„Hát nem ez-e a böjt, amit én kedvelek: hogy megnyisd a gonoszságnak bilincseit, az igának köteleit megoldjad, és szabadon bocsásd az elnyomottakat, és hogy minden igát széttépjetek?” Ézsaiás 58, 6.
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Az elnyomottak szabadon bocsátásának gondolata rendjén, mai beszédemet a szolgálat hasonlatával indítom. A múlt vasárnapi gyakorlat szerint, most is részletesen tárgyalom a szentleckében szereplő tanítást.
Lipsius mondta: „Az embert az életnek szerelme, mint a börtönőr a rabot úgy tartja e világban, amely nem más, mint fogság és sokféle szolgálatnak terhes háza”. Az iga terhes szolgálatot jelent. A bibliai alapok említése rendjén egy ószövetségi példa kerül előtérbe. Szolgálatnak számít a Törvényhez igazodó cselekedet, és ugyanakkor azok az ígéretek is (Ézs 9, 4; Jer 2, 20), melyek arra az időszakra figyelnek, amikor a cselekvést követően Isten összetöri a népét fojtogató idegen rabigát.
A szolgálat második hasonlata a Timóteushoz írott levélben van, mely a rabszolgaság intézményét eleveníti fel. Sőt a rabszolgák kötelességévé teszi, hogy alázattal vállalják az igát, és úgy szolgáljanak uraiknak (1 Tim 6, 1). Az apostoli intés valóságot fed, mi azonban a szolgálat igáját Isten ügyeként értelmezzük. Így, tehát ebben az igában történő szolgálat olyan követelményeket támaszt velünk szemben, mint a rabszolgának urával szemben. Ez a szolgálat megkívánja a rabszolga hűségét és alázatát. Isten beszédének szolgálata is megköveteli ugyanezt a hűséget, hogy továbbhaladhasson Isten neve és ügye . „Tudunk-e mi is egy eszme szolgálatában állni? Tudunk-e mi is önzetlenül más érdekében dolgozni, és önmagunkat háttérbe szorítani? Vagy pedig csakis az önzés minden cselekedetünk rugója?” (Dr. Bánk József püspök /Vasárnapok – Ünnepnapok: 30. Old).
A harmadik hasonlat Jézus követésében válik nyilvánvalóvá. Ez egy olyan igai szolgálatot jelent, melyből hiányzik a szabadulási vágy, hiszen szabadon határoztuk el magunkat Jézus követésére. Tény, hogy döntésünket megelőzően sokféle felhívással szembesültünk. Ilyenek voltak: Jöjjetek utánam! (Mt 4, 19); Kövess engem! (Mt 8, 22); Aki föl nem veszi keresztjét s nem követ engem, nem méltó hozzám (Mk 10, 38) stb. Egyszerűen: lehetőségünk van arra, hogy válasszunk: Akarjuk, vagy nem követni Jézust? Az akarati döntés után olyan igába hajtottuk fejünket, ami nehezebbnél-nehezebb terhek elhordozását jelenti ugyan, de ami nem az azoktól való szabadulásvágyat élteti, hanem a szív benső örömét táplálja. Ezt az igát Isten dicsőségére és embertársaink boldogulása érdekében végezzük.
A hasonlat harmadik része szorosan hozzákapcsolódik az elnyomottak szabadon bocsátásához. A megelőző két hasonlat e mostani bevezetője. Megerősítést nyer: Az összeköttetést, akár pedig a közös igai szolgálatot figyeljük, megállapíthatjuk, hogy a ráhatás, a figyelmeztetések arra szolgálnak, hogy tisztességgel és becsülettel végezzük feladatainkat. Sőt az sem mellékes, hogy miként értékeljük ezt a szolgai, igában történő teherviselést. Vagyis döntésünk alapján vállaltuk egymás szolgálatát.
Az elnyomott ember szabadon bocsátására több lehetőség nyílik. Míg ezeket vizsgáljuk, addig nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy igahordó, teherviselő, keresztekkel megterhelt emberek vagyunk, akik előszeretettel helyezzük embertársaink nyakába terheink egy részét.
Vas igát vet Isten a nyakunkba (5 Mózes 28, 48) – olvassuk az Ószövetségben. Feltevődik a kérdés: Vajon megteszi Isten, hogy igával terhelje életünket? Két lehetséges válasz van: Igen, vagy nem. Bárhogyan szemléljük e terhek eredetét, az a meglátásom, hogy nem sikerül közös álláspontra helyezkednünk. Amennyiben Istentől eredőnek mondjuk e terheket, akkor azt is hozzá kell tennünk, hogy Ő sohasem próbál erőnk felett. Azaz csak olyan terheket mér ránk, melyeket elhordozhatunk. Amennyiben emberektől, vagy másként fogalmazva, az élettől származnak ezek a szóban levő terhek, akkor szintén lehetőségünk van azok elhordozására. A megoldás – szerintem – nem is a kérdés helyes megválaszolásában rejlik, hanem egy régebbi megállapításban: Nem szabad azon siránkoznunk, hogy mennyire megsokasodtak, elviselhetetlenek mindennapi keresztjeink, hanem tanuljunk velük együtt élni. Akár azt is mondhatom, hogy minden háznak van keresztje, csak nincs kitűzve. Ezeket a terheket akkor találjuk meg kinek-kinek az életében, amikor közelebbről megismerjük azokat. Más szóval saját terhünk viselése sokszor könnyebbnek bizonyul mások életterheivel szemben.
