Bibliai olvasmány: Lk 7,44-50
– Anyák Napja 2010. –
A szeretet – „/…/ mindent remél, mindent elvisel.” 1Kor 13,7
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
Azt hangoztatják – akik értenek hozzá -, hogy az emberek állandóan változtatják társadalmi szerepüket annak függvényében, hogy „milyen szelek fújnak” éppen. Ezt a rátermettek simulékonyságnak, a szókimondók köpönyegforgatásnak nevezik. Bár az egyén továbbra is a társadalom legkisebb sejtjének, a család tagjának bizonyul – akiről éppen beszélek -, mégis kimondhatom, hogy százalékban magasan áll azoknak száma, akik egy dologban mégis csak változatlanok. Sőt érzékenyen érinti őket, amikor édesanyjukat emlegetjük. Vagyis emlékeztetjük őket édesanyjukra, aki életet adott nekik, oltalmazta, védelmezte, felnevelte, szárnyára engedte, de úgy, hogy közben megtartotta szeretetében. Ettől eltérő kivételek is vannak bőven, de erről nem szólhat az anyák napi beszéd.
2010. esztendő Anyák Napjára a soron következő bibliai verset választottam, melynek első hallásra máris két fő irányulását vesszük észre. Először nyomban arra gondolunk, hogy ki lehetne más, mint az örök jó édesanya, aki az utolsó pillanatig reménykedik. Sőt „mindent remél”, ami jó és szép érheti gyermekeit. A másik terület sem mutat nagyobb eltérést az előbbitől, hiszen arról szól Pál apostol figyelmeztetése, hogy a szeretet „mindent elvisel”. Ebben az esetben ez a végtelen türelem is tele van reménységgel, ám mégis magában hordoz valami többletet, ami nem más, mint az a rengeteg bántás, ami éppen azok részéről áradhat az édesanya felé, akiket mindenkinél jobban szeret: gyermekei felől. A mai alkalommal arra törekszem, hogy ezt a két, édesanyai jellemzőt mutassam be mindennapi életünk tartozékaival együtt.
1). A szeretet „mindent remél” – hangsúlyozza, tehát az apostol. Sok mindenhez hasonlítottuk már saját életünket. Azonosítottuk a színpadi játékkal, a politikai csatározások játszóterével, fondorlatok és kijátszások farkastörvényeinek csataterével. Készülésem rendjén találkoztam Kosztolányi Dezső költőnk egyik mondásával, melyről azonnal megállapítottam, hogy beleillik gondolatmenetembe annak ellenére, hogy soha nem szerettem, és nem űztem a kártyajátékot. Hasonlatot azonban ennek ellenére mégis csak vonhatok a szerencsejáték és szerény életünk között. Szóval azt hangsúlyozza a költő, – többek között, hogy a „legfontosabb dolog az életben, hogy az ember ne játssza ki utolsó ütőkártyáját. Ha az utolsót is kiadja, megtudja, hogy vesztett, mert szétfoszlik minden illúziója. Ha azonban magánál tartja, még mindig hiszi, hogy – nyerhet.” Ebben az esetben nemcsak a megszállott kártyajátékosra kell gondolnunk, vagy éppen magunkra, akik azt szeretnénk, hogy mindent vigyünk az utolsó lappal, hanem főként édesanyánkra, aki szerényen sokszor figyelmeztetett bennünket arra, hogy nála egy olyan érték található, mely garancia a játék megnyerésére. Ez pedig nem egy ász, vagy más kártyalap, hanem a szeretetben fogant reménység gyermekeivel szemben.
Ennek legjobb példája az önzetlen szeretet, mely nem sajátítja ki magának az élet-nyereményt, hanem arra törekszik, hogy gyermeke legyen boldog, még akkor is, amikor már eljátszotta minden „nyerő-lapját”. Vagyis arra ébreszti rá szüntelen gyermekét, hogy „senki sincs egyedül a szenvedéseiben – mindig akad valaki, aki ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy örül és ugyanúgy szenved, mint mi, és ez erőt ad, hogy bátrabban szembenézzünk az előttünk álló kihívásokkal.” /Paulo Coelho/
Pergessük csak vissza emlékeinket! Bármennyire is sikereseknek mondjuk magunkat azon a pályán, melyen annak idején elhelyezkedtünk, mindenikünk életében voltak olyan „zuhanások”, amikor azt hittük, hogy ettől már nincs tovább. Amennyiben hál’Istennek nem volt példa hasonlóra saját életünkben, akkor találunk közvetlen ismeretségi körünkben olyan embertársakat, akik életük során nem is egyszer sírdogáltak romba dőlt életük romjai fölött. Annak volt könnyebb és elviselhetőbb az állapota, aki egy adott pillanatban észrevette, hogy nincs egyedül. Valaki ott imádkozik mellette. Édesanyja emlékében is visszaringatja gyermekkorának boldog és merész reményeibe, amikor nemcsak letörli könnyeit, hanem őszinte vigaszt csepegtet megbúsult lelkébe.
