– Reformációi – Székelyföld autonómiájának napja –
„.Az Úr ugyanis Lélek: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.” 2Kor 3,17.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Október 30 a Reformáció ünnepe és az idéntől a Székelyföld autonómiájának napja is. Nemcsak az unitárius gyülekezeteink tagjai, hanem a lelkészek között is vagyunk néhányan, akik nem fordítunk elegendő hangsúlyt ezekre az alkalmakra. Kettős magyarázatát találtam ennek. Az egyik, hogy október hónap eseménydús ünnepeivel jelen van életünkben, a másik viszont, hogy szabadon gyakorolhatjuk vallásunkat. Feltettem magamnak a kérdést, s most hangosan előttetek is megismétlem, hogy mi történne akkor, ha továbbra is megkötözötten, béklyóban kellene gyakorolnunk ünnepeinket, vagy vallásunkat? Mai beszédemben figyelek szabadságunkra és ugyanakkor emléket állítok a Reformáció ünnepének is.
„Minket sokszor megtéveszt a múlt és leköt e jelen” – írtam ezt valamikor 1997-ben. Nyolc évvel voltunk akkor a változások után, amikor már lassan körvonalazódott a hőn vágyott szabadság. Tehermentesítődött minden kommunista, politikai vonástól, s már azt mondogatjuk, hogy csakis meggyőződésünk alapján iratkozunk be valamelyik politikai pártba. Mások azóta teljesen félreálltunk a politika szennyes porondjától, néhányan pedig szélsőséges álláspontra helyezkedtek. Kimondom: Mindenkinek egyéni ügye ez.
A régi rendszer börtöneit megjárt emberek szájából gyakran hallottunk megjegyzéseket, hogy „El kell válnunk a múlttól, és meg kell élnünk jelenünket!” Ebben pedig mérhetetlen igazság rejlik. Vegyük alapul mindenek előtt azt az időszakot, amikor gúzsba, béklyóba kötötték az emberek vallásos érzését. A 16. sz. törekvéseire gondoljunk, amikor egyetlen ember sem érezhetett, még kevésbé gondolkodhatott szabadon Istenéről, s azokról a dolgokról, melyek meghatározták kettőjük, szeretetre épült kapcsolatát. Mert azok az emberek is ugyanúgy bíztak Istenben, mint, ahogy mi keressük állandóan gondviselő jóságát. Ők is szüntelen azon töprengtek, hogy miként tudjanak állandó, szeretettel teljes viszonyt megtartani embertársaikkal szemben. Vagyis miként lehetnek Jézus tanítványai, s így Isten akaratának teljesítői.
Nekünk, és sok másfelekezetű, nem unitáriusoknak is annyira érthető, hogy szabadon gondolkodjunk ezekről a dolgokról, és soha nem tudjuk elképzelni, még kevésbé elfogadni, hogy kívülről meghatározzák gondolataink irányvonalát. Éppen ezért, nyomás telepedett rá a szabadon gondolkodni vágyó embertársainkra, közületek is némelyekre, amikor 1948-at követően belénk akarta fojtani a kommunista rendszer a szabad vallásos gondolkodást. Ezért választották a 16. sz., és a 20. sz. szabadságharcosai is Isten útját. Ezért választjuk mi is a 21. században. Nekik nem kellett soha bizonygatniuk, hogy ahol jelen van Isten, ott tapasztalható a szabadság. Ahogy fogalmaz a szentleckénk: ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. ma ez a mi bizonyítékunk is!
Nem azon áll, vagy bukik múltunk, múltban élt elődeink szabadság küzdelme az élet bármelyik területén, hogy erről miként prédikálunk. Még azon sem, hogy miként gondolkodunk erről, sőt hogyan szólunk nyilvánosan. Az eszme, a vallásos gondolkodás lényege, a szabadság jelenléte más alapokon helyezkedik, mint sokan azt gondolnák. Egy hasonlattal érzékeltetem meglátásomat. Képzeljük el magunkat egy temetési szertartáson. Megáll a halott fejénél a pap, s miután szentleckét olvas, belekezd mondanivalójába. Ha az első mondat után nem is, de a következőkben azonnal rájövünk, hogy valami el van hibázva. Talán nem jó temetésre érkezett a pap, vagy egészen más valakiről beszél, mint aki a koporsóban fekszik. Vagyis hamis gondolatokkal ecsetel a lelkész egy olyan életet, mely meg sem történt. Legfentebb olyannak kellett volna lennie. Ilyen értelemben, tehát hiába szépítgetjük a múltat, ha nem beszédes bizonyíték rá jelenünk. Azaz beszélhetünk bármennyit múltunkról, emlékezhetünk hetente a szabadságról, de ha elhanyagoljuk Istent, ha nem ápoljuk vele a jó, gyermek-atya kapcsolatot, ha megfeledkezünk nemzetünk részeinek szabadságáról, akkor igaziból nem vagyunk részesei a szabadságnak. Egyszerű oknál fogva, mert ahol az Úr Lelke, ott a szabadság.
