Barátságról

Ajánlom Székely Miklós, kövendi lelkész barátomnak

Mielőtt tárgyalnám a címben megjelölt témát, hadd tisztázzam a felebarát fogalmát, melynek ebben a dolgozatban nincs szerepe. A felebarát, egy embertárs, az istenfiúság hordozója, aki minden megkülönböztetés nélkül a velünk egyenrangú embert jelenti, akivel szembeni magatartásunk egyetlen meghatározója a szeretet kell legyen. Egy feltétlen felhívás hangzik állandóan felénk vele szemben: úgy szeretni a felebarátot, embertársat, mint saját magunkat.

A felebarát fogalmát Jézus a Könyörülő szamaritánus példázatában fogalmazta meg. Itt ezek szerint a felebarát egy idegen, akivel szemben szeretettel kell viselkednünk. A felebaráti viszony egy követelmény, a barátság pedig egy állapot.

A barát cím egy bensőséges kapcsolatra utal. Ebben lát napvilágot az egymásért való élés, az önmagunk közlése. Amikor Jézus barátainak nevezte a tanítványait, akkor tudatosan tette azt, szabad embereknek tekintette őket, bizalmasoknak, akik elől nem rejtett el semmit. Mindent közölt velük és mindent megosztott. A barátok bizonyos titkokról is tudnak.

A barátaim kifejezés mögött a tiszteletadás húzódik meg, de Jézus választotta barátainak a tanítványait és nem fordítva. A mi esetünkben nem az a fontos, hogy ki kit választ barátjának, hanem, hogy milyen „ajándékokkal” indítjuk útra egymást, sőt mennyire gondoskodunk egymásról ezen a közös úton.

Egyénenként jellemezhetjük a barátság fogalmát s elég nehéz tételenként olyan meghatározásokat adnunk, melyek különböző felfogásokat is egyesítenek. Éppen ezért három gondolkodónak erre vonatkozó megjegyzésével közlöm egyéni álláspontomat: „Az igazi barátság nem a boroshordóból táplálkozik” (Spurgeon), „Valamint semmi sem ritkább, úgy semmi sem drágább az igazi barátságnál.” (Petrarca) és a „barátság, amire gondolok, olyan egymásba illesztés, hogy elmosódnak még a varratok is, amivel összeöltötték.” (Montaigne).

Egyéni felfogásomat az a közmondás támasztja a legjobban alá, mely szerint az az igazi barát, aki előtt hangosan lehet gondolkodni, tehát semmilyen korlátok nincsenek nem hogy a tettekben, vagy beszédben, hanem még a gondolkodásban sem.

Annak ellenére, hogy Jónathán és Dávid barátságában gyanús elemeket fedeznek fel sokan, én mégis hajlamos vagyok arra, hogy éppen e barátság által érzékeltessem, hogy mi is kell legyen egy barátság jellemzője. Az említett barátságban a két fél lelke egybeforrt s Jónathán úgy szerette Dávidot, mint a saját lelkét, de ez fordítottan is áll, hiszen Dávid még egy sokkal bátrabb kijelentéssel ecsetelte, hogy Jónathán hozzá való szeretete csodálatraméltóbb volt az asszonyok szerelménél is. Túl a szeretet tényén itt arról is van szó, hogy ez egy olyan lelki állapot, melyben a barát úgy szereti a barátját, mint a saját lelkét. Ez pedig nagy dolog, mert az ember saját magát szereti mindig a legjobban.

Ferenczi Máté bágyoni unitárius lelkész (1837-1861) a következőképpen írt a barátságról: „Hosszu keze vagyon az igaz /…/ és szíves barátságnak – /…/ két hív barát a világ két végéből is átölelhetik egymást /.../” A barátság másik jellemvonása, amikor testvéri szereteten épül fel. „Minden időben szeret, aki igaz barát és testvérül születik az nyomorúság idejére,” (Péld 17,17.) viszont azaz állítás is megállja a helyét, hogy van olyan barát, aki ragaszkodóbb a testvérnél.

