– általános beszéd –
„Mert nem beszédben áll az Isten országa, hanem erőben.”. 1 Kor 4,20.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Úgy vélem, hogy olyan időszakot élünk, melyben mélyebb vizekre is evezhetünk a megbánás gondolatkörében. Feltevődik a kérdés: Mennyire áll meg az a vallásos gondolkodás,miszerint Isten megbocsátja, elnézi tévedéseinket, bűneinket? Ide kapcsolódik az a szemlélet is, mely értelmében arra nem számíthatunk, hogy Isten eltörli a megbánt vétket, mintha nem is lett volna. Nem a szokványos formában boncolgatom a megbánás problematikáját, valamint beismerem, hogy ma sem sikerül megválaszolnom minden feltevődő kérdést. A harmadik észrevételem a felvett alapgondolatra vonatkozik, ugyanis úgy tapasztalom, hogy a megbánás egyfajta erőt képvisel abban az összefüggésben, amikor Isten országáról beszélünk. Meggyőződésem, hogy amennyiben nem lenne megbánás, majd azt követően megbocsátás, főként Isten részéről, akkor sok tekintetben nem is beszélhetnénk a szeretetről.
Az ókori filozófus, Socrateshez megadta a megfelelő indíttatást további elmélkedésemhez. Róla jegyezték fel a következőt: „Mi jobb az embernek, ha megnősül, vagy nőtlen marad? A bölcs ezt felelte: „Akár megházasodsz, akár nem, egyformán megbánod.” Amennyiben átfordítom ezt a mélyen szántó véleményt a megbánás területére, akkor nyomban elmondhatom, hogy a megbánás is valami hasonló, mint a házasság. Ha nem is élünk lehetőségével, egyszer mindenképpen elérkezik életünkben a belátás, hogy mégis csak jobb lett volna, valakivel, talán éppen Istennel szemben megbánnunk tévedéseinket. Ha pedig emberekkel gyakoroljuk a megbánást, és nem érkezik, vagy még mindig várat magára a megfelelő hatás, akkor erre is találunk magyarázatot, hogy mégis csak jobb lett volna várakoznunk a megbánással, mert lám, úgy sem mentünk semmire.
Hogyan tovább? A filozófus meglátása nem nehezíti a dolgunkat, hanem jobb belátásra bír. Amennyiben vallási területen gondolkodunk tovább, akkor nyomban meggyőződhetünk ennek igazságáról. Arról szól ugyanis a történet, hogy akár gyakoroljuk, akár még várakozunk vele, előbb-utóbb elkerülhetetlenül megjelenik életünkben a megbánás. Én két lehetőségét látom ennek. Az egyik, amikor csakugyan elgyakoroljuk valakivel szemben, a másik viszont, amikor éppen velünk szemben hangzanak el a megbánás szavai.
Nem is olyan rég hallottam szülői véleményt, mely a megbánást követően nemcsak a közelálló gyermeket keserítheti el, hanem a távoli idegent is. Idős szülő magányban tölti napjait, s elkeseredésében megbánja, hogy világra hozta gyermekeit. Kemény megállapítás, de nem egyedülálló. Hasonlót hallhattunk Istentől is, amikor megbánta, hogy embert teremtett erre a földre. Mindkét kijelentésben van valami igazság, benne van a megbánás, és ott lapul az örökösen féltő szeretet is.
Hogy kellőképpen megértsük Isten, és a szülő véleményét, vissza kell lépnünk az özönvíz leírásához. Nem az emberi beszéd, hanem a gonosz tettek döntik romba Isten elképzeléseit. Nem az ígérgetés teszi pokollá az emberek életét, hanem a szüntelen hulló eső, növekvő víz. A borzalom, a katasztrófa, mégis mennyire elviselhetővé teszi az özönvíz történetében, hogy megférjen egy helyen az ember, a bárány és a farkas, az utálatos féreg és a kedvenc házi állat.
Ha tovább haladunk ebben a gondolatkörben, akkor megláthatjuk saját életünket is. Azt mondjuk, hogy életünkben elviseljük a szóbeli bántásokat, rágalmazásokat. Akkor válik mindez pokollá, amikor tettekkel is kifejezésre jut az emberi utálat, önzés, s minden, ami ebbe belefér. Sokan nemcsak embertársaikat szidják, okkal, a nélkül, hanem kárhoztatják Istent, s vele együtt teremtett világát is. Rég megbomlott az egyensúly, melyet Isten visszaállított az özönvíz óta, megálmodott azért, hogy napról napra közelebb kerüljünk egymáshoz, Isten országa beteljesüléséhez.
