– általános beszéd –
Tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk megvallásában, mert hűséges az, aki az ígéretet tette.
Zsid 10,23.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Pál apostol három, fontos figyelmeztetést közöl a Zsidókhoz írt levelében, ahol rendíthetetlen reménységük megvallására buzdítja testvéreit, és ugyanakkor azzal is biztatja őket, hogy nyugodtak lehetnek, hiszen hűséges Isten, aki ígéreteket tett. Én pedig hozzáteszem: az első emberpár teremtése óta folyamatosan.
Tartsunk ki rendíthetetlenül – hangzik az első buzdítás. Mindjárt egy kérdéssel indítom ide vonatkozó gondolataimat: Vajon nem értékelődött át sok tekintetben az apostol tanácsa? De igen, amennyiben a világ számos területére tévedünk. Azt látjuk ugyanis, hogy fejetlenség, ha emberek kitartanak olyan elvek mellett, melyek eleve „halálra vannak ítélve”. Én boldog vagyok, hogy személyesen nem éltem át háborús időszakot, s így nem kell keseregnem annak engem ért következményei miatt. A világ igen sok területén azonban manapság is sokan szenvedik a harcok okozta veszteségek fájdalmait. Két fél áll szemben egymással, s a kettő közül csak az egyiknek van igaza. De kinek? A fájdalom tekintetében nincs kérdés. Bármelyik oldalon is legyen a vesztes, ez keservesnek bizonyul. Nem teszek fel további kérdést, vagy kérdéseket, hiszen nincs értelme. Úgy sem dönthetjük el, hogy a harcban álló felek közül, hol, kinek van igaza. Egy következtetést azonban levonhatunk: Igazuk van a békeharcosoknak, akik arra biztatják követőiket, hogy tartsanak ki a végsőkig.
Itt azonban azonnal előtérbe kerül a gondolkodás második vetülete, hiszen igazat adhatunk bármikor Pál apostolnak, amennyiben a vallás, a reménység, a vallásos meggyőződés területére irányítjuk a biztatást. Itt pedig csakis erről szól az intés. A gyülekezet tartson ki meggyőződésében, hitében, reménységében. Akkor én is megerősítem, hogy a vallások sokszínűségében vigasztalást kereső és találó emberek ilyen, vagy olyan formában elérkeznek a hasonló biztatás valamelyikéhez, s ezért van, hogy töretlenül, rendíthetetlenül megállnak felfogásuk mellett.
A reménység megvallása jelenti az apostol második tanácsát.
Arany János sorai jutottak eszembe:
/Óh , mint szeretném újra élni/ /Az ifjúság aranykorát,/ /Még egyszer újra átremélni/ /Hosszú reményeim sorát, -/Hévvel haladni a tetőnek/ /
Borítaná, bár köd, homály –/ /Még fénybe’ most, a lejövőnek/ /Ragyogva, de mögötte áll!/. (Arany János: Ősz felé).
A remény itt és igen sok ember életében a holnap felé mutat. Néhol előbukkan ugyan a be nem teljesült álmok látomása, de ennél sokkal erősebb a régi remények felélesztésének vágya, mint a kesergés a beteljesületlenek miatt. Csakis és kizárólagosan az Istenben bízó ember tud így gondolkodni. Csakis ő tud így remélni. Csüggedés nélkül.
A reménység megvallásáról beszél az apostol. Erről írt a költő. Erről beszélni tudnak azok is, akiket Isten nem áldott meg ilyen gazdagon a szavakkal. A vallásfelekezetek – rajtunk kívül – elég gyakran, sőt szinte minden istentisztelet alkalmával elmondják hitvallásukat. A világ tudomására hozzák, hogy miként, kikről és hogyan hisznek. Mi, unitáriusok megfontoljuk ezt, s hasonlóan válogatjuk az alkalmat, amikor élünk ennek lehetőségével. De, hadd dicsekedjem most minden unitárius nevében azzal, hogy amennyiben „jó unitáriusoknak” bizonyulunk, s erről egész életünkben bizonyságot teszünk, akkor a miénk a legszebb és legérthetőbb „hitvallás”. Sokan osztják ezt a gondolkodást, de mivel más vallásban születtek, nevelkedtek, így nem nevezik unitáriusnak magukat. Pedig azok, amennyiben osztják Török Tamás gondolatait: „Nemcsak mostani kisebbségi helyzetében az: hatalmi helyzetben is a türelemé volt. És az idő próbáját alighanem egyértelműen ez az alapelv, Dávid Ferenc egyházteremtő alapelve állta ki. A türelem megvallása és tanúsítása emelte olyan kisebbséggé az unitárizmust, amelynek létalapja, mintegy a tudat alatt kondicionáló egyetemes stílus meghatározó tényezővé lehet; egyre inkább az lesz. És ezzel az jár – ez azzal jár -, hogy a századokon át reáméregetett ítéletek érvényüket veszítik, bármely oldalról nézve is. “ /Unitáriusok; 35. Old./
Egyetlen gondolatot hadd emeljek ki a fenti idézetből: „A türelem megvallása”. Türelem másokkal szemben. Ez értendő első sorban vallási tekintetben, és azután bármilyen vonatkozásban. Amennyiben sikerült valakinek átlépnie saját vallása korlátain – amennyiben van ilyen, pedig van-, akkor bátran kimondja, hogy az embernek veleszületett ajándéka Istentől, hogy saját elgondolása szerint vélekedjen az élet és a halál nagy kérdéseiről. De ez csak egy kis szelete annak a bonyolult rendszernek, melyet életnek nevezünk, mely betölti a jelen pillanatban is megélt életünket. Ez arról az életről szól, melyet jól-rosszul, békességben – háborúságban, szeretetben-gyűlöletben töltünk el.