Miért hordoz magas értéket ez a jellemvonás? Éppen azért, mert amíg a testvérek közötti kapcsolatot a vérség határozza meg, addig a barátok között a lelkiség hordozza a főszerepet. A tehetős barát társaságát sok jelzővel illethetjük, csak éppen lelkinek nem nevezhető az ilyen barátság. Például Pilátusnak kiáltották oda, hogy amennyiben szabadon bocsátja Jézust, akkor elveszítette a császár barátságát. Ebben az esetben tehát felevődik a kérdés, hogy ki szabja meg a mi barátságunkat: a földi előnyökhöz jutott embertársaink, vagy mi magunk? A másik kérdés pedig az, hogy hajlandók vagyunk-e lemondani a kompromisszumos megoldásokról, vagy éppen félelmünkben a befolyásos barátaink palástjába kapaszkodunk?! Nagyon óvatosan kell használnunk azonban a Példabeszédek figyelmeztetését, mely szerint a gazdagnak sok barátja van (14,20), viszont ez az ember könnyen elveszítheti lába alól a talajt (18,24.). Szerezzetek barátokat a hamis mammonból, hogy amikor meghaltok befogadjanak az örök hajlékba -olvassuk Lukács evangéliumában(16,9.), de bármennyire is hinné valaki, Jézus nem került ellentmondásba magával, mert egyértelműen kitűnik, hogy a barátságban is Isten szolgálata marad a szempont, vagy pedig a földi jókkal való törődés, ami már egy más jellemzés alá tartozik. A kettő semmiképpen nem megy egyszerre, mert az embernek mindig a lelki, a magasabb felé kell törekednie.

Végül tehát meg kell állapítanom, hogy éppen Jézus hívta fel a figyelmünket arra, hogy ne dicsekedjünk a földi hatalmak kis-, vagy nagy képviselőivel, mert annak ellenére, hogy adott irányban sokszor befolyásolhatják életünk folyását, mi Istengondviseléséből úgy sem esünk ki, mert nem az emberek önkényéből, hanem Isten akaratából történik minden körülöttünk. A döntés természetesen a mi kezünkben van, hogy kikkel vállalunk baráti közösséget, de vigyáznunk kell arra, hogy a lelki cél felül, az anyagi pedig mindig a felszín alatt maradjon.

Nem célom, hogy a cinkosságot apró elemeiben felkutassam s azt be is mutassam, hanem a bibliai alappal is rendelkező cinkosságot tárgyaljam röviden, miszerint a régi ellenségekből barátok lettek, hogy általa előnyökhöz jussanak. Tudom, hogy kár szót pazarolni erre a témára, de éppen ártalmassága miatt igyekszem akár a királyok (Jósáfát – Juda és Akházia – Izrael) barátságkötésén át is szemléltetni Mark Twain gondolatával való azonosulásomat, hogy mielőtt „az ember elkezdené ellenségeit szeretni, barátaival kellene jobban bánni”. Az én elsőrendű feladatom az, hogy cinkosságot ne vállaljak senkivel s nem az, hogy utat mutassak másoknak a cinkosságban való részvételre. Jézus barátai Máté evangélista szerint a vámszedők és a bűnösök (11,19), viszont János evangéliumában Jézus azokat nevezi barátainak, akik azokat cselekszik, amiket ő tanácsol nekik (15,14). A kérdés az tehát, hogy miért nevezte Jézus barátainak a tanítványait? Véleményem szerint azért, mert közölte velük mindazt, amit Istentől hallott. Jézus szabadon élt – korának gyakorlatától eltérően – az Isten nyújtotta lehetőségekkel s ezért vált a bűnösök barátjává. Ez a barátság nem valami külsőség, hanem éppen a lelkiség kérdése. Az a fontos tehát, hogy Isten akaratának cselekvőivé váljanak a barátok s ennek alapfeltétele az, hogy higgyenek Jézus szavaiban s cselekedeteik árán meghozzák a várt gyümölcsöket.

A mi barátainkról való felfogásomat evangéliumi alapon a vőlegény és barátja képével kívánom érzékeltetni. A vőlegénynek az a barátja, aki ott áll mellette és nemcsak hallja a barát szavát, hanem vele is örvendezik (Jn 3,29.). A vőlegény barátjának elsőrendű feladata a menyasszony szerzés volt Jézus korában, aki egyben előkészítette a lakodalmat is. Erre a tisztségre azonban csak az volt alkalmas, aki mindenben a vőlegény érdekeit képviselte. Amikor a házasságkötés megtörtént, a barát munkája véget ért. Ha igazán jó barát volt, akkor a szíve megtelt örömmel, hogy a vőlegény és a menyasszony boldog.

