- nap:
A másik hasznára tekintsünk
Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. Fil 2,(1-) 4
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A hatodik hiterősítő alkalomra kijelölt rész ismét megmozgatja pihenésre fordult agytekervényeinket. Aki valaha foglalkozott behatóan Pál apostol gondolkodás- és tanításmódjával, az igazol máris engem abban a megállapításomban, hogy egyik jellemző tanítási sokszínűséggel állunk szemben. Hogy sikeresen betartsam a beszédre szánt időkeretet, minden lehetőséget megragadok ma is arra, hogy külső szöveggel is igazoljam, vagy díszítsem állításaimat. Csakugyan Pál apostolra vall az a túláradó bonyodalom, mellyel mintegy utasítja hallgatóságát, ha úgy tetszik gyülekezeteit, hogy betartsák a felsorakoztatott elvárásait. Ebben az esetben a kiemelt szentleckét megelőző szöveg is elmaradhatatlanul lényeges ebből a szempontból. Éppen ezért ismertetem az abban foglaltakat: „Ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek és egy lélekként ugyanarra törekesztek. Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is.” Mielőtt rátérnék a következő gondolat előtárására, csak annyit jelzek e helyen, hogy legalább tíz tanítást sorol az apostol, melyeket nem csak meg kell tanulnia és jegyeznie a gyülekezetnek, hanem szó szerint be is kell tartania, azaz életszerűen meg kell valósítania.
Vegyük át tehát most a következőkben azokat a fontos szempontokat, melyeket az apostol elvárásként közöl a Filippibeli gyülekezettel, valamint törekedjenek arra, hogy megvalósuljon a hívek életében. Mindennél fontosabb megfigyelnünk, hogy az elsődleges szempont a gyülekezet egységét szolgáló ajándékokra vonatkozik. Vagyis, minden, amit a gyülekezeti tagoknak meg kell tenniük, nemcsak a mellettük álló testvér fontosságának a kihangsúlyozására vonatkozik, hanem arra is, hogy megvalósuljon gyülekezeten belül a hőn vágyott egység. Érdekes megközelítése a tagok figyelmeztetésének ez, amit Pál apostol szorgalmaz követői sorában. Vagyis mivel a testvérek jobban látják egymás hibáit, így fontos, hogy ennek értelmében harag nélkül, kölcsönösen figyelmeztessék egymást. Közben viszont szem előtt kell tartaniuk azt a fontos szempontot is, hogy megértő irgalmasságot és könyörületességet mutassanak egymás iránt. Az apostol rávilágít a közösséget megrontó legfontosabb tényezőre, amikor hangsúlyozza, hogy a lehető legrosszabb viszonyulás, amikor az egyén kerülő, vagy bármilyen más úton előnyhöz kíván jutni a másik kárára. Arra kell törekedniük a gyülekezeti tagoknak, hogy társaikat nagyobbnak tartsák önmaguknál és időnként kiemeljék azokat a tulajdonságokat, melyek miatt ezt gondolják róluk. Az apostol különös figyelmet szentel egy nagyon fontos jézusi elvárásnak is, mely aztán egyértelműen meghatározza minden ilyen irányú cselekedet végkifejletét. Arra utalhatok, amire én is gyakran hivatkozom beszédeim, vagy a magyarázatok rendjén, hogy „Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül; énvelem cselekedtétek meg” (Mt 25:40). Vagyis mindennél fontosabb a gyülekezeti tagoknak, ha arra összpontosítanak most is, hogy nem feltétlenül Jézussal kell megtenniük a jó cselekedeteket, hiszen ezt már nem is lehet egy, az egyben, hanem bárki rászorulóval és akkor ez úgy értelmezhető, ahogyan hallottuk.
Mielőtt bárki részrehajlással vádolna amiatt, hogy elhallgatásra terelem a számára fontosnak talált témát, hangsúlyozom, hogy csakis és kizárólagosan a közösségi cél áll lelki szemeim előtt. Elképzelem magam, amint teljes ünnepi öltözetben állunk egymással szemben és azt játsszuk el, amire buzdít Pál apostol: a lélekre és a gyülekezeti együttérzésre apellálva támadjuk egymást elmarasztalható viselkedésünk miatt. Látom azokat is, akik más véleményen vannak és nem segítenek a bűnös állításban, talán még abban sem, hogy magukat pálcázzák. És létezik a harmadik csoportosulás, akik látjuk szükségét annak, hogy időnként beszéljünk a közösségben is tévedéseinkről, de valahogy ennek még sem adunk hangot abban a formában, ahogy elvárja tőlünk az apostol. És mi történik ekkor? Egy olyan megoldást választunk, ami senkire sem sértő, ami mögött ott áll a jól ismert mondás: Akinek nem inge… Viszont van egy meglátás, ami valamilyen más rendszer felé fordítja a figyelmünket, amikor hangsúlyozza, hogy a „jó vezetőnek olyan környezetet kell teremtenie, amelyben a beosztottak úgy érzik, hogy a bizonyítékalapú döntéseket mindenkor megfelelően jutalmazzák, bármi legyen is a végeredmény. Az eszményi szervezeti környezet mindenkit megfigyelésre, adatgyűjtésre és szókimondásra buzdít. Azok a főnökök, akik ilyen munkahelyi miliőt alakítanak ki, csupán egyvalamit kockáztatnak: azt, hogy az egójuk olykor megsínyli a helyzetet.” (Richard H. Thaler).