A vallás szeretetről beszél – mondja bárki, akit megkérdezünk. Ez így igaz, de mit találunk a kiejtett mondat mögött? És milyennek bizonyul sok ember vallásos, beszűkült látása, aki nem lát át vallása támasztotta, építette védőfalán? Mit mondunk, akkor ebben az esetben? Csakis azt, amit elvár tőlünk Isten, s ami továbbra is megtart unitárius felfogásunkban: Tegyen mindenki belátása szerint. Vallja meg reménységét, hozza nyilvánosságra súlyos szenvedéseit, vagy tegye meg magát bűnösnek, vádolja akár „sorsa” miatt Istent, nekünk továbbra is meggyőződésünk, hogy a „türelem rózsát terem”, s Isten nemcsak a pompát, a dús lakomát látja, hanem meghallgatja a maradék után kutató, földönfutó sóhaját is.
Hűséges Isten, aki ígéretet tett – következik szentleckénk mai, befejező tanítása. Az egyik komám azt szokta mondani, hogy „ígéretből van a legtöbb a padláson”. Valahogy ez a szó, mintha magával hordozna egy balsejtelmet. Alig hallottam embert, aki hozzá ne tette volna egy ígérethez a jól ismert közmondás valamelyik változatát. Igen sokat csalódtunk talán, s ez okozza azt a bizonyos tartózkodást. Az ismétlődő ígéret hallatán úgy vagyunk a legtöbben, mint a visszaeső bűnös a bíróság előtt. Egyiknek sincs hitele. Pedig rossz területre vezet mindannyiszor ez a hozzáállás. Legalábbis a vallás világában. De ezek vagyunk mi, emberek és ilyenek, vagy olyanok, sokszor teljesítetlen ígéreteinkkel.
Miként állnak Isten ígéretei? Ez most a kérdés. Említettem, hogy már az első emberpár kapott ígéreteket. Ne féljen senki, nem vezetem végig a Biblián, hogy miket ígért nekünk Isten az évezredek során. Egyet azonban messzemenően hangsúlyozok. Teréz anya azt írta többek között „Az élet himnusza” költeményében, hogy „Az élet ígéret – teljesítsd.” Gondolkodom tovább. Amennyiben elfogadtuk Istentől az életet – s ez így is van -, akkor ez már valóság, és nem ígéret. Rendben, de életünkkel kaptunk egy sor olyan ígéretet, ami már csak részben függ Istentől. Ami a gondviselést illeti. A többi ránk tartozik. Életünk „teljesítésében” én egy kiteljesülést látok. Türelmesen közelítem mondanivalómat, és olyan elemet választok ki belőle, mely csakis azoknak kedvez, akik hasonlóan értékelik egy Istentől ajándékba kapott életüket.
Egyetlen területre mutatok most is, s az nem más, mint a család. Nem elég megszereznünk egy család örömeit, bánatát, életét, magunknak is tovább kell vinnünk ezt a lehetőséget, ezt a kiteljesülést. Vagyis családot kell alapítanunk, utódokat világra hoznunk, tisztességgel felnevelnünk, ápolnunk, szeretnünk, addig, míg Isten életet ígér nekünk, és ad. S ennek a család minden egyes tagjának hasonlóan kell eljárnia az élet kiteljesítésében. Aki más formában képzeli el életét, aki tudományos eljárással kívánja világra hozni utódait, aki robottal teljesítteti a családfenntartó, vagy katona kötelességét, az kiforgatja Isten ígéreteit, s rosszul ítéli meg saját életét, de embertársaiét is.
Kedves Testvéreim! Röviden összefoglalom a ma elhangzottakat. Pál apostol szavainak ismétlése az elsődleges szempont, miszerint mindannyian tartsunk ki rendíthetetlenül reménységünk megvallásában, mert hűséges az, aki az ígéretet tette. Ugyanakkor soha ne feledjük, bármennyire is zajossá válnak hangoskodó napjaink, hogy „A vallás nem külső, vállunkra vetett köpeny, amelyet az első vihar az utca szögletén lekap rólunk. /…/ Az első hely illeti meg, nem pedig az utolsó!” /Bánk József: Vasárnapok – Ünnepnapok: 147. Old./ Ámen.
Pap Gy. László 