„Én Istenem! Ne vígy el engem az én napjaim felén.” 102. Zsolt 25.
/Ember, rövid az élet, tegnap születtél, holnap sírban vagy./ /Minden kincsed a lélek, ez az egyetlen, mely tiéd marad./ /Minden más, miért futsz: légvár, csak álom…/ / Mely szertefoszlik a halálos ágyon…/ /Ember, rövid az élet, egyetlen kincsed a lélek!/ /Gondold meg, nagyon, – gondold meg nagyon! /(Ismeretlen).
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Isten ajándékaként megélt napjaink bibliai jelentéseit kutatom. Mára olyanokat választottam, melyek gyakran foglalkoztatják gondolkodni vágyó elménket. A zsoltáros kérésébe torkoll az általunk gyakran megfogalmazott imádság-töredék, mellyel szeretnénk meghosszabbítani életünket. Ez lehet kétségbeesett könyörgés, és ugyanakkor Isten akaratába belenyugvó hitről tanúskodó is. Az a kérdés, hogy mikor szokott előtörni ez a kérés? Csakis akkor, amikor életünk válságos helyzetbe kerül. Először, pl. amikor elveszítjük egészségünket, majd akkor, amikor utazásunk során belekeveredtünk egy balesetbe, melynek szenvedő alanyaivá is válunk. Az előbbi és hasonló helyzetekben elmondott imádságok gyakoribbak azoknál, melyeket szeretteinkért mondunk. Ezzel ellentétben, édesanyák ajkáról hangzanak imádság, melyekben gyermekeikért könyörögnek.
A következőkben jelentéseket ismertetek, melyek mind beleillenek a zsoltáros gondolatmenetébe, és ugyanakkor elmélkedésünkbe is. Mindenek előtt azért imádkozunk Istenhez, hogy ne vigyen el életünk felén. Tesszük ezt azért, mert rövidnek találjuk életünket. Jákob nyilatkozatában halljuk, hogy számára kevésnek bizonyul a 130 esztendő. Kevés és nyomorúságos volt egész élete. De nem csupán ez volt fájdalmas, hanem első sorban az, hogy kevesebbet élt, mint ősei (1 Móz 47,9.). Mit szólunk mi ehhez a panaszhoz? Vajon igazságosan járunk-e el, ha őseinkhez, vagy a szomszéd édesanyjához mérjük rokonaink, netán saját életünk hosszát? Ha pl., azt vesszük alapul, hogy egyik ősünk megérte a 95 évet, de ugyanakkor fia 75 éves korában meghalt, akkor a két szám közötti különbség megerősíti az élet rövidségéről alkotott felfogásunkat? Amennyiben elhallgatjuk a 95 esztendőt, s csak azt mondjuk, hogy hozzátartozónk 75 éves korában hunyt el, akkor vannak, akik részvétből, szemünkbe mondják, hogy bizony élhetett volna még a korától. Hátunk mögött kijelentik, hogy bizony szép kort ért meg ennek az embernek a rokona!
Szeretteink elvesztésekor – amennyiben igaz szívből szerettük őket -, elmosódnak a korhatárok. Csak azt az egyet látjuk, akit elveszítettünk. A fájdalom szemüvegén át képtelenek vagyunk arra, hogy szerettünk eltöltött esztendeiben felfedezzük Isten ajándékát. Csak a veszteséget látjuk és semmi mást. Az esetleges hosszú életkor ellenére is kegyetlennek és rövidnek találjuk az életet. Ahogy azonban időben távolodunk az elhalálozás szomorú eseményétől, úgy békélünk meg Isten akaratával, úgy kerülünk egyre közelebb Isten időméréséhez. Más szóval átértékeljük előbbi megjegyzéseinket, mely alapján akár még a 75 évet is lezárhatónak minősítjük. Mindezek ellenére, legtöbbször Jákob véleményéhez igazítjuk kívánságainkat, amikor sokkal több esztendőt szeretnénk megélni, mint amelyekkel magajándékozott minket Isten, s ezért mondogatjuk: Istenem, ne vigyél el az én napjaimnak felén!
A napok rövidségének előfordulását is megtaláljuk a Bibliában. Ezek közül kiemelek néhányat, melyek életünk rövidségére utalnak. Az egyik szomorú megfogalmazást Jób Könyvében találtam, aki úgy véli, hogy nem csak napjai rövidültek meg, hanem a tátongó sír saját koporsójává vált, ami egyszer, s mindenkorra a halálra emlékezteti (Jób 16,23). Nagyon szomorú hangvételű megjegyzések ezek, de hűen szemléltetik a kettőbe tört emberi életet. A hasonlat, melynek értelmében megrövidül a nap, pontos képét nyújtja annak a téli hangulatnak, amikor a 24 óra nagyobb terjedelmét a sötétség uralja. A világosság rövidsége, a sötétség hosszúra nyúlása, nemcsak egy nap elevenségének rövid voltára utal, hanem azonosítja az élet rövidségével, s ugyanakkor a halál sötétségével is.
A fenti gondolathoz kapcsolódnak azok a bibliai helyek, ahol a pergő napok olyanok, mint a takács karikája (Jób 7,6.), vagy gyorsabbak a távfutónál (U.o. 9,25.). Ez utóbbi gondolat lerövidíti az emberi életet. Itt nem egy olimpikon négyévenkénti csúcsszaladásának időjavításáról van szó, hanem arról, hogy olyan rövidek napjaink, mint egy rövid távfutó (pl. 100 m) indulása és célba érkezése. A különbség a futók, illetve az egyes emberek élete között csak annyi, mint a rajthoz álló és célba érkező versenyzők között. Lényeges és mégis elenyésző az idő rövidsége, mely megkülönbözteti a nyertest, a vesztestől.
