Rázmány Csaba

Főt. Rázmány Csaba

A Főpásztor temetésének margójára

Tisztelettel és szeretettel ajánlom szíves figyelmükbe a temetéssel kapcsolatos gondolataimat

Aki legalább az érdeklődés szintjén odafigyelt Rázmány Csaba püspök-lelkész betegségére, vagy emberi módon hozzátette a szenvedő ember reménységéhez a maga bizakodását, abban hitt, amiben én is, hogy van folytatása fájdalommal felgyülemlett életének. Ezért érintett sokunkat váratlanul a hír, miszerint Csaba nincs többé az élők sorában.

Én nem hivatalos forrásból kaptam az első hírt, s így kissé bizalmatlanul álltam hozzá a tényhez. Vártam, míg megerősítését nem kapom a gyászhírnek, s csak azután tőzöm ki épületünkre a gyászlobogót. Hamarosan beérkezett a postaládába a minden eddigi reménykedést, a kételkedés utolsó foszlányát is szétmorzsoló e-mail értesítés. Azonnal indultam, hogy megkeressem és helyére tőzzem a gyászt jelző lobogót, de nem találtam. A Debreceni Unitárius Egyházközségnek nincs ilyen. Nem azt érzékeltetem, hogy nincs együtt érzés sem, de lobogó, az nincs. Ebben az esetben már csak az maradt, hogy gyászba borítsam a gyülekezet honlapját, amit azonnali hatállyal meg is tettem. Majd folyamatosan közzétettem a halálesettel kapcsolatos tudnivalókat az egyházközség hivatalos honlapján.

Vártam, hogy csillapodjon a lelkem, mert sokkal jobban fájt a szokottnál. Éreztem, hogy valami nincs rendben a szívem tájékán, de érdekes mód, nem én vagyok okozója ennek a rendetlenségnek. Máskor is ért váratlanul valamelyik embertársam, vagy éppen fölöttesem halála, de ennyire azért nem szokott elbánni lelkem fájdalmasan pengő húrjaival.

Hiába kerestem testemet is sanyargató fájdalmaimra a kérdést, még legalább a lelkiismeret furdalás területén sem sikerült megfelelő részválaszt találnom. Mára azonban szinte világosan látom magam előtt mindennek okát. Meg van a megfelelő magyarázat, s ami kérdés még marad, hadd telepedjen továbbra is a szívemre, mert valamikor, valamiért annak is meg kell majd szakadnia a fájdalom, a teher miatt.

1985 márciusában ismertem meg néhai lelkésztársamat egy akkor Székelyudvarhelyen megtartott lelkészi értekezleten. Vagyunk még – hála Istennek egy néhányan, akik átélői voltunk annak az élménynek, s Csaba örök időre bevéste magát emlékeim közé. Egy helyet követelt magának azon lelkészek sorában,

akik beszélnek, de tesznek, cselekednek. Beszédüknek megfelelően. A gyászszertartás alkalmával többen említették ezt a vonást.

Nem kerültünk soha baráti kapcsolatba. Megkérdeztem magamtól: Miért? A válasz: mert neki nem volt szüksége, én pedig nem kerestem. Ez pedig azt jelenti, hogy csupán egyetlen kezdeményezésemre lett volna szükség ahhoz, hogy barátként tekinthessek ma – különben rövidre szabott – közös múltunkra. Ezt a terhet is lelkemre rakom, arra a nyomorultra, mely már több hasonlót kell cipeljen azonos mulasztása miatt. S érdekes, hogy még mindig vigasztalom magam azzal, hogy az embernek csak egy igazi barátra van szüksége, hogy ne legyen barát nélkül, hogy bármikor számíthasson rá, de legyen ereje elviselni a veszítést is, ha cserbenhagyják, vagy magára hagyják.

