– általános beszéd –
Véssétek szívetekbe, lelketekbe szavamat, kössétek őket jelül a kezetekre, legyenek ék a homlokotokon! Tanítsátok meg rájuk gyermekeiteket, beszélj róluk, ha otthon tartózkodsz és ha úton vagy, ha lefekszel és ha fölkelsz. 5 Móz 11,18-19.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Szinte mindennapos kérdés gyötör, de nem lenne semmi baj, ha csupán az én gondom, s ebben ne osztoznának, akiknek van gyermekük. Miről is értekezem ebben a beszédben? Arról, hogy mindenképpen keresnünk kell gyermeknevelésünkben azokat a lehetőségeket, melyek közelebb visznek az általánosításhoz, de melyek jövőre szólóan megerősítik, kihangsúlyozzák a gyermeknevelés fontosságát. Nincs időnk a vitatkozásra, s így nem szántam vitaindítónak mai beszédemet, de szívesen meghallgatom testvéreimet, akiknek egészen más véleménye lesz az általam előtártakkal kapcsolatosan. Azt is tudom, hogy sok téma kimarad majd ebből a beszédből!
Mára egy olyan ószövetségi szentleckét választottam, mely tulajdonképpen öt fontos területre vezet bennünket. Végeredményben egyetlen kérdést jár körbe az író, amikor arra kéri a gyermekes szülőket, hogy vegyék igen komolyan a gyermeknevelést. Szerintem jelképesen fogadhatjuk a bibliai üzenet biztatását, de végeredményben itt sokkal többről van szó! Miért? Azért, mert elsősorban Isten tanításáról beszél az üzenet. Jobban mondva arról, hogy mit kell tennie egy felnőtt, gyermekes felnőttnek azokkal a tanításokkal, melyek vallásos életének állandó meghatározói, egyfajta iránytűi. Ettől a pillanattól kezdve már csakis arról szólhatunk, amit a felvett szentleckében olvasunk. Vagyis, hogy véssük szívünkbe Isten szavát.
Azt elképzeljük, hogy valaki jeleket, akár írást fába vés. Sőt emlékszenek sokan, amikor nagy szívet véstek az erdőszéli, élő fába, melyet lehet, hogy azonnal átszúrtak egy késsel, vagy nyílvesszővel. Pedig, lehet, hogy még akkor nem volt olyan fájdalmas a szerelem. Azóta már előfordulhat, hogy azzá vált. Bárhogy legyen is az effajta vésés, egyáltalán nem számít olyan borzalmasan fájdalmasnak, mintha arra gondolunk, hogy saját, hús-vér szívünkbe véssünk fel valamilyen kellemes, vagy éppen kellemetlen figyelmeztetést. Hogy szoktuk mondani? Mintha szívünkbe nyilallott volna. Mintha kést ütöttek volna a szívünkbe. Stb. pedig csak egy hír ért, vagy valamilyen érzelem. Valami hasonló fájdalom kell megérintsen, amikor Isten törvényeiről, gondoskodásáról hallunk, olvasunk!
A fentiekkel még nincs vége, hiszen kezünkre kell kötnünk a tanítást. A valóságban nem lehetséges, de valamilyen formában mégis meg kell valósítanunk, hogy örök, főként állandó figyelmeztetés legyen számunkra. Csak arra emlékeztetlek, hogy legtöbben jegygyűrűt viselünk. Ne keressük a megfelelő elnevezést arra, hogy miért is van az ujjunkon. Inkább arról szóljunk, hogy jelképe mellett mindig egy figyelmeztetésnek számít a külvilág számára. Mondjuk foglaltat is jelenthet, de inkább számunkra kell legyen megfelelő figyelmeztetés, ami nem csupán hűségre kényszerít, hanem mindarra, amit megkövetel a családi hűség és békesség. Valami hasonló jelleget kell öltsön a tanítás is, hogy valahányszor kezünkre figyelünk, ne csak gyűrűs ujjunkat lássuk és figyelmeztetéseire gondoljunk, hanem azokra a tanításokra is, melyek szintén meghatározói mindennapi életünknek.
Az első tanítás harmadik vonatkozásában az első kettőhöz hasonlóan egy újabb jelképes cselekedetet követel tőlünk a szentlecke, melyben arra kér, hogy homlokunkat ékesítsük fel vele. Vajon arról van szó, hogy megelégszik az időleges figyelmeztetésekkel, amikor éppen tükörbe nézünk, s észrevesszük a homlokunkra erősített tanítást? Ez is, de talán inkább másoknak is figyelmeztetésül szolgálhat. Vagy inkább másoknak.
Máris elérkeztem beszédem feléhez, amikor még egyetlen szó sem esett a gyermeknevelésről, de még arról a tanításról sem, mely végeredményben gyermeknevelésünk alapja kell legyen. Akarattal hallgattam el mindkét dolgot, hiszen elöljáróban megjegyeztem, hogy legfentebb közelíthetünk az általánosítás felé, de nem valószínű, hogy valamiképpen közös nevezőre juthatunk gyermeknevelésünk terén. Nem, mert másként látjuk a generációs nehézségeket, s másként vélekedünk a szülő-gyermek kapcsolatáról is. Mire figyelmeztet az alapgondolat?
