Jézus szavain csüngünk
– Virágvasárnapi beszéd – 2018.
Ott tanított mindennap a templomban. A főpapok és az írástudók az életére törtek, de nem tudták, mit tegyenek vele. Mert az egész nép a szavain csüngött. Lk 19,47-48
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Lukács evangélista tudósítása az egyik legszűkszavúbb tájékoztatás a jeruzsálemi bevonulást követő eseményekről, a templom megtisztításáról, viszont tudjuk, hogy erről a nagy eseményről mindenik evangélium beszámol, részben azonos időszakot jelölve, máshol pedig eltérve (János) ettől. Ez a tény semmit nem von le annak értékéből, hogy mi, késői szemlélői a korabeli eseményeknek, hogyan viszonyulunk a régi történethez, illetve milyen következtetéseket vonunk le magunknak a továbbiakra vonatkozóan.
A jelzett történetben arról értesülünk, hogy miután Jézus Jeruzsálembe érkezett, a dicsőséges bevonulást követően a templomba ment, ahonnan kiűzte a kereskedőket arra hivatkozva, hogy rablók barlangjává tették az imádság házát. Ezt követően több napon át ott tanított, s bár a főpapok folyamatosan az életére törtek, semmit nem sikerült tenniük ellene, mert a nép a szavain csüngött. Mielőtt részletezném ezt a rövid beszámolót, hadd álljon előttünk a történet egésze, melyben az itt megismertek mellett fontos megemlítenem néhány alapvető vonást. Azon kívül, hogy valóban rablók gyülekező helyévé vált a templom, jelzik azt is a tudósítók, hogy nagy a zűrzavar, melyből kihallszik a gyermekek lármája, melyet Jézus elfogad. Az egyik történetben (Máté) úgy látjuk Jézust, mint, aki elhagyja a templomot, vállalva a gyávaság látszatát. Lehet, hogy tévedek, én viszont az evangélista elbeszéléséből azt is kiolvastam, hogy Jézus egyfajta nyitottságot és felelősséget mutat jeruzsálemi bevonulása, a templom megtisztítása történetében azok iránt, akik eddig úgy érezték, hogy ki vannak rekesztve Isten áldásaiból. Végül pedig a János evangéliumában található leírással kapcsolatosan is felmerül néhány tényező. Messzemenően kimagaslik a rossz irányba formálódott kultusz, ami lassan beérik arra, hogy felgyorsítsa egy új ígéret megszületését. Kiderül az is, hogy amit a templomban látunk, az jobban hasonlít a heti vásárra, mint az imádkozás helyére. Ez egyfajta párhuzam is azzal a képpel, ami látható Izrael lelki minőségével kapcsolatosan. Jézus áldozatmentes, tiszta istentiszteletet követel, melynek alapja a mindent betöltő szeretet. Azt viszont nehezen értjük, hogy mégis miért készített korbácsot és verte ki azzal a templomi árusokat?
A továbbiakban szigorúan tartom magam Lukács tudósításához, és ennek alapján részletezem gondolataimat. Mindenek előtt a naponkénti tanításra összpontosítok. Nem tudom pontosan, de sejtem, hogy melyek voltak, lehettek azok az alapelvek, melyek mentén Jézus megfogalmazta és közölte jeruzsálemi tartózkodása során tanításait. Úgy gondolom, hogy, amint meglátta a templomi zűrzavart, főként, ha tudta, hogy korábban a Gecsemáné kertben történt a pénzváltás és az áldozat bemutatásával kapcsolatos gazdasági tevékenység – hirtelen felbosszanthatta a rabló tevékenységhez hasonlított össze-visszaság. Lehet, hogy én merészebbnek bizonyulok abban a tekintetben, ahogyan összefüggésbe hozom a templom megtisztítását és a vallásosság, akár az istentisztelet megújulásának követelményét. Ne feledjük, hogy nemcsak a szegények áldozati állatának, a galambnak vásárlásáról szólt a történet, hanem bárányt, sőt nagyobb testű állatot is leöltek és áldoztak. Arra gondolok, hogy korábban talán nem zavarta az istentiszteletet ez a fajta készülődés, míg távol a templomtól bonyolították az ügyleteket. Az lett a főgond és erre Jézus azonnal ráébredt, hogy a kultikus cselekedet rablás lehetőségét kínálta fel, főként olyan embereknek, akik részt vettek az egyházi élet fenntartásában. Ennek a tevékenységnek kapcsán vette észre Jézus azt is, hogy mennyire eltorzult az emberi hit és vallásosság, s már alig fordítanak gondot a belső, lelki állapotra, melynek helyét egyértelműen elfoglalta a látszat.
