„Végül hasonlít a mennyek országa a tengerbe vetett hálóhoz, mely minden fajta halat bekerít.” Mt 13,47.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim!
1). A példabeszéd tartalma. Isten országa hasonlít egy tengerbe dobott hálóhoz, melyet aztán szép lassan vonnak part felé a halászok. Majd hozzáfognak a halak szétválasztásához. A példabeszéd bezárásaként hozzáteszi Jézus, hogy hasonlóan lesz ez az emberekkel kapcsolatosan a világ végén, amikor külön válnak a gonoszak a jóktól. Hogy igaziból mi történik a jókkal, arról itt nem tesz említést Jézus, arról viszont szól, hogy tüzes kemencébe kerülnek a gonosz emberek, ahol aztán fájdalom lesz annyira, hogy az emberek csikorgatni fogják szenvedésükben fogaikat.
2). A példabeszéd mondanivalóját több irányból vizsgálhatjuk. Túl a hivatalosnak mondható állásponton, vagyis az általánosan elfogadott magyarázaton, számos olyan vetületével találkozunk a példabeszédnek, melybe belekapaszkodva, egyéni elképzeléseinknek megfelelően irányíthatjuk gondolatainkat. Én mindkét álláspontot képviselem, de egy olyan ötvözésben, hogy abban mindenki megtalálja azokat a gondolatokat, melyeket felébresztettek benne a példabeszéd egyes megjegyzései.
a). A példabeszéd első mondanivalóját mindenképpen a háló, és annak használata kínálja fel. Amikor a „háló” kifejezést emlegetjük, akkor szinte egyértelműen arra a halfogó eszközregondolunk, melyet az ember vet vízbe azért, hogy halat fogjon. Jézus idejében a Genezáret taván mindennapi elfoglaltságnak számított a hálóval történő halászás. Találunk az Újszövetségben példát arra is, hogy maguk a tanítványok bevetették hálóikat a vízbe (Lk 5,4), vagy ott hagyták hálóikat (Mt 4,20).
Gyakran hallunk olyan esetről, amikor valaki „hálót vet másra”. Két területet említek ebben a vonatkozásban: Az egyik pozitívnak mondható, hiszen valaki szeretetébe vonja embertársát. Ez esetenként tartós, életfogytiglan terjedő házasélet is lehet. A másik irányulás viszont ártalmas. Ez az ún. „kerítés”, hiszen az adott, behálózott személyt akár szabadságában is korlátozhatja az állapot. De nem csak szabadságát veszítheti a behálózott „áldozat”, hanem a háló egyben úgy is megjelenhet, mint a gonoszság érvényesülésének bizonyos formája. Meglátásom alátámasztására jó példának tartom a Példabeszédek írójának személyes véleményét, aki hangsúlyozza, hogy hálót vet minden hízelkedő ember az ő társára (29,5). Sőt, ha merészebben gondolkodom, akkor azt is mondhatom, hogy minden hamisság, álnokság, csalás, félrevezetés, ámítás ilyen hálót jelent azok számára, akik különben bíznak embertársaikban, akár az idegenben is, s akik könnyen áldozatul esnek a gonoszság hálójának.
Egy példát említek állításom alátámasztására, mellyel elég rég találkoztam. Ilyen esettel magam is szembesültem, talán ti is voltatok hasonló élmény alanyai. Egyik kedves ismerősöm mesélte, hogy egy napon bekopogtak hozzá, jól csengő név alatt bemutatkozott egy illető, aki jelezte, hogy Dr. Kiss Elek püspök úrtól kapott bizonyos, komoly összeget ló vásárlásra, amit azonban irataival együtt elloptak tőle. Semmi mást, csak kis útiköltséget kért. Kapott. Persze címet is közölt a kérő, azzal, hogy a jelzett helyen visszaadja a kért kölcsönt. Kedves ismerősöm, amikor érdeklődött a megjelölt utca holléte felöl, akkor egy újabb áldozatba ütközött, aki szerényen tanácsolta, hogy mondjon le szándékáról, mert olyan ember a kérő, aki az adott szám alatt nem létezik. Sőt örülhet annak, hogy nem kölcsönzött nagyobb összeget!
