Bibliai olvasmány: Ez 17,1-10.
Embernek fia, adj találós mesét, és mondj példabeszédet Izráel házának. Ez 17,2.
Kedves Testvéreim, Atyámfiai!
Korábban, nagyváradi papságom alatt már foglalkoztam a példabeszédekkel és akkor azt hittem, hogy kimerítettem a témát. Megdöbbenéssel tapasztaltam a múlt évben, – amikor hozzáfogtam Ezékiel próféciájának részletezéséhez, hogy még rengeteg, hasonló téma fekszik a Bibliában. Bizonyára jó öregségem idejére is marad valami felfedeznivaló, – ha Isten is úgy akarja. Amint hallottátok, arra kéri Isten a prófétát, hogy mondjon egy találós mesét, egy példabeszédet Izrael házának. Én ma helyettesítem a prófétát és elmondom nektek a mesét és annyi példabeszédet, ahány belefér a mai prédikációba. Ezt megelőzően azért hadd szögezzem le, amit már régóta vallok és hűséggel követek, hogy az egyházi beszédben nem lehet helye a szédítő szövegeknek, a lelket roncsoló könnyfakasztásnak, a tudományos értekezéseknek, hanem érhető módon kell közölje a hit igazságait, a szeretet lehetőségeit, Isten megbocsátó szeretetét és az ember hajlamát a szépre, a jóra, Isten országára. Erről szól, tehát az én mai mesém.
1). Mindenek előtt Isten megkérdezte a prófétát: „Emberfia, mit akartok azzal a mondással, amely Izrael földjén járja: A napok múlnak, s a látomások nem válnak valóra.” (Ez 12, 22) Mintha azt hallanánk: az egyik nap olyan, mint a másik és nem történik semmi új a nap alatt. Nem változik akkor sem, ha csupa jó dolgokat tesz valaki, de azzal sem történik semmi különös, ha valaki folyamatosan borsot tör mások orra alá. Olyan lett a világ, hogy akkor is prüszkölünk, amikor messzire vagyunk a borstól és lassan némelyek azt is megszokják, ha fát vágnak a hátukon. Pedig hamis szemlélete ez a világnak, amit érünk és elferdítése az isteni akaratnak, mely megálmodta az őt és embertársaikat szerető teremtményei jövőjét. Erről van szó! Éppen ezért szólt Isten a prófétának, hogy hívja fel a nép figyelmét: Lassan elközelegnek azok a napok, amikor minden jövendölés beteljesül. De nemcsak ez történik meg, hanem vége lesz a „hiábavaló látásnak” és a „hízelgő jövendölgetésnek” is. Sok napra szóló látása lesz annak, aki Isten mellett marad.
„De hol a cél? Mi a cél? Csak élni? Nap nap után? Megélni ezt és amazt, múlttá változtatni a jelent, jelenné a jövőt, és baktatni, baktatni a napok hátán, amíg egyszer csak elfogynak és… és a semmi, vagy az Isten, vagy akármi egy nagy fekete szivaccsal mindent letöröl, ami volt, s ami történt?” (Wass Albert) De hát ez is egy látomás. Hogy Isten egyszer majd mindent eltöröl. Szemről a könnyet, szívről a bánatot és a földről az embert. De nem úgy, ahogy némelyek gondolják: bosszúval és könyörtelenül, hanem nagy hozzáértéssel és szeretettel. Ő ugyanis már sokszor megígérte az őt megtagadóknak, hogy haragja ellenére is tenyerében tartja gyermekeit. S mert megígérte megteszi. Nem egy végső suhintással, ahogy a kaszás, a halál érkezik és rendet vág, – szabadít meg minden könnytől és fájdalomtól, hanem ahogy az édesanya föléje hajol gyermekének és egy gyógyító kendővel megtörli lázas homlokát. Ahogy szól és bátorít, ahogy megöleli a jó édesanya gyermekét, hogy kiszívja belőle a betegséget, a fájdalmat, a gonoszt.
