Bibliai olvasmány: Ézs 42,17-25.
– adventi beszéd 2010.-2 –
Én vagyok az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég, az első és utolsó. Jel 22, 13.
Kedves Atyámfiai! Advent második vasárnapja van, ami azt jelenti első sorban, hogy egy héttel közelebb kerültünk a várva-várt karácsonyi ünnephez, a szeretet kiteljesedésének valóságához. Úgy érzem, hogy ebben a készülési, vagy „várakozási” időszakban rossz választásnak bizonyul, ha olyan hitelvi, vallási kérdéseket feszegetek, melyek arra valók csupán, hogy mélyítsék némelyek bizonytalan lábakon álló meggyőződését, vagy abban segítenek, hogy még jobban kiélezzenek más vallásfelekezetek nézeteivel kapcsolatos ellenvéleményeket. A lényeg most is a közeledésben van, nem feledve azt az unitárius felfogást, hogy engedjük szabadjára a gondolkodásunkat, hadd szárnyaljon be olyan magasságokat is, ahová addig kell eljusson emberi lelkünk, míg részesei vagyunk ennek a csodálatos, de ugyanakkor sok rejtéllyel körbevett emberi életnek. Az elmúlt vasárnapokon a forrás gondolatkörében kutakodtam, közelebbről forrásokat kerestem fel, ahol Jézus segítségével az élet forrásához, Istenhez érkeztünk minden alkalommal. Sőt, az elmúlt alkalommal azt hallottuk, hogy ingyen kapunk az élet forrásának vizéből. Ma ennek a szentleckének az első részére gyűjtögettem össze a kezdet és a végre szabott gondolataimat, hogy ezek által még jobban rávilágítsak életünk értékes és gyönyörű voltára.
1). Említettem, hogy nincs helye ebben az időszakban a teológiai kérdések feszegetésének, de nem indulhatok el addig, míg nem tisztázok egy igen fontos kérdést. A felvett szentleckében úgy állítja be az író Jézust, mint, aki a kezdet és a vég, az alfa és az ómega. A keresztény világ nagy része ezzel megelégszik és nem feszegeti a kijelentés mögött álló tartalmat. Igazságszomjunk arra késztet minket, hogy közelebbről is megvizsgáljuk az eredeti értelmezés lényegét. Így találjuk meg Ézsaiás prófétánál a megmásíthatatlan igazságot, akit idézek: „Én vagyok az első, én az utolsó, és rajtam kívül nincsen Isten.” (44,6.). Ezzel csupán azt érzékeltetem, hogy ebben az esetben sem inoghatunk meg unitárius felfogásunkban, hiszen a kezdet és a vég, a forrás és a tenger, vallásos felfogásunkban senki másra nem utalhat, mint Istenre. Ennek bizonyságával nézhetjük karácsonyi készülésünkben azt az életet, mely azért szorul bizonyos értelemben határok közé, mert akár élünk, akár meghalunk, Isten oltalmában vagyunk. (Róm 14,8.).
„Hallgassatok reám, kik az igazságot követitek, kik az Urat keresitek; tekintsetek a kőszálra, a melyből kivágattattatok, és a kútfő nyílására, a melyből kiásattatok!” (Ézs 51,1.). Tagadhatatlan, hogy Ézsaiás kedvenc prófétáim közé tartozik, akit többek között merész kiállásáért értékelek. Emellett olyan meggyőződésről tesz tanúbizonyságot, mely kétségtelenül előtérbe helyezi Isten egyedüli voltát, a történelem fölött álló irányító, szüntelen befolyásoló hatalmát. Bírósági tárgyalásokat rendez a próféta, amelyeken harcol a nép vaksága ellen. Arra kéri népét, hogy tanúskodjon bálványaik mellett és állítson elő legalább egyet, amelyik ura lehet a történelemnek. Még azt is kimondja, hogy amennyiben sikerül keresniük egyet, akkor ő is meghajol előtte. Nincs ilyen! Ezzel szemben viszont Istennek van tanúja, saját népe, aki még vak és süket ugyan (42:18–25.), nem értette a múltban és nem érti kellőképpen Isten dolgait a mában sem, de az a hivatása, hogy bizonyságot tegyen Istenéről. Ennek a népnek nem az a célja, hogy nagy és gazdag legyen – különös megközelítés -, hanem hogy Isten tanúi és szolgái legyenek. Ez a folyamat három lépésben valósulhat meg: megismerik, hisznek neki és megértikIsten szándékát. Ebben az összefüggésben válik Isten a kezdet és a vég, a történelem urává.