A gonoszság kivetett hálója legtöbb esetben kellemetlenséget, fájdalmat, bosszúságot okoz, hiszen kételkedéssel fogadunk hasonló esetek után minden embert, aki ilyen kéréssel áll elénk. Aki egyszer átesett a félrevezetés valamilyen formáján, az sokkal óvatosabban nyúl pénztárcája után. Tehát, a gonoszság hálója rosszat, kellemetlenséget hozhat azoknak is, akik eddig segítőkészséggel álltak emberi kérések elé, de azoknak is, akik csakugyan rászorulnak időnkénti segítségünkre.
b). A második, nagyon fontos mondanivalót a mindenkori halász tevékenysége adja. Ahalászról, mint foglalkozásbeli emberről, de, mint Jézus tanítványáról is tettem említést. Ennél a pontnál azonban egybeesik a foglalkozás és a tanítványság. Amikor a halászember tevékenységét figyeljük, hogy vízbe veti hálóját, és part felé vonja azt, akkor ő csak arra figyel, hogy bőséges legyen a halfogás, és el ne szakadjon a háló. Sőt, még azt sem tudja, hogy mi található a hálóban. Csupán következtet, hogy van-e fogás, vagy nincs.
Ha most a tanítványságot, vagy, ha úgy tetszik, az azzal járó szolgálatot nézzük, akkor semmi különbséget nem találunk a halász és Isten országában szolgálatot végző tanítvány között. Legalábbis a munka tekintetében. Mindkét ember végzi kötelességét. Mindkettőnek a „bőségeshalfogás”, a tele háló a célja. Más szóval azt mondhatom, hogy addig, míg nincs partra vonva a háló, addig sem az egyiknek, sem a másiknak nem lehet fontosabb ténykedése, mint az, hogy telve legyen a háló, bőséges legyen a halfogás, s hogy minden erőfeszítésével partra vonja az abban található „halakat”.
Persze ez a fentiek szerint nemcsak túl egyszerűnek, hanem képletesnek is tűnik. Először azért, mert a halász tudja, hogy miután sikerült neki partra vonnia hálóját, akkor az a munkaszakasz következik, amikor szétválasztja az ehető halakat a hasznavehetetlenektől. Itt viszont szétválik Isten országa munkásának tevékenysége a példázatbeli halász elfoglaltságától. Jézus tanítványa, aki arra adta életét, hogy Isten ügyének szerezzen embereket, nem végezheti el a különválasztás feladatát. Az ő kötelessége, a mi feladatunk annyi marad, – amennyiben vállaljuk a példázatbeli halász szerepét, hogy szóljuk és cselekedjük mindazt, ami Isten országa megvalósulására szolgál. Szóljuk és éljük azt a szeretetet, mely bennünket összekapcsol itt, ebben az életben, és összekapcsol természetesen Istennel is.
c). A harmadik mondanivaló most már önként kínálja magát. Arról a tevékenységről beszélünk, amit a halász, esetleg a családtagok, vagy valaki „más” végez az után, hogy parton van a háló, melyben nemcsak ehető, hasznavehetetlen hal, hanem „egyéb” is van. Arról a tevékenységről is szólnom kell, melyet – Jézus megfogalmazása szerint – az angyalok végeznek el. Vagyis ők lesznek azok, akik szétválasztják a jókat a gonoszaktól, s tüzes kemencébe juttatják az arra rászolgáltakat. Vallásos fogalommal ezt ítéletnek nevezzük.
