– adventi beszéd 2018.-
A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett. Jn 3,29
Kedves Testvéreim, szeretett Atyámfiai! Advent utolsó vasárnapja van, s már csak egyetlen nap választ el a karácsonytól. Egy kedves eseményt választottam mai beszédem alapjául, melyben számtalan gondolat közt előtérbe kerül egy személy, akinek várjuk születése napját, s akire örömmel figyel a keresztény világ. Nyitogatjuk örömre nyíló beszédünk ajtaját, miközben alázattal elvégezzük az adventi időszakra tartozó készülésünket, hogy lehetőség szerint tiszta lelkiismerettel, nyitott szívvel és lélekkel álljunk meg az ünnepen, s miközben meghajtjuk alázattal fejünket Isten csodálatos gondviselése előtt, teljességgel belénk áradhasson az elbűvölő szeretet. „Örömre kell berendezkedni. Nem szabad félni a teljes örömtől. Ahogy Nietzsche mondja: „Mély a fájdalom, de az öröm még mélyebb. Az öröm öröklétet kíván, mély, mély örökkévalóságot!” (Pilinszky János)
Arról olvastam az említett történet kapcsán, hogy Keresztelő János tanítványai és egy zsidó ember közt vita támadt a tisztulási szertartásról. Minden valószínűség szerint a héber tartotta magát a régi előírásokhoz, míg János tanítványai elegendőnek tartották, ha csupán kezet mosnak, vagy jelen esetben megkeresztelkednek a Jordán vizében. Ezt követően nyomban utalást találunk arra, hogy a tanítványok Jánoshoz siettek, akinek röviden felhívták a figyelmét arra, hogy az, aki korábban vele megkeresztelkedett és róla tanúságot tett, most ő is keresztel a Jordánban, akihez szó szerint tódulnak az emberek. János erre a következőket mondta: „Az ember semmit sem vallhat a magáénak, hacsak nem a mennyből kapta. Magatok vagytok a tanúim, hogy megvallottam: Nem a Messiás vagyok, hanem csak az előfutára. A menyasszony a vőlegényé. A vőlegény barátja csak ott áll mellette, és szívből örül a vőlegény hangját hallva. Ez az örömöm most teljes lett.” (Jn 3,27-29).
Gyönyörű gondolatokat ébresztett bennem ez a történet, melyeket most szeretettel megosztok veletek advent negyedik vasárnapján. Először az jutott eszembe, hogy minden „emberen van egy jelmez és egy maszk, melyet mohó ambícióval és ravasz önvédelemből visel. És ami a lényeg: fogalma sincs róla, hogy rajta van! Nem tud róla. Ez nem csak kellemetlen, de roppant vicces is. Magára hazudja, de olyan hipnotikus erővel, hogy elfelejti, hogy ő egyáltalán nem az, akinek hiszi magát. Ezért nem is érdemes vele sem hitről, sem eszméről, sem világnézetről vitatkozni, mert úgysem azt éli. Ő valami egészen mást él, és másban hisz, mint amiről azt hiszi, hogy hiszi. És nincs veszedelmesebb dolog, mint figyelmeztetni valakit, hogy hazugságban él.” (Müller Péter).
Szerintem a várakozási időszak végére mindnyájunknak be kell látnunk, hogy nincs sok értelme hadakoznunk egyéni, vagy közösségi hitigazságaink érvényre juttatásáért, mert minket is valamilyen szinten ilyen maszkosnak tekintenek. Mióta két felfogás napvilágot látott, azóta folyik a csata. Hogy jutunk-e valaha mindenkit kielégítő eredményre, az nem valószínű. Egy viszont biztos: a lélek, a lelkünk nyugalma. Ha boldogságot, örömet ad az, amit és ahogyan hiszünk, ha szerintünk beletartozik Isten gondviselő szeretetébe a cselekvésünk, akkor csakugyan nincs értelme bárkivel is vitába szállnunk. Ez nem megalkuvás, hanem hozzásimulunk Isten szándékához.
„A história nem arra való, hogy az ember csak éppen megismerje, mi volt s hogyan, hanem arra való, hogy ami már egyszer megtörtént, tanúságul legyen a későbbi időkben mindenkinek, aki hasonlatos sorsra jut” – mondta Móricz Zsigmond. Mit mondok, tehát erre? Sárba taposom korábbi megállapításomat? Nem, hanem egyszerűen hivatkozom arra, aki megtanított engem szeretni: Jézusra. Nem szükség felsorolnom minden egyes alkalommal azokat a hitelveket, melyeket unitárius elődeink papírra vetettek, hiszen ők is a legjobb tanítómesterre, Jézusra hivatkoztak, akinek alapelve volt, hogy szeressük Istent és embertársainkat. Nincs és nem szükséges ennél másabb tanúságtétel az adventi időszak végén sem, amikor azt szeretnénk, hogy kiteljesedjen az örömünk. Boldogoknak mondja Jézus azokat, akik hisznek benne.
A történetnek van egy fontos tudósítása, sőt kettő is, melyek a keresztelésre vonatkoznak. Egyik, hogy Jézus korábban megkeresztelkedett Keresztelő Jánossal, a másik, hogy ő is gyakorolta a szertartást a Jordán vizében. Ez egy szertartás, mely a felekezeti hovatartozást jelöli manapság. Igen ám, de a viták, a hitvallások és egyebek miatt sok bajuk van testvéreinknek velünk, akik azt tartják továbbra is rólunk, hogy nem vagyunk keresztények. Ők igen, mert szentelt a vizük, mellyel leöntötték a fejüket. Nekünk erről és sok másról is eltérő a véleményünk. Inkább a lelkületre figyelünk itt is, mint bármilyen külső tényezőre.
