2010.05.30 – Gyermekszokás

Bibliai olvasmány: Jer 31,16-22.


– általános beszéd 2010 –

Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait.                             1Kor 13,11

Kedves Atyámfiai, testvéreim! Pünkösdi ünnepünket követően visszatérek régebbi szeretet-gondolatunkhoz, hogy továbbfűzzem azokat a meglátásaimat, melyek azt a célt szolgálják, hogy megerősítsék közöttünk a tiszta szeretet érzéseit. Tudom, hogy sok feladat hárul ránk a mindennapok rendjén és arról is meg vagyok győződve, hogy éppen elég kihívással kell megbirkóznunk, de vallásos életünknek az a része, mely Isten áldása után könyörög, mélyen bizakodik abban, hogy egyszer nem csak beszéd, hanem valóság lesz életünkben az őszinte szeretet. Mai alkalommal Pál apostol figyelmeztetése alapján rakom egymás után gondolataimat, melyek beleágyazódnak gyermekkorunk tiszta és őszinte szeretetébe, és éppen ezért táplálékként is szolgálnak abban az időben, amikor felnőtté válásunkat követően határozottan megéreztük, hogy megfogyatkozott, időnként szinte teljes mértékben elapadt az emberek közötti szeretet.

1). Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyermek – mondja Pál apostol. Azt mondjátok meg nekem Testvéreim, hogy felnőttként képesek vagyunk-e gyermekként beszélni? Megpróbálkozunk vele néha-napján, amikor egészen közel érezzük magunkat szüleinkhez, vagy éppen Istenhez. Valami láthatatlan és megmagyarázhatatlan valóság mindig lebeszél arról, hogy teljes szívvel, végtelen nyitottsággal szóljunk érzéseinkről. Sokszor törekszünk arra, hogy megfogalmazzuk ezt az ismeretlent, s amikor már éppen közel járunk ahhoz, hogy kimondjuk, ismét győz bennünk a felnőtt és elhallgatunk.

Tudtátok-e Testvéreim, hogy a „gyermekkor természetes igénye: szabadság. S a mai gyermeket szinte ketrecbe kényszerítik. A felnőttkor természetes igénye: élet. S a mai felnőtt, vagy alig-él, vagy a maga és mások rovására, rejtek-utakon él. Az öregkor természetes igénye: nyugalom. S a mai öreg, minthogy korábbi igényei ki nem elégülhettek, még a sír szélén is szabadságot és életet akar.” /Weöres Sándor/ Ennek ellenére mégis legtöbb esetben belénk szorul felnőtt korunkban is a gyermek korabeli szava. Ahogy Márai Sándor fogalmaz: „Valami van a télben, ami a gyermekkora emlékeztet, közvetlenül és fájdalmasabban, mint más évszakok. A hó kékesszürke színében, a szobák alkonyatában, a kályhák nyers, orrfacsaró illatában, mindebben van valami bizalmas és örökre elveszett. Ez az emlék didergésre késztet. Olyan a gyermekkor emléke télen, mint egy sivár, elhagyott lakás, ahonnan kiköltözött mindenki, akit szerettünk, mint egy lakás, melyből elhordták a bútorokat, s melyet nem lehet többé kifűteni.

2). Úgy gondolkodtam, mint a gyermek – folytatja Pál apostol. Vitathatatlan, hogy gondolkodásunk jellemzője is a tiszta őszinteség volt. Egy pillanatig sem gondoltunk arra, hogy hányszor, milyen körülmények között és kik előtt szégyenítjük meg szüleinket. Kimondtuk, amit gondoltunk a helyzetről, alkalmakról, emberekről. Emlékeztek mi történt minden alkalommal? Azt mondták szüleinknek, hogy »Jaj, de aranyos gyerek!« Később, felnőtt korban megtudtuk – hiszen azonos volt saját véleményünk mások hasonlóan viselkedő gyermekéről, hogy »Neveletlen!« Itt is feltehetjük a kérdést, hogy mi változtatott ilyenné? A sok lehetőség egyike szerint: „Ahogy elsajátítjuk a nyelvet, elkezdjük rögzített osztályokba sorolni az érzéki észleléseinket. Meglátunk egy fát és azt mondjuk: „fa”, és úgy gondoljuk, ezzel végeztünk is. Azt hisszük, most már töviről hegyire mindent tudunk róla, és egy futó pillantást vetve rá már odébb is állunk. Közben azonban elmulasztjuk észrevenni a páratlanságát, jelenléte súlyát, léte egyedi természetét. Hályogot vonunk a szemünk elé, a szavak és az előfeltételezések ködét. Csak a szokatlan, a megrázó hatol át ezen a ködön és zökkent ki minket tespedtségünkből.” /Paul Harison/