Unitárius felfogásunk szerint, eljön majd a pillanat, amikor Isten „megítéli életünket és cselekedeteinket”. Jutalmazza a jót, és megbünteti a rosszat. Ez azonban Rá és nem ránk tartozik. Mi nem tölthetjük napjainkat azzal, hogy ítélkezünk embertársaink fölött. Mi, akik várjuk Isten országának megjelenését, nem tűzhetjük ki életcélunkká, hogy mi döntsük el, kik a jók és kik a rosszak embertársaink közül. Nem is fontos időt, gondolatokat, s egyáltalán hitet szentelnünk ennek a bizonyos igazságszolgáltatásnak, ítéletnek. Sokkal fontosabb tennivalóink vannak annál, hogy mi határozzuk meg szomszédjaink, rokonaink, testvéreink, embertársaink igaz, vagy gonosz voltát. Fontos feladatunk, hogyszeressünk teljes szívünkből, teljes lelkünkből, teljes elménkből és minden erőnkből. Aki csakugyan vágyik Isten igazságszolgáltatására, ítéletére, az nem gondolhat rosszat az ő felebarátjáról. Nemhogy tegyen valami gonoszt ellene.
d). A negyedik mondanivaló szintén Jézus megjegyzéséből pattan ki. „Így lesz a világ végén” – mondja. Nagy kérdése ez a mindenkori kereszténységnek és – valljuk be – bennünket is sokszor foglalkoztat. Csakugyan vannak emberek, akik hitük szerint várják a világ végét. Mások saját, illetve embertársaik halálában jelölik meg a világ végét. A harmadik csoportosulás kételkedik mindkét fél felfogásában, mert azt mondja, hogy ebben az esetben a tudósoknak van igazuk, akik egészen másként látják a világ végső pusztulását.
Én nem mondom, hogy ötvöződik bennem a felfogások sokfélesége, viszont egészségesnek tartom saját meggyőződésemet. Arról már szóltam, hogy nem követelhetünk Istentől holtunk után egy másik, boldogabb életet. Viszont amennyiben sok bántásban volt részünk, életünk folyamán, melyeknek nem mi voltunk okozói, akkor bizonyosan Istenhez folyamodhatunk igazságszolgáltatásért. Fontosabbnak tartom azonban, hogy inkább lehetőséget kérjünk Istentől arra, hogy míg élünk, addig a szeretet jegyében tölthessük napjainkat. Fordíthassunk gondot arra, és azokra, akikkel együtt élünk, s akikkel közösen bizonyítjuk be mindenkinek, hogy Isten országa itt van közöttünk, bennünk.
Tudom, hogy sokakat nem vigasztal a túlvilági hit, a túlvilági élet ténye sem akkor, ha itt a földön teljes a nyomorúsága. Meggyőződésem azonban, hogy hatalmában áll Istennek bármikor fordítani életünk, sorsunk kerekén.
Kedves Testvéreim!
Összegezésképpen már csak az maradt hátra, hogy teljes mértékben felvállaljuk a példázatbeli halász szerepét. Persze ez nem jelenti azt, amit egyes felekezetek gyakorolnak, hogy „hálóikba kerítenek embereket”. Mi nem hirdetjük „minden áron” Isten országa áldásait. Kihangsúlyozzuk, hogy fontos számunkra a ma, és fontos a holnap is,de nem mindegy, hogy a gonoszság, vagy a szeretet tölti meg Isten által, ajándékba kapott napjainkat. Ezért hangsúlyozzuk, hogy végezze ki-ki munkáját azon a helyen, ahová Isten állította. Tegye azt meggyőződésből, magáért a jóért, és nem azért, hogy még egy újabb élettel megajándékozza Isten a túlvilágon.
Hisszük, hogy Isten igazságos ítélete nem csak jót ad az arra érdemeseknek, hanem döntése folytán nem követeli ártatlan emberek millióinak életét. Isten jósága és szeretete örökkévaló. Felülmúl minden emberi elképzelést. Ámen.
Tisztelettel közlöm, hogy – Itt olvasható a beszéd – .
Pap Gy. László 