Ismétlem, hogy tíz témakörben kellett igazolnom az apostol meglátásait. Az első kettőn már túl vagyunk, viszont úgy döntöttem, hogy a második témakörben szintén csoportosítanom kell az azonos üzeneteket. Így tehát arról szól a figyelmeztetés, hogy lelki közösséggé kell formálódnia minden gyülekezetnek, ahol elsőrendű feladatként kezelik az együttérzést, vagyis fontos szempont, hogy a tagok egyet értsenek egymással a vezérelvekben. Végre fel kell borítaniuk a költő meggyőződését, miszerint: „/Kit érdekel a más sebe?/ /Elég egy szívnek a magáé,/ /Elég, csak azt köthesse be./” (Arany János). Mert túl az egyéni bajainkon és törődéseinken nem csak hogy létezik a másoké, hanem lassan több figyelmet kell szentelnünk azoknak a rajtunk kívül álló bántalmaknak is, de nemcsak, hanem próbálkoznunk kell valamiképpen, hogy enyhítsünk azokon. Erre kell valamilyen bensőséges érzés, olyan amilyent nem árulnak az üzletekben, nincs kiakasztva sehová a bejáratokhoz, nem mondhatjuk, hogy ebben, vagy abban a templomi közösségben található, hanem olyan tulajdonsága az együtt érző és gondolkodó közösségnek, mely páratlanul sorakoztatja fel egymás után a vitathatatlan, közösségre utaló és azt folyamatosan szolgáló értékeket. Miközben meghallgattátok ezt a jól körbeírt mondatomat, átvillanhatott a hátsó megfigyeléseteken az a tudat, melyet híres írónk így fogalmazott meg: „Magadra húznád a fájdalmát, mint a ruhát, de azt nem lehet. Senki szenvedését sem vehetjük magunkra.” (Berkesi András). Valóban még gyermekink fájdalmát, gyászát sem ölthetjük fel, pedig hány kétségbeesett szülőről tudunk, akik ott álltak, vagy még állnak szenvedő gyermekük halálos ágya mellett és bármennyire is hangoztatják, hogy magukra vennék gyermekük fájdalmát, az nem lehetséges. Az egyik középiskolai barátom így vált szenvedővé haldokló lánya mellett, miközben érezte, hogy a fájdalomtól majd kiugrik a korház többedik emeletéről. Családja, élő két gyermeke és felesége visszatartotta cselekvésében. Ezért fontos, hogy mindenkori döntéseink megfeleljenek az általános elvárásoknak, vagyis a „legfőbb intelem magunk számára: úgy élni, hogy visszanézve ne kelljen szégyenkeznünk magunk miatt.” (Hankiss János).
Végül már csak az utolsó témára maradt időm. Vagyis a fennmaradt kettőre, melynek az a lényege, hogy mindig tartsuk fontosabbnak magunknál a másikat, illetve a más javát akarjuk inkább, mint a magunkét. Úgy gondoltam, hogy sokkal jobban összegezi az általam is elmondani kívántakat a gondolkodó, ezért őt idézem: „Aki megszeret valakit, annak a másik fontosabbá lesz önmagánál: átadja neki a hatalmat önmaga fölött: gyöngévé lesz a másikat körüldédelgető szeretet gyöngédségében. Mégis: ebben a magáról megfeledkező odaadásban válik igazán önmagává. Ereje pedig megsokszorozódott, hiszen a legnagyobb ajándékban részesül: az örömévé, életerejévé vált annak, akit szeret.” (Lukács László). Szóval, ha ér valamit a Krisztusban adott buzdítás, a szeretetből fakadó intelem, a lelki közösség, a bensőség és együttérzés, akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy egyetértetek, ugyanúgy szerettek és egy lélekként ugyanarra törekesztek. Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból! Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki ne keresse csak a maga javát, hanem a másét is. Ámen.
Debrecen, 2018-03-04.
Pap Gy. László 