„Miatyánk…”
Mt 6,10.
Kedves Atyámfiai, szeretett Testvéreim! A kereszténységről szóló mai beszédem alapgondolataként, a jól ismert, naponta többször is ismételt, jézusi „mintaimádság” kezdő megszólítását vettem, melyből különös hangsúlyt kap a mi Atyánk kifejezés. Ha ezt szabadértelmezésben taglalom, akkor kijelentem, hogy Isten, a mi édes és egyetlen Atyánk. Azért tartom fontosnak kihangsúlyoznom ezt, mert mai mondanivalóm vezérfonalát, és egyben összegezését is adja az a felismerés, hogy földi szüleink után Isten marad a rólunk gondoskodó Atya. Éppen azért, mert ő mindnyájunk édes Atyja, egyenesen következik, hogy mi egymásnak testvérei vagyunk. Ez a vallásos felismerés engem örömmel tölt el, és azért vagyok boldog, amikor gyermekségemre gondolok, mert tudom, hogy Isten, mindannyiunk Atyja sorozatosan átsegít az akadályokon, a szomorú, nehéz pillanatokon. Pl., amikor nagy szomorúság között elveszítjük szüleinket, s ezzel egy időben ránk zuhan az árvaság keserves érzése, egyedül az vigasztal, hogy ugyan elveszítettük szüleinket, de Isten, a mi Atyánk, továbbra is szerető szülőnk marad, mi pedig gyermekei. Az is előfordulhat, hogy a szomorú esemény után még több féltéssel és szeretettel vesz körül minket.
Isten fiai vagyunk. Nemcsak ismételten hangoztatom ezt, hanem kijelentem: Keresztényi eredetünket akkor érezzük igazán, és akkor vagyunk képesek ezen érzés bizonyítására, ha tapasztaljuk is ezt az istenfiúságot. Máté evangéliumában ezzel kapcsolatosan olvassuk, hogy bár rosszak vagyunk, ennek ellenére mégis tudunk jót adni gyermekeinknek (Mt 7,11.). Amennyiben képesek vagyunk ekképpen cselekedni, akkor Istentől is hatványozottan számíthatunk erre. Nemcsak a fölösleges aggodalmaink válnak lassan köddé, hanem általában minden aggodalmaskodás, sőt mi több belépünk azoknak az áldásoknak hatáskörébe, melyek Istentől származnak. Az édesapai áldás szerény példának számít arra vonatkozóan, hogy bizonygassuk Istennek, irántunk mutatott „jókedvét”.
A második, fontos megnevezés azt hozza tudomásunkra, hogy nemcsak Isten gyermekei, hanem Isten népe vagyunk. Aki Bibliaolvasás közben olyan megjegyzéseket talál, ahol Isten fiainak nevez a Szentírás, azoknak tudniuk kell, hogy nemcsak a férfitagokra vonatkozik ez, hanem mindenkire. Sőt azt is mondhatnám, hogy itt újra Isten végtelen, és minden irányba áradó szeretete jelenik meg, akinek nem számít, hogy valaki zsidó, vagy görög. Egy fontos, hogy ránk sugározhassa szeretetben fogant áldásait. Péter apostol fogalmazásában nyer szép formát ez a meglátás: Ti, akik valaha nem voltatok nép, most Isten népe vagytok. A kérdés az: Mi tett bennünket Isten népévé? Megnyugtatlak, atyámfiai, hogy nem kereszténységünk külső jelei, nem egy különös látomás, vagy egy megtérési élmény, hanem akkor váltunk keresztényekké, amikor teljes meggyőződéssel legelőször kiejtettük, hogy Isten, a mi gondviselő édes Atyánk, és mi testvérei vagyunk egymásnak.