Azt mondják a hozzáértők, hogy a héber nyelvben a megbánás és bánkódás azonos gyökerű szavakból származik. Ezért van, hogy Isten esetében szüntelen bánkódás tapasztalható eltévelyedett gyermekeiért. Mi is elmondhatjuk, hogy nálunk sincs másképp az esetek többségében. Szülők bánkódnak folyamatosan azért, hogy jól legyen dolguk gyermekeiknek a nap alatt. Szívük darabjait szakítják ki azért, hogy szüntelen pótolhassák a fellépő hiányt. Ennek ellenére időnként, nem hogy a köszönet, hanem még ennek érzékelése sem érkezik el öreg korukra. Elfecséreltnek tűnik minden áldozathozatal, és hasonló sorsra jut az önzetlen szeretet is. Elmarad Isten országának családi megvalósítása, beteljesületlen marad Istennek emberekre szabott álma. Ezek után, nem nehéz eldöntenünk, hogy kinek mennyire van és marad megbánnivalója.
Alapgondolatunkra szabott figyelmünknek van azonban még egy vetülete, melyre, ha röviden is, de oda kell figyelnünk. Ez pedig nem más, mint a sokszor uralkodó, özönvízhez hasonló állapot. Nem azt mondom, hogy a világ jelenlegi állapota olyan, mint annak idején, az özönvíz alatt. De amennyiben életemet, környezetemet, a világ sorsát figyelem, akkor sok szempontból hasonlíthatom a bárkabeli állapothoz. Azaz, mégsem. Mintha életünk bárkáját nem Isten irányítaná, hanem az emberek. Ők szeretnék megmondani, hogy ki mehet be a bárkába, s kinek kell kívül maradnia. Melyik állatnak van helye, s melyiknek kell lemaradnia, mások kedvencei közül. Az a meglátásom, hogy azok az emberek, akik ennyire tehetőseknek érzik magukat, állatot, s embert saját választásuk alapján engednének az élet hajójába, vásároljanak maguknak külön lakosztállyal rendelkező jachtot, s azon utazgassanak kényük-kedvükre. Ha nem tetszik az Isten által elkészített, irányított, gondviselt „hajó”, akkor szálljanak ki belőle, s ne másokat kényszerítsenek erre. Nekünk nincs megbánnivalónk amiatt, hogy Isten beleültetett ebbe a hajóba. Néha rosszul esik mindaz, ami kellemetlenül érint, de tudjuk, hogy akár a jó, akár a rossz, amit átélünk, minden javunkra szolgál. Assziszi Szent Ferenc azt kérdezte egyik alkalommal: „Miért vagy szomorú? Megbántottad talán az Istent? Mert más okunk a szomorúságra nem is lehet. Ha így volna, hozd rendbe lelked ügyét a jó Istennel, s ne terhelj másokat borús kedélyeddel!”
A legtöbben nem mondhatjuk el, hogy valaha, valamivel ne bántottuk volna meg Istent. Lehet, hogy közvetlen történt, az is előfordulhat, hogy valamilyen rossz cselekedet következtében sértettük meg Őt. Ezen a téren van megbánnivalónk, s hogy mennyire örökérvényű ez a megbánás, mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy nemcsak hasonló cselekedetek elkövetésekor jut eszünkbe az egykori megbocsátás, hanem minden alkalommal, ha rászorulunk Isten, vagy embertársaink elnézésére.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
Nekem mindig különös erőt adott Isten egykori megjegyzése, melyben azt hozta a világ tudomására, hogy megbánta, amikor embert teremtett. Nem arról beszélt, hogy megbánta valamelyik növény, vagy állat teremtését, hanem az ember tetteivel kapcsolatosan volt kifogása. Nem csupán a rossztevő embereket marasztalta el gonoszságuk miatt, hanem csodálatos megvalósításainak emberre vonatkozó részét is. Nemcsak az ő ügyének, Isten országa megvalósulásának akadályait vette észre, hanem az azt benépesítő emberek életének hiányát kifogásolta.
Az a véleményem, hogy amennyiben Isten merészen nyilatkozik ilyen megbánásáról, akkor nekünk, embereknek még inkább meg van erre minden okunk. Persze, nem mondom, hogy minden megbánás nem párosulhat némi szégyennel, de ez minket illet és nem embertársainkat, még kevésbé Istent. Ha nem szégyelltük annak idején, meggondolatlanul belekergetni másokat kellemetlenségekbe, ha gátlástalanul követtünk el tetteket ellenük, akkor jöjjön már mielőbb a felébredés, s magunk előtt, aztán majd társaságban lássuk be tévedéseinket.
Némelyek főben járó bűnöket követtek el az emberiség ellen, s büszkén járnak ma is a világban. Mások kisebb bűnök terhe alatt térdre roskadnak ember és Isten előtt, és sóvárogva vágyakoznak a megbocsátás után. Ez utóbbi nevezhető helyes magatartásnak. Ezt kell követnünk, hogy elkerülhessük az áruló Júdás sorsát. Ő nem találta meg a megbánás helyét, de nekünk Isten mindig fenntartja a lehetőséget.
Megbocsátunk egymásnak százszor, s többször is, ha kell. Isten még ennél is több szeretettel fordul hozzánk. Az azonban további kérdés marad, hogy vajon mikor hívja fel figyelmünket az időközben elkövetett, megbánt és megbocsátást nyert tévedéseinkre. Valamikor talán erre is választ kapunk. Ámen.
Pap Gy. László 