– általános beszéd –
Minden gondotokkal forduljatok hozzá, mert neki gondja van rátok. 1Pét 5,7
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Úgy tűnik most érkezett el az ideje annak, hogy a korábbi gyakorlatomhoz hasonlóan és híven, behatóbban foglalkozzam a gondviselés gondolatkörével. Ebben a pillanatban csak sejtem, hogy több vasárnapra is készen áll a téma, s mivel annyira szerteágazó és ugyanakkor képlékeny, hogy könnyedén változtathatok rajta. Azt viszont előrejelzem, hogy az isteni gondviselés mellett fontos helyet foglal el az önmagunk boldogulása érdekében felsorakoztatott teendők sokasága is. Először hallgassátok, hogy miként vélekedik egy gondolkodó a gondviselésről! „Ha a fecske levert fészkét ismét újra és újra tudja rakni, s legföljebb az üldözésen okulva más eresz alatt keres védelmet, rommá dőlt életterve vagy vesztett vagyona mellett miért csüggedne el éppen az ember, ki egyedül bír értelemmel, s egyedül hisz a gondviselésben?” (Kemény Zsigmond). Tagadhatatlan, hogy a reményvesztett emberhez szól a bátorítás, viszont azonnal eszembe jut Jézus egyik tanítása, amikor a verébről értekezett, s arra intette hallgatóságát, hogy amennyiben Istennek gondja van egy ilyen oktalan madárra, akkor mindnyájan megnyugvással fogadhatjuk, hogy Isten számon tartja fejünkön levő minden egyes hajszálunkat, amivel arra is utalt, hogy valóban sokkal többet érünk, mint egy veréb (Lk 12,7). Mindez azonban nem jelenti azt, hogy nyugodtan hátra dőlhetünk, mert Isten megold helyettünk minden egyes feladatot. Más szóval nekünk sokat kell tennünk annak érdekében, hogy megvalósuljon környezetünkben, életünkben, a világban az isteni gondviselés. A következőkben erről szól elmélkedésem.
Az összegyűjtött, ide vonatkozó tanításokat figyelve a következőképpen fogalmazom át a szentlecke vonatkozó figyelmeztetését: az isteni gondviselés mellett mi is munkálkodjunk boldogságunk előmozdításán. Máris érkezik a frappáns meglátás: „Alighanem csak a kötözni való bolondok tagadják, hogy a gyomor azért teremtetett, hogy emésszen, a szem, hogy lásson, a fül, hogy halljon. (…) Igen, mondják, de ha Isten egyvalamit szemmel láthatóan szándékosan teremtett, akkor mindent szándékosan kellett tennie. Nevetséges volna egy adott esetben elfogadni a gondviselést, a többi esetben pedig tagadni. Mindazt, ami létrejött, Isten előre látta és elrendezte.” (Voltaire). S hogy valóban miként látott ez napvilágot, mi sem szemlélteti jobban, mint néhány bibliai versben megfogalmazott észrevétel, meglátás. Sorban haladok és eközben arra törekszem, hogy lehetőség szerint semmi ne kerülje el figyelmemet, ami fontos szerepkörünk teljes betöltéséhez, hiszen csakis ebben az esetben számíthatunk Isten átfogó gondviselésére. Javítsatok ki, ha nincs igazam, de néhány évtizeddel ezelőtt, mintha sokkal több gondot fordítottunk volna a családunkról történő gondoskodás szerepének hangsúlyozására. Mintha fontosabb lett volna annak idején, hogy kihangsúlyozzuk az isteni nagy döntést és szándékot, miszerint orcánk verítékével kell együk a kenyerünket, míg vissza nem térünk abba a földbe, melyből vétettünk (1Móz 3,19). De nem csak erről van szó, hanem arról a kitartó tevékenységről és munkáról is, mely reggeltől estig tartott, hiszen az „ember elindul a munkája után, hogy dolgozzék az est beálltáig” – hangsúlyozza a zsoltáríró (Zsolt 104,23).
A továbbiakra nézve sem változik a helyzet, csak a gondolkodás terebélyesedik, amikor halljuk, hogy „a tél beköszönt, a tohonya (rest) nem szánt, aratáskor keres, de nem talál semmit.” (Péld 20,4). Mit is jelent igazán ez a bibliai gondolat? Azt, hogy aki nem szánt, mert rest, vagyis lusta, az aratáskor koldulásra kényszerül. Abban a pillanatban, ahogy megtaláltam a következő figyelmeztetést, éreztem, hogy szinte feloldódik a hangulat, miként enyhébb fogalmazásba ülteti át tanácsát a Példabeszédek írója. Ebben az estben arra összpontosít, hogy minél kevesebbet aludjunk, minél kevesebb pihenést szenteljünk a szemünknek, mert, ha időben és hosszú időtartamra nyitva tartjuk, akkor kevesebb esélyünk lesz az elszegényedésre, illetve több lesz a betevő kenyerünk (Péld 20,13). A bibliai igazolás felsorolását csak a régi, jól ismert apostoli figyelmeztetéssel zárhatom, aki így fogalmazott: „Már amikor nálatok voltunk, meghagytuk nektek, hogy aki nem akar dolgozni, ne is egyék.” (2Tessz 3,10). Így már talán nem is szükséges levonnom újabb következtetéseket arra vonatkozóan, hogy miként áll meg az isteni gondviselés, ha önmagunkról gondoskodunk, és miként bukik el, ha várjuk továbbra is a sült galambot. Vagyis a „gondviselés sokszor kicsiségeken fordítja oda a kereket, ahova kell.” (Makkai Sándor).