A fentiek összefüggésében kell látnunk nekünk a görög abc első és utolsó betűjének köszönhetően Isten teremtő és gondviselő munkájában. Ő áll, tehát mindennek a kezdetén és végén, s így egyetlen teremtmény sem kerülheti el vele a találkozást. Vagyis, nem hit kérdése, hogy ő ilyen. Az már viszont igen, hogy mi, mai keresztények mennyire keressük Istennel a kapcsolatot, azaz népévé válunk-e az Ézsaiás próféta gondolkodása értelmében? Ez most már nem kérdés, hiszen adventben járunk, és ennek értelmében szemléljük a kezdet és a vég közötti időszak értelmét.
2). A Jelenések Könyve, de az Ószövetség is (Hós 12:5; Ám 4:13; 9:5) új föld és új égmegvalósulásáról beszél. Az a kérdés, hogy számunkra ez a várakozásban teljesedik-e ki, vagy cselekvően hozzájárulunk létrejöttéhez? Vagyis várjuk, hogy Isten megtegye a szándéka szerinti változtatásokat, vagy magunk is hozzáadjuk azt a keveset, ami bennünk lapul, mint kiváltságos, vagy rendkívüli érték? Nekem az a véleményem, hogy már az kiváltságos helyzetre mutat, amennyiben elég bátor valaki, hogy megvallja: hisz Istenben. Az első lépést a többi követi, amikor azt is hozzáteszi, hogy teljességgel megbízik Isten jó szándékában, mely arra mutat, hogy világosságra hozza szándékát egy olyan próféta tanításaiban, aki az új gondolkodás és hitvilág kezdetét jelenti a későbbi keresztény családba tartozók részére.
Beszédem második felében nagy kérdéseket feszegetek, de közben egyetlen pillanatra sem feledem, amit korábban megállapítottam: bármi is legyen, Isten kezében vagyunk. Ez megnyugvással tölthet el bennünket, Istenben bízókat és egyben szemléletünk megváltoztatásában is segít, főként, ha arra figyelünk, hogy olyan forrás felé igyekszünk, ami rengeteg bizonyossággal szolgál azoknak, akik érdeklődést mutatnak iránta. Miként is jelenik meg a kezdet és vég mindennapi gondolata és valósága életünkben? Tulajdonképpen ebből a kérdésből fakad minden más, ami visszaeredeztethető a világ, az élet kialakulásával és további fejlődésével kapcsolatosan. Mikes Kelemen gondolata az első eligazító forrás: „Micsoda ez a világ? És miért kapunk annyira rajta? A benne való életnek kezdete nyomorúság, a közepe nyughatatlanság, a vége fájdalom és szomorúság.” /Mikes kelemen/. Vajon a világra értelmezhető ez a szemlélet? Amikor útjára indult az élet, vagyis Isten eldöntötte, hogy alfája lesz a világegyetem életének, vagy eldöntötte, hogy létrehozza az első egyszerű életet, akkor eszébe jutott, hogy mennyi nyomorúság, fájdalom és szomorúság veszi kezdetét? Én egyáltalán nem érzékelem, hogy Isten eredeti tervei között szerepelt volna valaha is, hogy szomorúságot, bánatot, szenvedést okozzon teremtményeinek. Ezzel ugyanis megkérdőjelezhetővé vált volna atyai jósága és megingathatatlan szeretete. Igen ám, de felteszik néhányan a kérdést, hogy akkor mivel magyarázzuk Isten bosszúálló voltát az Ószövetségben? Most is, mint mindig megelőzően azt a meggyőződésemet hangsúlyozom, hogy Istent olyannak láthatták, vagy láttathatták az akkori emberek, sőt a későbbi keresztények is vélekedhetnek róla hasonlóképpen. Aki viszont egyszer meggyőződött arról, hogy Isten soha és semmi körülmények között nem változtatja meg felfogását teremtményeiről, főként nem akarja egyetlen gondviseltjének a vesztét, az elhárítja Istennek ilyen számonkérését.