2). Embernek fia, adj találós mesét, és mondj példabeszédet – szólt Isten a prófétához. Majd segített neki: „Embernek fia! Volt két asszony, egy anyának leányai.” (Ez 23, 2). Egyszerre rettenetesen csúnya és ugyanakkor elszomorító példabeszéd, vagy talán igazság rejtőzik az előbbi kijelentés körül. Még akkor is találó a mese, ha a történetben két nővérről van szó. Szerettem volna kihagyni ebből a beszédből a történetet, vagy elodázni, néhány vasárnap múlva rá se gondolni többet. Nem tehetem, hiszen ígéretet tettem, hogy végig követem Ezékiel prófétánál az emberfia kifejezéseket, s így az adott szó kötelez. Mivel gyermekek is vannak az istentiszteleten, elővigyázatos leszek, hogy a lehető legóvatosabban fogalmazzam meg, amit el kell mondanom erről a két nőszemélyről. Azt is hozzáteszem, hogy akár nővéreim, vagy húgaim is lehetnek ők, mert nemcsak jó testvérrel vagyunk „megáldva”. Ezékiel könyvében sok rondaságot elkövetett ez a két nővér, ráadásul külön-külön. Úgy látszik, mintha a kisebbik kedvenc lenne, mert arról szól a története, hogy nénjének útján járt, amiért ugyanaz a sors jár neki is, mint nővérének. „Pusztaság és elpusztulás pohara” (23,33), melyet mindkettőnek fenékig meg kell innia. A nagyobbikról nem szól a fájdalmas megjegyzés, de a kisebbik felé hangzik a keserű figyelmeztetés: „elfelejtkeztél én rólam s hátad mögé vetettél engemet” (23,35).
„Néha szavak nélkül kell megbocsátani. Érteni a szavakban ki nem fejezett bánat és a jóvátételre igyekvő szándék apró jeleit, s jelekkel felelni a jelekre. Felejteni ott, ahol feledésre van szükség, megróni máskor azt, akinek szüksége van a megrovásra. Az igazi megbocsátás, mint a szeretet általában, intelligens és leleményes. És alázatos is, legfőképpen talán alázatos.” (Jelenits István)
Csak felteszem a kérdést: Egy ember lehet-e elég alázatos ahhoz, hogy feledjen és megbocsásson? Feledheti-e, hogy mennyi szégyent és gyalázatot hoztak rá és testvéreire azok, akik nemcsak kéjelegtek másoknak, hanem mindezt élvezettel tették, hogy még nagyobb fájdalmat okozzanak. Nemcsak testvéreiknek, hanem főleg a szülőnek. És mit tesz a jó szülő, ha látja, hogy megkövezés előtt állnak gyermekei? Esedezésbe kezd, könyörög még egy utolsó esélyért. Mi is, megbántottak, többszörösen megalázottak és megszégyenítettek könyörgünk Istenhez, hogy még most az egyszer bocsásson meg paráznává lett gyermekeinek. Tegye meg ezt nekünk, hiszen így tanácsolja bennünk a megbocsátani vágyó szeretet.