Beszédem második részében arról értekezem, hogy Isten gondviselése iránt néha kétségeskedik a(z) (gyarló) ember. Érdemes látnotok, hogy milyen írásjeleket használtam, hiszen bizonyos tekintetben elfogadom az alapbeosztást (Maklári Pap Lajos – 1840) közlő személy felfogását, aki gyarlónak nevezi a mindenkori embert. Ez semmiképp nem tévesztendő össze azzal a gyakran emlegetett „bűnös” mivolttal, melyet főként református testvéreink jellemző módon használnak.
Most azonban semmi másra ne figyeljünk csak arra a szempontra, melyet mi is gyakran kiemelünk, és annak megfelelően hangsúlyozunk, ahogy többnyire vélekedünk a megélt tapasztalataink miatt. Ebben a megjegyzésemben pedig arra utalok, amikor úgy találjuk, hogy igazságtalanság ért bennünket, vagy netán néhány embertársunkat olyan szerencse, amit – magunk közt szólva – semmilyen körülmények között nem érdemeltek meg az illető személyek. Erre a személyiség kialakításra a legjobban alkalmas a bibliai Jób alakja, aki a lehető legmagasabbra helyezte a panaszt, az önmaga iránti sajnálkozást. Élen járt ebben, amikor hangsúlyozta ártatlanságát, vagy akár arra utalt, hogy semmire sem tartja életét (Jób 9,21), viszont ennél sokkal fontosabb az a meglátása, mely valóban összekapcsolódik kiemelésemmel és a ti véleményetekkel is, ami egyértelműen arra vonatkozik, hogy általában a bűnösök „növelik hatalmukat és élnek háborítatlanul” (Zsolt 73,12).
Ezzel az utalással máris megérkeztem a mai időszerű problémák egyikéhez, amivel kapcsolatosan egymásnak ugrasztó véleményeket hallhatunk a mindennapi életben és kivételesen sokszor közvetlen környezetünkben is. Én most sem ezzel foglalkozom, hanem azokra az embertársaimra figyelek, akik megbántottan nyilatkoznak és sértődötten hozzák a világ tudomására, hogy nagyon magukra maradtak, mert Isten elfeledte őket, elfordította tekintetét róluk, s így nem látja, hogy mit tesznek velük – és én hozzáteszem, ezek a hatalmasak (Zsolt 10,11). Most már csak az a kérdés, hogy szabad-e bármelyikünknek vigaszt nyújtanunk, látva sértődöttségüket, netán tapasztalva ugyanezt saját bőrünkön, nyújthatunk-e önmagunknak vigaszt a legnagyobb kesergő bibliai alak meglátásával, miszerint Isten „Bűnöst és igazat egyaránt elragad.” (Jób 9,22)
Nem tagadom, hogy ismerek néhány embert a környezetemben, aki szívesen szór tücsköt-bogarat, átokszerű jókívánságot embertársai felé. Manapság az sem különös, hogy népekre, népcsoportokra, sőt esetenként felekezetekre, vagy éppen a kereszténységre szórják ezeket a megkülönböztető figyelmességeket. Volt korábban alkalom arra és időnként időt szentelek annak, hogy elmondjam, éreztessem egyéni felfogásomat az isteni igazságszolgáltatással kapcsolatosan. Mivel azonban paraszti hittel áldott meg szüleimnek köszönhetően a gondviselő Isten, ezt sokkal ésszerűbbnek tartom, mint minden más felvilágosultnak mondható, tengeren túli okoskodást. Elég szeretőnek tartom Istent ahhoz, hogy gondot viseljen mindnyájunkra és arra is, hogy ne legyen személyválogató. Így hát látható módon felborul törvényeinek rendje, ha arra alkalmatlan ember érvényesülését látjuk, vagy amikor a kevésbé érdemesült ember boldog előmenetelnek örvend. Csak az a gond, hogy mi emberi mértékkel értékelünk, és annak megfelelően vonunk le következtetéseket. Ezt pedig Isten – szent meggyőződésem – másként teszi. Valahogy úgy, amint a helyes igazságszolgáltatásról vélekedünk: a jó nyerje el jutalmát, a rossz pedig büntetését. S máris hozzáteszem, de ne lássam embertársaim szenvedését, mert kevés örömmel, még kevesebb boldogsággal töltene el, ha mások újabb szenvedése árán kellene kiteljesedjen egyéni boldogságom.
Végül pedig zárógondolatként, hadd álljon előttünk a nagy író meglátása, aki hangsúlyozza többek között, hogy a „gondviselés nagyon takarékosan bánik a nagy emberekkel. Nem pazarolja, nem tékozolja el őket. A kellő pillanatban küldi, a kellő pillanatban visszavonja őket, és csak oly események felett teszi őket úrrá, amelyekre rátermettek.” – mondta Victor Hugo. Én pedig a zsoltáríróval hangsúlyozom, és kérlek szépen titeket, hogy bízzátok gondjaitokat „az Úrra, ő majd megerősít, nem hagyja, hogy az igaz meginogjon!” (Zsolt 55,23). Nincs is a világon egy olyan hely, ahol nyugodtabbak lehetnénk, mint Isten tenyerén. Természetesen boldogságot táplál mindig bennünk a felismerés, ha úgy mennek dolgaink, mint, ahogy a csillag az égen. Ne feledjük azonban, hogy számtalan akadályozó tényező és megannyi ember közt kell lavíroznunk, hogy az elvárásoknak és lelkiismeretünknek megfelelően végezzük feladatainkat, s közben még arra is oda figyeljünk, hogy nem mellékes egyéni boldogságunk és boldogulásunk alakítása sem. Ennek elérése érdekében viszont csakugyan legjobb döntés, ha Isten gondviselésére bízzuk magunkat. Ámen.
Debrecen, 2018.08.05
Pap Gy. László 