– általános beszéd –
„Mózes nem léphetett be a találkozás sátorába, mivel a felhő behatolt oda és az Úr dicsősége betöltötte a hajlékot.” Kiv 40,35
Kedves Atyámfiai, Testvéreim! „Az ünnep az áldozat napja. A közösség kezdete, mikor az emberben felébred a tudat: nem vagyok egyedül, és minden ember sorsával elszámolni tartozom. A közösség megvalósulása, amikor az áldozat az utat az isteni létbe szabaddá tette. Az ünnep az áldozat napja, az emberiség találkozása az isteni létben.” (Hamvas Béla: Láthatatlan történet).
Meggyőződésem, hogy a mai napot a szejkei találkozó egyetemes és ugyanakkor unitárius szándékának figyelemben tartása mellett kell értékelnem. Az aztán egy teljesen más kérdés, hogy mi miért nem vagyunk ott, vagy éppen úton hazafelé? A legbiztosabbnak tűnő válasz ez lenne: Talán jövőben! Hogy mi a jelenlevők egyenként megfogalmazott felelete, arra is kíváncsi vagyok, de addig, hadd mondjam el a találkozásra szabott gondolataimat.
Amennyiben fellapozzuk a Bibliát és keressük a találkozásra vonatkozó kifejezéseket, megdöbbenéssel tapasztaljuk, hogy mennyire leszűkített lehetőséggel állunk szemben. Szinte minden nehézség nélkül nyomon követhetjük azt az utat, mely végső soron elvezet oda, ahová tartunk: a találkozásig. Amennyiben a hangsúlynál maradunk, ami jellemzően kiemelkedik az eseményekből, akkor egyértelműen bebizonyosodik számunkra, hogy a találkozás sokkal inkább fontosabb Istennel, mint adott emberekkel. Ez a tény még az ószövetségi ember esetében sem von le semmit saját elképzelésünk szerinti értékből, miszerint az embernek kell találkoznia először embertársával annak érdekében, hogy istentisztelet keretében „maguk közé hívja” a teremtő, gondviselő Istent.
Fenti kijelentéseim, lehet, hogy egyelőre homályosaknak tűnnek, de azért van a szó lehetősége, az istentiszteletre, de azon belül a prédikációra szánt idő, hogy törekedjem annak megmagyarázására. Semmi mással nem kell kezdenem, csupán erre a mostani alkalomra kell felhívnom a figyelmet, hiszen istentiszteletre gyűltünk össze. Itt és most nem csupán mai és holnapra szóló ügyeinkkel foglalkozunk, nem a jövőnket megoldó politikai csatározások esélyeit latolgatjuk, hanem keressük Istent szóban és lélekben, akiről hisszük, hogy irányította a történelmi múltat, s így bizonyára kézben tartja saját életünket is. Nem ennek további folytatására késztetjük, hanem inkább szeretettel keressük vele a találkozást. Ez pedig más irányultságot ad törekvésünknek.
Kanyarodjunk vissza a már említett Ószövetségi vonatkozásokhoz! Lássuk itt a találkozások emberi és isteni részét! Bizonyára mindenki előtt ismert a két testvér alakja: Benjámin és József. Elsőnek az ő találkozásukat emelem ki szemléltetésképpen. Kivételesen megható történetet olvashatunk a két testvér találkozásakor. Amennyiben szükség, akkor istentiszteletet követően bővebben beszélhetünk még erről. A lényeg a történetben, hogy nem a hegyek kötelessége, feladata, hogy találkozzanak egymással, hanem azoknak, akiknek erejében azonos vér folyik, vagyis a testvéreknek. Az embereknek, vagyis a feleknek kell eldönteniük, hogy miként kerülhet sor ezekre a találkozásokra, amennyiben beállt valamilyen törés a család életébe, s így elválásra, időszakos elszakadásra kényszerültek a testvérek.