Hallgassuk csak meg a 20. századi gondolkodó véleményét, aki elsősorban emberi kapcsolataink látszat vonulatát ítéli el, illetve fogalmazza át: „Egy emberért mindent vállalni kell. Egy helyzetért nem. Amíg számunkra egy ember fontos – addig mindent vállalnunk kell érte, és megéri. Ez igazi vállalás. Amikor nem az ember a fontos, hanem a helyzet megtartása: a lakás, a szociális és anyagi biztonság, a látszat, a környezet véleménye – akkor már megalkuvásról van szó. Ez is elvállalható, de csak őszintén, legalább önmagunk előtt. Ne csapjuk be magunkat ürügyekkel: a gyerekek érdekével, erkölcsi aggályokkal, a kímélettel. Gyávaságunk az újrakezdésre, félelmünk a változásoktól és az egyedül maradástól nehézzé teheti az együttélést, de fenntarthatja. Azonban hazugságra nem lehet alapozni tisztességes kapcsolatot: biztosan összeomlik.” (Popper Péter).
A következő gondolatkörben arra kell összpontosítanom, melyről az evangélista úgy nyilatkozik, hogy a papok és írástudók Jézus életére törtek, viszont nem tudták, hogy mit tegyenek vele. Mi észrevettük, hogy Jézus jeruzsálemi tartózkodása egyfajta nyitányát jelenti annak az időszaknak, melyhez nagyon közel van, s ami vesztére vonatkozik. Kérdések merülnek fel azzal kapcsolatosan is, hogy miként végzi küldetési munkáját, illetve milyen érzéseket, esetleg indulatokat vált ki a korabeli egyházi vezetőkből és a közemberekből. Nekünk most egyszerűnek tűnik a feladatunk, hiszen ha összeszámoljuk pontosan sikerül megállapítanunk, hogy hány tudatos virágvasárnapot éltünk át és ennek ismeretében milyen sokszor megfogalmazódtak bennünk azok a gondolatok melyekkel mélyen elítéltük a Jézus idejében élt vallási vezetőket. Mondjuk ma is, hogy jogosan tettük minden alkalommal, bár senki nem jogosít fel minket arra, hogy embertársaink bírájává váljunk. Ezzel kapcsolatosan gyorsan két irányulás viharzott át az eszemen. Az egyiket Lao-ce fogalmazta meg és ez volt már tulajdonképpen régóta vezérelv számomra, ami a mindenkori és mindenütt hivatalában levő vezetőt jellemzi. Az említett bölcselő így nyilatkozott: „Aki lábujjhegyre áll, nem áll szilárdan; aki (túlságosan) nagyot lép, nem halad előre; aki magát mutogatja, nem ragyog; aki bizonygatja kiválóságát, nem tartják kiválónak; aki előre dicsekszik, nem szerez érdemeket; aki megköveteli magának a tiszteletet, nem lesz elismert vezető.” Vagyis nemcsak azzal van gond, hogy gyenge lábakon állnak időnként a vezetők, hanem megformált véleményünk is szembehelyezkedik néha a többség elfogadott álláspontjával. Mi akkor a helyes kiút, vagy döntés ebből a helyzetből? Egyszer mindnyájunknak meg kell értenünk, hogy nem mutogathatunk többé a felelősök felé, hiszen mi is hasonlók vagyunk azon a helyen, ahol élünk. Így a döntés súlya, terhe is nehezedik ránk. Kibúvót jelenthet, hogy nem vagyunk egyházi vezető személyek, de igenis vezetők vagyunk manapság gondolkodásunk magamutogatásában (pl. Facebook). S mert sokunk számára helytállóak a költő szavai, talán egyre jobban tesszük, ha átrendezzük virágvasárnapi érzéseinket és egyre inkább magunkra hárítjuk a felelősség terhét, hiszen egy személyben elég sokféle tevékenységet végzünk manapság.
