Az őrálló öröme
– temetési beszéd – Rúzsa Judit 99 éves
„Egyszerre csak szomorkodni és gyötrődni kezdett. Halálosan szomorú a lelkem, mondta nekik, várjatok itt és virrasszatok velem.” Máté 26, 38
Kedves Testvéreim, Atyámfiai!
Mivel személyesen ismertem néhai Rúzsa Judit atyánkfiát és meggyőződhettem töretlen hitéről, úgy érzem ez a beszéd nem kell róla szóljon, hanem hirdetnie kell Isten dicsőségét. Határozottan állítom, hogy ő is megerősítene ebben a meglátásomban.
Életünk váratlan fordulataiban sokszor esünk gondolkodóba, s nehezen találjuk a kiutat, a megfelelő megoldást. Lehet, hogy komoly dolog fölött aggódunk, de többnyire apró bizonytalankodások miatt mélázunk szívepesztő bánatosan. Azt mondják, hogy mindenre van értelmes elintézési mód, s ez érvényes vallásos életünkre is. Ha az életbe érkezés, azaz a születés, vagy az életből távozás, azaz a halál, vagy a kettő közötti időszakra akarunk feleletet kapni, akkor Jézus tanítására figyelünk. Jézus életében, beszédében, tanításában, halálában fedezhetjük fel életünk igazságait. Örömünk, vagy bánatunk van, szegények, vagy gazdagok vagyunk, akár élünk, vagy meghalunk, ilyen változatossággal nem találunk eligazítást, mint az Újszövetségben. Jézus beszédében nyugodtságot tapasztalhatunk. De túl azon, benne van az állandó értelem és a másikra, az embertársra történő odafigyelés, melyből nemcsak a farizeust szaván fogó vitathatatlan rálátás, hanem az állandó bölcsesség kiáradása is tapasztalható. Ilyen Jézus tanítása, melynek középpontjában két tényező áll: Isten és az ember. Istent úgy tárja elénk, mint mindannyiunk édes Atyját, az embertársat pedig, mint az édestestvérünket. E két lény között örökérvényűen és korlátok nélkül munkál, épít a szeretet.
Kedves Testvéreim, Atyámfiai! Ha az elmúlásra, a halálra gondolunk, akkor Jézus tanításában nem egyedi eset. Jól lehet ő is, mint mindenki más, ragaszkodott földi életéhez, amikor arra kérte Istent, hogy amennyiben lehetséges, távozzon el tőle a keserű pohár, de ugyanakkor hozzá tette, hogy ne az ő, hanem Isten akarata szerint történjen minden. Ritkán, Jézus szembe is száll a halállal, mintha bennünket is arra buzdítana, hogy ne számoljunk vele, sőt bízzuk Istenre. Ekkor olvad egybe az élet és a halál. Egy kerek egésszé válik a lét. Úgy kell beszélnünk, tehát az életről, – akár néhány napos, akár – mondjuk 99 év terjedelmű -, mint egy kerek egészről, hiszen Jézus követőinek nem lehet más feladata, mint tanítása értelmében elfogadni Isten kezéből a nagy ajándékot: az ÉLETet. A fentiek után senkinek nem okozhat fejtörést, hogy a Jézus halála előtti eseményekből választottam a szentleckét. Nem emberi gyötrelmét akarom hangsúlyozni, hanem arra a valóságra akarok rámutatni, melyet örömként az együttlét szerez azoknak, akik élnek ezzel a lehetőséggel.
Kedves Testvéreim, Atyámfiai! Még egyszer odafigyelünk a Jézus halála előtti eseményekre, és tapasztaljuk, hogy tanítványai között szeretett volna maradni. Köztük érezte jól magát, és vigyázásra, őrködésre, imádkozásra kérte őket. A három felhívás, egy őr pontos jellemvonását tükrözi. Az őr áll a bástyán, valahol az őrhelyén, s míg a tájat fürkészi, hogy ellenség be ne törjön a védett területre, addig óvatos, hogy éppen ő ne váljon az ellenség célpontjává. Az őrállás idején az a legfontosabb, hogy éber maradjon, hiszen egyetlen pillanat alatt meglopja az álom, és akkor nemcsak maga, hanem társai életét is veszélybe sodorhatja. Az őrhelyén vigyázó kitartóan, és kétségbe esetten tud imádkozni. A fenti példa hűen ábrázolja a feladatot, melyet betöltünk, melyet betöltött testvérünk is az életben.
Meg vagyunk győződve arról, hogy összefogva, családban és közösségben jobban, könnyebben boldogulunk. Itt első sorban terheink könnyebb viseléséről van szó. Azt szokták mondani, hogy meggondolatlan embernek számít, aki nyakába veszi a családdal járó terhet. Éppen Jézus tanít arra, hogy sokkal könnyebben elviselhetők az élet váratlan fordulatai, ha van, akivel megosszunk gondot és bajt. Az egyedül való embernek még tanácsot sem ad senki, vagy éppen ő nem fogad el, nemhogy kész megoldás kínálkozzon fel neki. Figyeljünk arra, hogy milyen megkönnyebbülést jelent, ha van valakink, akinek el tudjuk panaszolni bánatunkat, fájdalmainkat. Az öregséggel járó nehézségek is elviselhetőbbekké válnak, ha tudjuk, hogy áll valaki mellettünk, aki szeretetével és néha könnyével is körül vesz bennünket.
