Emlékezet
Imre Ákos – 1924. július 14. †
Mindenképpen vigyázz magadra és nagyon ügyelj, hogy amiket saját szemeddel láttál, el ne felejtsd, hanem őrizd meg emlékezetedben egész életedben, sőt add tudtára gyermekeidnek és gyermekeid gyermekeinek is. 5 Mózes 4,9.
Kedves Gyászoló Testvéreim, végtisztességet tevő halotti Gyülekezet!
Néhai testvérünk, Imre Ákos ravatala köré gyűltünk, aki életének 91. esztendejében visszaadta lelkét teremtő atyjának, és akitől tiszta emberi érzésekkel veszünk most búcsút. Mindnyájan tudatában vagyunk annak, hogy a rövidebb életet sem lehet belesűríteni egy szokásos gyászbeszédbe, hát ennek köszönhetően nehezen állíthatjuk sorrendbe néhai testvérünk életútjának állomásait? Akik életében ismerték őt, azoknak szükségtelen hosszasan ecsetelnem jellemző vonásait, akik pedig később kerültünk kapcsolatba vele, mindennél fontosabb, hogy olyannak képzeljük el őt és úgy zárjuk emlékezetünkbe, ahogyan szerettei beszélnek, emlékeznek róla.
Mivel olyan döntés született, hogy fejénél unitárius pap végezzen gyászszertartást, és ennek rendjén rám hárult e nemes feladat, egy bibliai alapgondolatot választottam, melynek segítségével párhuzamot vonok és emléket állítok néhai testvérünknek, a szeretett édesapának, nagyapának, testvérnek, rokonnak, embertársnak. Az elhalálozás bejelentésekor, illetve a szertartás végzésének szükségességéről beszélve elhangzott a megjegyzés, hogy annál hosszabban fennmarad egy e világból távozó emléke, amennyiben holta után tisztelettel és szeretettel emlékeznek rá. Ez az első gondolat mely mentén összegezem gyászbeszédem mondanivalóját, illetve van még egy második is, mely a kézbe kapott búcsúztató utolsó mondatában lapul: „… hosszú és tartalmas életet élt családjával, boldog, meghitt kapcsolatban”.
Tisztelettel és szeretettel emlékezünk, szólunk néhai testvérünkről. Máris kiragadok egy pillanatot életéből, amikor nem annyira a kétségbeesés, hanem emberi hangon a zsoltáríró fogalmazása mentén hallatta szavát: „Elgyöngültem és levert vagyok, szívem fájdalmában felzokogok. Uram, kívánságom világos előtted, sóhajtásaim nem maradnak rejtve. Szívem remeg, erőm elhagy, szememből kialszik a fény.” (Zsolt 38,9-11.). Minden büszkeségünk ellenére bármelyikünk életébe betoppan egy olyan, nem várt időszak, amikor végzetesen legyengültnek, levertnek, fáradtnak, betegnek érezzük magunkat. Hozzáteszem: ritkán még a szívünk is fájni kezd, mert van rá oka. Vannak hál’Istennek szeretteink, akiknek – esetenként elmondjuk –, hogy milyen gondok-bajok gyötörnek. Időnként viszont éppen az a nehézség, hogy egyik szerettünkre sem tartozik a szóban levő panasz. Olyannak kell elmondanunk, akit nem szokásos módon keresünk, és akivel nem emberi mérték szerinti kötelék fon össze. Ő Isten, aki előtt nem rogyadoznak a térdeink, akire bátran nézhetünk, mint akihez sok millió embertársunk megfogalmazta esdeklő szavát. Ez nem haláltusa, nem is megszokott félelem, hanem csendes beletörődés a változtathatatlanba. Szívünk megremeg, erőnk lassan elhagy, a szemünkből kialszik a fény. Erre aztán egy láthatatlan kéz átölel, egy hang lelkünkben megszólal: vigyázz magadra és nagyon ügyelj, hogy amiket saját szemeddel láttál, el ne felejtsd, hanem őrizd meg emlékezetedben egész életedben, sőt add tudtára gyermekeidnek és gyermekeid gyermekeinek is. A halálán levő ember belenyugszik a felső akaratba és csak ennyit mond feleletként: „Uram, ne hagyj magamra, Istenem, ne maradj távol tőlem!” (Zsolt 38,22).
Lásd eredeti tájékoztató!
Ezek után pedig állítsunk fel néhány párhuzamot és képzeljük el, hogy néhai Testvérünkért, Imre Ákosért, de saját emlékezésünkért is tesszük. Úgy indul a szentlecke figyelmeztetése, mint drága jó szüleink egykori tanácsa, vigyázz, ügyelj magadra! Nagy székely írónk ezt sokkal szebben így fogalmazta meg: „Vigyázz arra, hogy soha ne kapkodj, s munkádban, a társaséletben, igen, a köznapi cselekedetekben is engedelmeskedj a tények és helyzetek szigorú következetességének. (…) Van egyfajta kézügyesség az emberi feladatok alján; ezt nem árt megtanulni. Ha megfogsz valamit; fogd két kézzel és erősen, ha elengedsz valamit, engedd el tudatosan és minden következménnyel, ha szólsz, álljon szavad az időben, mint a kő, ha örülsz valaminek, örülj fenntartás nélkül.” (Márai Sándor). Most feltehetjük és megválaszolhatjuk a kérdést: Vigyázott-e, ügyelt-e kellőképpen magára, övéire a kapott lelki ajándékokra? Ha elhallgatom is választ, szemetekből kivillan a felelet, hogy igen.
