– általános beszéd –
Meglátod majd magad: béke lesz a sátrad, hajlékodban szemed nem lát sehol hiányt. Jób 5,24
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! Hadd foglalkozzam még egyszer, s nem utoljára a béke-békesség gondolatával, hiszen soha nem sikerül olyan mélyre hatolnom benne, hogy kiaknázzak minden értelmezést. Meggyőződésem, hogy most is találtam néhány új gondolatot, sőt sikerül friss megközelítésbe helyeznem a béke gondolatát. Ráleltem egy olyan írásra, mely O Sensei tollából származik, s mely a „Béke művészete” címet viseli. Ma többnyire ebből idézek. Ha mindenek előtt ebből indulok ki, akkor titeket is befolyásolhatlak abban a véleményben, hogy csakugyan művészetnek számít a béke gyakorlása, de főként annak megvalósítása. Ne gondoljatok most az országok közötti béke megteremtésére, hanem csak saját kis körünkre, ahol a családban, tágabb közösségünkben sok nehézséggel állunk szemben, amikor békét akarunk magunk körül. Ennek a központi gondolatnak az elmélyítése érdekében választottam Jób Könyvéből a felolvasott szentleckét, melyet nyomban két részre osztok, hogy jobban megközelítsük annak mondanivalóját, hozzánk szóló üzenetét.
Béke lesz a sátrad – halljuk mindenek előtt. Ma, amikor a sátorról beszélünk, szinte már kevesen gondolnak arra az eszközre, mely nemcsak a kirándulások alkalmával nyújtott olcsó és ugyanakkor borzalmas pihenést, hanem a szentlecke idejében, sőt a honfoglaló magyarok idejében, de akár a mai, sztyeppéken lakók életében is a hajlékot, az otthont jelenti. Tény, hogy az említett műben tovább megy a gondolkodó, s érdemes meghallgatnunk, hogy mi is a véleménye a lakással kapcsolatosan: „Az embernek nincs szüksége építményekre, pénzre, hatalomra vagy rangra ahhoz, hogy a Béke Művészetét gyakorolja. A Menny ott van, ahol állsz, és ez az a hely, ahol gyakorolnod kell”.
Azt mondja, tehát, hogy az embernek nincs szüksége építményekre. Akkor ebben az esetben elmondható akár még a sátorról is, hogy arra sincs szükség. De azt sem tehetjük 2018-ban, hogy hajléktalan sorsra küldjük dúsgazdag testvéreinket, vagy földönfutóvá azokat, akiknek egy-egy szerény hajlék biztosítja az otthon melegét.
De hát akkor hogyan tovább a gondolkodásban? Bonyolult lépés következik, viszont megéri az elmélkedés. A második mondat adja a továbblépés lehetőségét. A „menny”, vagyis Isten ott van, ahol állunk, s ebben az esetben a békét ott kell gyakorolnunk, ahol éppen tartózkodunk. Nem én gondoltam egy merészet, s ennek következtében beszélek, hanem a gondolkodó nyitotta fel a szemem. Azt kell értenem ugyanis beszéde alapján, hogy ilyenképpen nincs szükségünk Isten tiszteletére épített hajlékokra sem, hiszen magunkban hordozzuk és gyakoroljuk a békét. Amennyiben rendelkezünk ilyennel, akkor az csak segít. Ismétlem: egy épület nem szükséges ahhoz, hogy békesség legyen közöttünk. Egy pillanatra itt megállok. Nem azért, hogy szünetet tartsak, hanem, hogy alátámasszam, amit eddig gondoltam és mondtam a fentiekről.
1937-ben megalapították a temesvári leányegyházközséget. Rövid időn át abban a hitben ringatták a Bánságban letelepedett unitárius atyánkfiait, hogy szép gondolatként melengessék egy jövendő templom építését. Meg is tették a szükséges lépéseket, hiszen területet vásároltak, ahová megvalósulni vágyták az óhajtott templomot. Sajnos nem lett, nem lehetett semmi ebből az akaratból. Nem részletezem az akadályokat. 1999-től gondozásom alá került ez a gyülekezet, de én soha nem ringattam őket megvalósíthatatlan vágyakba. Nem is beszéltünk ilyenről, viszont egy teremről igen, ahol „meghúzhatjuk” magunkat. Persze láttuk azt is, hogy lehetetlen álom után szaladnánk, de Isten mindig művel csodát gyermekeivel! Nem ez a csodavárás, vagy éppen egy hajlék volt fontos számunkra, hanem az, hogy találkozzunk, hogy minden alkalommal magunkkal vigyük egy azonos helyre azt a békét, melynek gyakorlása sok nehézségbe ütközik azon a helyen, amelyről éppen szólok. Mindenkinek az egyéni békéje tette lehetővé, hogy éveken át, hónapról-hónapra, ünnepről-ünnepre találkozzunk, s olyan békével, béke-szándékkal gondoljunk Unitárius Egyházunkra, testvérfelekezeteinkre, tehetős unitárius gyülekezeteinkre, ami mindig megerősít, s nem enged a csüggedés örvényébe esnünk.