3). Embernek fia, adj találós mesét, és mondj példabeszédet. Egy nagyszárnyú, gyönyörű tollazatú saskeselyű letépte a cédrusfa tetejét és elvitte a kereskedők országába, hol jól előkészített talajba ültette. Idővel apró növésű szőlővé terebélyesedett, vesszőket és ágakat hajtott. Volt egy másik szép tollazatú sas is, mely ugyanúgy tett, csak a szőlőfa feléje növesztette gyökereit azért, hogy öntözze, pedig jó földbe, bő víz mellé ültette a szőlőt. Aztán Isten feltette a kérdést: „Javára válik ez? Vajon a sas nem tépi ki a gyökereit, nem szakítja le gyümölcsét, nem teszi tönkre minden gyenge hajtását? Nem is kell erős kéz és népes nép, hogy kitépje gyökereit”. (17,9) Majd hozzátette: „Ki fog száradni azon a földön, ahová ültették.” (17,10)
Valamikor, ittlétem alatt értekeztem arról, hogy vajon átültethető-e egy öreg fa? Akkor az volt a véleményem, melyet most is tartok, hogy lehetséges, de sok feltétele van megmaradásának. Más a helyzet az oltványozással, a növény ültetésével és gondozásával. Pál apostol jut nyomban eszembe, aki ezzel kapcsolatosan vélekedett. Nem fontos ugyanis, hogy ki ültet és öntöz, hanem a növekedést biztosító Isten. Így van ez gyülekezetünkben is. Látszólag bármilyen jó környezetbe, termőtalajba is lett ültetve néhány tag, Isten nélkül nincs biztosítva a jövője. Sőt, könnyen az is megeshet, hogy rossz irányba növesztik gyökereiket, s míg várják, hogy valaki öntözze, nem veszik észre, hogy lábuk alól kicsúszott a termékeny talaj. A kérdés ebben az esetben is az, hogy miként szólt az ígéret? Kihez lett megfogalmazva ültetés előtt és alatt a növekedést biztosító kérés? Voltak-e olyan elmondott imádságok, melyek Isten felé szálltak és nem embereket dicsértek? Aki tudja a válaszokat, az jó helyen él, aki pedig továbbra is gondolkodik rajtuk, annak már nincs ideje megkapaszkodni a termékeny talajban.
4). „És te, embernek fia, végy magadnak fát, és írd ezt reá: Júdáé és Izráel fiaié” (Ez 37, 16). Különös és egyben érdekes példabeszéd. Egy-egy fa, mely jelképesen két nemzetségé. Egy nyelvet beszélnek, de mégsem értik mindenben egymás szavát. Nézet- és felfogásbeli, ugyanakkor viselkedésbeli különbségek is vannak közöttük. Pedig Isten úgy akarta, hogy egyek legyenek. Ami nem lehetséges az embernek, az lehetséges Istennél. Ezért megerősíti szándékát, amikor kimondja, hogy én „összeteszem őket egy fává, hogy eggyé legyenek az én kezemben” (37,19).
A múlt évben emberek vették kezükbe unitárius sorsunkat. Felmutatták a kíváncsi szemeknek az erdélyi és a magyarországi unitáriusok fáját. Két nemzetség két meggyőződéssel, akarattal és célkitűzéssel. Emberi módon közelítették és a modern lehetőségek figyelembe vételével arra törekednek, hogy összeillesszék a két fát. Ehhez viszont Isten segítsége is szükséges, mely a hívő és bizakodó unitáriusok buzgó imádsága nyomán terem majd gyümölcsöt. Ez nem megy úgy, hogy „megcsináltuk”. Isten segítsége hiányában áldás nélkül marad a szentnek látszó emberi törekvés is.
Van azonban nekünk egy még közelibb példánk, a sajátunk. Két csoport vetélkedik egymással, melyek közül az egyik arra törekszik, hogy kitépje, tűzre dobja, eltűntesse a másik fáját. Pedig, ha jól belenézünk a szándékba, akkor azt sem sikerül megmondanunk, hogy melyik sas tépte le és honnan a legtöbbjük hajtását. Sőt, forrásvíz mellé, jól elkészített talajba lettek plántálva, hogy növekedjenek, viruljanak, gyümölcsözzenek. Ennek ellenére szép lassan elfeledkeztek a növekedést adó Istenről és saját tudás-bálványaik után szaladgálva mellőzték a tiszta hitet, mely összeköthette volna őket a növekedést adó Istennel. Közben úgy megnövesztették gyökereiket, hogy most már egymásba kuszáltan, maguk sem tudják kiszabadítani egymást ebből az összevisszaságból. Megoldás létezik: Mi a mások csoport imádkozunk értük, hogy Isten vegye kezébe az ők fájának további gondozását. Ő segítsen megtalálnunk a lehetőségét annak, hogy eggyé váljon a két fa. Ámen.
Debrecen, 2011-03-06-án.
Pap Gy. László 