Végére mehetetlennek látszik a feszegetett téma. Ugyanakkor még mindig megválaszolatlanul maradt a központi kérdés, hogy: Miért rövid emberi életünk? A válasz további magyarázatai között keresgélve, megfogalmazódott bennem egy újabb kérdés: Melyik az a nap, melytől csakugyan rövidnek számít emberi életünk? Ez nem más, mint az utolsó nap.
Az utóbbi kérdés kapcsán két merész gondolat tört elő elmémből. Az első, arra az ítéletre figyel, melyről gyakran olvashatunk a Bibliában. Ez egy olyan nap a bibliai írók vallásos felfogásában, melyben felborul a régi, megszokott és ugyanakkor eddig el nem fogadott emberi állapot. Népies nyelven – főleg temetésekkor használatos –, azt szokták, szoktuk mondani, hogy egyszer mindnyájunknak meg kell jelennünk Isten ítélőszéke előtt. Egymásnak ellentmondó megállapítások között válogathatunk ezzel kapcsolatosan. Én most csupán egyet emelek ki a sok közül, mely hűen tükrözi felfogásomat. Márk evangélista Jézus szájába adta a jövendölések egyik maradandó összegezését, amikor az utolsó napot emlegeti: Arról a napról és óráról pedig senki semmit nem tud, sem az égben az angyalok, sem a fiú, hanem csak az Atya (Mk 13,32.). Két elképzelést közöl a bibliai vers. Az első bizonytalanságot éreztet, ami vigyázásra szólít. A második Isten kezébe helyezi a döntés, illetve a számonkérés jogát. Szerintem ez utóbbi valószínűbbnek látszik!
Ezek után a második gondolat is nyilvánvalóvá vált, hiszen az isteni ítélethez szorosan hozzátartozik az utolsó nap gondolata és ténye. Az utolsó nap valósága ugyanazokat az érzéseket sugallja, mint az említett evangéliumi vers. A vallásos ember reménységével közelítünk az utolsó naphoz és úgy tűnik, mintha eddig felfedezetlen távolság jelenne meg vallásos látásunk horizontján. Feltételezzük, hogy semmi okunk sincs a végső elkeseredésre, ami miatt sürgethetnénk halálunkat. Ugyanúgy eléggé értelmesek is vagyunk ahhoz, hogy a halált törvényszerű változásként kezeljük, és ugyanakkor elegendő hitünk is legyen ahhoz, hogy Istenre bízzuk azt az ügyet, ami kimondottan rátartozik. Ennek köszönhetően beláthatatlan időre kinyúlik életünk utolsó napja. Meghallgatásra talál a kérés: Ne vigyél el életem felén!
A másik álláspont ennél szomorúbb. Nem csak a mindennapi gondok, hanem a folyamatos, ágyhoz ragadt betegségek is sürgethetik Istent, hogy mielőbb megláttassa betegével az utolsó napot. Két ember viszonyulásában cáfolat és igazolás látszik. 30-40-50 éves emberek a lehető legnagyobb keménységgel és kitartással veszik az élet akadályait, s előfordul, hogy éppen ilyen könnyedén feldolgozzák szeretteik halálát is. Az utolsó nap ténye, vagy akár Isten várható ítélete számukra egyáltalán nem jelent témát. Egyszer azonban bekövetkezhet az, ami mindannyiunk életében előbb-utóbb előfordul: Elérkezik az utolsó nap. Ez a pillanat szüli bennünk a kijelentést: Bizony, nagyon rövid emberi életünk! Úgy megemésztődnek napjaink, mint a füst (102. Zsolt 4.).
„A lelki életben szeretnénk gyorsabban előrehaladni a hibák leküzdésében, az erények gyakorlásában a tökéletességre való törekvésben. Türelmetlenek vagyunk, ha nem megy olyan gyorsan, mint szeretnénk, feladjuk a küzdelmet! Elfelejtjük, hogy az ember belső élete olyan, mint a fa. Lassan nőnek a gyűrűk a fa törzsén, amely mind magasabbra nő. Így a belső életnek is időre van szüksége. Akkor leszünk készen teljesen, ha utolsó óránk elközelgett…” /Vasárnapok – Ünnepnapok: 124. Old./. „És milyen nehéz a legnagyobb, az utolsó búcsú itt a földön, amikor magától a földtől búcsúzunk. Nem rövid időre, hanem örökre!… Mindattól elszakadunk, ami szép, ami jó, ami igaz és szent volt nekünk! Búcsút mondunk mindennek és mindenkinek! Mindentől és mindenkitől elszakadunk…” /Vasárnapok – Ünnepnapok: 262. Old./ Ezért hangsúlyozzuk a kérést: Ne vigyél el napjaim felén!
Szeretett Testvéreim, Atyámfiai! Megismétlem egy régebbi megállapításomat: Isten bizonyára másképp értékeli cselekedeteinket, és másképp méri életünk terjedelmét, mint mi. Arra törekszünk, hogy minden megélt pillanat, esztendő Isten akarata szerint történjen, s közben reménységünket ne az isteni ítélet, vagy az utolsó nap felé fordítsuk, hanem helyezzük azt Isten végtelen és jóságos gondviselésébe. Ámen.
Pap Gy. László 