3). Úgy ítéltem, mint a gyerek – halljuk Pál apostolt. Visszaemlékezünk-e arra a tanításra, hogy ne ítélj?! Mikor hallottuk életünkben legelőször? Lényeges lenne, ha sikerülne megválaszolnunk ezt a kérdést, hiszen első ítélet-formálásunk köthető ehhez az időponthoz. Milyen más volt addig. Mindenről és mindenkiről akkor mondtunk véleményt, amikor akartunk és ebben néha tartott vissza a szülői figyelmeztetés, vagy szigor. Amennyiben nem emlékeztek Testvéreim az előbb említett időpontra, akkor segítek. Ezzel nemcsak az ítélkezéssel kapcsolatosan világosodunk meg, hanem bizonyos tekintetben helyére kerül felnőtté vált gondolkodásunk is. „Amikor a gyermek először kapja rajta a felnőtteket – amikor komoly kis fejébe először hatol be az a gondolat, hogy a felnőttek nem félistenek, értelmük és véleményük nem mindig bölcs, gondolkodásuk nem mindig őszinte, ítéletük nem mindig igazságos -, akkor a gyermek világa összeomlik, rémült kétségbeesés önti el lelküket. Istenei megbuktak, és megszűnt minden biztonság. És amikor istenek buknak, egy dolog bizonyos: nagyot buknak, nem kicsit; pozdorjává törnek, vagy mélyen elmerülnek a zöld posványba. Akkor aztán bajos újra felállítani őket, és soha többé nem nyerik vissza régi fényüket. És a gyermek világa sem lesz többé egészen ép. A növekedés fájdalmas útja ez.” /John Steinkeck/

4). De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyermek szokásait – zárja mai tanítását Pál apostol. Nézzünk csak vissza kissé nem is olyan régen történt gyermeknevelésünkre! Mi történt akkor? Azt szerettük volna, ha gyermekünk minél hamarabb felnőtté érik gondolkodásában. Aztán nagy napokon, amikor bennünket is elkapott a gyermeki emlékezés hevülete, leereszkedtünk a szintjükre és olyan gyermeki boldogsággal játszottunk velük, mint annak idején. Soha, egyetlen alkalommal sem figyelmeztettek apró gyermekeink azért, mert sikerült nekünk leereszkednünk az ő szintjükre.

Aztán egyszer csak váratlanul minden megváltozott ismét. Tette ezt az iskola, vagy talán a jövőbenézés szigorúsága. Ma már nem is annyira érdekes, ha gyermekeink kinőttek a nevelés karnyújtása alól. Azt azonban egyikünk sem állíthatja – akinek voltak mellette álló szülei -, hogy saját magától nőtt ki a gyermekkorból. Ez hamis állítás, mint sok más, mert felnőtt szüleink mellett váltunk felnőtthöz illő módon gondolkodóvá, viselkedővé. Persze, mint minden másban, itt is megtalálhatók a kivételek, melyek közül hoztam is egy példát. Móricz Zsigmond írta többek között a témával kapcsolatosan: „Ha a szülő üzleti befektetésnek tekinti a gyereknevelést, a legnagyobb mértékben pórul jár. Ha úgy gondolja, hogy minél több gyereket nevel, mint a malacnevelésből, meglesz idővel az a haszna, hogy mikorra erői elmúlnak s maga szorul eltartásra, akkor a gyermekek… Vagy pláne, hogy a gyermekei erőtartalékát akarja a maga céljaira felhasználni, ha majd megnőnek? Vagy csak az is, ha bármiképpen, nemcsak üzletileg, tehát nem pénzben kifejezhető módon, de érzelmileg akar hasznot, például ideái tovább plántálásában, vágyálmainak kiélésében – akkor is a legnagyobb mértékben pórul jár. (…) A gyerek mindennap kifizeti saját magát. A szülő egy főkönyvi lapot tart a gyermeke számára: egyik oldalon beírja, amit ráköltött s amit rápazarolt, a másik oldalon felrója, mit vár ezért viszonzásul. Az én tanácsom az, s én amennyire emberileg lehetséges, ezt végre is hajtottam: a szülő mindennap zárja le a számadást, írja be egyenlegül, hogy: van gyermeke. Ez az öröm mindent ki kell, hogy fizessen.

Kedves Testvéreim! Itt az ideje, hogy összegezzem a ma elmondottakat. Megismételem Pál apostol leveléből vett alapgondolatot, szentleckét és vele még egyszer hangsúlyozom, hogy „Gyermekkoromban úgy beszéltem, mint a gyerek, úgy gondolkoztam, mint a gyerek, úgy ítéltem, mint a gyerek. De amikor elértem a férfikort, elhagytam a gyerek szokásait.” Olyan szép és jó lenne, ha gyakrabban sikerülne gyermekké válnunk. Milyen nagy baj, hogy ezt nem sikerül többé megvalósítanunk. Beszélünk, de nem úgy, mint a gyermek, gondolkodunk, de a felnőtt fejével, ítélkezünk, mint akik soha nem hallották a jézusi tanítást. Magunk mögött hagyjuk gyermekkorunk szép szokásait, s helyettük azokat gyakoroljuk, melyek jobban megbotránkoztatják környezetünket, mint gyermekkorunk felhőtlen szava, gondolata, cselekedete. Ne feledjük! „A kisgyermeket nem hiába nevezik angyalkának. „Angelosz” eredetiben azt teszi, hogy „küldött”. Egy más világ küldötte az. Egy más világé, melynek ismeretlen delejes hatása sugárzik a gyermekarcból, gyermekszemből azokra, akikhez küldve lett. A gyermekek szemében van néha bizonyos kék sugárzat, amely bűvölő erővel bír; mely beszélni tud, s azt a színt elveszti a szem, mikor beszélni megtanul az ajk; ez a sajátszerű kék szivárvány csak a gyermekszemekben észlelhető.” /Jókai Mór/

Pál apostol egyetlen szót sem ejtett, s így én is hallgattam arról, hogy milyen tisztán és őszintén tud szeretni a gyermek! Lényegében ez a gondolat volt a kiinduló pontja beszédemnek. Ámen.

Debrecen, 2010. május 30.

Van hozzáfűznivalója? Tegye meg nyugodtan!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s