SZOMBATON

Szombaton hajnali hat órakor még tele vagyok tervekkel, elképzelésekkel. Már egy olyan korcsoporthoz tartozom, aki ebben az órában fel kell hogy keljen. Már nem vagyok álmos, már kialudtam magam, már dolgozni szeretnél, nem úgy mint régen, amikor húzott az ágy, amikor lazítani szerettem volna, amikor táblácskát akasztottam az ajtóra: NE ZAVARJANAK!

Régen talán feleannyi időre sem volt szükségem, hogy mindazt  a munkát elvégezzem, amit mondjuk elterveztem erre a szombatra. Megfőzöm a szokásos kávéadagom, bekapcsolom a számítógépet, enni, inni viszek a kutyának, reggelit készítek a családomnak, megöntözöm a gyönyörűen virító muskátlikat, s mivel tudom, hogy ma egyedül maradok, azt hiszem, hogy  megváltom a világot. Hiába a nagy akarat, ha az energiaszintem jóval alábbmaradt. Jó lenne még vasalni, szőnyeget porolni, a könyvespolcokon rendet rakni, eltenni azt a kevés ugorkát, ami még megtermett ebben a nagy szárazságban.

Még csak ezt a két sort leírom -s látom hogy még a kávémból is van- akkor tényleg felporszívózom, kitakarítok, megágyazom, elmosogatok. Sietnék, de már nem tudok sietni, pörögnék, de már csak nyikorgok a tengelyem körül, szárnyalnék, de megkoptak a szárnyaim, cikáznék, de már csak villámként cikázik át az agyamon: Jaj Istenem! jönnek a fiuk és még nincs ebédem! S akkor meglátom az egyik polcon a könyvek mögött a kis zöld albumot, amit legalább negyedszázada állítottunk össze a gyermekünk kiskori fényképeivel. Valami megmagyarázhatatlan, valami körülírhatatlan érzés kerít a hatalmába és leemelem a polcról és elkezdem lapozni. Olyan mélyről jövő érzések szakadnak fel belőlem, emlékek, tovatűnt pillanatok, amelyek örökre bennem voltak és lesznek, de most pillanatnyilag teljesen eluralkodnak rajtam,  megrohannak, s én csak állok a meghatottságtól.

Milyen kis pufók az arca, akárcsak egy festmény angyalkájának!

Miért is üvöltött úgy ezen a felvételen?

Hogyan is nevezte azt a  cumit, amiről alig tudta leszoktatni a nagymamája? Emlékszem, csak azért vittük volt haza, hogy leszokjon arról a szégyelnivalóan kedves kis tárgyról. TÁLÉ! TÁLÉ! TÁLÉ! bömbölte az első éjszakán és Nagymama kőkeménnyé edzett szívvel mondogatta: Csitt kicsi bogaram! A tálét elvitte a kutya.

Aztán az első karácsonyon a csodálkozástól tágra nyílt szemmel bámulja a fát és közben én is a férjem akkori fiatalabb arcát.

Mosolyognivaló, milyen édes a meztelen kis babateste ezen a képen! Eszembe jut Attila is, a gyermekünk barátja, aki az ehhez hasonló felvételeket helyen-helyen leragasztotta valami tapasszal.

Aztán látom a tortát a szál gyertyával, a gyermeket az első kis szánkóval, majd a rokonokkal, a református papék családjával.

Istenem, hogy elrepült az idő, mindjárt delet harangoznak!

Közben nyílik az ajtó, megjönnek a férfiak- Anya csak egy van- viccelődnek-de mi nagyon éhesek vagyunk! Ismét lebuktam!

Benedek Enikő