A költő hangsúlyozza, tehát, hogy: „/Úgy fáj már minden, minden idebenn: /A szó, s a mozdulat, s a csend is fáj,/ /Minden, mi általreszket szívemen,/ /Legyen az ember, muzsika, vagy táj,/ /Úgy fáj már minden, minden idebenn./ /De néha egy-egy halk szó simogat,/ /S rejtekúton a szívembe talál,/ /S álomba ringatja a kínokat,/ /Elaltatja a múltat, s a jövőt./ /Pedig be nehéz megtalálni már/ /Az ösvényt, a szívembe vezetőt./” (Reményik Sándor). Vagyis mi, a nép ott csüngtünk mindig Jézus szaván. Nem szidtuk a vezetőket, vagy nem is szidhattuk, mert értünk mi már olyan időket, amikor hallgatnunk kellett ezzel. Nem azt mondom, hogy megszoktuk a hallgatást, hanem átalakult sok tekintetben a lázadásunk. A lázadókból halk szavú emberek lettünk, akik szívesen elvegyültünk a Jézus szaván csüngő tömeg tengerében és dehogy is zavarnánk vizet bármerre indulna is az, hanem ott hallgatjuk csendesen nagy Mesterünk tanítását.
Már említettem, hogy éveken át követtük Jézust a bevonuló csoporttal, a hallgató tömeggel és azzal az áradattal is, mely halálát követelte. Akkor mozdulni sem mertünk, nemhogy bedugjuk fülünket, vagy valakit megszólítsunk, amikor mellettünk feszítsd meg-et kiáltottak. Ma csak annyit mondhatunk mentségünkre, hogy szorult ebbe egy kis gyávaság is, talán egy kevés félelem is volt benne, de ma azt mondanánk, hogy így éltük túl még több bántás nélkül az eseményeket. Milyen rosszul esik manapság, amikor azt mondja Jézus fél oldalról felénk, hogy „házam az imádság háza, ti pedig rablók barlangjává tettétek.” Tolongnak bennünk a gondolatok, hogy mentsük a menthetőt, védjük az igazunk, igazoljuk, hogy melyik oldalon állunk. Nekem elhihetitek testvéreim, aki gyakran dicsekszem az Úr szolgálatában eltöltött esztendőim magas számával, hogy senki nem találta még ki a helyes szöveget, mellyel végérvényesen és határozottan kimentheti magát abból a forgatagból, melybe akarta, nem akarta belekerült. Tény, hogy mindnyájunknak változtatnunk kell az alapszemléletünkön. Létezik ez a világ és benne éldegélünk mi, emberek, akik vezetőkként, vagy közemberek alacsonyra helyezett méltóságával éljük mindennapjainkat. Tudomásul kell vennünk, hogy ma is vannak, akiket lenyűgöz a pénz- vagyonszerzési hajsza várt eredménye és kevésbé sem törődnek azzal, hogy kinek és mennyi kárt okoznak ezzel. Vagyunk mi, akik gyakori elszenvedőiként ennek a könyörtelen hajszának, folyamatosan arról teszünk bizonyságot, hogy nekünk legfontosabb helyünk a templom, a lelkünk és senkinek nem engedjük, hogy rablók barlangjává tegye azt. Megtörténik, hogy újból és újból életünkre törnek, de mi akkor is és továbbra is ott csüngünk Jézus tanításán, aki megmutatta számunkra az utat az egy, igaz Isten és az ő örökké tartó országa felé. Ámen.
Debrecen, 2018. március 24.
Pap Gy. László 