitáriusok erőssége, hogy bűneikről beszéljenek, de ritkán velünk is előfordulhat, hogy töredelmesen bevalljuk azokat. Lám, eljött az idő, s az éppen most van, hogy megtegyük a legújabb, leghasznosabb lépést. Lehet, hogy Isten szemében ez lesz az a pillanat, melytől kezdve átértékeli eddigi életünket, s talán érdemesnek is talál arra, hogy virágvasárnapi dicséretben részesítsen. Nagydolog ez, Testvéreim, ha arra gondolunk, hogy óvatosnak kell lennünk, hiszen számunkra is fel van állítva a csapda. Ugyanaz, melybe beleesett a Jézust váró és fogadó tömeg nagy része. A bevonulás alkalmával „éljent”’ kiáltottak Jézus felé, s néhány napra rá halálát követelték. Jobb akkor, ha eddigi rossz tetteinkért szégyenkezünk csupán, s nem terhel a gyilkosság tudata is.
6). Lehet, hogy pillanatnyilag szégyenérzetünk támad. Jó alkalomnak bizonyul ez a mai, ünnepi istentisztelet arra, hogy őszinték legyünk Istennel, embertársainkkal és magunkkal szemben. Tegyük meg a tőlünk telhetőt, s hagyjuk megtelni kezünket, szívünket, lelkünket a bevonulás őszinte virágaival. Távozzunk azzal a tudattal, hogy Isten bármikor gondoskodhat arról, hogy jóváírja tévedéseinket. Vagyis átmeneti szégyenérzetünk annak jele, hogy Isten észre vette rajtunk a megváltozás szándékát. Meglátta, hogy nemcsak színből, hanem szívből engedtük be lelkünk városába a Názáreti Mestert. Menjünk haza azzal az örömhírrel, hogy Jézus ma nem Jeruzsálembe vonult be, hanem a szívünkbe. Ámen.
2009. ápr. 5
Pap Gy. László 