A megpróbáltatások alkalmával sok elkeseredett embertől halljuk, hogy képtelenek tovább vinni a nehézségeket. Ezek sokkal végesebbnek vélik tűrőképességüket, mint, hogy azt valóban gondolniuk kellene. Nem kell távoli példák között keresgélnem, hanem csupán odafigyelnem az idősebb nemzedékre, néhai testvéremre. Ők olyan korosztályt képviselnek, akik az élettel és a halállal is néztek farkasszemet. Így mutatták nekünk, hogy megtapasztalták az élet másik oldalát. Túl a, megviselő mély gyászon és szíve szomorúságán, más nehézséget is elviselt. Ma nyugodtan mondhatjuk, hogy ő, és a hozzá hasonló embertársaink, magukban hordozták Jézus életének szikráit, melyeknek köszönhetően bíztak összetartó erejükben, hittek a gondviselésben és nem is csalatkoztak benne.
Merészen kijelentem, hogy az Istenben bízó embertől sosem maradt el a gondviselés, mert ő nehéz körülmények között is sikeresen megállta helyét az őrhelyen, és legszentebb feladatának tartotta, hogy verítékezve, sok-sok dédelgető szeretettel vegye körül övéit. Egyszerűen szólva: A közelállókban megtalálta élete értelmét, és tiszta örömét. Ezért védelmezője, őrállója lett a mellettük levőknek.
Az Istenben bízó ember – Jézushoz hasonlóan – mindig reménykedő hangon szól. Családi életét kiegyensúlyozottnak hiszi, és ünnep számára az élet még akkor is, ha csak időről-időre gyűl össze a család. Hűségesen őrálló testvérünknek nem volt titkos imája. Ha a bezárt ajtó mögött – Jézus tanítása szerint – elmondta azt, nyilvánvaló volt, hogy nem magáért, hanem övéiért tette.
Kedves Testvéreim, Atyámfiai! Elérkezett az idő, hogy magunkra, azokra nézzünk, akik itt vagyunk ezen a végtisztességen. Miként viszonyulunk életünk váratlan és nehéz pillanataihoz? Ha megkörnyékezett a gond, vagy úrrá lett rajtunk a bizonytalankodás, talán éppen reménységünk került életünk hullámvölgyébe, síró görcsök fojtogatásában elakadt a hangunk? Másokért tudtunk-e úgy imádkozni, mint a bástyán levő őrálló, néhai testvérünk? Belenyugodtunk-e a megmásíthatatlanba, és érezzük-e a keserű pohár tartalmának epés ízét a szánkban? Képesek vagyunk-e folytatni kéréseinket? Nem csoda, ha hangunk sokszor elakad a fájdalom miatt, hiszen, ahol a szeretet beszél, ott megfájdul az emberi szív. Fáj akkor is, ha Isten szól: Ember, én elveszem szemed fényét hirtelen halállal. Fáj, mert nem értjük, képtelenek vagyunk felfogni, hogy az embernek egyszer el kell menni. Azért érthetetlen, megmagyarázhatatlan ez a furcsa érzés, ez a búcsúzás, mert sokszor önmagunkat sajnáljuk amiatt, hogy elhagyott bennünket, eltávozott tőlünk a hűséges őrálló. Be kell látnunk, hogy ezekben a kínos helyzetekben legjobb gyógyszer, támasz a csendes fohász.
Végül elmondom, hogy senki nem tudja kiszámítani, megmagyarázni távozása idejét, pillanatát. Nehéz rákészülni, és még nehezebb elfogadni ezt a változást. Szükséges megértenünk, hogy a lét, számunkra e földi téren véges, s nem az a fontos, hogy mennyit, hanem, hogy miként éltük meg azt. Az őrálló imája mindig csendes, s maradjon az a miénk is. Ha ránk támadnak a veszedelmek, ha fejünk fölött átcsapnak évek, évtizedek nehéz viharai, akkor is és mindig Jézus tanítása legyen a bátorítás, a hit biztosítsa a kitartást. Csendesen fohászkodjunk, hogy elkerüljön a veszedelem, és akár élünk, akár megkörnyékez az elmúlás könyörtelensége, egyformán Isten akaratára bízzuk magunkat.
Szép és egyben emberi megnyilatkozás, amikor úgy szólhat a vigyázó az őrhelyén Istenéhez, mint aki kezében tart mindent a nappal, s az éjszaka folyamán, és azt hiszi, hogy míg ő ott áll, addig életet és áldást hoz azokra, akikért vállalta a vigyázást és a kitartó imádkozást. ÁMEN.
Búcsúznak tőle:
1). Huga Lídia
2). Unokahuga Éva,
3). Unokaöccsei: Norbi és Roni,
4). Barátok: Ádám és Zoli
5). Ilona és férje Albert és leányaik: Éva, Eszti, Edit
6). Zsuzsa és családja
7). Az Unitárius Egyház
8). A végtisztességet tevő gyülekezet.
Isten vele, Isten velünk Ámen.
Pap Gy. László 