Én személy szerint abból indulok ki most is, amit Shakespeare-től halottam: „Hívj édesednek s újra megkeresztelsz.” Vagyis életünk „nagy korszakai azok az alkalmak, amikor elég bátrakká válunk ahhoz, hogy gonosz tulajdonságainkat a legjobb tulajdonságainkká kereszteljük át.” (Friedrich Nietzsche). Aminek nevezel, az vagyok. Akinek én hívlak, az vagy. Ha gyűlölsz, akkor utáló, ha netán szeretlek, akkor imádó. Most is Jézusról kell tanúságot tennünk. E tanúságtétel mindig nem volt ilyen magától értetődő. Ha valaki tanítójának, vagy megmentőjének nevezte Jézust, akkor oroszlánok elé vetették, máskor pedig egyéb büntetéseket szabtak rá. Szabad világunkban más formában van jelen e büntetés, de bármelyik időszakot is vesszük alapul, ismét csak a lelkiismeretünkre hivatkozhatunk. Ezt pedig kiválóan ismeri Isten, aki annak megfelelően értékeli majd tanúságtételünket és adja meg számunkra a teljes örömet, vagy ha úgy dönt, akkor késlekedik még egy kicsit vele. Vagy így is fogalmazhatok: „Alázatot csak olyannal szemben szabad tanúsítani, aki maga is képes az alázatra. Vagyis amikor nem háborúzunk, hanem szeretjük egymást. Más szóval: nem szorulunk önvédelemre. Ritka pillanat. Csak akkor szabad térdre hullani bárki előtt, ha az fölsegít.” (Müller Péter). És ebben az esetben valóban ismételten csak Istenre számíthatunk, hiszen elesettségünkben sokszor magunkra maradunk, mert sajnos sokszor nincs Istenen kívül más, aki felemeljen bennünket.
„Máig nem értem, mi késztet embereket arra, hogy ha fáj nekik a más öröme, tulajdona, inkább megpróbálják szétzúzni azt, semhogy hasonlót teremtsenek maguknak.” (Vavyan Fable). És ezzel elérkeztem a mai nap egyik legösszetettebb gondolatához, mely kérdésben fogalmazódik meg, hogy: mi is a saját tulajdonunk? Emlékszem, hogy valamikor eltűnődtem ezen, de nem forgatom vissza az emlékeimet, hogy akkor kiket és mit tartottam tulajdonomnak. Meggyőződésem, hogy az óta nem sokat változott ilyen téren sem a felfogásom, sőt a jelen időszak sem térít el régebbi gondolkodásomtól. Tény és való, hogy bármelyikünk számára engedélyezett, hogy sajátjának mondja élete szerzeményeit még abban az esetben is, ha azok már az örökség kategóriába tartoznak. Ez a tulajdonviszony nem jelent minden esetben birtoklást is, mert pl. házastársunk, vagy gyermekünk a miénk ugyan, de csak rendjével és az ő beleegyezésükkel. A vita itt sem ezen történik, hanem azon van a hangsúly, hogy némelyek miért teszik fel minden erejüket arra, hogy szétzúzzák mások örömét, boldogságát? Miért nem foglalatoskodnak inkább azzal, hogy saját örömüket kovácsolják? Ez minden bizonnyal sokáig kérdés marad. Az adventi időszak csak arra ad választ, amit a tiszta lelkiismeret kérdez, s amire az örömre vágyó szív ,…felel. Ez pedig most sem más, mint a tiszta emberszeretet. Várom Jézus születése napját, mint a nagyobbik gyermekemét és várom, hogy magamhoz öleljem őket. Vágyom a teljes örömre.
Eszembe jutott kedves anyósom egyik kérdése a feleségemhez, illetve a ráadott válasz. Hogy vagy? – kérdezte többször is, mire így válaszolt a feleségem, hogy kissé szomorúan, mert elköltöztek a gyermekeim. Te is! – volt a vissza válasz. Én értem, hogy régebb az „volt a szokás, hogy a lányokat elszakítják a családjuktól, amikor férjhez mennek. Ha nagy volt a távolság, előfordult, hogy többé nem is találkoztak. Maradt a levelezés, illetve ajándékok küldése. Ám a futárokat banditák támadhatták meg az úton. A hajók elsüllyedhettek. A várva várt örökösök pedig halva születhettek.” (Robin Maxwell). Csakugyan Jánost is lefejeztette Heródes és utána még hány előfutár vesztette fölöslegesen életét. Megtörténhet, hogy mi is kevésbé sikeres futárjai vagyunk Istennek, de engedjük át neki az ítélkezést. Nekünk az a feladatunk, hogy tartsuk kézben a szeretet üzenetének stafétáját és erőnk fogytáig kitartóan szaladjunk a pályán, amit nem is lehet másként megtennünk csakis teljes meggyőződéssel, lelkiismereti tanáccsal és nem utolsó sorban Isten gondviselésével. Ő áldjon meg mindnyájunkat ebben a szaladásban és adjon nekünk teljes örömet az ünnepen. Ámen.
Debrecen, 2018.december 23.
Pap Gy. László 