Kedves Testvéreim! Nehezen, de lassan rájövünk, hogy bizony sok rés, repedés van általános, magyarságunkat illető gondolkodásunkban. S mint hogy ez tény, ilyenképpen elmondhatjuk, szinte bevallhatjuk jelen alkalommal magunk, és Isten előtt, hogy ezek a rések jelen vannak ünnepi gondolkodásunkban is. Ezzel kapcsolatosan csak annyit jegyzek meg, hogy sajnálom azokat az embertársaimat, akiknek még mindig fájó, hogy elmúlt a régi rendszer. Aki jól érezte magát a béklyóban, aki soha nem tudott felnézni vallásos elődeinkre, akinek halvány gőze sincs arról, hogy milyen nagyszerű dolog meghalni egy eszméért, vagy mit jelent, amikor az eszme létszükségletté válik, mint pl., a Székelyföld autonómiája. Sajnálom ezeket az embereket, mert nemcsak az életnek eme, meghatározott jellemzőivel szemben tanúsítnak közönyt, hanem meggyőződésem, hogy bizonyos mértékig saját életükkel szemben is. Vagyis ez utóbbit is felületesen élik. Mint egyfajta megszokást vállalták be, s töltögetik egyik napot a másik után. Végeredményben itt rejlik a hiba. Örvendhetünk, ha hasonló embertársaink idő előtt rájönnek tévedésükre, önmaguktól, vagy azért, mert mi tovább nem hallgatjuk tévedéseiket.
Mindezt olyannak tartom, mint egy félre sikerült házasságot. Tudják a felek, megismerték a növekvő gyermekek is a valós helyzetet, hogy a házastársak, a szülők semmiben nem képesek megegyezni. Semmi sincs jóformán, amiben kölcsönös örömet szerezhetnének egymásnak. Ennek ellenére azonban nem válnak szét, mert családban kell élniük. Megfosztják egymást szabadságuktól, hiszen mindent kényszerűségből kell tenniük. S ráadásul még helyesnek is tartják gondolkodásukat.
Végeredményben nem is azzal van gondunk, hogy családi körülmények között élik ezek az emberek mindennapjaikat, nem a párosan eltöltött életükkel van bajunk, hanem azzal az időszakkal, melyet aztán magukban, egyedüllétben kell megélniük. Nagy sírás-rívás között megtörténik a búcsú, s amikor az egyik fél hátramarad, a rokonok eltávoznak a temetés után, nem az egyedüllét valóságára, még kevésbé a szabadságra terelődik gondolata, hanem elérkezik a megbánás időszaka, amikor megérti, hogy mennyire megkárosították kölcsönösen egymást, hogy béklyóba kötözték érzéseiket, gondolkodásukat, életüket, hogy miért is nem szabadították ki magukat ebből a szorításból?
Az élet, tehát nem prédikálás, hanem élet és halál! Elfogadhatjuk, hogy a fenti témában is szabadon mozoghatunk, vagyis kötetlenül gondolkodhatunk családi életünk minden vonatkozásáról. Így a másként gondolkodók kedvéért megjegyzem, hogy ebben az esetben lehet valakinek béklyó az élet. Sajátja, és másoké egyaránt. Továbbmenően szabadulásként élheti meg társa, vagy valaki hozzátartozójának halálát, hiszen ettől az érzéstől senkit nem tántoríthatunk el, ha így akar gondolkodni. Azt is el kell mondanom, hogy az emberek többsége másként gondolkodik minderről. Nekünk pl., határozottan fáj, ha halál vezet a szabadság útjára. Egyszer megkínoz a felismerés, hogy valakit el kell veszítenünk egy ügyért, aztán örökösen kínoz a tudat, hogy miért kell még mindig újabb áldozat azért, hogy szabadon szárnyalhassanak gondolataink, sőt mi magunk is?
Ezért jó a mi gondolkodásunk, s ezért fontosak a hasonló megemlékezések. Időben felismerjük, rájövünk arra, hogy minden béklyó ellenére is szabadok vagyunk. Így volt ez akkor, amikor a szó szoros értelmében börtönbe zárták a szabadon gondolkodni vágyókat. Amennyiben ők megtalálták béklyóban is életük igazi értelmeként a szabad gondolkodást, akkor ezt mi, ma többszörösen megtehetjük. Gúzsba kötött szívvel és kézzel elmondták a régi „harcosok”, hogy az ő béklyójuk a szeretet szolgálata, akkor számunkra is ez a járható út. Tudjuk, hogy Isten velünk van. Ezért pedig mi is hangsúlyozzuk szüntelen, hogy ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. Állandó szabadságnak örvendünk, s érdekes módon még mindig vannak kérdéseink. Ezek közül, talán a legfontosabbat említem: Van-e időnk szeretni a részekben, Székelyföldön élő testvéreinket? Azért kérdezem, mert szabadon elhatározhatjuk magunkat minden más elvégzésére. Így, hát erre jut-e „időnk”?
Kedves Testvéreim! Egy újabb képpel szemléltetem szentleckére hangolt összegezésemet. Elismerem, hogy sokan valamilyen béklyóban érzik magukat. Ettől függetlenül hallathatjuk hangunkat. Úgy, mint pl., a harang. Az is oda van rögzítve a toronyba. Talán több bánatot hirdet, mint örömet. De teszi a dolgát, ha megkongatják. Végzi feladatát, míg el nem reped, s míg le nem dobják onnan. Mi is harangok vagyunk azon a helyen, ahol élünk. Vállaljuk fel a jó harang szerepét! Vigyázzunk azonban, mert harangnak kell maradnunk, s nem repedt fazéknak. Harangnak akkor is, ha majd szétrepedtünk. Nem cibálják sokáig a repedt harangot. Nem konghatunk mi sem vészjósló hangokat. Arra törekedjünk, hogy amíg hangunkat hallatjuk, addig tisztán értsék szavunkat, legyen örömkeltő, vagy bánatot okozó! Legyünk önmagunk, akik szabaddá kiáltjuk tiszta, Istenbe vetett hitünket! Hallja meg a nagyvilág, hogy unitárius volt, ki elsőnek vágyott a szabad vallásos gondolkodásra és életével fizetett azért, hogy szabadság legyen ezen a téren. Kiáltsuk világgá, hogy szabaddá érett minden magyar ember itthon és Erdélyben egyaránt. Megértik a hangunkat. Ámen.
Pap Gy. László 