Először, hogy tanítsuk gyermekeinket azokra az intésekre, melyeket szívünkbe kell véssünk, karunkra erősítenünk, s homlokunkra kell ékesítenünk. Azt mondhatjátok, hogy bőven elegendő egyetlen beszédben egy dilemma, így hát nincs szükség kettőre. Elég egy nehézséggel szembenézni egy prédikációban, miért kell nehezíteni a helyzetet. S bár első vonatkozásban csakis arról kell beszéljünk, hogy mi az a tanítás, éppen olyan nehéz a dolgunk, mint a gyermekneveléssel kapcsolatosan. Sem ebben, sem a másikban nem sikerül könnyedén kiegyeznünk. Miért? Azért elsősorban, mert bár a legtöbben egy hitben tettünk bizonyságot, az évek során, családi életünk következtében olyan átalakuláson ment át vallásos ismeretünk, olyan elemekkel gazdagodott, hogy egykori, azonos ismereteket illetően nagyon megváltozott mai felfogásunk. Talán, amiből majdnem egyértelműen kiindulhatunk, az nem más, mint Egy az Isten. Vagy már ez sem?
A második tényező nem arra figyelmeztet, hogy három részre tagolódik a kötelesség, hanem egyetlen, folyamatos igénnyé kell változzon. De miről is beszélek? Arról, hogy Istenről, s az ő dolgairól vallott felfogásunkat, a megtanult, elfogadott, szívünk falára vésett, csuklónkra rögzített, homlokunkra erősített tanításról állandóan, kitartóan, folyamatosan kell tájékoztatnunk gyermekeinket. Közelebbről, beszélnünk kell nekik róla, ha úton vagyunk. Nemcsak a templom fele tartva, hanem bármerre is járunk. Szólnunk kell erről a tanításról, ha lefekszünk, vagy ha éppen felkelünk.
Tegyük félre sértődékenységünket, s nézzünk lelkünk mélyére. Kérdezzük meg magunktól, hogy miként is állunk az istenes tanítás átadásával. Hányszor, milyen alkalmakon, mennyire sűrűn foglalkozunk ezzel gyermeknevelésünk idején? Egyszerűen beszélhetünk-e gyermekeinknek arról a hitről, arról az Istenről, akinek keressük gondoskodását, akitől várjuk, reméljük a segítséget nehézségeink között? Eszünkbe jut-e beszélni gyermekeinknek arról az Istenről, aki nem egyszer, hanem sokszor hozzásegített ahhoz, hogy megmeneküljünk egy végzetesnek számító balesetből, vagy akinek köszönhetően erőt nyertünk ahhoz, hogy előteremtsük a kiránduláshoz szükségeseket? Vagy büszkék vagyunk gyermekeink megjegyzéseire, hogy ügyes voltál édesapa, édesanya, mert jól kikerülted a veszélyt, mert megint jól lebonyolítottál egy üzletet? E második is megoldásnak bizonyul a gyermeknevelés tekintetében, hiszen éppen a generációs szakadékot töltögetjük, de éppen hallgatásunkkal mellőzzük azt a tanítást, mely, ha nincs is szívünkbe vésve, karunkra erősítve, homlokunkra rögzítve, azért még mindig meghatározza felnőtt életünk „sikereit”
Következik egy újabb kérdés: Mi történik lefekvéskor, vagy felkeléskor. Hány az a mai család, ahol rendszeres figyelmeztetés hangzik a gyermekek felé, hogy nemcsak illendő, hanem egyáltalán lelki szükséglete kell legyen minden embernek, hogy imádkozzon megtartó Istenéhez. Magáért, másokért, de főként szeretteiért. Még inkább érvényes az előbbi kérdés a reggeli rohanás időszakára. Nemcsak a rosszul ébredő gyermeknek támadnak nehézségei a megtanult, reggeli imádság elmondásával, hanem annak is, aki az első szóra kipattan az ágyból. Merész a kijelentésem, de helyénvalónak tartom, hiszen éppen a nagyszülőktől tudom azt a nehézséget, mellyel unszolják unokáikat egy rövidre terjedő felügyelet időszakában.
Kedves Atyámfiai, szeretett testvéreim! Előfordulhatott, hogy mai beszédemben sok volt az elmarasztaló hangnem, de ez csupán a megfogalmazott kérdések, s a ráadott, általánosító feleletek miatt történt. Tudom, és meg vagyok győződve, hogy, mint általában, úgy most is vannak kivételek. Vannak, lehetnek olyan családok, ahol első helyen áll a vallásos gondolkodás, érzelem, cselekedet. Szinte elképzelem, hogy ezekben a családokban szüntelen gondot fordítanak arra, hogy valaki mindig figyelmeztesse a másikat egy-egy istenes cselekedet elvégzésére, vagy éppen időleges elmaradására. Azt is elhiszem, hogy a legtöbb gyermek számára még nagyobb nyűgnek számít a vallásos gyakorlat betartása, mint a szülő intő szavának megfogadása. Nem gondolja általában egyetlen gyermek sem, hogy ez életünkhöz járó szükséglet, kiegészítő erő. Így érzik ők gyermek-fejjel. Így gondolkodtunk erről mi is, amikor az ők korukat éltük. A mi kötelességünk, tehát, hogy szüntelen figyelmeztessük felnőttekként egymást, s mint szülő, legszebb feladatunknak tartsuk gyermeknevelésünkben, hogy megtanítsuk gyermekeinknek az Isten gondviselő szeretetéről szóló tanítást, mely mindig javunkra szolgál. Ámen.
Pap Gy. László 