A harmadik meglátás az előzőből született. Nincs is annál érthetőbb, hogy Isten gyermekeiként, Isten népeként, egymásnak testvérei vagyunk (1 Kor 12,13.). Ebben a kérdéskörben egyetlen, elfogadható magyarázatot ismerek. Csakis egyenes irányú leszármazásról beszélhetünk. Hogy értem ezt? Pl., földi életünkben nemcsak a házasságkötésre, hanem az elválásra is van példa. E válások nyomán létrejönnek az új, – sokszor törvényen kívüli házasságok. E törvénytelen házasságokból születnek azok a gyermekek, akik mostohatestvérek az eredeti családban született gyermekekkel. Vannak, akik rugalmasan fogadják a féltestvérséget, vagy mostohatestvérséget, de bizony olyan is megtörténik, hogy soha nem barátkoznak meg ezzel az új helyzettel. Igen ám, de féltestvérség nem létezik akkor, amikor Istenről, mint édes Atyáról beszélünk. Addig, míg mostohának nevezi egy gyermek új apját, – mert tulajdonképpen az is -, Istennek édes gyermeke marad. Istenben, tehát egymásnak olyan testvérei vagyunk, mint az azonos szülőktől született gyermekek. Történhet bármikor, bármi: Pl., befolyásolhatják felfogásukban gyermekeinket az ő barátaik, vagy sorozatos csalódásokon mehetünk át mindannyian, megváltozhatnak társadalmak és emberek, de ezek soha, semmit nem vonnak le annak értékéből, hogy mi együvé tartozunk, ezen felül pedig egymásnak testvérei vagyunk. Testvérek vagyunk, és azok is maradunk a szó, szoros értelmében. Olyanok vagyunk és leszünk, akik nem csupán szükséges és fenntartandó kapcsolatnak látják és érzik ezt a testvériséget, hanem egy szeretetteljes állapotnak, melyben akár vérre is mennek a felek, ha kell, azért, hogy hírnevet, családtagot mentsenek a pletyka, vagy az erőszak karmaiból.
Jegyezzük meg, tehát: Addig nem nevezhetjük magunkat kereszténynek, míg meg nem erősítettük keresztényi kötelékeinket. Nem elegendő, ha átmenetileg érezzük és éreztetjük a testvéri szeretetet. Ennek állandóan hatnia kell! Amennyiben elmondjuk a miatyánkot, akkor már a megszólításba bele sűrítettük a testvéri szeretet egyedi és megmagyarázhatatlan hatalmát.
A gyakorolt, testvér iránti szeretettel kapcsolatosan még egyetlen kérdésem van: Keresztényeknek mondhatjuk-e magunkat akkor, ha a testvéri szeretet egyoldalúságot mutat, s a mérleg serpenyője, a szeretetet illetően, felénk billen el? Más szóval: Elegendő-e kereszténységünkhöz, ha csupán mi szeretjük testvérünket? A kérdésre adandó felelet egyszerű: Igen! Azért nevezhetjük ilyen esetben kereszténynek magunkat, mert a szeretetet nem a kölcsönösség határozza meg. Nem azért szeretünk, hogy viszont szeressenek, hanem azért, mert úgy érezzük, hogy örömszerzőbb cselekedet nem létezik a világon, mint, amikor elmondja valaki magáról, hogy teljes szeretet veszi körül, bármerre is jár.
Még egyetlen téma maradt. Azok keresztények, akik lélekben és testben egyek. Gyönyörűen fogalmaz Pál apostol: Törekedjetek arra, hogy a béke kötelékében fenntartsátok a lelki egységet (Ef 4,3.). Nem állítom, hogy időközönként nem szolgáltatunk okot egymásnak arra, hogy megcsatároztatott véleményeink kinyilvánítása után haragosan, vagy csendben ne munkáljuk a széthúzást. Nemcsak a mindennapi gondok, hanem elég gyakran az elénk álló akadályok tesznek olyanokká, amilyenek vagyunk: Kicsit önmagunkat szeretők, kicsit közösségtagadók. Gondoljunk csak arra, amikor boldogok voltunk egy adott közösségben! Sőt, akkor hittük, hogy nem lesz soha vége ennek az állapotnak. Igen, mert akkor egy és ugyanazon lelkület vezérelt, egy lélek dobbantotta meg szívünket, más szóval ugyanaz a lélek lepett meg ajándékaival.
Kedves Testvéreim! Úgy-e, nemes bennünk a lélek. Úgy-e jólélekkel közelítünk minden olyan állapothoz, mely különben nem csak keserűségünket, hanem bánatunkat is képes eloszlatni. Úgy-e adtatok már ti is jó lelketekből mindazoknak, akikkel együtt vállalkoztatok az életútra, úgy-e abból a jó, kis lélekből jut nekünk is, a különben kívülállóknak? Amennyiben így van, akkor ezt nagyon szépen megköszönöm mindannyiunk nevében.
Ilyen drága isteni és emberi ajándékokkal már könnyebb az előmenetel. Nem megnyílt, hanem egyszerűen kitárulkozott előttünk Istenünk, a mi Atyánk felénk áradó szeretete. Nemcsak nekem, vagy csak neked jut belőle, hanem mindnyájunknak, akik Istenbe, és testvéreinkbe helyeztük bizalmunkat.
Adja Isten, hogy így maradjunk gyermekei és egymásnak testvérei, mindörökké. Ámen.
Pap Gy. László 