A nyomorgatásnak létezik egy másik formája is életünkben, amikor pl. őseinkre hárítjuk megnehezedett igánk eredetének okát. Erre erdélyi jelenlétünknél nem találtam kézenfekvőbb példát. Sokan mondogatják, hogy amennyiben más helyen, pl. valahol Nyugat-Európában születünk (Svájc), akkor nem kellett volna elviselnünk a történelem számos megalázó, tipró, megsemmisítésre, megalázásra törekvő viszontagságát. Feltevődik a kérdés: Vajon hibáztatható vagyok-e azért, hogy gyermekeimnek őseim földjén adtam életet, és ez által igai örökséget is hagytam rájuk? Véleményem szerint igazságtalan vád lenne ez bárki részéről!
A nyomorgatásnak létező igáját tapasztalhatjuk idős emberek életében. Ők többnyire tisztességgel dolgoztak évtizedeken át, miközben rájuk nehezedett a világégések keserves igája, és a kommunista világ hírhedt rendszerének terhes járma. Ezek az emberek alig képesek összerakosgatni aprópénzre váltott nyugdíjukat, hogy kiválthassák az életüket hosszabbító gyógyszert. Én nem azt mondom, hogy megtaláltam az öregek sorsát illetően a helyes megoldást, csak hangsúlyozom, hogy több odafigyeléssel enyhíthetünk idős embertársaink igáján, életterhén, keresztjén. Jónak mondhatók a szociális létesítmények megjelenése, jó az, hogy egyre több idős, magára maradt embernek kerül gondoskodója. De jó lenne, ha mindezek előtt megmaradna a gyermeki kötelességteljesítés, amikor átveszi idős szülője terheit. Jeremiás Siralmaiban többek között olvashatjuk, hogy jó ifjúságban viselni az igát (3, 27). Ezt azzal egészítem ki, hogy könnyebb ifjan elhordozni az igát, mint egész életen át, abban a tudatban élni, hogy soha, senki nem szabadít meg tőle.
Összegezésképpen elmondom, hogy az elnyomottak szabadon bocsátása első sorban abban nyilvánul meg, ha magunkat tesszük szabaddá a különböző igáktól. Másodsorban, igánk, keresztünk létének okozóit nem keressük senkiben, hanem azok elviselésére megtaláljuk a megoldásokat. Harmadsorban pedig ne az által könnyítsük terheink súlyát, hogy azokat más nyakába rakjuk, hanem magunk gyűjtsünk erőt és reménységet azok elhordozására.
Utoljára maradt az alapgondolat kettős tanítása: megoldani, széttépni az iga kötelékeit. E tanítás legalább két szempontból részletezhető, de ennek tárgyalása előtt felteszem a kérdést: Melyek azok az igák, melyek érdemesek, hogy szétszaggassuk köteleit? Nehéz megadnunk a megfelelő feleletet. Amennyiben a szolgálat és annak igai vonatkozását tekintjük, akkor Isten a szabadság lelkét adta nekünk és nemcsak, hogy azzal szolgálunk, hanem így teljes szívvel és lélekkel hordozzuk sokasodó terheinket. Amennyiben a megalázás, a leigázás terheit kell elviselnünk, akkor sem szaggathatjuk meg, a szó szoros értelmében igai kötelékeinket. Legfentebb azzal, ha erőnkből, kitartásunkból eredően, a teher nagyobbik felének elhordozására vállalkozhatunk.
Az iga kötelékeinek szétszaggatására egyetlen lehetőségünk kínálkozik. Szolgalelkűen viselnünk szabadon választott kereszténységünket annak tudatában, hogy aki rátette kezét az eke szarvára, és időközben visszatekint, az nem alkalmas Isten országára (Lk 9, 62). Sőt a jézusi tanítás adja a megfelelő bizalmat: Senki sem hagyja el otthonát, testvéreit, nővéreit, anyját, atyját, gyermekét, vagy földét érte és az evangéliumért, hogy száz annyit ne kapna már most, ezen a világon, bár üldözések között – otthont, testvért, nővért, anyát, gyermeket és földet, a másvilágon pedig örökéletet (Mk 10, 30). Aki nem hordozza keresztjét, és nem úgy megy Jézus után, az nem lehet az ő tanítványa.
Nagy Sándort egyszer az ellenséges túlerő beszorította egy sziklavárba. Már-már csüggedni kezdett, amikor megpillantott egy hangyát, mely önmagánál tízszer nagyobb terhet cipelt a fészkébe. Megfigyelte, hogy az apró állatka 71-szer esett vissza a teher súlya alatt, de a 72-ik. alkalommal mégis sikerült azt a hangyabolyba becipelni. Mit? Kiáltott fel erőre gyulladva. Egy oktalan állat ilyen kitartásra képes és én a férfi elcsüggedjek? Kitört a várból és győzött. Így tanította bátorságra, önbizalomra, akarata kifejtésére a világ egyik legrettenthetetlenebb hősét, a világ egyik legigénytelenebb állatkája – a hangya. Legyünk mi is kitartó igavállaló és elhordó Jézus-tanítványok! Ámen.
Pap Gy. László 