Nem csak a fenti meggyőződés mondatja velem, hogy Isten szerető gondviselése vette körül a kezdetet és így lesz ez a végsőkben is, hanem egy megdöbbentő bizonyosság, mely ugyan beletartozik még a hit világába, de melyet könnyedén megmagyarázhatunk a két ismeretlen világ tényével. Ezt a gondolkodó a következőképpen magyarázza: „A halálról senki se tudna sokat mesélni, aki onnét visszajönne; mert a halált nem éli át az ember. Sötétségből jövünk, és sötétségbe távozunk, a kettő között vannak élményeink, de a kezdet és a végzet, a születést és a halált nem éljük meg /…/”/Thomas Mann/. Tehát miről is van szó? A kezdet és a vég, vagyis a születés és a halál két olyan területet jelöl, amelyről szinte semmi közelebbi ismeretünk nincs. Azaz van, de nem elegendő ahhoz, hogy olyan állapotként kezeljük, mint a mindennapi élet eseményeit. még a háromdimenziós valóság is hiányzik belőlük, mert, míg saját életünket, a világ történéseinek eseményeit a múlt-jelen-jövő időkeretben tapasztaljuk, addig a születés és halál sötétsége egy bizonytalan időszakot ölel át. Ez igaz ránk vonatkozóan, de nem így van Istennel. Ő, mint a kezdet alfája és a vég ómegája szüntelen törekszik arra, hogy prófétái, felvilágosult gyermekei által felhívja a figyelmünket arra a komoly tévedésre, melynek áldozataivá válunk, ha végre nem nyitjuk fel a szemünket. Ezt a költő is kihangsúlyozta a maga módján, amikor kijelentette, hogy: „Csak az élhet, aki teljesen el van készülve a halálra, s mi, ostobák, azért halunk meg, mert csak az életre készültünk el, és mindenáron élni akarunk. A rend, melyet magad körül látsz, voltaképp rendetlenség, s a rendetlenség az igazi rend. A világ vége pedig a világ kezdete.” /Kosztolányi Dezső/.
Kedves Atyámfiai! Végül összegezem mai gondolataimat. Bizonyára nem ismeretlen egyikőtök előtt sem az a gyermekkori képzelet, amikor minden igyekezettel azon voltatok, hogy valahogy megtapasztaljátok a láthatatlannak, halhatatlannak mondott, ábrázolhatatlannak tartott Istent. Én is így voltam ezzel, s bár elég keményen megfigyelmeztettek, hogy nem játék, s így nem szabad ábrázolni Istent, mert nem is lehet, mégis valahol fenne a láthatóan kirajzolódó égbolton képzeltem el, amint nagy szakállal ül egy trónuson. Ez a kép máris megelőlegezett bennem egy máig fennmaradt meggyőződést, hogy egyszer majd meg kell állnunk előtte, ami bizonyos számonkérések sorából áll és esetenként kínos is lehet. Tudtam, hogy három fajta ember áll majd előtte. Egyik rossz, a másik jó, a harmadik pedig vegyes cselekedetekkel és gondolkodásmóddal. Azt nem árulom el, hogy melyik csoportba tartozónak mondom magam, de maradjunk abban, hogy már gyermekkoromban arcába néztem ennek az elképzelt Úrnak, akinek kiléte attól a perctől kezdve bizonyossággá változott. Azóta bennem él, kitapogathatom, beszélgetek vele, rendezgeti gondolataimat, időnként pedig meg-megfigyelmeztet. Rájöttem, hogy Ő az a biztonság, aki ott volt kezdetemnél és belé kapaszkodhatom, ha a változás elszakít a jelentől. Ha fontos a holnap, akkor felé kell fordulnom, aki megismerhetőbb, mint sokan gondolják. Benne a holnap bizonyossággá válik, a szomorúság vigasszá. A várakozás beteljesüléssé. Ámen.
Debrecen, 2010-12-05
Pap Gy. László 