„… a halál(nak) napja jobb, az ő születésének napjánál.” Préd 7, 1.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A nap, mint 24 órai időszak tárgyalásának olyan szakaszához érkeztem, amikor megismertetek veletek általam eddig nem tárgyalt összefüggéseket. Jelen esetben nem azért vált kissé érthetetlenné a textus, mert kettéosztottam, hanem fogalmazásában az előző rész utolsó versére utal. Abban az emberről van szó és amennyiben a névmást behelyettesítjük az „ember” kifejezéssel, nyomban megvilágosodik előttünk a tanács: A halál napja, jobb az ember születésének napjánál.
Nézzük először születésünk napját! A legtöbb családban komoly gondot fordítanak a családtagok születésnapjának ünneplésére. Nemcsak a családtagok születésnapja követel több figyelmet, gyertyákkal rakott tortát, hanem nevezetes, történelmi személyiségek napját is megtiszteljük emlékezéseinkkel. Gondoljunk azonban arra, hogy születésnapunk, a kívülálló idegenek számára olyan hétköz-, szürke nap, mint a többi. Bármelyik nemzeti ügyünk születésének napja is éppen olyan idegen más népek számára, mint saját születésnapunk. Egyikről sem emlékeznek meg mások.
A következőkben ismertetem egy különös meglátásomat. Mivel nem vagyok fontos személyiség a világ számára, és ennek köszönhetően kevesen emlékeznek meg születésnapomról, de ez még semmit nem von le annak értékéből, hogy Isten gyermekeként örülhessek a születésnapomon, és nem csak akkor. Vajon esztendőnként csupán egyetlen nap létezik számunkra, amikor ilyen örömérzésekbe kapaszkodhat emberi lelkünk? Nem. Szerintem Isten minden nap megajándékoz minket hasonló örömmel (68. Zsolt 20.). Még akkor is örvendezhetünk ajándékának, ha minden külső, tapasztalható jel az ellenkezőjéről akarna meggyőzni. Azért hiszek, a naponkénti, felénk áradó isteni ajándékokban, mert tapasztaljuk, hogy megértünk egy újabb napot, melyben bebizonyosodott mindenek előtt, hogy nem csak ránk áradt Isten áldása, hanem megelőzően velünk volt gondviselése.
Isten gondviselő szeretetének elfogadása annyit jelent, hogy akarjuk az életet. Nemcsak várjuk, hogy lesz, aminek lennie kell, hanem imádkozunk a holnapért, és reménykedünk megjelenésében. A holnap hittel történő várásában nem egy következő napot várunk, hanem Istent. Ne feledjük: a második gondolatnál hangsúlyoztam, hogy akarjuk az életet. Másnak képzeljük és reméljük, mint az valójában, és úgy reménykedünk benne, amilyen állapotban és helyzetben vagyunk. Akiben megnövekedett az Isten gondviselése iránti belátás, az mindenütt hálát és köszönetet mond Istennek jótéteményeiért, és éppen háláján keresztül dicsőíti Istenét. Akiben csordultig van a szeretet, annak minden mondatában benne van a végtelen jóság, mely Istenről sugárzott rá. Az ilyen emberben megfogant az elvetett tanítás: Amiként én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást. Nem feledkezem el azokról sem, akik túl vannak életük megpróbáló akadályain, s akik nem azt hangsúlyozzák, hogy erősek kitartóak, bátrak, leleményesek voltak stb., hanem mindenek előtt azért hálásak, mert Isten megsegítette őket.
A fentiek után következnek a hangulat emberei. Nem szégyellem bevallani, hogy én is gyakran kerülök hasonló csoportba. Ez attól függ, hogy éppen milyen nehézségek, kellemetlenségek pásztázzák mindennapjaimat. Megkérdezem, hogy magatokra ismertek-e azokban az emberekben, akik sokszor jajveszékelve hozzák környezetük tudomására, hogy mennyire keservesen viselik életük megpróbáltatásait? Vagy talán ott vagytok Testvéreim a sírók, szomorkodók között, akik nem tudják elengedni szerettük kihűlt kezét? Netán sírkőre, fejfára fagynak fájdalommal, szeretettel sírt könnyeitek? Az is előfordulhat, hogy ugrándozó, örvendező unokátokkal belefeledkeztek az öregkori kellemetlenségekbe, s úgy szárnyaltok gyermekkorotok játszótereire, hogy közben lelketek apró zugáig telve vagytok az Isten iránti hála örvendező mosolyával?