Soha nem láttam benne a főnököt. Azt vettem észre, hogy egyenlő partnerként kezel még akkor is, ha neki köszönhetem, hogy ma a debreceni gyülekezet kenyerét „pusztítom” negyed magammal. S most hadd térjek vissza a temetés napján még sok fájdalmat okozó, kínzó kérdéseim válaszára. Gyülekezetem néhány – magát kiválóan, rendkívülien képzettnek nevező tagja, ideérkezésünket követően hamarosan feltételként szabta, hogy mögém állnak testületileg, amennyiben én is, velük együtt elmarasztalom az egyházfő vezetését. Kikértem akkor is magamnak, hogy engedjék csak át nekem a teljes döntés jogát ebben a tekintetben, hiszen az igaz, hogy időnként „belerúgok” adott emberekbe, de csak azt követően teszem, ha teljességgel bizonyos vagyok, hogy ők megelőzően megtették ezt velem. Rázmány püspök pedig nem tartozik ezek közé még akkor sem, ha olyannak minősítik, mint aki a gyülekezet kárát okozta, hogy engem állított annak élére. De különben is a jézusi szeretet-parancs másról szól. Hol vannak ezek a püspök piszkoló, beteg emberbe rugdosni akaró felülképzett debreceni unitáriusok, akik inkább részvétükkel kellene törődjenek, azzal, hogy nincs egy gyászlobogó, amit a részvétnyilvánítás jeleként kitőzhetnének a Főhatóság által rendbe tett épületük homlokzatára. Családomon kívül nem volt egyetlen lélek sem, aki részvéttel részt vett volna a temetési szertartáson. Ez a nagy fájdalom nehezedett a lelkemre.

Már az is megnyugtatott volna, ha valaki rám telefonál, ír, hogy talán egy halott lelkész, vagy püspök emlékeivel újjáépítjük a magunk által szétrombolt gyülekezeti életet. De azt csak tudja mindenki, hogy a múlt emlékeiből leszűrhetünk tanulságokat, de hiába szorgoskodunk – főleg mi unitáriusok – elment embertársaink feltámasztásán. Itt elég egyetlen részvét szó. Ha nincs szüksége egyesek lelkének, van szüksége mások lelkiismeretének, megbántott szívének.

Életem legfájdalmasabb temetésén vettem részt. Nem megyek bele ennek – sokak részére kellemetlen részleteibe, csak azokkal foglalkozom, melyek engem megérintettek. Szeretettel, CSABA iránti tisztelettel, de IDUKA és családja iránti részvéttel ültem be a halotti gyülekezet soraiba, s azonnal magával ragadott az a rendkívüli érzés, melyről fennebb szóltam. Egyszerre akartam jelen lenni, de ugyanakkor átrendezni az időmet, lelkiállapotomat, az életemet.

A templomban elhangzott gyászbeszédek, megnyilatkozások tekintetében egyszerű meglátásaim vannak, mint a jelenlevők többségének. Mégis azzal a különbséggel, hogy az én „tetszésnyilvánításom” más emberek esetében kap hangsúlyt, mint általában. Ennek viszont nincs is lényege. Nem ez a fontos, és nem én voltam fontos a sarokban. Nem áll szándékomban kiértékelni senki beszédét, sőt a temetést követő megnyilatkozások tekintetében sem kívánok állást foglalni, hiszen mindenkinek szabadsága van arra, hogy hangot adjon pillanatnyi, vagy éppen befolyásolt érzelmeinek. Még kevésbé kívánom elkövetni azt a hibát, hogy megsértődjön rám valaki a felszólalók közül, mert nem azt mondom az általa elmondottakról, amit valójában értett. Azt azért mégis megengedem magamnak, hogy szóvá tehessem általános álláspontomat:

Szinte mindenki megérezte a szívből jövő gondolatok üdítő varázsát a kánikulai melegben. Ez kell a fájdalomtól megviselt, bánatos szívűeknek és erre van szükségünk mindnyájunknak, hogy érezzük a szavak őszinteségének felemelő hatását és nem a terhelő súlyát.

Azt mondták némelyek a temetési szertartáson résztvevők közül, hogy csakugyan püspöknek kijáró végtisztességen vettünk részt, ahol összeölelkeztek az ismeretség rendjén megszületett emlékek, ahol őszinte kézfogásokat követően lelki támaszt nyújtottunk a bánatosaknak, ahol szívünk megértette értelmünkkel, hogy nekünk kell megélnünk a fájdalom mostani hatását, s el kell szakadnunk attól, akit sokan szerettek a részvevők közül.

Egy kedves ismerősre találtunk a temetés napján, aki a következő kijelentést tette – többek között: „Nem tudtam úgy távozni, hogy ne búcsúzzam el Öntől, hiszen egy élmény volt a mai találkozás”. Menynyire szükség van az ilyen pozitív életlátásra. Nem azt mondja, hogy milyen szomorú alkalommal találkoztunk, hiszen temetésre jöttünk, hanem annak örül, hogy egy újabb, jó találkozásban volt része. Pedig ez a számomra is új ismerős egy fiatalember, aki még sokkal másabb színben látja az életet és sokkal súlyosabb tehernek észleli a halálokozta szomorúságot. Ráadásul azért volt jelen, mert szerette Rázmány tiszteletest.