Keresztelő János és Jézus viszonyában is így volt ez és az előbbi nagysága akkor vált láthatóvá, amikor lealacsonyította magát Jézussal szemben. Érthető, hiszen a felkelő nap fényében elhalványulnak a csillagok. A barátok esetében nem félreállásról, vagy rosszabb esetben megalázkodásról van szó, hanem teljes lelkiséggel, odaadóan elvégezni mindazt, ami a barát örömét szolgálja, más szóval készíteni a barát örömének útját. A Példabeszédek Könyve úgy fogalmaz, hogy a „susárló elválasztja a barátokat” (16,28.). Önkéntelenül is adódik a kérdés: Miért bontjuk fel a megkötött barátságainkat? Néhány okot felsorolok, ami természetesen csak a részlegességet tükrözi.

A megpróbáltatások enyhébb és egészen durva megnyilvánulási formáival találkozunk a Bibliában, de a mindennapi életben is. Amikor Jób személyére nézünk, azt az enyhe formát találjuk, amikor a barátok csúfolják a szenvedőt (16,20.). A zsoltáros viszont azért panaszkodik, mert szerettei és a barátai éppen a csapások idején félreálltak mellőle (38,12.). A megpróbáltatások keményebb változataival akkor kell szembenézniük a barátoknak, amikor elárulják egymást (Lk 21,16.), majd üldözést, sőt akár halált is el kell szenvedniük. Éppen Jézus bíztat azzal, hogy az üldözések is mind javunkra lesznek, mert azok által olyan ismereteket szerezhetünk, amelyeket máskülönben nem lehetett volna elsajátítani. Az bizonyos, hogy kiszolgáltatottságunk nagymértékű lesz, de az isteni gondviselés felől mindenki biztosítva van, mely életünk legapróbb részleteire is kiterjed, csak éppen állhatatos kitartással vállalnunk kell ezeket a nehézségeket. A halálra vonatkozóan pedig Jézus, mint barátainak mondja, hogy ne féljetek azoktól, akik a testet ölik meg, mert a lelket meg nem ölhetik (Lk 12,4.). Végül, de nem utolsó sorban arra is oda kell figyelnünk, hogy a zsoltáros véleménye szerint, akár Isten is elszakíthat bennünket barátainktól, de azt önkényesen, a mi beleegyezésünk nélkül biztos nem teszi meg.

A barátságok felbontásának második okát a bizalmatlanságban látom s ezt a kérdést teljes mértékben alátámaszthatom Mikeás, vagy Jeremiás kijelentésével, akik azt javasolják, hogy ne higgyenek a barátban (Mik 7,5.), vagy mindenki őrizkedjen a barátjától és egyetlen atyafiának se higgyen, mert minden atyafi cselbe csal és minden barát rágalmazva jár (Jer 9,4.). Hogy létezik bizalmatlanság, az vitathatatlan, csak éppen az a további kérdés, hogy az ilyen esetben el lehet-e érni azt a lelkiséget, amit egy igazi barátságnak nyújtania, gyakorolnia kell?!

Az élet mindennapi dolgaival való szoros barátságkötés a Szentírásban állandó ellenkezés Isten akaratával. Nem ez a szembenállás, hanem a mindennapi küzdelem az, ami megteremti a barátok között az irigységet. Általában az emberek, de még inkább a barátok óriási tévedésbe esnek akkor, amikor társaikat amiatt irigyelik, hogy azok anyagi feltételeiket sokkal jobban elő tudják teremteni s nem arra figyelnek, hogy mit ír elő a szeretet parancsa. Nem a szegények és gazdagok harcáról volt és van szó a mindennapi kenyérért, hanem az élvezetek kielégítéséről, amit egyre jobban felfokoz az előállt sikertelenség s ezt mintegy betetőzi az előbbiekből fakadó irigység. A felsorolást folytatni lehet…