Szeretett Testvéreim! Naponként ki vagyunk téve a fenti hangulatváltásnak. Tagadhatatlan, hogy halálos veszedelmek is leselkednek ránk nap, mint nap. Sem a rossz hangulat ránk telepedése, sem a halálos veszedelem lehetősége nem olyan erős, hogy elfojtsa bennünk az élni akarás vágyát. Isten az élet lehetőségét egyszer villantja meg előttünk, s nem azért, hogy végig sírjuk, keseregjük, panaszoljuk azt, hanem, hogy apró örömökkel is, de körül ékesítsük magunkat, s önmagunk reménységgel koronázott királya maradjunk.
Számtalan embertársunknak oka van a szomorkodásra, kesergésre, de az a meglátásom, hogy nem szoronghatunk állandóan életünk nehézkes folyása miatt. Tennünk kell valamit életünk megváltoztatása érdekében, s amennyiben már mindent megpróbáltunk, akkor várhatjuk Istentől kéréseink beteljesítését.
A születés és a halál változás. Az elsőt nem akarjuk, a másodikat nem várhatjuk, és nem sürgethetjük. Születésünk nem fájt Környezetünknek), viszont a halál fájdalmas lehet. Ezek nem érvek, hanem tények az élet mellett.
Két embert ismerek: Az egyik megátkozza születése napját (Jób 3,1-4). Erre nem csak Jób határozta el magát, hanem sokan mások is. Tegyük fel a kérdést: Miért akarunk ártani ezzel másoknak? Újabb fájdalmat okoznánk édesanyánknak, akár még emlékének is, aki fájdalommal, de szeretettel adott életet nekünk. Azért átkozzuk meg nevünk napját, hogy szomorúságot okozzunk azoknak, akik egy igában vannak velünk? Akik nekünk adják életük legszebb gyöngyszemeit?
A halál sok mindenre előcsalja a vélt, vagy valós megoldást. Ezek azonban többnyire egy személy felé, a megboldogult irányába fordulnak. Számára enyhület, a hátramaradottak részére pedig fájdalom köszönt be az újabb, Isten akaratából megért napokban. Úgy érzem, mintha kissé egyezkednék a Prédikátorral, aki megfogalmazta a mai szentleckét. Amennyiben abból a látószögből figyelem a felismerést, ahonnan hiábavalóságnak látják sokan életüket, akkor részigazság lapul a megjegyzés mögött. Ebben az esetben a halál pontot tesz a hiábavalóságok összességét mintázó élet után. Bevégződik egy elkezdetlen folyamat, mely nem a kért és nem az akart születésünkkel kezdődött. Ennek ellenére a józanész és a reménységre törekvő hit ellenkezik a Prédikátorral. Bevallhatjuk Istennek, hogy életünkben sok hiábavalóságot követtünk el. Ez viszont nem számottevő része életünknek. Ha papírra vetjük azokat a neveket, akik tiszta szeretettel vesznek körül, akkor tapasztaljuk, hogy már csak e kiáradó szeretetnek köszönhetően is, nem hiábavaló az életünk.
A következő felismerés visszakapcsolódik egy korábbi meglátásra. Éppen a hiábavalóságok elkövetésének elismerése sarkall arra, hogy halálunk előtt hagyjuk abba az üres életet. Azt, amit sok esetben csak a halál képes megállítani, mi tartóztathatjuk fel, ha erős akartról teszünk bizonyságot. A hiábavaló dolgok sorozatos felismerése ilyenképpen egy-egy újjászületést feltételez életünkben. Minél több hiábavalóságot fedezünk fel a nap alatt, annál tovább tudjuk kitolni az életbe vetett hitünk reménységeinek határait.
Végül, de nem utolsó sorban még egyszer visszakanyarodom az isteni gondviselés valóságához. Amiként bizonytalanság venne körül Isten gondviselése nélkül, akár egyetlen napig is, úgy kell kísérjen minket ez a felismerés. Isten velünk van, s akkor kicsoda ellenünk kijelentés bátorságot önt szívünkbe, viszont nem szabad elfelednünk, hogy Isten akaratának és gondviselésének mi is közreműködői, munkásai vagyunk. Sem jajgatásainkban, sem szomorúságunkban, sem örömünkben nem szabad megfeledkeznünk ajándékba kapott életünk kedves összetevőiről.
Isten, szüleink közreműködésével megajándékozott élettel, melynek megmutatja öröm- és árnyoldalait. Legyünk hálásak a kapott életajándékért, s imádkozzunk, hogy kinyíljanak előttünk annak lehetőségei. Fedezzük fel az apró történésekben Isten jóságos gondoskodását, s lássuk be: Nincs semmi boldogítóbb a nap alatt, mint megélni az általa ajándékba kapott pillanatot. A halál pedig csak kapu az örökélet honába. Ámen.
Pap Gy. László 