„Ha valakivel találkozol, gondolj arra, hogy a találkozás mögött ezer és ezeregy ok rejlik. Minden emberi kapcsolat szent egymásra találás. A másik emberben önmagad másik felét ismered fel, minden vonásában saját vonásaidat látod meg. Amit róla gondolsz, magadról gondolod. Amit vele teszel, magaddal teszed. Amit róla képzelsz, azt magadról képzeled. Mindaz, amit neki kívánsz, egy napon veled fog megtörténni.” (Tatiosz)
A másik találkozás, melyet kiválasztottam, Mózesé a fáraóval. Ne akadjunk meg a csodák, vagy akár az elbeszélés igazságigényének hiánya miatt, hiszen a találkozás tekintetében nem ez a fontos. Sőt még az sem érdekes, hogy míg látszólag két, hatalmában sokban különböző ember, vezető találkozásáról van szó, addig a gyengébbnek látszó, Mózes – éppen a csapások miatt – hatalmasabbnak bizonyul a fáraónál és mégis ő megy kéréssel a népét fogva tartó elé. Ez a második – általam kiemelt találkozás – olyan esetekre hívja fel a figyelmet, melyeket nem önszántunkból, de közösségünk javára vállalunk be, azt is megkockáztatva, hogy bár több tekintetben ügyeseknek, okosaknak, rátermetteknek tudjuk magunkat, még sem biztos, hogy sikeresen szállunk ki az eseményekből.
A harmadik és egyben utolsó példa az, amire már vártunk is: Illés találkozása Istennel. Nem ő az egyedüli, akinek hasonló élményben volt része, de őt emeltem ki jelen alkalommal. Az ő tevékenységével, vagy a köréje írt eseményekkel kapcsolatosan is elbeszélgethetünk istentiszteletet követő szeretetvendégségünk alkalmával. Az bizonyos, hogy a Bibliai Isten-találkozásokhoz hasonlót képzelünk el magunknak is, amikor látványban, hatásban, eseményekben gazdag élménnyel távozhatunk a helyszínről. Ezt a színt ezt a gazdagságot viszont egyetlen unitárius sem várhatja, hiszen az élmény nem kívülről, hanem belülről, a szívéből és lelkéből érkezik. „Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” (Mária Sándor: Füves könyv)
A Szentírásban különös figyelmet szentelhetünk a „gyülekezet sátora” kifejezésnek. Csakugyan minden jel arra mutat, hogy egy sátort hordoztak az első templom megépítéséig, ahol elhelyezésre kerültek a zsidó vallás kegytárgyai, de ahol – hitük szerint – Isten is tartózkodott a tiszteletek alkalmával. A találkozás sátorát közérthetően Isten hajlékának tekintették, melyre ma elmondhatjuk, hogy nemcsak Áron fiainak, vagyis a szertartást végző papoknak és leszármazottaiknak volt találkozási helye, hanem mindazoknak is, akik részt vettek a későbbi istentiszteleteken.
Kedves Testvéreim! Máris elszaladt velünk az idő, s így az újabb lehetőség is gondolataink tovább történő fejtegetésére. Ami viszont megmarad, az a találkozás megvalósítása, vagy a találkozás kapcsán megszületett belső megelégedettség, öröm. Ezzel kapcsolatosan két személyt teszünk felelőssé: az egyik Isten, a másik pedig saját magunk. E másodikkal mindig a legkönnyebben megbékélünk, hiszen ki lenne hozzánk közelebb, mint saját magunk. Éppen ezért nem lehetünk meghasonlottak saját magunkkal szemben. Ha elő is fordul, hát arra törekszünk, hogy a lehető legrövidebb ideig tartson.
Így hát a másik lehetőség maradt, Isten, hogy rá „fogjunk”, „kenjünk” minden sikertelenséget, amennyiben nem úgy alakulnak találkozásaink, ahogy elvárjuk. Fel kell adnunk ezt a hozzáállást, hiszen Isten életet és lehetőséget adott nekünk, hogy az idén is találkozzunk a székelyföldi Szejkefürdőn, de nem éltünk a felkínálkozott ajándék lehetőségével. Ennél többet nem tehet értünk. Amennyiben újabb szükségét érezzük a jövőbeni találkozásnak, akkor kérjük megtartását, s ha megkaptuk ajándékát, akkor tegyük belső igényünkké a részvételt.
A bizonytalanságból eredő szorongás, ingerült elégedetlenség, amely a világgal és önmagaddal való viszonyodat oly sokszor megmérgezi, abból ered, hogy elhomályosult előtted az örök összetartozás bizonyossága. Nem vált véreddé a meggyőződés, hogy véletlen találkozás nincs. A vak véletlen tehát nem is sodorhat el egymástól embereket. Életed minden eseménye mögött értelem rejlik, és olyan kibékítő megoldás felé vezet, amelynek teljes ábráját ma még nem láthatod. (Szepes Mária: Az öröm mágiája)
Debrecen, 2009. augusztus 9.-én.
Pap Gy. László 