Jó, hogy vannak visszautak is a baráti kötelékek újra rendezésére, amikor nemcsak sorainkat, hanem érzelmi kötelékeinket is újraerősíthetjük. Olyan bibliai példával is találkozunk Jéhu és Akháb esetében, amikor az előbbi a másik családját kiirtotta, de az örökösnek felajánlotta (Jonadáb) barátságát. A megbánás hangja nem érződik a kérdésben : Vajon igaz-e a te szíved az én szívemhez? Ennek ellenére azonban kezet nyújtottak egymásnak. A mi eseteink sokkal másabbak és könnyebben megoldhatóbbak is. Mi kell tehát az újrarendezésben ismét szerepet játszódjon ahhoz, hogy a kísérlet sikeres legyen? Mindenek előtt a feleknek tudomásul kell venniük azt, hogy a barátságban egyenlőségvan. Jézus nemcsak az emberek közötti válaszfalakat bontotta le, hanem még inkább a barátok között. Meg kell értenie minden barátnak, hogy, aki lágyan viseli magát az ő dolgában, testvére annak, aki bennünket tönkre tesz (Péld 18,9.) s nem engedheti meg magának senki, hogy passzívan viselkedjen a másikkal szemben. Magatartásunkban mindig önmagunkat kell adnunk azért, hogy építően hassunk a barátunkra.

A baráti nyíltság a következő feltétel, amelyet nem szabad és nem lehet mellőzni. Isten úgy beszélt Mózessel színről-színre, mint ahogy az ember szokott beszélni az ő barátjával (2 Móz 33,11.) s ez mindenképpen feljogosítja a barátokat arra, hogy egymással szemben csakis a nyíltságot gyakorolják. Severus is arra tanította Marcus Aureliust, hogy ne adja fel a barátok szeretetébe vetett jó reményét és bizalmát. Severus nem titkolta, ha barátai szemrehányást érdemeltek tőle, viszont nekik sem kellett találgatniuk, hogy mit akar, vagy mit nem akar, mert az nyilvánvaló volt. (Téka: Marcus Aurelius Elmélkedései / 55. old.)

El kell fogadnunk, hogy a barátoknak komoly kötelességeik vannak egymással szemben. Jézus a királyi menyegző példázatában (Mt 22, 12) merészen kérdezi meg, hogy barátom mi módon jöttél ide, amikor nincs menyegzői ruhád? A kérdés akkor válik érthetővé, amikor megtudjuk, hogy a második meghíváskor nincsen személyválogatás szegény és gazdag között, de a meghívott felelősségéhez hozzátartozik, hogy tisztességesen jelenjen meg az ünnepélyt szervező előtt. A példázat szerint, aki meghívót kap Isten országa örömébe, annak tudnia kell azt is, hogy ez kötelességek teljesítésével is jár. A barátságban nincsen tehát személyválogatás, de a befogadottnak kötelessége tudni, hogy minek köszönhetően él benne egy csoport barátságában, s aki osztozik egy barátság örömeiben, annak feltétlenül az örömszerzésre is oda kell figyelnie. Ezzel kapcsolatosan pedig kötelessége a meghívottnak azt is tudni, hogy a megérkezéskor az utolsó helyre üljön le és ott várja meg azt, hogy megszólítsa valaki: Barátom, ülj fennebb! (Lk 14, 7-11.) Ezt csak azért jó tudnunk, hogy amennyiben az első helyet választja a barát, előfordulhat, hogy szégyent kell elviselnie, amennyiben megkérik, hogy adja át másnak azt a helyet. A további kérdés az lenne, hogy miként kerülhető el a szégyen-érzet keltése, de még inkább elviselése?!

A fenti kötelességek a kellemesebb jellegűek közé sorolhatók, ám vannak egészen más természetűek is. Igaz ezek teljesítésének első követelménye éppen az, hogy el kell hangozzon egy segítségkérés. Amíg nem tud a barát, vagy nem tudnak a barátok a nehézségeinkről, addig nem lehet szó a segítségadásról sem. A kérjetek és adnak (Lk 11,5-9) alapon meg kell kérdeznünk egymást, hogy ki az közülünk, akinek vannak barátai és éjszaka kölcsönkérési szándékkal megkeressük valamelyiket és ne szolgálnánk ki egymást?! A hangsúly azon van, hogy szükségben kérnünk kell a baráttól. Ha az éhes, hozzánk érkezett barátunkat nem is fogadja el, de legalább a saját barátjára való tekintettel szolgálja ki. További vita tárgyát képezi az, hogy a sajnálkozás, vagy a segítségadás mellett foglal-e állást a barát?