„Ha romba dőlnek legszebb álmaid,
reményeid el ne hagyjanak,
Mert sokszor a romok fölött
a legszebb virágok nyílnak.” /Goethe/
2). Az édesanya szeretete – „mindent elvisel” – egészíthetem ki az apostol figyelmeztetését. Majd hozzáteszem: „Minden kapcsolat, történés valahonnan valahová tart. Erre kell figyelni. Úton vagyunk-e még? Vagy már csak ismételjük magunkat? Mit „hoz ki” belőlünk az együttélés? Jót? Előre lépést, derűt, szabadságot, munkaképességet? Rosszat? Idegességet, beszűkülést, rosszkedvet? A kapcsolat változik, és benne változunk mi is. Előfordulhat, hogy az utak szétágaznak. Ha tartósan úgy érezzük, hogy már nincs dolgunk egymással, harag és gyűlölet nélkül is el lehet búcsúzni. Azonban sokszor a másikra haragszunk, mert nem olyan, vagy nem vált olyanná, amilyennek elképzeltük. Pedig nem tehet arról, hogy nem vagyunk elég jó emberismerők, és olyat kértünk, amit nem tud megadni. Elmenni könnyen kell, ahogy a levél leválik a fáról. Elmenni egyszer szabad csak és véglegesen. Egy foghúzás rossz, de elviselhető. De ha mindennap húznának rajta egy keveset – azt nem lehetne kibírni. Az ilyenfajta szétválásban tönkremegy két ember.” /Popper Péter/
Az útjaink csakugyan sokszor szétválnak. Békésen, vagy nem éppen. Mindennek ellenére, őszülő fejjel is elénk tűnik a régi család sokszor nehéz, de mégis boldog képe. Az örök szerető édesanyával. Sok mindent megértünk eddigi életünk során. Beletörődés is volt bőven. Sok mindent kibírtunk. Mégis mondogatjuk: „A szeretet mindent kibír – egyet nem: hogy elmúlik. Szeretünk – és vége?! Vége, örökre?! Soha nem lesz többé?! – Ez felfoghatatlan! Elviselhetetlen! Sokkal rosszabb, mint a fizikai kín vagy maga a halál, azért, mert egyszerűen természetellenes.” /Müller Péter/ Megnyugodhatunk, hogy a szeretet soha el nem múlik. Ehhez viszont nekünk is közre kel működnünk. Vagyis segítenünk kell túlélésében. Ilyen alkalom az édesanyák napja, de különben minden pillanat, amikor másokat szeretünk.
Kedves Atyámfiai, Testvéreim!
„Öreg sarkutazók mesélik, hogy ha elviselhetetlennek látszott az örök jég, a szüntelen éjszaka, a fagydaganat és más nélkülözések kínja, valaki visszaemlékezett az útnak indulás előkészületeire, és ilyenkor megnyugodtak kissé, mivel úgy érezték, hogy aránylag mégis tűrhetőbb most a sorsuk.” /Rejtő Jenő/ Ez nem egy szabványosan megfogalmazott meglátás. A legtöbb ember ugyanis úgy néz vissza múltjára, hogy sokkal könnyebbnek minősíti az elmúlt időszakot, főként az elindulást. Annyi bizonyos, hogy boldog gyermekkor szükséges ahhoz, hogy édesanyai megértéssel, megbocsátással, szeretettel a legkevesebb árnyék vetüljön a felnőtt ember „anya nélküli” életére. Minden újrakezdésben, megpróbáló körülményben csakis így válhat segítségül az édesanyai gondoskodás, az imádság, hit, erő és szeretet, amennyiben boldogító tapasztalatban volt részünk, édesanyánk oltalmazó kebelén.
Nyíljon hát ma is egy-egy szál virág a mindenkori édesanyák kezébe, vagy sírjára. Ámen.
Debrecen, 2010. május 2.-án.
Pap Gy. László 