Szentleckénk második figyelmeztetésében azt olvasom, hogy hajlékodban nem lát szemed hiányt. Ennél a pontnál is a háromféle család életéből indulok ki. Látszólag úgy határozzuk meg a családok állapotát, hogy milyen anyagi háttér látható egyikben, vagy a másikban. Ugyanakkor van-e említésre méltó a harmadikban? Senki ne gondoljon sértésre – távol áll tőlem. Nem is akarom minősíteni a jelenlevők családi helyzetét. Az enyémmel kapcsolatosan nyugodtan megtehetem, hiszen ha meg is sértem családom tagjait, remélem, hogy ők lesznek az elsők, akik éppen a békesség alapján megbocsátanak nekem. Így hát kimondom, hogy az én családom nem tartozik a tehetősek közé, viszont ugyanakkor nem is nevezhetem szűkölködőnek magunkat. Azt azonban mégsem mondhatom, hogy hajlékunkban nem lát hiányt a szemünk. Van bőven pótolni való. Mivel azonban előbb megállapítottam, hogy a békéhez nem szükséges épület, sem semmilyen más anyagi vonzatú dolog, akkor itt is meg kell erősítenem. Vajon lelki világunkra elmondhatjuk-e ugyanazt, amit hangsúlyozhat otthonáról egy tehetős család? Vagyis, hogy nem lát a szeme hiányt. Vajon, nem éppen a békesség terén van komoly szűkölködés?
Hallgassátok csak a második idézetet, s nyomban alakíthatunk szédelgő felfogásunkon a békesség tekintetében. Vagy éppen a meglevő hiánnyal kapcsolatosan. „Minden dolog, anyagi és szellemi egyaránt, ugyanabból a forrásból származik és kapcsolatban áll egymással, úgy mintha egyetlen család lenne. A múlt, jelen és jövő mind az élet vonatkozásában léteznek. Az Univerzum egyetlen forrásból keletkezett és fejlődött ki, mi pedig az egyesülés és az összhang optimális folyamatán keresztül alakultunk ki. A Béke Művészete orvosság a beteg világ számára. A világban gonoszság és zűrzavar uralkodik, mivel az emberek elfelejtették, hogy a dolgok ugyanabból a forrásból erednek. Térjünk vissza ehhez a forráshoz és hagyjuk magunk mögött az én központú gondolatokat, a jelentéktelen vágyakat, és a haragot. Azok, akiket semmi sem tart hatalmában, mindent birtokolnak”.
Kiragadtam az előbbi szövegből két fontos megjegyzést. Az első szerint az anyagi és szellemi világ ugyanabból a forrásból származik, mintha egyetlen család lenne. Ez azt jelenti, hogy nem kereshetjük máshol az eredetét az anyagiaknak, s nem találhatjuk meg más helyen lelki javainkat. Egy forrásból erednek. Ezt pedig már régóta megállapítottuk. Nincs sem érték, sem lelki ajándék Isten áldása nélkül. Lehetünk a világ legtehetősebb embere, dolgaink mehetnek a legnagyobb rendben nap, mint nap, erőnk a tetőfokon lehet, ami elszédít, s azt sugallja, hogy nincs szükségünk senki támogatására, de Isten egyetlen szempillantás alatt megmutatja, hogy semmit sem ér nélküle, vagy az ő békéje nélkül bármilyen emberi szerzemény.
Ugyanez igaz a lelkiekre is. Ha azt hisszük, hogy nincs szükségünk semmilyen lelki kincsre, sőt kimondjuk, hogy nincs szükség e téren Isten gondoskodására, még kevésbé áldásaira, egyetlen szempillantás alatt omlik össze az a hajlék, melyről úgy gondoltuk, hogy biztos alapokon áll, s melyben nem talál menedéket a békétlenség, a harag, vagy akár az utálat. Egy hajlékban a legnagyobb szükség a békére van. Addig, míg megosztjuk másokkal és azt követően is, ha mind itt hagytak minket. Saját magunkkal, lelkiismeretünkkel is békében kell lennünk ahhoz, hogy megláthassuk a következő nap ígéretében a továbblépés lehetőségét.
Mi emberek az egyesülés és összhang alapján születtünk. Ha megromlott, ha megrontottuk magunk között ezt az összhangot, ha sebként tátongunk mi is e világ fájó testén, akkor vegyük tudomásul, hogy orvosságra van szükségünk. A békesség jelenti ezt a gyógyszert, ami meggyógyít minket, ennek köszönhetően térünk vissza ismét az eredeti forráshoz Istenhez, s az ő gyermekeiként teremthetjük meg a régi, de mindig óhajtott egységet, magunk közt pedig azt az összhangot, melyre nemcsak a természetnek, az állatvilágnak van szüksége, hanem a mindennapok rendjén örökösen szaladó, hétköznapiasodott, s ritkán vasárnap ünneplő embereknek is.
A zsoltáríró szavaival zárom mai beszédemet: „A szelídek ellenben uralják a földet, és élvezik a béke teljességét”. (Zsolt 37,11). Ámen.
Pap Gy. László 