Önkéntelenül is feltevődik a kérdés: Hány lelkész volt ott kötelességből? Hány barát? Hányan félreérthetetlen tisztelettel és szeretettel? Azt mondták többen, hogy bizonyára erdélyi az a nagyhangú lelkész. Igen. Sokak kiáltása és búcsúzása belefért e lelkész elköszönésébe. A héten erdélyi levegőt szívtam egyetlen éjszaka terjedelméig, s még mindig azt hiszem, hogy nem szakadtam el a Székelyföldtől. Ennek ellenére sírástól fuldokoltam a Székely Himnusz éneklése alatt, s könnyeimmel küszködött a bennem levő felnőtt, férfi, és palástot viselő akarat. Nem sikerült legyőznie a kitörő fájdalmat. Megalázkodtam és engedelmeskedtem neki. Egyhatalmas fájdalommá alakul a halál köré csoportosuló események sokasága, de ebben mégis kiemelt helyet követel magának az a pillanat, amikor még egy utolsó tekintetet vethetünk a koporsóra, s aztán eltűnik szemünk elől az a valóság, aki addig személyiségével tette széppé, alakította, időnként saját feladataival terhelte életünket. Ez a pillanat volt olyan, amikor szívem szerint segítettem volna, hogy kézbe adjam a Fiumei úti temető porát az özvegynek, szerettem volna azt mondani, hogy számíthat rám. Nem szóltam semmit, csak énekeltem szomorúan az elszakadást segítő egyházi éneket.

Visszainduláskor sokszor feltették bágyoni testvéreim a kérdést: Vajon ki lesz a következő? Milyen jó, hogy nem tudjuk a feleletet. Milyen jó, hogy bízunk Isten megtartó szeretetében, s arra számíthatunk, hogy még remélhetünk a holnapi nap fényében. Így indultunk vissza a „torba”. Egyeseknek a jólét, másoknak a szeretet síron túl mutató megnyilatkozása fogadott a Hőgyes Endrében, ahol néhány órával azt megelőzően sokunknak komoly küzdelmet okozott a könnyeink visszatartása.

Hazafele utunk alatt tudtam meg a feleségemtől, hogy nemcsak a látvány és a jólét fitogtatásaként lehetett részünk olyan gazdag kínálásban, hanem az egykori lelkész, püspök iránti szeretet megnyilvánulása révén. Köszönet mindenképpen a volt püspöknek, hogy emberi tartásával ilyen barátokat „szerzett” magának, s a többség részéről megkapta a megérdemelt elismerést.

Szegényebb lettem egy főpásztorral, egy megbízható lelkésztárssal, egy emberrel. Terheltebb lett a szívem, mert kitörülhetetlen nyomokat vésett belé a temetés napjának eseménye. Összeszedem magam – máris történik -, hiszen tennivalókkal bízott meg engem Isten. Bízott meg Rázmány Csaba püspök, melyeket kész vagyok az ő szellemében teljességgel követni és teljesíteni Isten segítségével.

Az erdélyi lelkészeknek – a püspökükkel az élen – köszönöm, hogy mellénk álltak, s kézfogásukkal, baráti ölelésükkel éreztették, hogy számítanak ránk, számíthatunk rájuk. Úgy éreztem, hogy nem kiált már utánam a Székelyföld, nem fenyeget egyetlen szolgatárs sem, de látja, hogy szüksége van a csonka magyarországi unitáriusoknak is a palástosokra, akiknek szíve időnként jobban fáj, mint eddig sokan képzelték.

Nem vagyunk gyengék a munkánkban, csak gyengélkedünk, nem vagyunk támasz nélküliek, csak támaszra szorultak, nem vagyunk pásztor nélkül, csak pásztorlás nélküliek, nem vagyunk magunkra, hiszen velünk vannak erdélyi testvéreink, mindenek fölött pedig a gondviselő Isten.

Isten adjon csendes nyugodalmat, néhai Főt. Rázmány Csaba-Béla testvérünknek, vigasztalást szeretteinek és nekünk is, akik észrevettük, hogy szívünkhöz tartozott, akit elveszítettünk. Azoknak pedig e helyen üzenem, akik másként vélekednek, hogy bármikor számíthatnak ránk, amikor hasonló fájdalomban lesz részük. Addig ugyanis nincs semmi gond a szív táján, míg idegen érzés számára a veszítés, a bánat, a fájdalom.

Hívhatnak a szükség idején!

Debrecen, 2009. 07. 31.-én.

A magam és családom nevében:

Atyafiságos tisztelettel és szeretettel:

Pap Gy. László lelkész