Szeretett gyászoló testvéreim! Jókai Anna írónő a következőképpen nyilatkozik egyik írásában: „A múlt is létezik – valahol, egy más szférában – megcsonkíthatatlanul. Visszük a jövőbe magunkkal – de nem azért, hogy ismételjük, hanem hogy ne felejtsük, miért történhetett, ami velünk megtörtént.” Készülésem rendjén arra is törekedtem, hogy felidézzem a nagy állomásokat, melyek kimaradtak ugyan a szó szoros tájékoztatóból, melyekre viszont kötelez a közel 91 esztendő és a sok családi esemény, melyeket nem lehet egyszerűen besöpörni a feledés szőnyege alá. Általában sok ember gyorsan rendet rak a környezetében, vagy egyszerűen tudomást vesz arról, hogy nincs más, mint elfogadni az új állapotot. 1920-ban szétdarabolták Nagy Magyarországot és négy évvel később még volt olyan család, akinek melléképülete a másik országba szakadt. Olyan családok is vannak, akiknek mai napig nem sikerült rendezniük soraikat az erőszakos szétszakítás miatt. 1940 felvillantja ismét sok emberben az újraegyesülés lehetőségét és arra gondol, hogy eljött a pillanat, amikor életet is érdemes áldoznia az egyesítés eszméjéért, mert milyen bűnt követ el az, aki összmagyarságban gondolkodik? 1944 újabb határkő, mely ismét szomorúsággal töltötte el az ország határain kívül rekedtek lelkét. – Nem rég hallottam, hogy valaki, aki élt abban az időszakban, azt vésette sírkövére, hogy élt: 1940-1944 között, mert a többi év nem számított életnek. 1949-ben berendezkedett 50 évre egy társadalmi rend, mely arra törekedett, hogy átmossa az emberek agyát. 1956 szellemisége bekopogott minden családi otthonba attól függetlenül, hogy melyik társadalmi osztályba sorolták a tagok magukat. 1989-től egy új világ bontogatta szárnyait, melyről azt mondják a hozzáértők, hogy valaki mindig gondoskodott arról, hogy tövig nyesse annak tollait. Mára kinőttek a társadalom ifjú nemzedékei, akiket talán nem lehet kelepcébe zárni és nemcsak azzal büszkélkednek, mint a mindenkori unitáriusok, hogy 1568-ban kimondták a gondolat, szó- és vallásszabadságot, hanem ők ezzel élni is akarnak. A kérdés csak az, hogy vajon átmeneti-, pihenőhelyként használják-e majd szülőhazájukat? Szóval: Van amit mesélnünk Imre Ákos életéről!
Emlékeztetőül ismétlem a Biblia üzenetét: vigyázz magadra és nagyon ügyelj, hogy amiket saját szemeddel láttál, el ne felejtsd, hanem őrizd meg emlékezetedben egész életedben, sőt add tudtára gyermekeidnek és gyermekeid gyermekeinek is. Közben mintha mellém lépett volna a látomás, melynek rendjén átvillant sokszor megbántott és fájó szívemen a felismerés, hogy micsoda szükséget érezhetett néhai testvérem a kemény kilenc évtized alatt. Minden tisztességes családban ellátták útravalóval a szárnyára kerekedett gyermeket. De nemcsak ezt csomagolhattuk vándortarisznyánkba a hamuban sült pogácsa mellé, hanem azokat az élményeinket is, melyekben úgy álltunk szüleink előtt, mint a feszület és miközben egy láthatatlan kéz egyre inkább szorította a torkunkat, végül kinyögtük kéréseinket. Az aztán más kérdés, hogy teljesült-e, vagy nem. Elszomorított a felismerés, hogy néhai testvérünknek nem adatott meg soha ez az ajándék. Nem állhatott édesanyja, vagy édesapja elé bátran, vagy kétségek közt és nem fogalmazhatta meg feléjük hálával, köszönettel felvezetett kéréseit. Talán Juhász Gyula segített neki ebben valaha: „Az én imádságom: lelkem Istene, őrizd meg bennem mindhalálig a gyermeket, akinek születtem.” Akinek sikerül felfedeznie ezt az örök gyermeket, az hű emléket állított néhai Imre Ákosnak.
A búcsúztató előtt nem maradt más hátra, minthogy a gyászolók kérésével összegezzem az eddig elmondottakat, illetve arra kérjelek mindnyájatokat, hogy kellemes emlékeitekkel, de tisztelettel és szeretettel zárjátok szívetekbe a néhai édesapát, nagyapát, testvért, rokont, barátot, ismerőst. Azt hangsúlyozta egyik alkalommal a híres római császár, Marcus Aurelius, hogy „Az élet szép és bármit is juttat neked a sors, ne felejts el élni! Élni az egyik legritkább dolog a világon, mert az emberek többsége csak létezik.” Vallásos igazolásként Pál apostol tanácsát idézem, amikor a következőket üzente Timóteusnak: „Törekedj rá, hogy az Isten színe előtt megbízható maradj, munkás, akinek nincs miért szégyenkeznie, s aki az igazság hirdetésében a helyes úton jár.” (2Tim 2,15)
Lásd eredeti tájékoztató! Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben (10. Rész) olvasható egy történet, melyben Kornéliusz századosnak látomásban volt része. A leírás szerint belépett hozzá az Úr angyala, aki nevén szólította, majd, miután a százados válaszolt, a következő megjegyzés hangzott el: „Imádságod és alamizsnád felszállt az Isten színe elé, s megemlékezett rólad.” Vallom és állítom, hogy néhai testvérünk, Imre Ákos imája Istennél meghallgatásra talált. Magához vette az ő lelkét, melynek adjon öröklétet az ő országában. Testének csendes pihenést. Isten vele, Isten velünk. Ámen.
Debrecen, 2015. május 12.
Pap Gy. László 