Jóbnak is a három barátja megérkezett, amikor meghallották, hogy mi történt s eredetileg azt döntötték el, hogy egyszerre mennek be Jóbhoz azért, hogy vele bánkódjanak és vigasztalják őt. Felteszem a kérdést: Mi hasznos, bánkódni a szenvedővel, vagy vigasztalni őt? Nyomban a második feleletet adnánk, de ez is csak részében fedi azt, amit meg kell tennünk egymásért. A vigasztalás részlegességet jelöl a megvigasztalással szemben. Megnyugtató, de mégis hiányérzete lehet a barátnak, mert szinte arra vár, amit Lázár esetében tapasztaltak a tanítványok (Jn 11,11.). Jézus azt hangsúlyozza, hogy Lázár, a mi barátunk elaludt. A mi barátunk rokonáról van szó és azért választotta a szóképet (elaludt), hogy segíteni tudja a halál borzalmát átvészelni és egyben alkalmat adjon nekünk arra is, hogy hitben növekedhessünk és minden mögött az isteni célt felfedezhessük. Ez a kötelesség tehát azt hagyja meg nekünk, hogy ott legyünk a barát megvigasztalásában, de úgy, hogy az megfeleljen az általunk támasztott feltételeknek is. A gazda azt kérdezi a háborgó munkástól, hogy Barátom nem cselekszem igazságtalanul veled, avagy nem tíz pénzben szegődtél-e meg velem (Mt20,13.). Ha a barát kifogásolja a kapott „fizetséget”, áldozat-hozatalt, akkor abban már az irigység indulata vett erőt, hiszen annak kellene örülni, hogy hozzá is jó a barát. Amiképpen jutalom az Isten országában, hogy annak munkásai lehetünk, amit azon felül kapunk az Isten gondoskodásához tartozik. Nem az a fontos tehát, hogy ki mennyit fáradozik a béréért, hanem az, hogy ne váljon reménytelenné egyiknek a helyzete sem. A jutalom nem farizeusi módon, hanem Isten szeretetéből, reménységen felül érkezik az emberhez. Ha barátaink jutalmaznak meg, akkor nem a kapott ajándék, hanem a szeretet a mozgató rugó s így a mérték már nem mennyiség, hanem minőség. Marcus Aurelius Apollónistól tanulta meg, hogy hogyan kell a barátainktól az ún. szívességeket elfogadni anélkül, hogy akár megalázkodnánk, akár pedig semmibevevésükkel figyelmetlenekké válnánk. (I. m. 53. old.)

Az önfeláldozás alapvető formája, amikor a barátokat gondozzuk. Ennek bibliai példája a Pál apostolé is, aki már fogoly volt ugyan, de őrizet mellett is megengedték, hogy barátai gondoskodásában részesüljön Rómában. (ApCsel 27,3.) Bizony komoly kötelességet jelent a barát számáról az, amikor gondjaiba veszi valamelyik rászorult barátját, és nagy „baj, ha az embernek nincs semmije és senkije, akiért hajlandó volna életét adni”. (Tolsztoj). Ezért tehát „nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért”. (Jn 15,13.)

A barátság gyümölcsei mindenek előtt a hála, melyben megköszönjük, hogy jó barátaink voltak, annak ellenére, hogy gyakran hajlandók voltunk megsérteni őket, talán meg is tettük, de mégis itt lehetünk barátságukban, mert nekik köszönhetően barát maradhattunk. Drága gyümölcse az igazi barátságnak az ima, mellyel nemcsak a szükségben, hanem az örömben is megemlékezünk róluk. Végül, de nem utolsó sorban az öröm teszi áldottá a barátság gyümölcsérlelését, amikor egybehívjuk a barátokat és együtt örvendezünk. Jézus szeretettel vállalt közösséget az elveszettekkel, de főképpen azokkal, akiket újra megtalált, hiszen mindenki a maga rendjén értéket képvisel, és nélküle hiányos lenne „tábor”. Nekünk olyan Istenünk van, akinek nagy örömet szerez egy elveszett megtalálása. A barátok azért gyűjtik össze a tábort, hogy együtt örvendezzenek apró vagy nagy megvalósításaikon. Nem az a fontos, hogy egy elveszett, de megkerült kis értékű vagy értékes tárgy fölött kell örvendeznünk, hanem az, hogy meg van a folytatólagosság. Az igazi barátok akkor örülnek, ha teljes a tábor. A további gyümölcsökről majd máskor beszélhetünk…

Jókívánság: „Szeretett barátom, kívánom, hogy mindenben jól legyen dolgod, légy egészséges, amint jó dolga van a lelkednek.” (3 János 2.) „Békesség néked!” (3 Jn 15.)

Megjegyzés: